Tanner Gábor
Valladolid 2004

Sopánkodni akartam. Nyavajogni azon, hogy nem láttam kiemelkedő filmet. De felkavarót sem. Ülök a moziban, és minden olyan egyértelmű. Elsőfilmes, aki ezelőtt kliprendező volt. A lassú filmet felpörgeti néhány gyors vágás, időnként megzavarja a szemem pár ezerszer látott "furcsa" beállítás (a tárgyak "szemével" látjuk a szereplőket) és képkivágat (például a sütő hátsó faláról kinézve "belóg" a sütő többi oldala), a perspektíva enyhén torz. És természetesen a film fekete-fehér. Mert a színes, hivalkodó kliptengerben ugye... stb. stb. (Vadkacsaszezon, Temporada de patos, r: Fernando Eimbcke). Vagy. A fiatal veteránnak felfordul a gyomra a limai tinédzserek züllött életét látva. Taxizni kezd, megpróbál tiszta kapcsolatot kialakítani egy lánnyal, akiről úgy érzi "más, mint a többi". Időnként tábortüzet gyújt a tengerparton vagy legénylakásában desszantos ruhájába bújik - és a hadseregbeli szép időkre emlékezik (Santiago napjai, Días de Santiago, r: Josué Méndez). Vagy. Tök éjszaka. Farkasveszély. Egy nő az erdőben bolyong. Minden gondos megvilágításban, hogy lássuk a "rémületet" és a "félelmet" (Romasanta, r: Paco Plaza). Aztán unalmas, lassú film egy X-generációs középmenedzser unalmas életéről. Aki heavy metalt hallgat a kocsijában, és egy tizenéves gimis lányt kerülget. A bolsevik gyengéje (La flaqueza del bolchevique, r: Manuel Martín Cuenca). Csak enyhén pedofíliából (ez még Almodóvar mester témája!), inkább eltűnt fiatalságának emlékére. Ott is hal meg a lány, Pablo gyerekkorának kedvenc színhelyén (egy lakótelep félreeső sivár, kiégett füvű pusztaságában), amikor három fickó rájuk támad. Oly unalmas volt a film, hogy nem zaklatott fel annyira sem, mint most, amikor írok róla. Ja, és hogy mi köze mindennek a bolsevizmushoz? Hát mert Pablo bolsevik, ami abban nyilvánul meg, hogy a film eleje főcíme alatt egy képeskönyvet lapozgat arról a bizonyos tíz napról, mely megrengette a világot. Ennyi. Nem tudom, a spanyolok mit szólnának, ha nálunk valaki így dobálózna a fasizmus szóval, de hát nekik már nem kell megmagyarázni az ilyesmit, mert ők már bebetonozódtak az Európai Unióba. És hát Ana Belén melle! A legújabb Gómez Pereira-filmre sem csúnyult egy fikarcnyit sem (Dolgok, melyek miatt megéri élni, Cosas que hacen que la vida valga la pena, r: Manuel Gómez Pereira). Nem rossz filmek ezek, csak hát semmi különös. Másfél óráig elvan velük az ember. Miközben nézem őket, néha úgy érzem, tudom, mi fog történni, tudom, mit fogok látni, és ha mégsem úgy lesz, kiagyaltnak, túlpörgetettnek vélem a dolgot. Aztán mégis elment a kedvem a zsörtölődéstől. Az egy hét szállodamagány elvette. Két-három nap egyedüllét után az ember önkéntelenül elkezdi figyelni magát. A vegetatív szintjét. Azt, hogy miként működik alapjáraton. A kis rituáléit. A kicsinyes bosszúságait. Indulás (zuhany után három törölköző kellene, de csak kettőt adnak, ráadásul mindkettő vastag, füljárattörlésre alkalmatlan a kisebbik is), ébren maradás (kávé, kóla megfelelő arányban, kajákkal vigyázni, mert futócuccot nem hoztam), lepihenés (papírvékony falak: vajon milyen hangosan nem hallatszik át még a tévé, vagy mikor hagyják abba a szomszédban a hangos szeretkezést stb.). Mindez csak épp annyi bosszúság, hogy jelezzék az életet. Apró visszajelző lámpák, hogy a gép működik. Nincs szüksége rám senkinek, nekem sincs senkire, de azért jó tudni, hogy létezem. Ilyen ez a rengeteg film is. Kinek készültek, nem tudom. Vannak. Picit bosszantanak, picit szórakoztatnak. Nem történt Valladolidban idén semmi különös, de a rendszer egzisztált. És hát olykor már a puszta létezés is valami. "Iparszerűen" unalmas filmeket láttam. Rendben levő alkotásokat. Semmi különös. Amilyen én vagyok, és mint amilyen én sem. Akkor meg minek zsörtölődnék.

