Jankovich Krisztina
Szinkronizálás felelősen

Érdeklődéssel és örömmel olvasom a szinkronnal kapcsolatos írásokat a Muszterben. Bizakodom is egyben, hogy a szakma iránti figyelem - melyet az internetes viták is bizonyítanak - talán idővel hatni tud a szinkron színvonalára, és kijutunk ebből a gödörből. Talán túlzásnak tűnik, de szerintem a jelenlegi helyzet alapvető oka az ember lebecsülése: az eredeti alkotóké és a nézőké egyaránt. Hiszen a megvásárolt film a forgalmazó prédája, azt tesz vele, amit akar, a néző pedig azt nézi, amit sugároznak neki. Már az is degradáló az alkotókkal szemben, hogy a filmek végéről a főcímeket levágják, helyette kiírják a rendező és néhány színész nevét a képernyő bal oldalán, mellette jobb oldalon pedig már a következő műsort ajánlják. Szerintem a főcím a film szerves része, annak elhagyása csonkítás. Óriási a felelősségük azoknak, akik ebben az egészben részt vesznek - csak hát úgy tűnik, nincsenek mindig tisztában ezzel.

Tudjuk, hogy a szabadidőnk eltöltésében egyre nagyobb helyet kap a film. Magyarán: keveset olvasunk, szépirodalmi műveket nagyon ritkán, munka után lerogyunk a tévé elé, hétvégi szórakozásunk pedig kimerül egy-egy mozilátogatásban. Hogy ez így van, azt szociológusok évek óta újra meg újra leírják. Ezzel kapcsolatban pillanatnyilag sajnos csak 1996-os statisztikai adatokkal tudok szolgálni, ezeket az MTA Szociológiai Intézete adta ki a magyar kultúra állapotáról végzett felmérése alapján, s amelyből kiderült, hogy a megkérdezettek 22%-a az előző évben egyetlen könyvet sem vett a kezébe, 32%-a nem olvasott szépirodalmat, 98%-ának volt tévéje, 46%-a bevezettette a kábeltévét, felének volt videója. 1993-ban a szabadidő 56-57%-át töltötték a képernyő előtt, ez 1996-ra 60% fölé emelkedett. Az azóta eltelt nyolc évben bizonyára még kedvezőtlenebbé vált a kép, s ez még inkább indokolja, hogy tudatában legyünk felelősségünknek. Nekünk, akik a szinkronszakmában tevékenykedünk, ez leginkább az anyanyelv ápolását, gazdagságának megóvását jelenti. Hiszen a lakosság beszélt nyelvi kultúrájára ma már a szinkronizált filmekben hallott beszéd van a legnagyobb hatással. Ezzel kapcsolatban nem tudok felmérési eredményről beszámolni, csupán példákat idézhetek. A "helló" és az "oké" meghonosodásának oka egyértelmű. A későbbiekben említett "azt gondolom", "segíthetek?" "mit tehetek önért?" a köznyelvben is gyakran hallható, ezek negatív példák. A nyelvi durvaság terjedésében szerintem szintén szerepet játszanak a filmek. Amikor megindult nálunk az amerikai filmdömping, egészen más volt a stílusértéke az amerikaiban a "fuck", "shit" "sonofabitch", "arsehole" szavaknak, mint azok magyar tükörfordításának. Sok magyar fordító szó szerint ültette át az efféle szavakat, így azok ma már a magyar közbeszédben sem számítanak káromkodásnak, szinte kötőszókká váltak. Néhány évvel ezelőtt egy nyelvészeti folyóiratban olvastam egy tanulmányt arról, miként vezet a nyelvi durvaság lelki durvasághoz - tudom, ez más és nagyon messzire vezető kérdés, de muszáj leírnom.

