Conty P. Magdolna
Olvassunk vagy tévézzünk?

Imádok olvasni. A kényelmes fotelban ülve vissza-visszalapozgatok, eltöprengek egy-egy mondaton, esetenként feljegyzek magamnak egy-egy bölcs gondolatot. A kisdiákok gyűlölt olvasónaplójának vezetése nekem természetes, önként vállalt cselekvés. Ugyanakkor imádom a filmet is. Egyetemista koromban lehetőség szerint minden új filmet megnéztem. Egyik-másik igen nagy hatással volt rám. Sosem szégyelltem, és nem éreztem, hogy a filmnézés alacsonyabb értékű, mint az olvasás. Akkor sem, ha irodalmi mű adaptációjáról van szó. Azt mondják, ilyenkor másodkézből kapjuk az író mondanivalóját, ráadásul a képzeletünket korlátozza a készen kapott látvány. A filmkészítők elképzelik helyettünk a regény világát. És mégis! Szívesen, sőt lelkesen nézem az adaptációkat. Nem tesz tunyává, mint sokan állítják, akik féltik a képi kultúrától az ifjú nemzedéket. Sőt! Megdolgoztat. A rendező, a színészek hozzátesznek az eredetihez. Hogyan látja más ugyanazt? A képzelet világa másképpen elevenedik meg, más személyiségek lényén átszűrve, s így az élmény még teljesebb lesz. Nálam a két dolog együtt működik. Legtöbbször előbb olvasok, aztán nézem meg az adaptációt. De egy jó mozi inspirálhat is, hogy ezt vagy azt az irodalmi alkotást kézbe vegyem. Itt van például A névtelen vár (1983) a kitűnő Zsurzs Éva rendezésében. Ifjú koromban faltam a romantikát (e tekintetben ma sem vagyok teljesen intakt!) s főleg Jókait. Minket még nem riasztott a sok latin kifejezés. Vagy értettük, vagy nem, a lényeg szempontjából közömbös volt. A névtelen vár mégis elkerült, vagy én kerültem el őt, ma már kideríthetetlen. A filmre sem emlékszem, tehát most nagy érdeklődéssel követtem szegény Marie (Pap Vera) sorsát a tévében. Ma már a történeti háttér is világosabb, átélhetőbb számomra. Ki hogyan viszonyul a napóleoni háborúkhoz? Ebből kell megsejtenünk, hogy ki lehet a rejtőzködő. Abszolút mellékszálként jelenik meg a neves ezermester, Mátyás, a csodaágyú-készítő, akinek egy ügyes szerkezettel kell Marie ágyát megközelíthetetlenné tenni. De mintha ez neki csupán mellékes dolog lenne. Szinte monomániásan gyűlöli Napóleont. Napóleon ellenség! Csak erre figyel. És ez jó? Olyan házban van, ahol örülnek ennek. Remek figura Henri, a szertartásos inas. A két mellék- – mégis fontos – figura látszólag elbeszél egymás mellett, ennek ellenére tökéletesen megértik egymást. A kifinomult helyzetkomikum mesteri példáját látjuk. Romantikus túlzásoktól sem mentes megoldás a leselkedés a tetőablakból. Egy idő után enyhe bosszúságot váltott ki belőlem. Hasonlóképpen az élelmiszer-utánpótlás az ablakon át kosárban, miközben a két nő, a tartózkodó házvezetőnő, aki „tartja a száját” és a pletykás Mákosné diskurál. Az effajta jelenetek nekem csak egyszer, legfeljebb kétszer érdekesek. Gyakran ismétlődve unalmassá válnak. A romantikus fantázia és a valóságos történelmi háttér furcsa ötvözete elevenedik meg előttünk. Sajátos külön világ Hanyi Istók lápi világa. Istók meglesi az éjszakai titkos csónakázás és fürdés közben a kisasszonyt, és természetesen szerelemre lobban iránta. Ezt az érzést csak a saját eszközeivel tudja kifejezni: a lápi világ rendszeres áldozatával. Így lesz a rémületből részvét Marie szívében: „Szörnyű lehet torzszülöttnek lenni”. Hosszú monológban elmélkedik arról, hogy a félelem miatt elvesztette „régi jó álmát”. Ezt már kicsit fárasztónak éreztem. Úgy gondolom, a filmnek pergőnek kell lennie. Ez az egyik nagy előnye a könyvvel szemben. A romantikus meseszövés tipikus példája Hanyi Istók