Kárpáti György
Barátok közt: Drakulák, Farkasemberek és Frankenstein kalandjai

Idén tobzódhattunk a horrorfilmekben. A mozikban feltűnt a Texasi láncfűrészes mészárlás és a Holtak hajnala remake-je (utóbbiból elveszett a társadalomkritikai mondanivaló, és felgyorsultak az élőhalottak, korunk „követelményének” megfelelően), a rajongók legnagyobb örömére végre összecsaptak a filmtörténelem legkultikusabb mészárosai, Freddy és Jason (Rémálom az Elm utcában és Péntek 13), valamint az Alienek és a Predatorok. Eközben DVD-n olyan klasszikus rémfilmek jelentek meg, amelyekhez ugyan nem nyúltak az elmúlt években, de még hetven év távlatából is szenzációsak. Minden idők leghíresebb horrorszínészei, Boris Karloff, Lugosi Béla és Lon Chaney főszereplésével öt-öt 30-40-es évekbeli Drakula- és Frankenstein-történet, illetve négy farkasemberfilm vált hozzáférhetővé DVD-n, s emellett négy további Universal-horror is kiadásra került (Az operaház fantomja, A láthatatlan ember, A fekete lagúna szörnye, A múmia). És ha ez még nem volna elég, akkor a rémületre éhes filmrajongó a 60-as évek négy Hammer-horrorjával elevenítheti fel, hogy Christopher Lee miként csapolta le a vért áldozatai nyakából. S bár az év folyamán elkészült horror-blockbusterek, illetve a korabeli filmek közül is jó néhány tálcán kínálja a crossoverekben való elmerülés lehetőségét, mi mégis hazánkfiára és hollywoodi ellenlábasára szavazunk összeállításunkban.

A rémület kezdetei

Az ember alapvető tulajdonsága a félelem. Erre apellálnak a rémfilmek. Már a filmgyártás kezdetétől hozzák ránk a frászt. Az első macabre (= rémfilm) már 1896-ban elkészült, hőse egy csontváz volt, egészen pontosan egy nő csontvázzá változásának lehettünk szemtanúi. (Ez az a bizonyos Mélies-rövidfilm, melyben a bűvész-filmes először alkalmazta a stop-trükköt!) Az átváltozás-filmek tekinthetők a horrorfilm első típusának. Ebből kiindulva már egész könnyedén jutunk el az önmagán kísérletező, majd szörnnyé váló orvosig a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-feldolgozásokban; az embert eszkábáló Frankensteinig; a halhatatlan és emberek vérét szívó, valamint időnként denevérré változó Drakuláig; illetve a holdtöltekor vérfarkassá változó emberig.