A szinkronizálás folyamatának három sarkalatos pontja van: a fordítás, a színészi játék, a hangi megjelenítés. Elmondható, hogy a szinkronizálás nem más, mint hangi fordítás - vagy szebben: műfordítás. Hachan Foráttal tökéletesen egyet értek: az elsekélyesedéshez részben az árak leszorítása vezetett (Muszter 2004. szeptember). A piacosodással természetszerűleg jelentek meg a szakmában úgynevezett befektetők, velük karöltve önjelöltek (szakembernek mondják magukat, hiszen a Pannóniában rendszeresen részt vettek filmek szinkronizálásában - a kérdés, hogy milyen minőségben, fel sem merül), ezek munkájára pedig igényt tartottak bizonyos megrendelők. A pénztelenség (a vállalási árak átlaga ma nagyjából megegyezik a tíz évvel ezelőttivel) igénytelenséget vont maga után. A haszonszerzés lett a legfőbb szempont. Így aztán, aki jó szakember, és önkizsákmányolás nélkül szeretne megélni, az főfoglalkozásként nemigen műveli ezt a hivatást.

Piacosodott az utánpótlásképzés is - itt viszont tökéletesen egyirányú a folyamat: az itt-ott végzett egyének tudása általában nem megfelelő. Hozzáteszem: elsősorban "szinkronszínész"-képzés folyik. Itt álljunk meg egy pillanatra! Nem tudom, mi az, hogy szinkronszínész. Valaki vagy színész, és akkor szinkronizálást is vállal, ha úgy van kedve, vagy nem színész, és akkor szinkronizálnia sem kell. A Magyar Színészkamarai Egyesületben felvilágosítást adhatnak arról, hány képesített színész szinkronizálna boldogan, ha hívnák. Ma, amikor Magyarországon kevés film készül, a tévéjátékok száma sem nagy, izgalmas feladatot jelenthetne színészeinknek, filmes szakembereknek a szinkron. A filmekben színészek játsszák a szerepeket, közöttük óriásokat láthatunk, olykor akár csak kisebb szerepekben. Előfordulhat, hogy néhány mondatot mond valaki egy filmben, de azt úgy, hogy megáll a levegő körülötte. Aki filmet készít, az minden villanáshoz legjobb tudását adja. Ezzel a tisztelettel kellene nekünk is hozzálátnunk, amikor szinkronizálni kezdünk. Azt a bizonyos egyetlen mondatot is úgy kell elmondanunk, hogy méltó legyen az eredetihez. Semmi kifogásom a szinkronszínészképzők ellen, ha azok komoly felvételi követelményeket támasztva kizárólag tehetséget mutató hallgatókkal foglalkoznának, ha nem csupán az iskola tulajdonosának megélhetése miatt működnének. Gondosan kidolgozott tanmenetet kellene követniük. Fél vagy egy év alatt kötve hiszem, hogy jól meg lehet tanulni egy ilyen szakmát, amely a gyakorlatban oly sokirányú tudást igényel. Ismerni kell például a különböző játékstílusokat, azokat tudni kell interpretálni - hiszen a szinkronizáló színész nem önmagát alakítja, hanem az eredetit követi. Hiába játszotta egy színész Hamletet színpadon, ha a dráma filmváltozatában Hamletet szinkronizálja, neki az eredeti színész által megformált figurát kell alakítania, nem a maga elképzelte Shakespeare-hőst. Efféle tudást pedig csak sok-sok gyakorlattal lehet megszerezni. De bizonyára vannak felsőfokon végzett, állástalan rendezők is, akik szívesen belekóstolnának a szinkronizálásba. A Pannóniában számos filmrendező rendezett, köztük például Bán Róbert vagy Fehér Imre (akinek alkotócsoportjában öt évig dolgoztam, és akitől rengeteget tanultam).