története. A történet a Hanság vidékén közszájon forgott, s ezt építette be Jókai a regénybe. Feltehetőleg az a lélektani célja, hogy Marie érzékenységét, finomságát még inkább hangsúlyozza, ezért van fontos szerepe ennek a látszólag mellékes szálnak. Marie a naiv, ártatlan, tiszta jóság figurája, aki a lehető legnaivabb (már-már bosszantó) kérdéseket teszi fel. Milyen a halál? Ellenség? Mi az? Harag? Mi az? Mit csinálnak, akik haragszanak? A túlcsorduló romantikában a filmkockák szolgálnak vigaszul. Elragadó tájak, pompás lovak, előttünk hatalmas, zöld fa, majd ellenpontként pici fehér ruhás emberek. És megjelenik egy izgalmas szereplő, az ellenfél, a bárónő (Tordai Teri), aki talán kicsit gonosz is, de mindenesetre rendkívül dekoratív. Pompás szőke haját kiemeli az egyszerű, de kellően rafinált fekete ruha, s a hatást fokozza a kezében tartott néhány élénkszínű virág. Figyelemre méltó! De nemcsak külsőleg! Katalin az ártatlan, csupa jóság Marie ellenpontja. Ő a főgonosz, a kémnő, akinek meg kell találnia a lányt, sőt a származási iratokat is. Ebből sejthetjük, hogy Vavel gróf (ez is álnév, természetesen) nem akárkit őriz a névtelen várban. De a bárónő sem eredendően gonosz, a világ tette azzá. A mindennapinak tűnő erdei séta, a találkozás a vicomttal az erdei laknál egyértelművé teszi, hogy itt komoly konspirációról van szó. A férfi egy mellékesnek tűnő mondata kétségtelenné teszi, hogy Katalin zsarolás áldozata: „A kislánya egyébként jól van.” Többé már nem haragszunk rá, sőt, együtt érzünk vele, s megértjük a titokzatos grófot, hogy minden óvatossága ellenére beleszeret. Szerelem nem lehet bonyodalmak nélkül. Kell legalább egy vetélytárs! Ki más lehetne az, mint Marie. A világ legtermészetesebb dolga, hogy a világtól elzárt, fiatal lány beleszeret az egyetlen férfiba, aki mellette van, aki védi, óvja. Figyelmét nem kerülheti el a gróf vonzalma. A teleszkóp új értelmet kap. Már nemcsak az ellenséget kémlelik, hanem a vonzó asszonyt is. A látvány különös. A teleszkóp körében látjuk a havas tájat, a telivér lovakat, az osztrák dragonyosokat, s végül a körben felvillan a nő ruhája. Elragadó Marie, aki egyre féltékenyebb, elfordítja a messzelátót. Később – immár igazi nőként – finoman, de félreérthetetlenül közli érzelmeit: „Kedves Lajos! Szeress te engem!” A szokványos vetélkedés azonban elmarad. Marie-nak be kell érnie az apai szeretettel, majd az anyaival. Váratlan, kicsit meghökkentő fordulat, de a megoldáshoz mindenképpen szükséges. A történeti eseményekhez kapcsolódva kiemelkedő epizód a maga ironikus, sőt szarkasztikus hangvételével a vármegyegyűlés. Napóleon győri kiáltványa felrázza a nemességet tespedtségéből. Ez az utolsó nemesi inszurrekció. Hadra kelnek Napóleon ellen. Nagy nemzeti öntudat: „A világ minden nyelve a magyarból származik.” Majd meddő vita olyan „fontos kérdésről”, hogy milyen ruhában harcoljanak. Végül a gróf téríti észhez őket: „Kis ország vagyunk, de nagy tettekre képesek, ha felébresztik bennük az alvó oroszlánt. Nem feladni azt, amit életünk céljául tűztünk ki.” Otthon boldogan közli Marie-val: „Szabad vagy, királynőm! Kilépünk a világba.” A fátyol lehullt. Még hozzáteszi: „kapsz anyát!” A bárónőre tehát nem a vetélytárs, hanem az anyai szerep vár. A boldogság rövid ideig tart. Újra menekülni kell, amibe eleinte némi álnokság is vegyül. Vagy legalábbis ezt hisszük. Lisbeth, a szigorú cseléd, amikor elköszönnek, nem ad kezet, s azt mondja: mindent megtudok, és nagyon gonosz tudok lenni. A menekülés útja – furcsa ellentétként – gyönyörű. Elragadó a táj, a ruhák, a híd íve, amint átsuhan alatta a csónak, szinte ott szeretnék lenni, bízván abban, hogy ilyen helyen semmi rossz nem történhet. Pedig történik! De én ezt már nem akarom látni! Milyen jó dolog a tévé! Csak egy kattintás, csatornaváltás, s már egészen más világban vagyunk.