Drakula futószalagon

A 10-es években Hollywoodban egymás után alakultak a nagy stúdiók, melyek a 30-as években a sztárkultusz kialakulásakor igyekeznek megszerezni néhány olyan színészt, színésznőt, akik tömegeket vonzottak a moziba. A Universal más úton próbálkozott: a 30-as években elkezdett horrorfilmeket gyártani futószalagon. Ezek első darabja Tod Browning Drakulája volt a mi Lugosi Bélánkkal a főszerepben. A vámpírlegenda a köztudat szerint elsősorban Erdélyben gyökeredzik. A két legismertebb, vámpírizmussal megvádolt uralkodó a havasalföldi fejedelem, Karóbahúzó Vlad (Vlad Tepes), valamint a vérfürdőtől örök fiatalságot remélő Báthori Erzsébet volt. Az ír Bram Stoker Karóbahúzó Vlad mítoszából merítve írta meg Drakula című regényét. Maga a Drakula szó nem Stoker találmánya volt. A szó eredetét kétféleképpen magyarázzák: származhat a latin draco, draconis szóból, melynek jelentése sárkány, sárkányos, s ez utalás a Sárkányos Társaság lovagrendre, melynek tagja volt Vlad Dracul, Karóbahúzó apja. De eredeztethető a szó a román drac (ördög) szóból is. Melyek a Drakula-folklór legismertebb jellemzői? A halhatatlan gróf transzszilvániai (erdélyi) vámpír, aki retteg a fénytől, ezért éjszaka él, s hegyes metszőfogaival kiszívja az emberek vérét. Gyilkosságai után az áldozatok nyakán mindössze két árulkodó pont jelzi a vérszívást. Ettől kezdve az áldozat is vámpírrá válik. Dracula sérthetetlen és legyőzhetetlen. Drakula halott, ezért teste hideg, nincs tükörképe, fél a fokhagymától és a kereszttől, s kizárólag úgy lehet legyőzni, ha karót döfünk a szívébe. Olykor denevérré is képes átváltozni (transzformáció), márkajegye pedig a fekete köpeny (valamint nem ritkán természetfeletti, vérben forgó vagy sárga macskaszeme). Kastélya minden esetben Erdély vadregényes táján, egy elhagyott hegycsúcs tetején található, melynek tövében, egy apró falucskában rettegik még a nevét is. A Drakula-sztorit előszeretettel dolgozták fel a bizarr történetekre fogékony Hollywoodban. (De már a francia George Mélies is riogatott a vámpírral egy 1896-os filmecskéjében.) A konkrét Drakula-történetet a feljegyzések szerint a magyar Lajthay Károly dolgozta fel először, s az azóta megsemmisült Drakula-filmből merített ihletet Murnau Dracula – Nosferatu című filmjéhez, mely a zsáner első ismert darabjává vált. Térjünk vissza az Universal sorozatindító horrorjához! Lugosi 1927-től három éven keresztül már játszotta a Broadway-n Drakula grófot, de Browning mozija után egy életre Drakula-skatulyába került, míg végül szinte azonosult a gróffal. Végakaratának megfelelően Drakula-jelmezben helyezték örök nyugalomra, később pedig beszélni kezdték, hogy a színész valóban vérszívó volt. Browning Drakulája egy magas hegycsúcson égbeszökő tornyokkal díszített kastélyban játszódó történet. Egy naiv üzletember utazik a gróf titokzatos székhelyére, s bár a helybéliek igyekeznek lebeszélni őrült elhatározásáról, hogy az éjszaka közepén keresse fel a rezidenciát, ő hajthatatlanul rohan végzetébe. Drakula (Lugosi) filmes belépője feltétlenül említést érdemel: egy kilométer hosszú lépcsőn lépdel lefelé, elegáns öltönyben, majd a lépcső aljába érve a kamerába néz, s azt mondja: „nevem Drakula!” A mit sem sejtő férfi ott tölti az éjszakát, vacsorakor naná, hogy megvágja az ujját, de ekkor még megmenti őt a nyakában lógó kereszt. Később a gróf csatlósává válik. Drakula egy londoni nőre ácsingózik, s tettét gond nélkül hajthatná végre, ha nem jelenne meg a gyanakvó Van Helsing gróf. A leszámolásra csakis egy sötét pincében, koporsók között kerülhet sor, ahol a nappali fény elől húzza meg magát a gróf, s melyet gondosan kibélel otthonról hozott anyafölddel. Browning alkotása hetven év távlatából is remek rémület. Lugosi kitartóan meregeti szemeit, akcentusa dermesztő, hosszú ujjaival pedig átszellemülten ijesztgeti az embereket. Nyilvánvalóan unikumnak számított az amerikaiak számára a Kelet-Európából érkező, az angolt törő idegen, aki olyan egzotikus történetet hozott magával, melytől még a tengerentúlon is felállt az emberek hátán a szőr. A