Kovács Gellért
Utak nélkül

Egy kedves barátom nem látta még a Volt egyszer egy Vadnyugatot. Első reakcióm a fölényes fejcsóválás volt, aztán irigykedni kezdtem. Hiszen akkor ő még csak most fogja felfedezni Cheyenne Jillnek címzett hímsoviniszta, mégis érzelmes monológját! Vagy Frank üstökösívű, a homokba fúródó, bő nyálú, hanyag köpéseit, a nagy csendeket, a gyors lövéseket, mindent! Jó neki. Nekem meg maradnak az újranézések, a pontos-pontatlan idézgetések, az idióta versengések a hasonszőrűekkel: ki tud többet a Sergio Leone-mikrokozmoszról, vagy kinek van meg a film „kalóz-szinkronosan”, dévédén, vagy esetleg kazettán Kudlik Juli felkonfjával, nyolcvanötből? És ki látta azt a kópiát, amelyből „kikopott” Cheyenne halála? Az már rendezői változatnak számít!

Ha elismert direktorok vagyunk, és igazi ajándékot akarunk átnyújtani rajongóinknak, ne bízzuk az újabb vágást az „életre”! Irány a padlás, kapjuk elő a sarokban porosodó, elfeledett jeleneteket rejtő tekercseinket, néhány számítógépes szakember segítségével illesszük be azokat az eredeti műbe! Az így nyert öröm kettős: egy percnyit sem kell forgatással bíbelődnünk, hogy újra az érdeklődés középpontjába kerüljünk, mégis csörögjenek a pénztárgépek, és a nézők is boldogok lehetnek az új DVD-változattal. A megkedvelt régit kapják, de mégse ugyanazt. A kifényesített kép és a több sávra digitalizált hang után a tartalom spektruma is bővült. Érzékszervek kiszolgálva, jöhetnek az érzelmek! A tartalmi átfazonírozás azonban egy kicsit bonyolultabb dolog a technikai restaurálásnál. Persze ez sem lehet akadály egy látomásos filmművésznek. Ami egyszer sikerült, az megy másfélszer is. Esetleg még néhányszor.

Nézzük például George Lucast és az ő kis túlemlegetett „aranybányáját”, a Star Wars-mitológiát! Kitűnő példa az átgondolt „bőrnyúzásra”. Az első, bocsánat, a harmadik, vagyis e sorok írásakor már negyedik epizód 1977-ben készült, amit követett kettő darab másik, a Jedi-sagán milliók nőttek fel, az emberek újra és újra elvándoroltak a moziba. Mesét láttak, ábrándos, mégis magabiztos mesét. Lucas büszke is volt teremtményeire. Az idő telt-múlt, a szakállas Mestert csak nem hagyták békiben az elvakult rajongók. Az még oké, hogy nem akar folytatást, de azért az mégse lehet, hogy az új idők gyermekei nem érezhetik többé a nagyvásznon az Erőt, és nem láthatják annak két oldalát! Ejnye – gondolta a jóságos Lucas –, hát legyen! Addigra már úgyis volt egy nagy trükkcége, azzal igazán nem lehet probléma az ilyen mutatvány. És lőn, a huszadik – vagy ki tudja, hányadik – évfordulóra ismét szerepelt a filmszínházak műsorán a klasszikus trilógia! Volt is nagy öröm, pláne, hogy még új jeleneteket is kapott a csillagharcokra éhes publikum: Jabba vicces színre lépése Han Solóval, fényesebb űrvárosok, kijavított blue screen-trükkök satöbbi. Persze, egy kicsit műanyag minden, az olcsó megoldások mintha bájosabbak lettek volna... De kit érdekel mindez, mikor a Jedik tényleg halhatatlanok? Lucas is boldog volt, úgy döntött hát, fénysebességre kapcsol, előre a múltba: leforgatja a sztori előzményeit. Megtette. Eddig két részt mutattak be. A harmadik, melyben megszületik mindenki kedvenc asztmás gonosztevője, majd idén nyáron következik, aztán – hihetnénk – bezárul a bazár. Aligha. Lucas valószínűleg Hollywood leggátlástalanabb filmese és szemfényvesztője is egyben. A legfrissebb példa: mióta a DVD meghódította a filmgyűjtőket, az egyik legjobban várt kiadvány kétségtelenül a klasszikus három rész kiadása volt. Miután megjelent, sokaknak arcára fagyott a galaktikus mosoly. Lucas számos jelenetet módosított, illetve hozzáfazoníroztatta a már elkészült vagy a bemutatás előtt álló előzményekhez. Egészen pontosan az új kedvéért meghamisította a régit. Logikai bukfenc várható a harmadik epizódban? Sebaj, változtassuk meg a Jedi visszatérben elhangzott beszélgetést Luke és Leia között! A Darth Vadert alakító színész nem hasonlít a fiatal Anakint megformáló bájgúnárra? Ugyan már, hát meddig tart kicserélni a kettőt? Ez ám a tudományos fantasztikum! Szó sincs itt újrahasznosításról, csupán a jótékony bővítés esete forog fenn: „Minden, amit tudni vagy látni akartál, de nem merted továbbképzelni.” – Lucas úgy gondolja, hogy nekünk nincs közünk a Star Warshoz. Talán igaza van. Ehhez már nincs is.