Most izgatottan ülök a képernyő elé. Gyermekkorom kedvenc alakjával, David Copperfielddel találkozom. Ő majdnem olyan barátom, mint Tom Sawyer, akinek legtöbb mondatát könyv nélkül tudtam. Ez persze nem romantika, hanem igazi realizmus. Kemény, kegyetlen világ, de a kis David lelkében álom és valóság különös módon mégis összeölelkezik, s ezt ragadja meg rendkívül izgalmasan a folytatásokban vetített film. Nem bánom azt sem, hogy több részletben kell látnom, hogy befolyásolja az időbeosztásomat. Ez igazán érdekel. Az önéletrajzi ihletésű regényben visszatér a múlt – kicsit számomra is. A megoldás nem mindig újszerű, de rám mégis hatással van. A felnőtt David Copperfield ül az íróasztalánál és emlékezik. Ő a narrátor, és megelevenedik a múlt. Az ártatlan gyermekkor képei. David és Emily a terngerparton. Még minden lehetséges: „Ha én egyszer úri dáma leszek” – mondja magabiztosan Emily, és David kérdez: szeretnél úri dáma lenni? A kérdésben sejteni véljük a kibontakozó gyermekszerelem ígéretét: talán egyszer majd éppen énáltalam leszel úri dáma. A jövendő élet viszontagságait még homály fedi. Még lehet kíváncsiskodni a vérbő harsány házvezetőnő bátyjánál, a házigazdánál a családfájáról, a jelenlévők közötti kapcsolatokról, és senki nem rója fel, ha a „házról” megmondja az igazat: „De hiszen ez egy hajó! Vagy nem?” (A ház, amelyben laknak, egy szárazra vetett hajó, de nem nevezi annak senki sem.) Minden olyan földközeli, és minden olyan álomszerű. Önkéntelenül is felötlik bennem Huszárik Szindbádja, amelyről egyik méltatója a következőket írja: „...valóságos képzőművészeti mestermű. Kockáit (...) kiaggatnám a szobám falára. Szindbád mesevilága tehát csupa valóság.” Igen. És szívesen tenném ezt a David Copperfield néhány filmkockájával is – habár... a kettő azért nem ugyanaz. Ellentétként a kegyetlen realitás a gonosz mostohaapa, majd az ő nővére. A két szereplő mégis a romantikára emlékeztet. Igazi főgonoszok. A rigorózus új papa alapelve, hogy David tanuljon meg uralkodni magán, így lesz kőszívű. Eredeti megoldás a rendező ötlete: miközben a kisfiút vesszőzi az elvetemült mostoha, a felnőtt férfi érzi a csapásokat. A gyermekkori érzelmi megrázkódtatások felnőttkorban is rendkívül intenzíven hatnak. Ezt a pszichológiai tényt használja fel a film alkotója. Én azt szoktam mondani: még mindig rendkívül sajnálom egykori önmagamat. Az ember a zsigereiben érzi a múltat. Tipikus a gyermeki aggodalom is. Nem mérheti fel bűne nagyságát, nem ismeri a bűn és bűntetés esetleges arányosságát, ezért kérdezheti igazi naivitással: vajon ezért felakasztanak? David megszokta, hogy anyja kedves, közvetlen, akit át lehet ölelni, akihez hozzá lehet bújni, aki udvariasnak, jó magaviseletűnek neveli fiát, és az apróbb gyermekcsínyekért nem bünteti. A mostohaapa ellenzi ezt a nevelési módszert, és a legapróbb ballépésért is aránytalanul súlyos bűntetést, ostorcsapásokat szab ki Davidra. A gyermek teljesen elbizonytalanodik, s ha mégis megfeledkezik magáról, s önfeledten anyja karjaiba veti magát, szörnyű büntetéstől tart, akár a legroszabbtól is, amiről egyáltalán tudomása van. Egyszerű a bűntetése: eltávolítják a családi otthonból, és egy kegyetlenül szigorú iskolába küldik. Itt kezdődik a kegyetlen élet iskolája.