filmben a német expresszionizmusra emlékeztető díszletek mellett néhány szimbolikus állat is szerepel (valamiféle hangyász vagy tatu, illetve óriási bogarak meg persze denevérek). Browning a hitelesség kedvéért az erdélyi díszletbe magyar színészeket kért fel statisztának, s a rövid parasztjelenet olyan, mintha az Ének a búzamezőn-ből emelték volna át. A trükkök működnek, s bár a denevér szemmel láthatóan mű, és madzagon rángatják, az átalakulás egész ügyes. Drakula végül karóval a szívében végzi, ám a rendező a véres részletektől megkíméli megrettent nézőjét, így csak egy tompa puffanás és Lugosi nyögdécselése sejteti, hogy mi történt a koporsó felnyitása után az alvó vérszívóval. Van Helsing, Drakula legnagyobb ellensége ezúttal kimért, korosodó professzor, aki ugyan nem kalandor, de a leszámoláskor ijedség nélkül megy le a kastély pincéjébe. (Macsóvá csak a 2004-es Van Helsingben alakult, amikor is Hugh Jackman kaszkadőröket megszégyenítő ügyességgel, teljes fegyverzetben ugrál a száguldó postakocsik tetején és a háztetőkön.) Külön említést érdemel a film spanyol változata. A hangosfilm megjelenésekor komoly problémával került szembe az első világháborút követően a világ filmgyártásában vezető szerephez jutó Hollywood. Addig könnyedén fordították a némafilmek inzertjeit különféle nyelvekre, de most már a dialógusokat kellett volna átültetni, viszont a szinkronizáláshoz szükséges technika még gyerekcipőben járt. Így egy adott díszletben több nyelven is leforgatták az aktuális jelenetet. Persze azokat a nyelveket favorizálták, melyeket több országban is beszéltek. Így a Drakula nappali forgatása után az éj leple alatt készült a spanyol verzió. A spanyol Drakula meg se közelíti az amerikait. Harminc perccel hosszabb, vontatottabb, szétesőbb lett. A spanyol rendező nem sok mindent lesett el Browningtól, Drakulát sem Lugosi, hanem Carlos Villar alakította. A bizarr szimbólumok eltűntek, csupán a díszletek ugyanazok. Villar ugyan próbálta utánozni Lugosi mimikáját, testjátékát, ám igyekezete fájó kudarcba fullad. Amikor pedig felénk fordul, és azt mondja, „yo soy Dracula”, minden illúzióm romba dőlt. A Drakula fiában a vérfarkas Lon Chaney alakítja Drakulát, pontosabban elmés szójátékkal Alucard grófot, aki Amerikába érkezve is folytatja a vérszívást. Egy cigány jósnő előre látja a bajt. Egy berepülő denevér végez a nővel. Alucard gróf kedvesen kokettál a kiszemelt hölggyel, míg inkognitójára fény nem derül. Végül felgyújtják a koporsóját, így a gróf nem tud visszatérni rejtek- és nyughelyére napfelkelte előtt, végez vele az UV-sugárzás. A filmben kedvesen röpködnek a dróton rángatott denevérek, az átváltozás nem túl látványos s nem is kifejezetten ötletes, s Lon Chaney is harmatos Drakula, Lugosi nyomába sem ér. A legemlékezetesebb trükk, amikor a napfénybe bambuló Chaney arccal belezúg egy pocsolyába, majd az egyik kézfeje csontvázzá válik. A Drakula lányában egy nő elrabolja Drakula tetemét, és sötét erőket hív segítségül. Sikertelenül. Így a magányos nő Londonban vámpirizál. Miss Drakula aztán erdélyi kastélyába vonul vissza, ott éri utol a halál. A Drakula háza klasszikus crossover, szerepel benne Drakula, Frankenstein és a vérfarkas is. Előbb Drakula keres fel egy orvost, hogy gyógyítsa ki vámpírhajlamaiból, majd a farkasember is felkeresi ugyanazt a doktort, hasonló segítségét kérve tőle. Miután Talboton (azaz a farkasemberen) első nekifutásra nem tud segíteni az orvos, a szomorú volfmen öngyilkosságot akar elkövetni. Ekkor bukkannak rá véletlenül Frankenstein laboratóriumára, s annak betemetett szörnyetegére. Az orvos a hippokratészi esküre hivatkozva próbál életet lehelni a szörnybe, majd átmenetileg letesz róla. A farkasembert végül sikerül kigyógyítani farkasemberségéből, Drakula kikezd az asszisztensnővel, ezért megölik, méghozzá úgy, hogy napfelkelte után kinyitják a koporsóját. Az orvos életre kelti a szörnyet, ám ebbe beleőrül. Az egyetlen pozitív hős, a kigyógyult vérfarkas előbb megöli az asszisztense életére törő orvost, majd végez az épp csak felébredő szörnnyel is.

