Kinczel Ákos Mi a flamenco? Spanyol néptánc, vágnák rá sokan. Pedig nem spanyol. Cigány. És nem néptánc. Sok tévhitet, rossz elképzelést, hibás elgondolást szeretnék írásomban eloszlatni. Szeretném ezt az egyesek szerint gyönyörű, mások szerint elviselhetetlen, de mindenképp egyedi művészeti ágat bemutatni. A valódi flamencót, és nem azt, amelyet ma az emberek nagy része annak hisz. Cigányok Amíg Ázsián és a Közel-Keleten átutaztak, hasonló életmódot folytathattak, mint az ott élő népek, így el tudtak kerülni minden komolyabb összetűzést - legalábbis nem maradtak ilyenekről feljegyzések. Európában azonban ez a békés kapcsolat megváltozott. Kezdetben az európaiak csodálták és szánták ezeket a fegyverkészítéssel, kardforgatással foglalkozó zarándokokat vagy nemesembereket, de csak addig, amíg az uralkodók hasznot tudtak belőlük hajtani. Amint azonban nem volt már szükség szolgálataikra, ez a kapcsolat megromlott. Ekkortól kezdve a romákra legjobb esetben mint a helyi munkások és céhek konkurenseire, legrosszabb esetben viszont mint szabad csőcselékre tekintettek, olyanokra, akik nem végeznek semmiféle komoly munkát, és különös szokásaik, tevékenységeik (tenyérjóslás, jövendőmondás, állatszelídítés, gyógyítás stb.) miatt gyakran a boszorkányság bélyegét is rájuk sütötték. Rontott a helyzeten, hogy szökött rabok, kiugrott szerzetesek, apácák sokszor cigánynak adták ki magukat (néha tényleg csatlakoztak is csoportjaikhoz). Üldöztetésből, kiutasításból, erőszakos beolvasztásból állt a "cigány politika" egész Európában. Spanyolország sem jelentett kivételt. Az andalúz romák tiszta, könnyen átlátható családi kapcsolataikkal és származásukkal saját szociális rend szerint, szorosan összetartó családokban élnek. A föld és a természet szeretete mélyen gyökerezik a cigány lélekben, ami sokkal fontosabb eltérés a fehérektől, mint bőrük színe. A fehérektől tudatosan is megkülönböztetik magukat. Donn E. Pohren klasszikus munkájában, az El Arte Flamencóban megkérdez erről egy öreg romát, és ezt a választ kapja: "Szerencsétlen payók nem értik meg, hogy mi vagyunk Isten utolsó gyermekei, és hogy ők rabszolgák egy olyan rendszerben, amely az életüket a jelentéktelenségig süllyeszti... Mi szimbolizálunk mindent, amiben ők hiányt szenvednek: a tisztességet, az egyéniséget és a szabadságot". Ma már az andalúz cigányok közül is csak maroknyian élnek a természetben, tradicionális életformát követve. Nagy részük alkalmazkodott a fehér spanyolok életmódjához, a városok peremére, a külvárosokba költöztek. A romák nagy része a mai napig a társadalom hátrányos helyzetben élő tagjai közé tartozik; szegények, és tanulmányaik folytatására is kevés a lehetőségük. Szociális berendezkedésük középpontjában a család áll. Egy roma kapcsolatát tág körben értelmezett családjával csak a halál szünteti meg. Az örökké tartó hűség a klán felé és a klán tagjainak segítése íratlan, de mindenki által betartott törvények a körükben. A nomád andalúziai romák egyik napról a másikra élnek. Ismét Pohren öreg cigányát idézve: "Csak azért dolgozni - mint a fehér ember -, hogy pénzt keressen vagy karriert csináljon... Ez a cigányság egyik nagy erénye; elutasítjuk tisztességünk efféle elpocsékolását." "Munkás, miért dolgozol?/Amit keresel, nem a tiéd,/a gazdagnak termel hasznot,/családodnak csak bánatot." (cartagenera) A tradicionális életet élő cigányoknak megbecsült foglalkozásuk van: kovácsok, csaposok vagy a bikaviadalok körül segédkeznek. Manapság lókereskedők, pincérek, zenészek, flamencoénekesek, táncosok vagy torreádorok is vannak köztük. Az idő haladtával, egyre gyorsuló ütemben, a cigányok az andalúziai nagyvárosok fehér embereinek hatására részeseivé válnak a világ tömegkultúrájának is. Disco, szépségszalonok, tömegtájékoztatás, a média uralma - mind részei a nyugati világrend mindennapjainak. Duende, a flamenco démona A flamenco története A flamencót eredetileg leginkább férfiak énekelték. A dalok nagy része
sirám volt. A szövegek üldözésről, szenvedésről és halálról szóltak. A
taps már korán megjelent ritmusalapként, de a gitárt ritkán használták.