Az áradó műsorfolyamból most valami vidámat választanék. Van is. P. J. Wodehouse elbeszélései alapján készült a Majd a komornyik angol vígjátéksorozat. Felhőtlen szórakozást ígér, tele jobbnál jobb helyzetkomikummal, egészen szokatlanokkal is (például a cilinder ellopása valakinek a fejéről, riogatás a macskákkal stb.). Bevallom, én nem nagyon élvezem a helyzetkomikumot, ennek ellenére elég jól szórakozom. A jellemek kárpótolnak. James, a komornyik eredeti figura. Csendes, visszafogott, tisztelettudó és rendkívül éles eszű. Az inas és urának párbeszéde filozofikus gondolatoktól sem mentes. A klasszikus úr-szolga viszony problémája jelenik meg a „gazda” nyilatkozatában: „Én nem vagyok az, akit az inasa a rabszolgájává tehet.” Szép csendben pedig éppen ez történik. Például részletesen kioktatja, hogyan kell megszerettetni magát a kiszemelt lánnyal. „Mondja, maga mindent tud?” – kérdi Sir Roderick. Reginald Jeeves válasza tömör, lényegretörő: „Nos, ezt nem tudom, uram.” Mindezt rezzenéstelen arccal közli, hogy ezzel is hangsúlyozza személytelenségét, miközben Sir Roderick élénk arcjátékkal fejezi ki „buggyantságát”. Végül rájön, hogy inasa elriasztotta jövendőbelije szüleit: „Jeeves, ez a maga műve volt?” Igen. Mindent elintézett. Végszóként mély meggyőződéssel közli: „Kétlem, hogy az a hölgy megfelelt volna Önnek!” Az élet rácáfolt az úr kijelentésére. Bizony, bizony a komornyik fölébe kerekedett. A szellemes kis történet hátterében pedig élvezhettem az angol vidék kies tájait, pompás kastélyait, amelyek sajátos egyedi bájjal rendelkeznek. Szükségem van a megjelenítésükre, hiszen bármennyire is szeretném, nem tudnám elképzelni őket. Egy angliai utazás természetesen hozzásegítene, de a mozi segítségével ezt is „elkerülhetem”.