Akármilyen tehetséges is egy rendező, nem hiszem, hogy örök receptje van a sikerre. Mindenkire másképp hatnak a mozihősök. Nekem például sokáig E. T. volt a legfélelmetesebb teremtmény, amit vászonra vetítve láttam. Még óvodás voltam, mikor elvittek Spielberg szívszaggató alien-melodrámájára. A film feliratos volt, apám – a többi szülővel egyetemben – szorgalmasan suttogta fülembe a szöveget, de én csak nem akartam elhinni, hogy az a fordítottgitár-fejű, nagy szemű izé nem akarja leharapni szegény Elliott fejét. Sőt, kifejezetten kedveli a kiscsávót. (Mikor Spielberg néhány éve digitálisan szebbé varázsolta, szépsége nőtt, vonzereje mégis csökkent. Kiderült: ráncában rejtőzött charme-ja.)

Másnak meg lehet, hogy éppen Yoda esetlen bábteste jelenti a karakter szellemi jelentőségének sűrítményét. Tetszik, nem tetszik, egy idő után az alkotó se lehet mindenható. Mégis, hol van a határ? Meddig lehet egy filmet piszkálgatni? Egyszerű a válasz: voltaképpen bármeddig, ha az eredetit nem akarja „felülírni”. Minden néző kíváncsi kedvenc filmjének fel nem használt vagy a cenzúra által kivágott jeleneteire, eddig oké. De a zárójelet meg kell hagyni. Egy „újravágott” vagy éppen „kibővített” változatnál a legfontosabb szempont az eredeti érinthetetlensége. Élményt hozzáadni szabad, elvenni azonban szigorúan tilos. Erre (is) találták ki a digitális adathordozókat. Egy lemezen elfér kétféle variáns, vagy ha mégse, hát legyen mindkettő hozzáférhető a piacon. Így már fenntartások nélkül örülhetünk, kaptunk valamit a pénzünkért. És a vásárlás után indulhat is a móka: Mi lett volna, ha...

Luc Besson, mielőtt producerként tehetségének árnyékát kezdte volna aprópénzre váltani, készített néhány fontos filmet. Rendezői karrierjének egyik csúcspontja a Nagy kékség. Ábrándos, franciásan cukormázas, mégis sajátosan mediterrán hangvételű, és misztikuma is emészthető. Különleges képességű búvárok, versengés, szerelem, halál, közben meg Eric Serra szinti-zenéje, hmmm... Nem véletlenül működik még mindig. Amikor meghallottam, hogy létezik egy órányival hosszabb változat is, kicsit vártam az új verzió beszerzésével. Mert mindig irritált némiképp a Jean-Marc Barr által megformált búvár „elvarázsoltsága”. A természet gyermeke, aki egybe akar olvadni a nagy vízzel... Na, gondoltam, még egy strucc. A pluszjelenetekről értesülve attól tartottam, hogy a terjengősebb változat még többet fog ezzel a szegmenssel foglalkozni, a roppant izgalmas versengés-lélektan kárára. Igazam is lett, meg nem is. Kaptam néhány hosszabb merülős-izgulós részt is, a világbajnokság többi résztvevőjével is jobban megismerkedünk, de delfines-ripacskodós túlcsordulásokból is akad bőven. Kétségtelen, 1988-ban jobban tudta Besson, hogy mit akar. Mint ahogy 94-ben is. A Leon, a profi hosszabb, nagyjából a történet közepén megbirizgált változata egy kicsit jobban megalapozza gyanúnkat a hallgatag bérgyilkos szexuális ferdültségét és pedagógiai érzékét illetően. A puszi kicsit érzékibb a védelmezett kislány pofikájára, és a gyilokügyi kiképzés is jóval tovább megy... Na és, van ilyen. Leon nem Mary Poppins, ez még rendben is volna. De megtudunk még valamit, és az már nem biztos, hogy annyira jó nekünk. Leon múltjáról lehull a lepel: azért ment Amerikába, mert Olaszhonban egy igen ronda szerelmi vendettába keveredett, és menekülnie kellett, sőt, azóta még a szebbik nem se érdekli annyira. Félreértés ne essék, a szívnek tényleg meg kell szakadni, Jean Reno képtelen rontani, hiteles a szájából minden mondat, csak éppen ez már nem az a ballada. Leon innentől már nem egy közülünk, vagyis bármelyikünk, beleragadt egy történetbe, indokai vannak, konkrét vágyai. Csak egy lelki sérült bérgyilkos, aki történetesen egy kislányba szerelmes. A társadalom megkövült elvárásai felett suhanó, karcos mese így degradálódott egy szimplán szórakoztató, bizarr akciófilm szintjére. Ugye-ugye! A fene se gondolná, hogy ennyit számít huszonhat percnyi plusz-mínusz!