A fordításról nem szeretnék hosszan elmélkedni, hiszen az előttem szólók kimerítően foglalkoztak vele. Magam is szinkronszövegíró-dramaturgként dolgoztam a Pannóniában hosszú ideig. Meggyőződésem, hogy elsősorban magyarul kell jól tudnia annak, aki fordításra adja a fejét. Az idegen nyelv és kultúrájának ismerete úgyszintén alapvető követelmény. (Például baptista család karácsonykor nem énekelheti a Mennyből az angyalt, mert az katolikus karácsonyi ének. Itt pontosan arra gondolok, hogy a különböző kultúrákat nem lehet keverni. Tudjuk, hogy mást énekelnek a reformátusok, az evangélikusok és így tovább. Tehát, ha egy baptista családban játszódó jelenetben énekelnek, akkor azt a dalt, ha nincs még magyar fordítása, le kell fordítani, és nem lehet egyszerűen helyettesíteni egy Magyarországon ismert, más kultúrkörben honos énekkel). Nem véletlen, hogy egykor szinkronszövegíró-dramaturgnak hívták a filmfordítókat. Hiszen a jó magyar szöveg elkészítéséhez arra van szükség, hogy a fordító a film szituációját helyesen adja vissza magyarul. Erre viszont csak az képes, akinek a fent említetteken kívül van beleérző képessége, élményanyaga, és tisztában van az adott szavak, kifejezések stílusértékével. Az angol kultúrát ismerők tudják, hogy az angolok roppant udvariasak, ami a nyelvben is tapasztalható. Ez az oka annak, hogy a tagadást általában elővezetik, vagyis tompítják. Ilyen az "I am afraid", amit "attól tartok"-nak szoktak fordítani, teljesen fölöslegesen, mert a magyar egyszerűen "nem"-et mond, ami nem számít udvariatlanságnak. Azt is tudjuk, hogy az angolok számon tartják a különböző társadalmi rangokat, s ezekhez igazodnak a beszédben. Ugyanakkor nagyon barátságosak. Ha egy üzletbe többedszer megyek be, megismernek és "hello"-val üdvözölnek, de ez még nem jelenti azt hogy letegeztek, hiszen később, a beszélgetés során "madam"-nak szólítanak, ami jelzi a távolságtartást, vagyis a magázást. A fordító döntése, hogy milyen magyar köszönést választ. Szerintem lehet egyszerűen csak egy "jónapot", kedves hanglejtéssel elmondva, ahogy az ember ismerősnek köszön, de lehet "üdvözlöm", "rég láttam", természetesen a szituációtól függően. A magyarban az "azt gondolom" mást jelent, mint az angolban az "I think" bizonyos esetei. Nálunk az "úgy vélem, úgy gondolom, szerintem, véleményem szerint, úgy tartom, úgy hiszem, nézetem szerint" stb. közül lehet választani. A "miért nem ülünk le?" azt jelenti, hogy "üljünk le"; a "nem mennénk be?" azt jelenti, hogy "menjünk be". Ez is az udvarias mentalitás miatt alakult így, mert tapintatos, nem akar felszólítani, helyette kérdez. Nagyon nem kedvelem a tükörfordításokat, amelyek - meggyőződésem, hogy a filmszövegek hatására - egyre inkább meghonosodnak a köznyelvben. Mint például a "mit tehetek önért?", a "segíthetek?" vagy udvariasabbnak vélt formája, a "miben segíthetek?" Már-már a "tessék", a "parancsol?" a "mit parancsol?" vagy egyszerűen csak "asszonyom?" vagy "uram?" kivész a nyelvből. Jön helyettük a "segíthetek?", aminek megvan a maga jelentése, és az üzletben a kiszolgáló nekem a szó igazi értelmében nem segít, hanem a munkáját végzi. Ha pénzt adna kölcsön, hogy kifizessem a számlát, vagy kivinné a csomagomat az autómhoz, akkor segítene. De azzal, hogy megmutatja az árut, nem segít, legföljebb kiszolgál vagy tájékoztat. Így tűnnek el nyelvünkből szavak, és lépnek helyükbe mások. Persze azoknak is volt lefoglalt jelentésük, de mostantól mást is jelentenek, kitúrva a helyükből az ottanit. Valaha lektorálták a fordítást, ami szerintem hasznos volt, mert általa nyelvi és szakmai tévedésekre is fény derülhetett. Emlékszem, egy kollégám a Pannóniában egy rendkívül alapos lektor hírében álló kolléganőnket úgy csúfolta "ha azt írom, hogy a macska megette az egeret, akkor felhívatja velem az állatkertet, hogy kérdezzem meg, ez igaz-e". Ez persze túlzás, de ha ma is mindenütt lektorálnának, nem hallhatnánk olyan, egyenesen képzavaró mondatokat, hogy "Hozzájutunk egy kis szunyókáláshoz.", "Gyere velem és belekóstolsz a szarba."