Így van ez a történelemmel is. „Historia est magistra vitae”. Az ötödik pecsétet nézem. Fábri Zoltán filmjét Sánta Ferenc művéből, 1976-ból. Egyik korabeli méltatója írja: „A néző érzéki jelenléte a film egyik újítása. (...) [A film] egyben a néző tetemrehívása, sőt bezárása a filmbeli jelenidőbe.” (Almási Miklós) Pontosan így érzem. Együtt ülök a kocsmában a többiekkel. Látszólag minden abszolút hétköznapi. Hús az asztalon, közben H. Bosch képrészleteit szemlélhetem. Két világ van jelen, a belső, a közvetlen, majdnem békebeli kvaterkázás, amelyben az egyik legfontosabb kérdés, „hogyan készül a sült borjúszegy?”, majd mintegy váratlanul „belép” a külső világ: csizmacsattogás kintről. Mélységes csend lesz odabent. Szó szerint s a lelkekben is. Most már valóságosan is belép a külvilág. Megszólal az ajtó feletti csengő, mindenki megriad, de csak Keszei Károly toppan be, a sánta fényképész. A jelenlévők különböző foglalkozású, egyszerű emberek: ügynök, asztalos, órás, fényképész, de mindegyik úgy gondolja, hogy több annál, mint amit ezek a foglalkozások jelölnek. A fényképész mindig hozzáteszi, hogy „művészi”, az asztalos azonnal rátromfol: az asztalos mestersége is művészet. Az órás filozofál. Csak egy ember van közöttük, aki élelmiszerjegyekről, fejadagokról beszél – tehát háború van. Fanyar tréfálkozás, mintegy megvetően, az ilyen ember csak fejadagokat lát, mondják, s jót nevetnek. Rá kell jönniük azonban, hogy ők sem különbek, ezért nevetnek. Ez nem tréfa, hanem keserű önirónia. Mert az ember mindig nevet, minden körülmények között. Muszáj! Vannak élethelyzetek, amikor csak így lehet kibírni. Kint futólépések, lövés. Senki nem akar tudni semmit. A kocsmáros épphogy kikukucskál, de a többiek csak ülnek, dohányoznak, sőt, még a verklit is megszólaltatják. Közelről látjuk a kis fakalapácsokat, amelyek mintha a fejünkben kopognának, de mi nem akarunk tudni semmit. Hallani sem akarunk semmit, csak egyszerűen túl akarjuk élni ezt az egészet. Mindenki a saját kis életével van elfoglalva, csak két emberben van ennél több tartás, a kocsmárosban és Gyuriczában, az órásban (Bencze Ferenc, Őze Lajos). Béla egyszerűen praktikus. A kintorna nyekergése több mint sok. Leállítja. Józan bölcsességgel állapítja meg: „Egyetlen érdek sem ér meg egy háborút.” Gyuricza úr mélyebb összefüggéseket keres. Már-már unalmasnak tűnő filozofálásba kezd. Távolinak tűnő példabeszédében nagyon is aktuális kérdést tesz fel: úr legyek, vagy rabszolga ­- s az utóbbit választja. A rabszolga kiszolgáltatott, de mégis neki jobb, mert a szörnyűségeket nem ő követi el. „Ment maradtam mind a bűnöktől...” „A kisemmizettek, a megkorbácsoltak közé tartozom ugyan, de lelkem tiszta maradt, s ez az ami legtöbbet ér!...” A hatalom megrontja az embert. Élő példaként megjelennek a nyilasok, akiket a kocsmáros félelemmel vegyes megvetéssel kiszolgál, majd amikor elmennek, meglehetősen drasztikus kifejezésekkel illeti őket. Kovács, az asztalos, a keresztény ember vívódik. A szelíd vitában ő is felsorakoztatja érveit. Krisztus erősen hitt, ezért létezhet máig a kereszténység, mert akadt egy ember, aki fejébe vette, hogy neki van igaza. Kell tehát valaki, aki vezet, aki a tömegek élére áll. De ki legyen az? Milyen legyen? Milyen értékeket képviseljen? „Akinek igaza van, az nem kiabál.” A felelősséget mindenképpen vállalni kell. Mindenki önmagának tegye fel a kérdéseket, és válaszolja is meg! Ha valaki saját magát csapja be, ott már nagy baj van. A vita monológokra vált. A jelenlévők a maguknak feltett kérdéseket egyéni módon próbálják megválaszolni. Az ötödik pecsétet kinek-kinek magának is fel kell törnie. Kisemberek ők, a kocsma törzsvendégei. Nagy idők tanúi, de nem hősök. Nem is akarnak azok lenni. Eljön azonban a pillanat, amikor így vagy