Később jelentősége egyre nőtt, és a 20. századtól már szóló flamencohangszerré
vált. A vidám, könnyed cantes festerókra már a korai időktől táncoltak,
de ez a nők birodalma volt. Soha nem fordult elő, hogy a komolyabb dalokra
valaki táncoljon, legalábbis nem közönség előtt. 1860 körül kezdett drámaian megváltozni a helyzet a flamenco körül. Kezdtek elterjedni a "café cantanes" kávéházak, ahol evés-ivás közben flamencoelőadásokat láthatott az érdeklődő. Ez új bevételforrást jelentetett az előadóknak, és újraélesztette a flamencót. A túláradó életkedv és a hatalmas hullámokban felbukkanó kreativitás miatt ezt a korszakot tartják a flamenco "aranykorának". Ezzel együtt azonban megkezdődött egy károsnak bizonyuló folyamat is. Próbálták a flamencót az egyre szélesebb közönségnek elfogadhatóvá tenni. Ezzel a színvonal csökkenni kezdett. A pénzt hajhászó vállalkozók és előadók nagy része az egyre több fizetségért cserébe lemondott a flamenco belső értékeiről, eltávolodott gyökereitől. Antonio Chacón a legjobb szándékkal, de katasztrofális következményekkel a café cantantékból, amelyek kicsiknek bizonyultak már az egyre népesebb közönségnek, átemelte a flamencót a színházakba. Idegenebb közeget keresve sem lehetett volna találni egy ilyen meghitt, bensőséges művészetnek. A színházi atmoszféra tetézte azt a folyamatot, amely ekkor már évtizedek óta tartott, és amelynek azt a téves képet köszönhetjük, amit ma az emberek a flamencóról a fejükben tartanak: egyszerűsített, stilizált fandangók; rumba, milonga, guajira és más táncok Dél-Amerikából; cuplé flamencónak nevezett giccses dalok. A táncosok nemiségüket hangsúlyozó, Andalúziában soha nem látott ruhákban villogtatják szinte tökéletes technikájukat, teljesen elfelejtve a flamenco belső mondandóját. Autentikus flamencót alig lehetett látni. A polgárháború után, a Franco-érában a művészi kifejezés lehetőségei a mélypontra süllyedtek. Az üzleti flamencót, felszínes jókedvével, erősen támogatta a központi kultúrpolitika, mert "mosolygós andalúz szegényeket" mutatott a közönségnek, ami ideológiájukba tökéletesen beleillett. Azonban bármilyen társadalmi, politikai kritika tiltva volt. Ez a siralmas állapot az 1950-es évekig tartott, amikor furcsa újjászületés indult meg Spanyolországon kívülről. Külföldön turnézó színházi csoportok és táncegyüttesek, amelyek spanyol balettet és néptáncokat adtak elő, gyakran vittek magukkal flamencotáncosokat. Ezek általában az olcsóbb, közönségesebb flamencót ismerték, de azért akadt köztük néhány kiváló előadó is. Hatásuk óriási volt. A külhoni közönség kezdte gyanítani, hogy a rikító felszín, a kiabálás mögött egy olyan művészet bújik meg, amely ennél sokkal többnek a kifejezésére hivatott. Zeneszerető értelmiségiek áramlottak Spanyolországba, hogy az igazi cante jondo gyökereire bukkanjanak. A sarkukban toporogtak az impresszáriók és a kiadók képviselői. Művészek, mint Pepe el de la Matrona, akiknek eddig csak Spanyolországban ismerték néhányan a nevét, hirtelen tömegek előtt találták magukat New Yorkban, Hamburgban. A spanyolok hamarosan észbe kaptak. 1948-ban tettek egy kísérletet a "régi", az eredeti flamenco bemutatására a széles közönségnek - megnyitották Madridban a "La Zambra" tablaót, egy újfajta café cantantét. Ez a kezdeményezés hatalmas sikert aratott, és hamar követőkre talált. Ismét igazi, jó flamencót láthattak az érdeklődők a tablaókban. Érdekes, hogy a flamencót leginkább politikai témájú színpadi művekben alkalmazzák. A Cuadra de Sevilla tipikusan ilyen előadásokat készít, ének, tánc és pantomim kombinációjából, amelyekben például a vidéki andalúz lakosság (quejio) vagy a kihasznált ipari munkások (herramientas) ábrázolása jelenik