Idekívánkozik néhány szó a leírt szöveg hangi megjelenítéséről. Szépen, artikuláltan, a magyar hanglejtés szabályai szerint kell elmondani a szöveget. Az éneklő hanglejtés, ami egyre gyakrabban tapasztalható, és ami csúnya és idegen a magyar nyelvtől, véleményem szerint annak a következménye, hogy a színészek fülhallgatóval dolgoznak, és az abban hallható angol hanglejtéshez igazodnak. A szinkronrendező feladata, hogy erre felhívja a színész figyelmét. Egy színész mesélte, hogy egy filmforgatás néhány hetes leállása alatt szinkronizálást vállalt, majd amikor folytatódott a forgatás, a rendező nem győzött csodálkozni, mi történt vele, egészen máshogy, énekelve beszél. Sokan tehát észre sem veszik, hogy a hallott idegen dialógus milyen hatással van rájuk. A nagyobb baj az, ha a szinkronrendező sem veszi észre. Az éneklés, a lihegés, a levegős beszéd szinte divattá vált. Nekem nem tetszik.

Olyan emberekre lenne tehát szükség a szinkronizálásban - a megrendelőket is ideértve - akik felelősséggel képesek végezni ezt a munkát. Tudom, nagy szavakat írok le, de nincs miért tompítani a dolgon: elhivatottsággal kell(ene) dolgozni. Megfelelő felkészültséggel, a filmet megértve, legjobb tudásunk szerint, mindig a film alkotóinak tiszteletben tartásával, felelősséggel a film iránt és a néző iránt, úgy, hogy büszkén vállaljuk a főcímen elhangzó nevünkkel az elvégzett munkánkat. És ennek mindig így kellene lennie, minden film esetében. Nem tudok elképzelni olyat, hogy hol egy kicsit dolgozom, hol meg nagyon. Az természetes, hogy gyengébb színészt nem őstehetséggel fogok szinkronizáltatni, hiszen az lejönne a képről. Mindig meg kell találni azt a sávot, amiben a film mozog. Vigyázni kell, mert akár túl is lőhetünk a célon a túl jó, azaz az eredetihez nem simuló fordítással, ugyanúgy, mint a színészválasztás esetében. Nem szabad különbséget tenni mozi-, tévé- és videoforgalmazású filmek között. Hiszen a videót is rengetegen nézik, ráadásul visszatekerik, újranézik, egy-egy mondatot sokszor hallgatnak meg. Szállóigék születnek így. Ráadásul sokszor a videóra szinkronizált film kerül tévéadásba. Volt már ilyen, és volt is fejcsóválás a szakmában. Természetes, hogy az ember nem ugyanolyan kedvvel áll hozzá minden egyes munkához, de félvállról venni semmit sem szabad. Mindennek az alapfeltétele a jó szakemberek megléte, amiről az utánpótlásképzés gondoskodhatna. Az viszont gyakorlatilag nincs. Valaha a Pannóniában bizonyos szigorúan megkövetelt képesítés birtokában lehetett gyakornokká válni, és a gyakornokokból lettek később a dramaturgok, hangmérnökök, rendezők. Igazi műhelymunka folyt, évtizedek alatt kialakult rend szerint. A Pannónia monopolhelyzetben volt, tehát semmit sem kockáztatott, amikor érdekének tekintve, hogy saját utánpótlásáról gondoskodjék, áldozott erre. Hiszen a gyakornokok pénzébe kerültek, és nem lett mindenkiből alkotó, mert voltak, akik kihullottak a rostán. Azt hiszem, a piacosodással szűnt meg az igény a műhelymunkára. Minél olcsóbban kellett előállítani a végterméket, hogy minél nagyobb legyen a haszon. Fokozatosan megszűntek a besoroló vetítések, a színészvetítések, a muszterek és összmuszterek, a lektorálás. Ha lenne egy olyan cég (mondjuk egy televízió), amelyik nagy mennyiségben szinkronizálna a saját számára, talán érdekének tekintené, hogy felhívja a figyelmet a szinkronra, saját jó szinkronjaira, és kialakulhatna egy olyasféle műhely, mint a hajdani Pannónia. Talán akkor megindulna egy egészséges folyamat, és kiszűrődnének az alkalmatlanok. Akkor talán eljutnánk oda, hogy a szakma visszanyerje régi rangját, hitelét, és nekem sem kellene időnként elzárnom a tévét, mert elviselhetetlen Elizabeth Taylor nyávogása, vagy Jeanne Moreau rikoltozása.