úgy, azzá kell lenniük. Nem tehetnek mást. Keszeli, a fényképész feljelenti a kocsmázókat, mert úgymond „hatalomellenes” kijelentéseket tettek. Most már nincs többé filozofálás, következik a véres valóság, a hatalom megtorlása. Ez sem lehet egyszerű, ugyanis a civil ruhás nyilas ördögi ravaszsággal azt találja ki, szabadok lehetnek, ha a félholtra vert ellenálót pofon ütik. Gyuricza az egyetlen, aki megteszi, amit kívánnak tőle. A bújtatott gyerekek érdekében úgy határoz, hogy életben marad. Pofon üti - persze csak jelképesen - a haldokló kommunistát, s bár megszabadul, úgy érzi, vétkezett. Ő tehát az egyetlen, aki nem hal meg, de választása nem gyávaságból, hanem a másokért érzett felelősségből fakadt. Nem kell ahhoz bombazápor, hogy érezzük, hősünk nagy erkölcsi dilemma elé került: két rossz közül kellett választania, s ő a kisebbik rosszat választotta. „És akkor mi van, akkor talán nem hal meg?” – kérdezi ironikusan vagy inkább cinikusan. Gyuricza nem könnyen, nem vívódások nélkül választott, hiszen éppen ő akart tiszta lélekkel kikerülni ebből az egész borzalomból. Mégis meg kellett tennie - nem önmagáért, hanem az általa istápolt kis életekért, a jövőért. Így vált a mindennapok kisemebere, aki csak túlélő akart lenni, hőssé.

A megrázó élmény után valami megnyugtatót szeretnék. A 19. század talán képes erre, ha másért nem, hát azért, mert távol van már tőlünk. Így esik a választásom George Eliot utolsó regényéből készült filmre, a Daniel Derondára. Bevallom, ezt a regényt nem ismertem. A férfinevet viselő angol írónő, aki a modern realista regény egyik előfutára, nekem A vízimalom íróját jelenti könyvben és filmben egyaránt. Mégis telitalálatnak érzem Tom Hooper rendezését, a több részletben vetített képsorokat. Az író olyan világba kalauzol, amelyben nem mozgok otthonosan, de finom, bár néha fellengzősségtől sem mentes lélekrajzával magával ragad. A történet maga meglehetősen romantikus, de társadalomrajza nagyon is reális. Az arisztokrácia életének és a zsidó nagy- és kispolgárság helyzetének hiteles bemutatása érdekfeszítővé teszi a művet. Daniel Deronda arisztokrata családban nő fel, de szüleit nem ismeri, származását homály fedi. Hasonló a helyzet Mirah, az énekesnek készülő leány esetében is. Ő tudja, hogy zsidó lány, s szeretné megtalálni a családját, bárkik is legyenek. Az sem érdekelné, ha alacsony sorsúak, csak igazán tartozzék valakikhez. Innentől több szálon fut a cselekmény, nem kevés szerelmi bonyodalommal és ismét csak romantikus megoldásokkal. Például Gwendolen, a nevelőnő, akivel látszólag kölcsönösen szeretik egymást (Daniellel), érdekből férjhez megy egy gazdag férfihez, Mr. Grandcourthoz. Nagyon hatásos az estély, ahol megjelennek, mind a szolid társasági, mind az egyéni konfliktusok szempontjából. Realitás és romantika együtt. Ezt a párbeszédek és a képi megoldások egyaránt tükrözik. Meghívást kapott Mr. és Mrs. Klezmer is. Ez többeket meghökkent: „Sohase hittem volna, hogy a választott nép tagjai is itt lehetnek” – jegyzi meg egy előkelő dáma. Deronda védelmébe veszi a kitűnő muzsikust, de rögtön meg is vádolják: „Van egy védence, egy szép zsidó lány. Innen fúj a szél!” Pedig ő még mindig a régi szerelmét siratja. Nagyon hatásos, ahogy Gwendolen vörös hajkoronával, zöld selyemruhában áll egy csodaszép falikárpit előtt. Daniel nem bírja tovább, kimegy a szabadba. A nő kitekint az ablakon, minden csupa jég, csak egyetlen ablakkocka nem. Innen látja a fiút. Fantasztikus hatású kép, a végtelennek tűnő fehér havon áll a fiú fekete ruhában. A nőnek éreznie kell, hogy elveszítette. A férj a romantikára jellemzően igazi gonosz figura, kegyetlen zsarnok, éppen ellentéte a jóságos, csupa szív Danielnek. A két nő ellentétes jelleme nem egyértelmű. Igaz, hogy Mirah maga a jóság, de