A Frankenstein-filmek

Frankenstein történetét Mary Shelley vetette papírra, és legalább akkora sikert aratott regényével, mint Stoker Drakulával. Shelley 18 évesen kezdte el írni a könyvét, melyet 21 éves korában publikált (1818-ban). A történetet több mint 50 filmben használták fel. A szerep olyannyira bizarr volt a vásznon, hogy első Universalos feldolgozásában a stáblistán kérdőjelet tettek Boris Karloff nevének helyére. A James Whale rendezte 1931-es első részben a professzor hosszas kísérletezés után hozza létre teremtményét, aki el is szabadul azon nyomban, s bár ártalmatlan, nyers erejével és az emberek reakcióival nem tud mit kezdeni. Csak a gyerekek nem félnek tőle, ám akaratlanul is megöl egy kislányt a tóparton. Az első rész végén összeomló malom maga alá kellene, hogy temesse a teremtményt, ám a második részből (Frankenstein menyasszonya) megtudjuk, hogy a lény túlélte a malom pusztulását, és továbbra is a professzor rendelkezésére áll. A tettétől kissé megrémült Frankensteint felkeresi egykori tanára, aki egy nőt szeretne életre kelteni, ő lesz majd Frankenstein menyasszonya. A folytatások tárháza végtelen. A Frankenstein fiában visszatér szülőhelyére a halott orvos egyik fia (Wolf) és családja. Az ott lakók nem látják őket szívesen, de a fiú mindenkit megnyugtat: szándékai tiszták. Így mi is megdöbbenünk, hogy a férfi kísérletezni kezd, majd megtalálja az elpusztíthatatlan monstrum tetemét, amelyet ripsz-ropsz életre kelt. A Frankenstein fia azért is érdekes darab, mert Igorként, Frankenstein egykori, eddig nem ismert segítőjeként feltűnik Lugosi Béla, aki kvázi játszótársa lesz a szörnynek. A Frankenstein szellemében folytatódik az együttműködésük: Igor és a teremtmény Frankenstein másik fiának (Ludwig) keresésére indulnak, hogy az visszaállítsa valahogy a monstrum erejét. Meg is találják, s a férfi szintén orvos! Ismét műtétre készülődnek a szörnyetegen, ám végül nem a kiválasztott donor, hanem Igor agya kerül a teremtmény fejébe, s a telhetetlen, ostoba Igor így még veszélyesebbé válik immár hatalmas testével és erejével. Az orvos végül mindent feláldozva, egész laboratóriumát és lakását rágyújtja a szörnyre. A Frankenstein házában ismét feltűnik mindenki. Előbb Drakulát idézik meg, s támad fel poraiból, majd egy barlangban rábukkannak Frankenstein és a vérfarkas lefagyasztott testére. Drakula aztán elég a napon, s míg a vérfarkasról elfeledkezünk, Frankenstein a feldühödött csőcselék elől a mocsárba menekül, s ott süllyed el látszólag örökre.