Idén már szembetűnt az ellentmondás a filmek középszerűsége és a fesztivál bizonyos vetítéseit övező felhajtás között. Egyik éjjel a Flamenco-örökséget (Herencia flamenca, r: Michael Meert) adták. A dokumentumfilm a világhírű Ketama zenekarról szól. Kiderül belőle, hogy az együttest alkotó zenészcsalád Granadából származik (mily meglepő!), ők voltak az elsők, akik jazzelemekkel ötvözték a tiszta flamencót (hát nahát!), szegények voltak egykor (különösen a szüleik), de most kőgazdagok (ki gondolná!). És irigylésre méltóan lazák. Bár kicsit lamentál a vezetőjük azon, hogy folyton úton vannak, ahogy fogalmaz: ők a modern kor nomádjai (milyen árnyalt párhuzam a vándorcigány életmóddal!). És bejátszásokat láthatunk az 1995-ös madridi fellépésükről. (Gondolom, ezek a koncertrészletek adják a film ritmusát.) Szóval tucatból egy módon unalmas az egész. (Amúgy a koncertfelvételek évekkel ezelőtt megjelentek CD-n és videón is.) A film vetítésére elhozták a fesztiválszervezők a Ketamát, a Carmona-testvérek édesapját és az egyikük szintén zenész kisfiát. A derék cigányemberek lebilincseltek. Megilletődve vonultak a vászon elé a vetítés végén, filmpremieren még nem voltak, pláne olyanon nem, amelyik róluk szól. Aztán feloldódtak. Viccelődtek. A lélektelenségtől kongó termet megtöltötték a személyiségükkel. A közönség felállva tapsolt. Nem a filmet ünnepelték, hanem kedvenceik negyedórás jelenlétét. A csomagolás (a fesztiválkörítés) érdekesebb volt, mint a termék (az átlagosan hervasztó dokumentumfilm).

De hát ezen nem érdemes keseregni. Marketingtankönyvekben a "place"-ről (vagyis az üzlet közegéről) úgy írnak, mint amelynek minőségére fontos figyelemmel lennünk, mert befolyásolhatja a fogyasztók szemében termékünk megítélését. Megéltük, hogy a place fontosabb, mint a product. Persze mindez nem olyan különleges. Gyorsan változó világban élünk. Gyorsan avulnak a dolgok. Így a gyorsaság ideológiájának praktikus kézikönyvei is. Nincs olyan hete az évnek, amelyen ne tartanának legalább egy filmfesztivált a világ valamelyik pontján. Minden szemlén kiosztanak egy csomó díjat. A fesztivált, mint kulturális rendezvényt támogató szponzorok ugyanis szívesen veszik, ha nevük a díjakhoz kötődve is említésre kerül. Mi a győztesekkel vagyunk. Hogy stílszerűek legyünk: a versengés a vérünkben van. Nos, ha egyszer egy film bekerül egy fesztiválprogramba, és netán díjat is nyer, legyen az akár a legjobb másodvilágosító díj, elképzelhetetlen, hogy kikerüljön a fesztivál-vérkeringésből. Újabb és újabb fesztiválokra fogják meghívni. Persze ehhez a meghíváshoz sokszor díj sem kell. Elég referenciának, hogy a film szerepelt a mit tudom én melyik fesztivál programjában. A rendező, a producer utazik egész évben a fesztiválok költségén, hogy mondjanak három mondatot az előadás előtt. De hát milyen közönségcsalogató is, amikor oda lehet írni a programba: a vetítésen jelen lesznek a film alkotói. A személyesség varázsa. Meg amúgy is jól veszi ki magát egy ilyen dolog: a művészvilágban fontos az ember. Három percekért négycsillagos szálloda, kaja, pia, nők három napig. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy a vendéglátásért cserébe ugye nem kell fizetni a filmért vetítési jogot, azért a filmért, ami állami támogatásból, vagyis a mi pénzünkből készült. Ez is egy módja annak, ahogy közpénzek magáncélra fordítódnak. Szimbiózis ez: a filmeknek kellenek a fesztiválok, mert különben nem jutnának el sehova, a fesztiváloknak meg kellenek a filmek, hogy megkapják a megrendezéshez szükséges állami és privát támogatást. Nincs ezzel semmi gond. A művészfilmek így próbálnak életben maradni, ismertségre szert tenni a kommerszfilmek áradatában. A multiplexek árnyékában nincs esélyük. Csak ha fesztiválokba tömörülnek, és megpróbálnak óriásnak látszani. Természetesen nem azok, tudják ezt jól. De az esélyegyenlőségre joguk van. Sosem lesz belőlük filmtörténet, de a tizenöt perc hírnévre való esély nekik is jár. Majd beolvassák a híradóban mosolygós riporterek, hogy a mi filmünk nyert a fesztiválon, gőzünk sincs milyen fesztivál az, meg hogy mit is nyert (sokan azt sem tudják, mi a különbség az Oscarra jelölés és a nominálás között), de be vagyunk mondva, ergo létezünk. És tudják, hogy létezünk.

