Bajna Erzsébet
Carmen

Merimée elbeszélését Bizet halhatatlanná tette méltán közismert operájával: ha nem is olvasta mindenki, hallani biztos hallhatta bárki, sőt, a 70-es években kosztümös, naturalista filmváltozat is készült belőle, amelyért gyermekfejjel bolondultunk, többször is megnéztük a moziban.

Carmen, a dohánygyári munkáslány nem éppen feddhetetlen élete miatt előbb feltűnést kelt, majd konfliktusba keveredik társaival. Amikor egy alkalommal megsértik, tüzes indulatában megsebzi egyik társnőjét, és csendőrkézre kerül. José, a tizedes, aki első látásra szerelmes lesz belé, futni hagyja, amiért ő kerül fogdába. Szabadulásakor Carmen a csempészek körében várja, táncol neki, szórakoztatja. Amikor megszólal a takarodó, José búcsúzkodás közben összetűzésbe kerül felettesével, s emiatt a továbbiakban menekülnie kell. Beáll a csempészek közé, ahová régi szerelme, Micaela titkon követi. De követi őket Escamillo, a torreádor is, akit José majdnem megöl féltékenységében. Amikor Micaela elmondja Josénak, hogy édesanyja beteg, a férfi Carment és Escamillót elhagyva hazamegy. Legközelebb az aréna előtt látjuk őket, ahol Carment már hidegen hagyja José közeledése és könyörgése, visszadobja neki a jegygyűrűt, amelyet tőle kapott, és távozásra szólítja fel. José, akit elvakít a viszonzatlan, reménytelen szerelem, tehetetlen dühében leszúrja Carment.

Carlos Saura filmje nem az egykori Carmen-sztorit kívánja reprodukálni. Nem szó szerint veszi a történetet, hanem a lényegét ragadja meg, és azt tárja elénk hamisítatlanul. A filmbeli történet voltaképpen nem ugyanaz a Carmen-történet, mégis feldolgozásnak tekinthető. Paradox módon, a látszat ellenére Saura nem módosít, nem ad hozzá és nem vesz el belőle. Könnyű kézzel egyszerűen átemeli Carment a saját korába, nyíltan és leplezetlenül, mintha mintegy "véletlenül" csöppentene bennünket ugyanabba a történetbe, amely egykor Bizet-t megihlette. Talán éppen ezzel sikerül érdekes feszültséget generálnia: a filmbeli táncszínház alkotói - és kiváltképp főhősei - között lépésről lépésre ugyanaz a folyamat (de nem ugyanaz a történet!) alakul ki és játszódik le, mint szerephőseik között, mégis minden pillanat az újdonság varázsával hat, hiszen a rendező mindvégig mesterien lebegtetni képes azt a reménykedést, hogy ezúttal talán majd minden jóra fordul.

Akrobatikus műfaji mutatvány, tzukahara tripla a szeren: flamencoszínház filmen, amely naturalista csomagolásában a háttértörténeteket is látni hagyja; áldokumentumfilm, amely egy táncművészeti alkotás munkafolyamatát ábrázolja pusztán, vagy érzelmes kudarc-történet, amely kísértetiesen egy operaslágerre emlékeztet? Nem kell eldönteni. Legkevesebb három műfaj találkozása ez a mű, de lehet, hogy ezek szorzata. Táncfilm? Kortárs operafilm? Dokumentum? Színház, ahol mind a tánc, mind a valóság mesteri színlelés? Talán nem fontos egyértelmű választ találni, hiszen a műfaji kereteken messzire túlmutat az eredmény: a siker kiállta az idő próbáját, a film ma is leköt és felszabadít.

A filmben egy spanyol tánccsoport új bemutatóra készül. Vezetőjük "házon kívül", egy magániskola növendékei között látja meg a leendő címszereplőt, akinek magának is Carmen a neve. A szerep betanítása közben Carmen elcsavarja az amúgy is fülig szerelmes koreográfus fejét, majd átlép rajta és elhagyja. A bemutató főpróbáinak egyikén a csalódott, megalázott férfi végez szerelmével.

Ha egymásra vetítjük a két történetet (vagyis az eredetit és a filmbélit), kirajzolódnak bennük a közös lényegi pontok: a szereplők jelleme, ami az események logikai rendjét szabja meg, valamint az üzenet, amely a történet végkimenetelét motiválja és egyértelműsíti. Amennyiben Saura változtatott volna, akár csak árnyalatnyit a szereplők jellemén, nem mehettek volna végbe hasonló folyamatok hősei lelkében, és nem cselekedtek volna hasonlóképpen, mint regényes elődjeik. És amennyiben az üzenetet módosította volna, és a férfi gyöngéd érzelmein uralkodni vágyó nőt győzedelmeskedni hagyta volna valami kompromisszumos, ál happy enddel, az egész "carmenság" veszett volna oda.