A másik kedvenc példám Giuseppe Tornatore Cinema Paradisójának hosszabb változata a maga három órájával. Elképesztő, hogy egy kisfilmnyi jelenetsor mennyire képes megváltoztatni egy mozgókép jelentését! Az eredeti változat álomszép vallomás volt a moziról mint mindenható kifejezési formáról, és a Moziról, mint a helyről, ahol csodák történnek. Közhelyes, de ha régebben megkérdeztek, hogy mégis, mi a fenéért szeretem a filmeket, csak annyit mondtam fölényesen: nézd meg a Cinema Paradisót (mintha én forgattam volna)! Míg meg nem néztem a rendezői változatot. Döbbenet. Az ismert hosszig minden rendben, aztán a mozigépész, Alfredo temetésétől mintha egy rossz giccset néznék a RAI Uno csatornán. Ömlengés, nagy szavak, aztán még több ömlengés és még nagyobb szavak. Ez hazudott annak, azért mert féltette, vagy mert önző volt, ki tudja, ki tudja. Mi lehetett volna? Most mi lenne Totóval, ha másképp alakulnak a nagybetűs dolgok? Tényleg, mi lenne? Hová tűnt Toto boldogsága? Tényleg, hová tűnt? Érdekel ez egyáltalán valakit? Én inkább a kedvenc filmemet keresném.

Néha meg kifejezetten jól jöhet egy kis többlet, feltéve, ha a kimaradt anyag legalább annyira érdekes, mint a már felhasznált. Coppola monumentális pusztulás-orgiájának több mint egy órával hosszabb változata felettébb sikerült darab. Ami addig lassú volt, az még mélázóbb, mondhatni félelmetesebb lett, a robbanások nagyobbat szólnak, az őrültek magukból jobban kifordulnak, a helikopterek DTS-hangban szabdalják az eget. Az Apokalipszis mostról végképp bebizonyosodott, hogy még mindig képes celluloid alapú hallucinogénként hatni. Rontani rajta lehetetlen. Sőt, modern adalékokkal vegyítve csak nagyobbat üt: This is not the end, my friend! De nem ám! Ez a jövő. Lucas is a digitális technika használata mellett érvelt a Baljós árnyak és a Klónok támadása „előállításával”. Indokai szerint pár esztendővel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna azokat a lényeket még pusztán elképzelni is, amiket ma már elképzelni se kell, a gépek elképzelik helyettünk, aztán „odaképzelik” a hatalmas vászonra, hogy mi meg elképedjünk: elképesztő! Valóban az. Persze, ami egyeseknél csak a lustaságot hivatott leplezni, mások kreatív fantáziáját felszabadíthatja. Az egész estés komputeranimáció terén elért eredmények legalábbis ezt igazolják. A pénz- és időigényes, de annál szemkápráztatóbb végeredményekkel büszkélkedő, alig két évtizedes múlttal rendelkező alműfaj piaci csatáit gyakorlatilag két óriás vívja: a Dreamworks és a Pixar. Előbbi fő profilja a hagyományos filmek gyártása, az utóbbi viszont kizárólag rajzfilmekkel foglalkozik, nem is akármilyen színvonalon. Versengésüket – a Hollywood élő szereplős produkcióinak születési körülményeiből már jól ismert – ötletpingpong jellemzi. Az egyik kitalál valamit, a másik meg lehetőség szerint villámgyorsan reagál. Általában a Pixar adogat. Szépen nyomon követhető a küzdelem: ha a Pixar „bogaras” filmet gyárt (Egy bogár élete), a válasz azonnal érkezik egy „hangyás” történettel (Z, a hangya), a halak csodálatos világát (Nemo nyomában) pedig a halak nem annyira csodálatos világa kontrázza (Cápamese). Az alapvető különbség a két cég szakembereinek a hozzáállásában keresendő. Míg a Dreamworks rajzos részlege elsősorban a híres szinkronhangokra és azok animációs hasonmásaira koncentrál (talán csak a Shrek számít eddig szabályt erősítő kivételnek), és a Disneynek – vagyis a 2006-ig Disney-beszállító Pixarnak – igyekszik megnehezíteni az életét, addig az ellenlábas vidáman teszi a dolgát, túllépve minden határon, a legkisebb ötletből is kifacsarva a maximumot. Legújabb mozijuk már a „majdnem olyan, mint egy igazi kémparódia”-státussal sem elégszik meg. A Hihetetlen család az utóbbi évek egyik legkitűnőbb szórakoztató produktuma. Benne van minden, amit ma a kommersz film műfajairól tudni érdemes. Gyors, érzelmes és páratlanul szellemes. Brad Bird rendezőnek és stábjának sikerült egy lépcsőt feljebb ugrani a legújabb lehetőségek optimális kiaknázása felé. Úgy tűnik, a technika digitális oroszlánja lehet bármennyire vad, a Pixarnál a kreatív elme az igazi úr.