Gwendolen nem gonosz, csak gyenge. Menekülne a saját maga által felállított csapdából, de ez már aligha lehetséges. Ráadásul a rivális Mirah még zenei tehetség is. Maga Klezmer jósol neki nagy jövőt. Majdnem misztikus megoldás. Mordoháj prófétai megérzése, hogy a Mirah szüleit kereső Danielt úgy üdvözli, mint akire régen várt, mert ő fogja továbbvinni a megszentelt zsidó örökséget. Mordeháj úgyis úgy véli, hogy eddig ő volt a kiválasztott, hogy népének újra hazát teremtsen, betegsége azonban megakadályozza a feladat végrehajtásában, és Danielben véli megtalálni az új kiválasztottat. Daniel tiltakozik: „Én nem tartozom az önök népéhez.” Két nézet csap össze a történetben: asszimiláció, vagy a sors vállalása. Daniel a haldokló anyjától megtudja az igazságot, tudniillik, hogy ő is zsidó, de azért adták a nevelőapához, hogy igazi angol arisztokrata váljék belőle, és soha ne tudja meg, ki is valójában. A film mindazt elmondja képekben, amit szóban lehetetlen. A lélek küzdelmét az első döbbenet után: előbb a végtelen kék tenger, fehér móló s rajta egy pici emberalak, majd hirtelen premier plan. A kérdés eldőlt. Nem kérdés többé. Daniel önmagát választja, s feleségül veszi Mirah-t. Elbúcsúzik régi életétől, szerelmétől, aki nemes gesztussal azt mondja neki: „Ne gondolj rám sajnálattal, jobb lettem általad.”Az idilli befejezés talán túl sok is. A happy endhez tartoznak a pompás zöld utak, a tenger és a családi boldogság is. Gwendolenhoz futnak a testvérei, Daniel pedig szépen elhajózik az „ígéret földjére”.

Az édesbús történet kissé kifárasztott, ezért nagy várakozással tekintettem Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen vetítése elé. De csalódnom kellett. A 2001-es feldolgozás nem tetszett. Ennek koncepcionális oka van. Az utóbbi időben egyre többször tapasztalható, hogy klasszikus vagy egyszerűen csak egy korábbi világot bemutató művet modernizálnak. Láttam már Mozart-opera modern változatát – számomra rémálomnak tűnt. De nagyon nem szerettem Shakespeare modern körítéssel ellátott darabjait sem. Meglehet, ez az én véleményem, de fiataloktól is hallottam, hogy nekik éppen az a régi világ az érdekes, a nekik szóló mondanivalót pedig képesek megtalálni abban a környezetben is. Szóval nem tetszett a Gyilkosság az Orient expresszen-ben a mobiltelefon használata, a videokazetta, amelyet a tévén megnéznek, a számítógépek stb. Beépítették az egész modern világot még a szóhasználatba, a beszédfordulatokba is: 2001-et írunk, Mr. Poirot!, ki hord manapság hímzett zsebkendőt?! Vagy: „Van önnek kézi számítógépe?” Természetesen nincs, mert Mr. Poirot gyűlöli a számítógépeket, azok ugyanis, mint mondja: „nem képesek helyettesíteni az agysejteket.” Ennek ellenére az Armstrong-ügyet a számítógépen keresik vissza. (Poirot megadta magát?) Aktuális cégek neveire ismerünk: Microsoft (filmbe ollózott reklám?). Egyébként is gyakran hangzanak el a szoftver, műhold stb. szavak. Még Poirot is ilyesmit kérdez: „Láttam őt a tévében? Testedzés, feszültségcsökkentő gyakorlatok is megtalálhatók a filmben, sőt utalnak aktuális filmsorozatokra, korrupcióra stb. Némi politikai eszmefuttatással is találkozunk, hogy teljes legyen a paletta. Mindehhez már csak a szereplők beszédmodora hiányzott. Akcentus, raccsolás, Poirot minden szókezdő „h”- t elhagy, pedig ő nem is francia. Ez már egyszerűen az érthetőség rovására megy, holott nyilvánvalóan karaktermeghatározó jellemző akarna lenni. Hol van az én kedves Mr. Poirot-m, aki olyan bájosan tud csevegni, s a szürkeállomány segítségével a legbonyolultabb ügyet is megoldja? Nem bosszankodom tovább! Inkább reménykedem. Hátha egyszer még láthatom az eredeti, az igazi Gyilkosság az Orient expresszen-t (Sidney Lumet feldolgozását 1974-ből), amelynek történetét Agatha Christie írta.