A Habana, Havannában (r: Alberto Arvelo) a tengerparti viskójából a városba bebandukolt idős özvegyember - vélhetően életében először - elmeséli a Havannában megismert kedves özvegyasszonynak, hogy felesége egész házasságuk során saját világába zárva élt. Sosem tudott elszakadni a szülői háztól. Amikor édesapja meghalt, nemsokára az asszony is követte. Az öreg nem panaszkodik, nem értelmezi a történetet. De amilyen gyorsan megnyílik a pár perce megismert asszonynak, arról árulkodik, hogy a férfi a legkevésbé sem zárkózott, természete ellentétes egykori feleségéjével. Mégis jól megvoltak. De gondoljunk csak bele, mit is jelent ez! Megzabolázták saját természetüket, idomultak a másikhoz, mert hát mégis jobb, ha van mellettünk valaki, mintha nincs. Amúgy is, mindenki tudja, kompromisszumok nélkül nem lehet együtt élni. Ám egy mégoly kicsinek tűnő önfeladás is óriásira dagad az évek során. Egy kicsi is sokra megy sok idő alatt. Ráadásul jó ideig láthatatlanok az áttételei, mint a ráknak. Ami nem jó, azt elnyomjuk azzal, ami jó, vagy amit jónak szeretnénk hinni, mert hát nem lehet minden szar, hát akkor nem lehetne kibírni, de ezt itt végül is ki lehet. Nem olyan szörnyű. Vagy azt mondjuk, ennek is örülni kell mindent összevetve, vagy azt, hogy nekem úgysem jár jobb. Miért is? Mert olyanok vagyunk, amilyenek. Önmagával igazolt állítás - teljes képtelenség, mégis működik. Aztán egy nap bedzsavelok a városba, hogy virágdíszítésű, lapos sarkú, fehér cipőt vegyek a kislányomnak. Alkonyatkor egy suhanc megtámad a mólón, dulakodás közben véletlenül leszúrom a saját késével. Menekülés közben veszem észre, hogy vérzik a karom. Behúzódom egy kapualjba. Egy kedves hölgy az emeletről a segítségemre siet. Akadozva, levegő után kapkodva elhadarom neki, mi történt velem. Nyugtatgat, végül is nem tehetek semmiről. Életemben nem láttam még ilyen fantasztikus asszonyt! És annyi bennünk a közös vonás! Ő is özvegy. Neki is van egy gyereke. És valahogy jó vele beszélgetni. Elmosódnak a tárgyak kontúrjai. Érzem, ahogy kiemelkedem az egyre szédítőbbé váló körforgásból. Kiemelkedünk. Ezzel a csodálatos nővel. Például ő is szokta csak úgy nézegetni az embereket, és elmereng azon, honnan hova tartanak, hogyan mehet a soruk, milyen lehet az életük. Már táncolunk egy kellemes, lágy zenére, pedig soha nem tudtam táncolni, meg voltam győződve róla, hogy nem is szeretek. De borzongató ez a zene, a hozzám érő meleg test pedig egyszerre cirógat és bizserget! Bámulatos éjszaka köszönt ránk. Reggel kopogtatnak, Sara azt hiszi, a fia jött, de az apja állít be. Titkolt fájdalom az arcán. Azt mondja, most erősnek kell lenni, mert szörnyűség történt: a fiadat leszúrta valaki a mólón. Salvador a hálószobában hallgatja a fájdalom odakintről beszűrődő neszeit. Arcán hideg veríték. Aztán felköti magát. Elképesztő, mit jelenthetett a férfi számára ez az este, ha a szomszédokra bízott kislányával mit sem törődve a halált választotta. Döbbenetes erejű lehetett a kiábrándulása addigi életéből, ha nem akart új kompromisszumot kötni. Meg sem akarta próbálni. Megszédített az alapvető rendbenlét mögötti visszafojtottság lelepleződésekor kirobbanó feszültség ereje. Úgy láttam, velem együtt még sokakat. Csak ültünk, és másodpercekig néztük az üres