Farkasemberek, -asszonyok Londonban és máshol

A vérfarkasok teliholdkor farkassá változó emberek, halhatatlanok, mint Drakula. Állítólag csak az ezüst pisztolygolyó végezhet velük, ám a korai Farkasember-mozikban ettől az apróságtól eltekintettek, s a nagyon gyors, veszedelmes farkasokat egyetlen hagyományos golyóval is le lehetett teríteni. Az 1941-es Farkasember kirobbanó sikert aratott. Az első epizód ugyanis még az újdonság erejével hatott. Ebben a keresztbe szereplések okán Lugosi egy Béla nevű cigányt játszik, aki vérfarkasként megmarja Lawrence Talbotot, s ezzel ő is vérfarkassá válik. Talbot megöli ugyan Bélát, de ezt követően ő szedi teliholdkor áldozatait, egészen addig, amíg végül le nem terítik. Megölni viszont nem tudják – derül majd ki a folytatásból. Az 1943-as Frankenstein a vérfarkas ellen-ben a monstrumot Lugosi Béla alakítja, meglehetősen esetlenül. Lugosi ugyanis nem olyan nagydarab, mint Karloff, s darabos mozgása sem annyira kimódolt, mint azt Karlofftól megszokhattuk. A történetben egyébként a vérfarkas (Lon Chaney) vonal dominál. Lawrence Talbot immár négy éve halott, ám amikor két csavargó feltöri a kriptáját, kiderül, hogy csak aludt. Kitör a kriptából, egy másik városba menekül, s ott szedi éjszakánként ismét áldozatait, miközben nappal bűntudattól gyötörve próbál véget vetni életének. Felkeresi a cigányasszonyt, akinek fia megfertőzte, ám a nő sem tud segíteni. Miközben a feldühödött csőcselék elől menekül, egy titkos üregbe esve rátalál Frankenstein professzor romba dőlt laboratóriumára s a jégbe fagyott szörnyre. Érdekes barátság alakul ki közöttük, majd Talbot két segítővel aktiválni tudja a professzor gépeit, melyeket a tűzvész meglepő módon megkímélt. Segítőjét azonban elfogja a kíváncsiság, s Talbot meggyilkolása helyett inkább a szörnybe tölt erőt. A Farkasemberré változó Talbot összecsap a szörnnyel, de mindketten vízbe fulladnak, mert a feldühödött lakosság felrobbantja a közeli gátat, s elárasztja vízzel az egész környéket. Az erőltetett folytatásban Chaney remekül hozza a kettős személyiségű vérfarkast, míg Lugosi inkább kellemetlen mellékszereplő. Az emberi vonal jót tesz a történetnek, és egy kis társadalomkritika is meghúzódik benne. Talbot ugyanis bűnösségét hangoztatva többször fel akarja adni magát, ám a rendőrök először nem hisznek a meséjének, majd egyenesen elhajtják, amikor egy cigányasszonyt citál elő tanúként. Hja, az előítéletek gyilkos vérfarkasokra nem vonatkoznak, csak gyanús cigányasszonyokra… A londoni vérfarkas és A londoni farkasnémber nagyon silány filmek. Az utóbbi fáradt és nyúlfarknyi (57 perces) feminista változata a történetnek. De nincs épkézláb sztorija, helyszínei egy park és egy lakás. A vérfarkasasszony legnagyobb gondja, hogy vérfarkasként nem tud férjhez menni. A londoni vérfarkas története Tibetben kezdődik, ahol egy tudós ritka növényfaj után kutat, miközben megharapja és megfertőzi egy vérfarkas. Ettől ő is átváltozik minden teliholdkor. Betegségére az egyetlen ellenszer a holdvilág fényénél virágzó növény nedve. A növény azonban nem virágzik túl sokat és túl gyakran, így a köztes időszakban hősünk attól retteg, hogy kit, mikor, hogyan öl meg. Azonban sehova nem tudja bezárni magát, mert mindig kiszabadul, s olyankor tragédia történik. Végül szerelmére támad, ám ekkor már időben közbelép a rendőrség, s lelövik a vérfarkast, szemtanúi lesznek a visszaváltozásnak, így kiderül a nagy igazság.

További klasszikus Universal-horrorok – láthatatlanok, fantomok, múmiák és az Amazonas szörnye

A múmia-történeteket a múlt század eleji egyiptomi piramisfeltárások ihlették. Az évezredes titkok kiderítése után számos megválaszolatlan kérdés maradt, az ókori, bebalzsamozott holttestek pedig megindították a hollywoodi producerek fantáziáját. A múmiában (1932) Imothep szarkofágját találja meg egy angol tudóscsapat, ám mielőtt elmerülnének annak tanulmányozásában, a benne rejtőző múmia kereket old. Ezúttal is egy több ezer éves szerelmi szál bontakozik ki a néző előtt, melyben Imothep próbálja a jelenben beteljesíteni a múltban fellángolt szerelmet. A múmia gyászos Frankenstein-utánérzés. A darabos mozgást a Frankensteinnel elsajátító Boris Karloff játszotta itt a főszerepet, de úgy mászkál a vásznon múmiaként, mintha csak a Frankenstein szünetében gyakorolná a következő jelenetet, a ráadott micisapkával pedig egyszerűen röhejes. A legnagyobb gond, hogy erős fantáziával sem vagyunk képesek elhinni, hogy Karloff egy múmia. Lehet, hogy a sztereotípiák szerinti végtelen fásli és géztenger hiányzik a férfiról, vagy egyszerűen az zavaró, hogy látjuk az arcát, és beszél, mindenesetre ez így nem múmiafilm.