Most inkább megnézem az Örkény István művéből készült 1969-es Isten hozta, őrnagy úr!-at. A kitűnő szereplőgárda már garancia. A jellemek, a mű alakjainak nagyon is emberi, olykor kisszerű magatartása, a mondanivaló örök aktualitása lebilincselő. Példaértékű történelmi értelemben, hogyan válik a szerény (vagy inkább álszerény) őrnagy („Nem szabad rám tekintettel lenni.”) a család zsarnokává. A két nő mindent egy lapra tett fel, s hízelgésükkel, majd gyávaságukkal, sőt, ostobaságukkal mintegy diktátorrá tették az őrnagyot. Dobozolás közben még énekelnek is, hogy az őrnagy kedvére tegyenek. Csak Tót tesz némi kísérletet az ellenállásra. Látszat és valóság döbbenetes bemutatása az „árnyék-ugrás”. (Úgy, mint a mesében: senki nem meri megmondani, hogy „meztelen a király”.) A legokosabb az, aki a látszatvilágot valódivá teszi: Sóskúti okosabb, megásta az árkot. Valójában Tót lázadása is kisszerű. Vagy a főtisztelendő díványa alatt, vagy a templomban alszik. S ha ez sem megy, groteszk módon a budiba menekül. („A budiban esik a legjobban az alvás!”) Az abszurditás tetőpontja, hogy még itt sem lehet nyugta. Az őrnagy szerint a budiban minden csupa kellem, itt esik jól igazán a sörivás. Csupa egyetértésben ülnek bent. Tót úr, kis Tót, tótocskám! – mondogatja az őrnagy, s Tót behódol. Éjszakánként dobozolnak. A vendég végre eltávozik. A gyávák újra életre kelnek. Végre Tót is kihúzhatja magát. Most ő inti csendre a tűzoltózenekart. Az öröm nem tart soká. Az őrnagy még három napra visszatér. „Ne dobozoljunk kicsit? – kérdi, de ezt már meg se halljuk. Gyula, a fiú, akiért látszólag mindez történt, elesett a fronton. A féltve őrzött fényképből kiég az arc. Az áldozat hiábavaló volt. A groteszk humor kiváltotta mosoly az ajkunkra fagy. Nincs kedvünk többé nevetni. Lám, lám! Talán mégsem volt igaza a szofista Gorgiasznak, aki a szkepticizmust megelőlegezve azt állította: nincs a világon semmi, ha lenne is valami, nem tudnánk megismerni, s ha meg is tudnánk ismerni, nem tudnánk egymással közölni. Mindenesetre ez utóbbit újra és újra megpróbáljuk, ha már egész tudománya van annak a törekvésnek, hogy elmondhassuk egymásnak, mit érzünk, mit gondolunk, mit tudunk. Úgy érzem, ennek a szándéknak, a közlés szándékának, mint a fenti példák is mutatják, kiváló eszköze a film.