Ehhez mérten az összes többi (formai) eltérés és változtatás felületi, és nem sérti a mű eredeti funkcióinak organikus működését. A film alkotóinak más dramaturgiával, más helyszínekkel, merőben eltérő eszközökkel sikerült átoperálni Carmen alakját, s úgy tűnik, a műtét sikerült. Az új "élőlény"-nek nem a története a fontos többé, hanem maga a jelenség, maga a lényiség, minden lényegi összetevőjével és összefüggéseivel együtt. Talán ezért volt alap és kiindulás Saura számára, hogy jelen időben mesélje el ezt a régi történetet. Hogy a mű és a jelen valóságának az egymásra tevődésével a jellemek archetipikus váza föltárulkozhasson.

Attól pedig, hogy a mű (a készülő táncszínház) és a valóság (a szereplők magánélete) között "csak" formai különbség van (egyébként azonos vagy párhuzamos vagy egymásnak megfeleltethető az események zajlása), hallatlan izgalmas művészetfilozófiai fókuszba kerül a film. Sokszorosító tükörré válik, amely oda-vissza reflektál az egykori mű, a későbbi operaváltozat, a jelenlegi táncszínházi produkció és az aktuális magánélet "jelen"-jei között, és voltaképpen mintha mégis valahol máshol, talán lelkünk légüres terében, irizáló hologramként materializálódna az eszményi, az igazi Carmen.

A tükör, a tükrözés a megjelenítés formai eszközei között is kiemelten hangsúlyt kap. Állandó kellék a hatalmas tükörfal, amely mint valami vékony hártya választja el a gyakorlótermet a koreográfus szobájától, a testet az agytól, a lelket a szellemtől. Félig foncsorozott óriáspupilla, amin át a teremtésre látunk rá. A mű a valóság analógiája - vagy fordítva van, nem tudom, de úgy érzem, hogy lényegtelen a kérdés iránya, hiszen ez esetben a kettő mesteri bravúrral egy és ugyanaz. A film nézése közben gyakran kerülök abba a helyzetbe, hogy képváltáskor tudatosan résen kell lennem, hogy nehogy eltévesszem, épp melyik valóságba élem bele magam. Saura játszik velem, és ez tetszik nekem. Különösen azért, mert ez a szellemi játszadozás a szerelmi játékokhoz hasonlatos: a létező és a nem létező fonogatása, a lét és a nemlét csavarintása szinte minden mozzanatban elbűvölő, bájosan bosszantó és lehengerlő.

Szabadon maradt vegyértékeimet pedig a tánc köti le. Bele a csontjaimba. Mint hiányzó elemet csonttörés ellen. Forró, fagyasztó, kék-vörös bársonykorbács. Fölemel és lesújt ez a szenvedély: kegyetlen, boldog, kifinomult, drabális, érett, kislányos, tüzes, jeges, elkerülhetetlenül vonzó, banális és fájó. Kimagaslóan képzett és tehetséges táncosokkal szenvedélyes koreográfiákat láthatunk, festőien komponált tömegjelenetekkel, duókkal és szólókkal, páratlan példatárát adván a flamencónak.

A film olyan ritmusképletre van fűzve, amelyet Bizet is használt az opera megkomponálásakor. A film dramaturgiájának a dinamikája zenei ihletésű, az epizódok váltakozása mintha a zenei mintázat textúrájára volna vetítve. A fő motívumot, a szerelem kibontakozását kisebb egységekből építi fel Saura, a keresgélés, az időhúzás, a szeret-nem szeret huzavona epizódjaiból, és emellett párhuzamosan bonyolódnak a táncszínház megalkotásának részletei. Mindkét "fonálban" hangsúlyos szerepet tölt be a tánc, olyannyira, hogy az fonja össze mind dramaturgiailag, mind eszmeileg a két fő vonulatot. De érdekes módon, ez a "fonásos" módszer a párbeszéd megalkotásánál is bevált technika. (Amikor tánc közben beszélgetnek, gyakorta előfordul, hogy külön ki kell hámoznom: ez most a szerelem, vagy már a meló része az életüknek.) És mint valami távoli, mégis harmonizáló szín a szőttesen, megjelenik Carmen férje, vagy kiemelődik a kollégák rangjából a táncos, akivel félrelép: férfiak, akik ugyanúgy bábok a táncosnő életében, mint szerelmes munkaadója. Azonnal érezzük, nem őmiattuk teljesedik be a cigánylány balsorsa. Carmen maga a balsors: hideg, számító, önző szenvedély, amelynek pusztító ereje visszafordult önmagára, és megsemmisülésbe taszította őt. A gyilkosságot nem látta senki.

Merimée, Bizet, Saura, és gondolom, sokan mások az ördögi nő izgató példáját kereshették Carmenben, amikor extrém alakját megformálták. Örök misztikum, ki ez a nő, és a válasz soha nem egyértelmű. Annyi biztos, hogy a nő gyönyörű, vonzó és gyermekien kedves.