Nem voltak viszont fenntartásaim A láthatatlan emberrel szemben, amely valóban a 30-as évek legsikerültebb rémfilmje. Egy tudós önmagán kísérletezik, s láthatatlanná válik, ám a folyamat nem visszafordítható. A gézzel látványosan becsavart arcú, a téli éjszakában is napszemüveget viselő férfi lép be egy hóvihar sújtotta falu kocsmájába. A turistaszezonon kívül nem vetődnek arra idegenek, így a helybeliek gyanúsan méregetik a titokzatos férfit. Később aztán fény derül a láthatatlanságra, és megindul a hajsza. A rendőrség és a feldühödött csőcselék szeretné elkapni a fantomot, de nincs könnyű dolguk. A tudós a sikertelen visszaváltozási kísérletek, valamint a hatalmával és erejével való szembesülés következtében eszét veszti, majd gyilkolni, fosztogatni kezd, végül kelepcébe kerül, s halálával fizet tetteiért. A láthatatlan ember végig pörgős akcióorgia, nincs benne sok (ál)tudományos blabla. Van viszont félelmetes lincshangulat, izgalmas üldözések. A trükkök jól működnek. Előbb csak a gézmaszkot levevő férfi arcát nem látjuk a ruha tetején, majd egy szál ing és nadrág futkározik test nélkül oly módon, ahogy azt ma sem csinálná meg senki jobban számítógéppel. A hóban látszódó lábnyomok, a szobában leeső tárgyak mind-mind pótolják a látvány hiányát, azaz egyetlen percig sem zavaró, hogy a láthatatlan ember nincs a képben. Olyan érzésünk van, mintha lenne valami a sarokban, pedig nyilvánvaló, hogy nincs ott semmi, csak ügyes trükkök áldozatai vagyunk… A lezárás egyenesen vivátot érdemel. A kórházi ágyban halála után emberré visszaalakuló férfi jelenete olyan tökéletesre és ijesztőre sikerült (fokozatosan látjuk meg a férfit, előbb a csontvázát, majd a bőrét is, végül teljes arcberendezését és haját is), hogy azt többször vissza kellett játszanom, mert nem tudtam betelni az élménnyel. Nem egyszerűen nincs-van átalakulás ez, hanem fokozatos visszatérés, ami nem kis fejtörést okozhatott az alkotóknak, és sok pénzébe kerülhetett a producereknek. És ami még remek a filmben, hogy nem a szerelmi szál tartja működésben a történetet, nem az érzelmek irányítják a tetteket, hanem a hatalomvágy.

Fantom tartja rettegésben Párizst Az operaház fantomjában, ám neki csak savmarta arcát nem látjuk egy maszktól – ideig-óráig. A történetet Andrew Lloyd Webber világhírű musicaljéből nyilván sokan ismerik. A film egyetlen, igazán rémesnek szánt jelenete a maszk levétele a film végén, mely közel sem annyira megrázó, mint sejtenénk.

Végül, de nem utolsósorban lássuk A fekete lagúna szörnyét! Az Amazonas egy eldugott vidékén régészeti szenzációra bukkan egy tudóscsoport: találnak egy megkövült állati kezet. Miközben a közeli kutatótelepen jelentést tesznek a leletről, a folyóból kiballag a szörny, mely a legkevésbé sem fosszília, s hamarjában végez a sátorfelügyelővel. Persze ekkor még senki sem gyanakszik devonkori őshüllőre, ám végül egy kis hajónyi ember küzd a folyón életéért, s már nem a régészeti felfedezés foglalkoztatja őket, csupán szeretnék túlélni a vízi szörnnyel való találkozást. A fekete lagúna szörnye nagyon emlékeztet a mozikban most futó Anakonda 2-re, ám annak valamennyi megmosolyogtató gyerekbetegsége nélkül. Az ismeretlennek és az őstermészetnek kiszolgáltatott tudósok előbb élve szeretnék elfogni a lényt, majd fokozatosan megelégszenek az egyszerű túléléssel is. Az Anakonda 2-ben trükkökkel és effektekkel igyekeznek félelmet csempészni a képkockákba, míg itt Spielberg Cápájához hasonlóan az is elegendő, ha zavarossá válik a víz, vagy a víz alatti búvárhoz sejtelmesen közelíteni kezd a kamera. Véres halált ezúttal sem látunk, ám izgalom szempontjából bőven elég a női sikoltozás és az elborzadva elforduló férfitekintetek. Teljesen rendben van a film, a Képes Krónika Búvár Kundjára emlékeztető férfi nem rosszabb, mint évtizedekkel később a szintén emberszabású Alien és Predator. Karóra, körmök, lábujjak nem látszódnak, a szemek kellőképpen műviek, azaz oké minden, élveztem a filmet.