És talán már addig se kell sokat aludni, amikor egy szupermarketben vásárolt szoftver segedelmével kedvünkre piszkálgathatjuk otthon favorizált filmjeinket. A program betáplálja a mozgóképet, annak karaktereit, aztán hajrá! Mindenki gyárthat saját, alternatív variációkat a klasszikusokra. Például mindig szerettem volna, ha Jillnek a Vadnyugatban lenne egy olyan kis gyöngyházmarkolatú pisztolya, a harisnyakötőhöz rögzítve. Szerintem keményebb csaj, mint amilyennek Leone mutatta. Nem is kellene használnia, csak elővillantaná időnként, mondjuk, amikor először találkozik a fiúkkal. De radikális változtatásokat nem szeretnék egy filmen se elvégezni. Nem az én dolgom. Játszani, azt lehet, de a mozi bűvkörét kár lenne kontárkodásokkal megtörni. Egyébként is jó lenne, ha még egy ideig az ábrándozó fiatal fejében a filmforgatás kapcsán egy nagy stáb körvonalazódna, őrjítő hangzavar, bonyolult logisztikai és szellemi feladatok, kemény meló hisztis sztárokkal. Szóval sok-sok emberi dolog. Persze a fantázia akkor a leggazdaságosabb, ha a lehető legkisebb helyen képes szárnyalni. Robert Zemeckis például komolyan gondolja, hogy lehetséges az élményt bájtokba tömöríteni. Legutóbbi próbálkozása, a Polar Expressz élő színészi munkát ötvöz mesterséges animációval, így megteremtve a valaha látott legügyetlenebb álomvilágot. A felnőtt főszereplő kiköpött olyan, mint Tom Hanks, de mégse. A gyermekek is inkább hasonlítanak ezzel a vegyes technológiával valami viaszbábura, mint ábrándozó hús-vér csemetékre. A Mikulás meg giccsesebb, mint valaha. Pedig a készítők roppant boldogok voltak, Zemeckis egy interjúban egyenesen a természetes képek halálának örvendezett, Hanks meg attól boldog, hogy mackónadrágban forgathatott, smink nélkül. Ők tudják. Pedig Zemeckistől, a lelkes Spielberg-pártfogolttól többet várnánk. Készített egyszer egy filmet, illetve hármat, a Vissza a jövőbe-trilógiát. Abban volt egy professzor, akit nagyon szerettem, annak meg volt egy pompás szövege, amit szintén nagyon kedveltem. (Állítólag maga Spielberg is használta, azzal vigasztalta az elkeseredett Zemeckist, mikor nem mentek jól a dolgai.) Az első rész zárszava és egyben a második nyitánya is. Marty éppen megérkezik kimerítő időutazásáról, omlana bele kedvesének karjaiba, amikor szélvihar támad: kedvenc Dokija érkezik tökéletesített időgépével, mely már repülni is képes. Miután beráncigálja autójába az elképedt párt, azok emelkedés közben kérdezősködni kezdenek a megérkezés biztonsága felől. Vagyis, hogy hova fognak megérkezni, milyen útra futnak ki, ha egyszer csak kilyukadnak a jövőben? A válasz: „Utak...! Ah, ahová mi megyünk, ott nincs szükség utakra!” Lehet, hogy maga Zemeckis is félreértette ezt. A Doki szerintem arra gondolt, hogy a képzeletnek nincs szüksége utakra. Az embernek viszont kellenek. Különben hajlamos elszállni. Magától.