meg. A legintenzívebb és művészi szempontból is briliáns produkciókat a granadai táncos-koreográfus, Mario Maya alkotja. Camelamos naquerar (ami cigányul annyit jelent: Beszélni akarunk) című produkciója a cigányok több évszázados könyörtelen üldözését dolgozza fel táncban és énekben, ötszáz év uralkodói rendeleteit és jogi szövegeit véve alapul. Először a Franco halála utáni évben mutatták be, de a darabot műsorra tűző színházak rágalmak, bombafenyegetések célpontjai lettek. A flamenco tánc Az előadó majdnem vallásos áhítata és a baile jondo mélységes komolysága, amit az elüzletiesedés egyre növekvő sebességgel rombol, a flamencotánc lényege. Ezt egyedül adták elő. Ez az a forma, amelyben az igazi flamenco létrejön, így lehet kifejezni egy személy legbelső érzéseit, belső intenzitását. Csak egy meghatározott formában dolgozó szólótáncos tudja teljes mértékben bemutatni improvizációs képességét, saját lényét; csak így tudja a duende magával ragadni a művészt. Ez az individuális kifejezés egyszerűen nem lehetséges, mikor egy táncot négy ember ad elő egy szigorúan koreografált, gyakorlatszerű táncelőadáson. Ez a baile jondo lényegének megcsúfolása. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csoportos előadások nem lehetnek magas színvonalúak más szempontok szerint. A kicsit stilizált flamencomozdulatok sikeresen beolvadtak például a klasszikus balettbe is, új dinamikát adva ennek a művészeti ágnak. Jó példa erre Manuel de Falla híres balettje, az El Amor Brujo (A bűvös szerelem). A flamenco emocionális ereje a táncosból jön, aki elhagyja saját magát a művészetért, amelybe ezzel életet lehel. A flamenco alapjaiban bizalmas művészet, ami megkülönbözteti a balettől. Mozgatórugóik teljességgel ellentétesek. A balett felrepít, a fényt keresi, majdnem súlytalanok a mozdulatai, lebeg, látványos mozdulatokat alkalmaz, míg a flamenco a földre koncentrálódik, "a leghevesebb energia egy pontban, a földhöz kötve, beledöngölve". A pszichikai energiát fizikaivá változtatja; akkor jön a katarzis, mikor test és föld egyesülnek. A táncos ezt a kapcsolatot, saját súlyának témáját táncolja el. A tánc gyökerei a földbe nyúlnak, mintha egy hatalmas mágnes húzná oda. Ez a művészet nem a külső megjelenésből nyeri energiáját; nem foglalkozik a Széppel abban az értelemben, ahogyan mi használjuk. A flamenco a művész érzékeny lelkével sem foglalkozik. Annál inkább a zsigereivel. És amikor zsigereit hatalmába keríti a duende, valami történik a tablaóban, és a flamenco minden energiája elszabadul. Művészet, amely kifordítja a zsigereket és visszautasítja a szépség mögé
rejtőzést - ez az igazi flamenco. Egyértelmű, hogy ez nem a felületes
szórakoztatás egy formája. A flamenco nem kedveskedik, természeténél fogva
nem ilyen: "Sem a spanyol tánc, sem a bikaviadal nem szórakoztató,
senkinek, aki részesévé válik; az ok a duende jelenléte, ami miatt a cselekmény
szenvedést okoz". Természetesen a baile jondo sokkal közelebb áll
az énekes harsány, furcsán rekedt hangjához, mint a csillogó, kellemes
színpadi előadáshoz, amely technikai tudással kápráztat el. "A baile
jondo varázslat, ördögi és borzasztó". Az apollói szépség és a dionüszoszi
mámor figyelemre méltó elegye. A flamenco tragikus, abban az értelemben,
ahogy az az ókori görög tragédiákban megjelenik. A flamencóban az apollói
szigorú forma és fennköltség háttérbe szorul a dionüszoszi kéj mögött:
a bepillantás minden szenvedő természetébe a mámor olyan állapotát indukálja,
melyben a fájdalom kéjjé válik. Csak ha tekintetbe vesszük a flamenco
szóló jellegét, ami a tragédia és öröm egy személy által való kifejezéséből
született, csak így nyeri el ez a dionüszoszi művészet kulturális egyetemességét.
|