A Hammer-horrorok

Említést érdemelnek a Hammer stúdió most megjelenő horrorfilmjei is (Drakula feltámadt sírjából, Drakula vérének íze, Frankensteint el kell pusztítani). A 30-as években alakuló Hammer Films az 50-es években állt rá a gótikus horrorfilmek készítésére. Az Universaltól megvásárolták a Drakula és a Frankenstein jogait, s további szörnyek megfilmesítését is tervezték, de a láthatatlan ember jogához nem jutnak hozzá. A Drakula feltámadt sírjából és a Drakula vérének íze a negyedik és ötödik feldolgozásuk, 1968-ból és 1969-ből. A Hammer-filmekben Drakulát Christopher Lee játssza, előbbiben meggyőzően, utóbbiban már kissé cikin. A Drakula feltámadt sírjából klasszikus B-film, melyben egy helyi pap feléleszti halálos álmából Drakulát, aki köszöni szépen a segítséget, és elkezdi irtani a falu lakosait. Később több sikertelen kísérletet is tesznek elpusztítására, ám végül mégis győzedelmeskednek a több száz éves halálosztón. A Drakula vérének íze ugyanott folytatódik, ahol az előző rész abbamaradt. Hiába a diadal, három gazdag londoni férfi egy sátánista ceremónia segítségével megidézi Drakulát, aki rövid regnálása alatt is elintézi az illetlen polgárokat. Christopher Lee ebben a részben már csak szükséges kellékként tűnik fel. A Hammer-horrorok jellemzően gótikus történetek, véres jelenetekkel és a műfaj szükséges eszközeivel. Alacsony költségvetésük miatt a trükkök megmosolyogtatók. A Frankensteint el kell pusztítani az ötödik Frankenstein-feldolgozás, melyben a professzornak menekülnie, bujdosnia kell tiltott tevékenysége miatt. Álnéven keresi fel elmegyógyintézetben ápolt munkatársát, akinek agyában a kísérleteihez elengedhetetlen információk vannak. Amikor a férfi szívrohamban meghal, Frankenstein úgy dönt, hogy annak agyát egy másik férfiba ülteti át, ne vesszenek el a fontos információk. A zsáner sikeres darabja a Frankensteint el kell pusztítani, kellőképpen sötét, és hűen követi a téma aljas világát. Az orvosi sikerekért bármilyen áldozatra képes professzor számkivetettként dolgozik a világban, mely nem érti meg, s nem fogadja el őt. A Hammer stúdiónak a 60-as évek végén végleg leáldozott, csakúgy, mint divatból kimenő hőseinek, Drakulának és Frankensteinnek. Nem véletlen, hogy az 1969-es Drakula vérének ízét okkultista horrornak szánták, s csak utólag, a stúdió nyomására iktatták be a Drakula-vonalat. A Hammer mindent elkövetett a megújulásért, ám mindezt a meglévő elemek frissítésével szerették volna elérni, ezért is fulladtak kudarcba próbálkozásaik. A legszemléletesebb példa a Van Helsing és a 7 aranyvámpír, amelyben Van Helsing professzort Kínába hívják, s ott kung-fuzó, harcos testvérek segítségére kell sietnie a vámpírok ellen. A kung-fu és a távol-keleti díszlet megjelenésével végleg lezárult a hagyományos Drakula-történet nagy korszaka.