vásznat. A Buena Vida Futárszolgálat (Buena Vida-Delivery, r: Leonardo di Cesare) furcsa helyzetein jókat mulattak a nézők körülöttem. Én rendkívül szomorúnak láttam a filmet. Hernán huszonegynéhány éves motoros futár egy apró szállítócégnél. Üres lakása egyik szobáját kiadja a szép benzinkutaslánynak. Egymásba szeretnek. Pár nap múlva felbukkannak a lány szülei, akik átutazóban vannak, és Pato pici húgával egy éjszakára meghúzódnak Hernánnál. Aztán egyre tovább maradnak. Berendezkednek. Sőt, az apa dagasztógépet szerel össze, munkásokat toboroz, és churro-készítő és -árusító vállalkozást indít a lakásban. Hernán hol idegesen, hol megértően viszonyul a hívatlan vendégek viselt dolgaihoz. Időnként bepöccen. A megértés, önérzet, kiszolgáltatottság háromszögében vergődik. Egyszer kivágja az ajtó elé a család dolgait, de határozottságát még ekkor is legyőzi a lelkiismeret-furdalása. Valószínűleg éppoly észrevétlenül, ahogy az önfeladásba belesodródott, érlelődik benne az elhatározás: nem tűr tovább. A felbérelt, rossz arcú kilakoltatók kiebrudalják Venancióékat, de távozóban kifosztják Hernán lakását, és összeverik az akadékoskodó fiút. Így jár, aki nem tudja időben abbahagyni a kompromisszumkötéseket. Csak az a gond, hogy Hernán bármelyikünk lehetne. Nem igazán lúzer-típus, csak jó gyerek. Összejött neki a Salma Hayeket idéző, egzotikus szépségű lány, akiért azért egy kis kellemetlenséget még el lehet viselni. Csakhogy az apró kalamitások egyre bonyolultabb szituációkat teremtenek szinte "észrevétlenül". Hernán véletlenül rányitja az ajtót Pato öltözködő anyjára, akinek persze nem kellene ott lennie, ahol van, de "tényszerűen" tekintve az eseményt, a fiú megsérti Elvira szemérmét, így indokolt, hogy cserébe többet tűrjön el. Mondjuk még egy napot. Akkor megint történik valami, és így tovább. Vagy ott van a tízóraikérdés. Elvira csomagol egy kis ennivalót Hernánnak. Szép gesztus. Apró morzsája a hálának és az "anyai" gondoskodásnak. Nem elfogadni a tízórait, bunkóság, az elfogadással viszont viszonyhelyzet alakul ki. Ezért már jár valami cserébe. Nyugtatgathatja magát az ember, hogy kis dolog ez, ettől még nem fogják kitúrni a lakásából, és majd úgyis résen leszek, és megálljt parancsolok a dolgoknak, ha már nagyon veszélyessé válnak. Csakhogy ezek megítélése mindig szituációfüggő, melyben érintettek vagyunk. Úgysem fogunk tudni hideg fejjel, körültekintően dönteni. Nem fogjuk tudni meghatározni a dolog mértékét. Érdekes volt ebből a szempontból a Testen kívül (Fuera del cuerpo, r: Vicente Peńarrocha) Brunója. A csávó egy motoros rendőr. Benne van jó néhány zűrben, kábítózik is. Éppen egy panzióban lakik, mert válságban a házassága. Minden vágya, hogy összekaparjon egy kis lét, amelyből franchise kávézót nyithatna. Egy nap ottfelejti az óráját egy benzinkút mosdójában. Visszamegy érte, és ekkor látja, hogy mindaz, ahonnan pár perce távozott, csupán forgatási díszlet. Filmesek forgatják az életét. Átlép a filmkészítők valóságába. Éppen jókor, mert a Brunót megtestesítő, nők kedvence színész besokallt, és titokban lelécel egy hétvégére. Így eljátszhatja az őt alakító színészt. De Bruno itt is Bruno marad. Különböző mulatságos helyzetek során megpróbálja rávenni a forgatókönyvírót, applikáljon bele a történetbe egy nagy nyereményt, hadd valósítsa meg szegény Bruno a nagy álmát, a kávézót. Miért hajszolja még itt is ezt a hülyeséget, hát nem látja, hogy a kávézó csak egy illúzió? Nem látja, hogy ez a rendőr már megindult a lejtőn, nincs akaratereje, hogy megálljon? Pedig milyen nagyszerű alkalom volna ez arra, hogy lássa magát kívülről. Vegytisztán. Öncsalás nélkül. De hát ki lehet lépni kis élethazugságaink szövevényéből? Tudnánk magunkat ennyire gyűlölni? Mikor az egyik színész Bruno pofájába vágja, hogy az a filmbeli kis rendőr sosem éri el, amit akar, mert nincs kitartása, önfegyelme, Bruno megsértődik. Felfordul a gyomra a nagypofájú, parazita színészek világától, akik semmit sem értenek az életből, és visszaballag saját valóságába. Csak gratulálni tudnék annak, aki nem így tenne a helyében. Aki hirtelen ráébred, igen, hülye voltam, változtatok hát. Nem, inkább megsértődünk, önsajnálunk, mert nem ért meg minket a külvilág. Mégsem volt haszontalan Bruno számára ez a furcsa kiruccanás. A történet elején ugyanis egy olcsó szupermarketben vitatkoznak kisírt szemű feleségével. Látjuk, hogy ez a mocsok Bruno mennyire tönkretette törékeny kis feleségét. De a forgatás során kiderül, hogy az asszony nem annyira szerencsétlen, sőt Bruno egyik kollégájával kavar, és kutat a férje után, hogy valami terhelő dolgot szedjen össze róla, amit aztán a fejéhez vághat. Pedig olyan egyszerű volt minden! Még az önmarcangolás is. Rossz irányba sodródó férfi, ettől amortizálódó feleség, ami csak növeli az ember öngyűlöletét, jön a csömör, aztán a teljes szétesés. Tele van ilyesmivel a világ. Mennyi minden kerülne új megvilágításba, ha időnként ottfelejtenénk valaminket valahol, s gyorsan visszafordulnánk érte! És nem szalasztanánk el a lehetőséget. Mint Jorge a Dolgok, melyek miatt megéri élniben, kedvenc spanyol rendezőm legújabb, elképesztően vérbő és mozgalmas vígjátékában. Jorge egy nap arra ébred, hogy ma megváltozik az élete. A munkanélküliek irodájában megpillantja Hortensiát, és valahogy megérzi, a nőt küldte a sors, hogy az a bizonyos változás beinduljon. Nem is engedi ki a kezéből a lehetőséget. Pedig két minimum negyvenes, egyszer már elhagyott emberről van szó, akik megkérgesedtek, kiábrándultak, cinikusak. Hortensiának nem is tetszik a férfi, talán csak a szeme. De elborzasztja az öltözéke, az összevisszasága, később pedig az elégedettsége, hogy tudja, a nő megmagyarázhatatlanul ugyan, de szerelmes lett belé. Hortensia igényes, jóléti esztétikumához sehogy sem passzol Jorge laza macsósága. A nő praktikus és gyors, a férfi okos, de lassú. Alig egyezik valamiben a véleményük. Ami közös bennük, hogy tele vannak szeretethiánnyal, önbecsülésük a béka segge alá csúszott. Csak hát mennyi mindent kell lehántaniuk egymásról, mire ez világossá válik egymás, és ami még fontosabb, önmaguk számára! Mire megérti Hortensia, hogy nem csupán a kefélés hiányzik az életéből (az persze nem baj, ha a szerelemhez jó szex is társul), és mire Jorge is elfogadja, hogy nem egy félrecseszett példánya az emberiségnek, van olyan, akinek szüksége lehet rá. Jó, hát ehhez hasonló találkozások nincsenek, csak egy ilyen billywideres vígjátékban, mosolygok kifelé jövet a moziból, és nagyot szippantok a szokatlanul hideg spanyol éjszakából.