Tanner Gábor Azt olvasom a médiatankönyvben, hogy a
műsorstruktúra legfontosabb része a film. Ehhez képest a nem mozicsatornák
műsoridejének alig több mint tíz százalékát töltik ki hagyományos értelemben
vett filmekkel. És a főműsoridőből is szép lassan kiszorulnak. Áttolódnak
az éjszakára. Ráadásul sok esetben a meghirdetett film sem az, ami. A
TV2-n a 48 órát adják. Kívülről tudom az egészet. Kamaszkoromban láttam
először, úgy éreztem, ez a világ legjobb filmje: két laza csávó végigkáromkodik
másfél órát. Annak idején próbáltam teleszívni magam levegővel és kicsit
előre ejtett vállal menni, mint egy "nagy benga állat", miközben
nézegettem magam a tükröződő felületekben, hasonlítok-e Nick Noltera.
Október 11-én is ott maradtam fél tízkor a tévé előtt, gondoltam, nézem,
amíg elalszom. De ahelyett, hogy álomba ringatott volna, felidegesített,
amit láttam. Amikor a börtön folyosóján Eddie Murphy Nick Nolte után kiált
("fuck you!"), "picsába!", mondtam magamban a magyar
szöveget, de Dörner György így dörgött a tévéből: "tökfej!".
Egyre feljebb támaszkodtam. Mindenki emlékszik arra a részre, amikor a
két férfi Nolte ócskavas kocsijában tölti az éjszakát. Murphy, aki a negyvennyolc
órás eltáv első percétől kezdve iszonyúan kanos, most magára húzza a zakóját,
és fejét az ülésbe fúrva kéri Noltet: "- Mondj egy mesét! - Baszd
meg! - Ez a kedvencem." Már az ágy szélén szorongva markolásztam
az epedát, éreztem, hogy el fogják cseszni, és igen: - Mondj egy mesét!
- Szűnj meg! - Ez a kedvencem." Ez nem lehet igaz! Elbasztátok a
poént! Egy olyan filmet, melyben röpködnek az efféle dialógok ("-
Muszáj magának bebasznia? - A seggem vérzik érted."), képtelenség
Jaqueline Wilson lányregényeinek stílusában lefordítani. Ez hamisítás.
Világos, ha egy családi Disney-filmet tűznének műsorra, kutya se dőlne
le a tévé elé (uramisten, csökken a filmbe aplikált reklámidő értéke!),
ez viszont nem esti műsor, hanem adrenalin-túladagolás. Át is kapcsoltam
a Travelre, átváltott-e már Goldra, hogy kissé lehiggadjak. (Pár napja
rájöttem ugyanis a pornócsatorna trükkjére. Ha csupán nézzük az aktusokat,
és nem foglalkozunk minden mással, tíz perc sem kell hozzá, hogy észrevegyük,
ismétlődnek a jelenetek. Nahát, ezeknek sem tart olyan sokáig, pedig profik,
meg nyomatják is beléjük a szteroidokat, mint a dobóatlétákba. Megnyugtató.)
A TV2 műsorosai ugyanolyan ízlésdiktátorok, mint azok a médiazsenik, akik
annak idején Hitchcock Őrületéből kivágták azt a részt, amikor a pszichopata
gyilkos rátámad a titkárnőre, letépi a blúzát, és erőszakoskodik vele.
A jelenet meglehetősen durva (és talán Hitchcock életművét tekintve szokatlan
is), de itt derül ki a gyilkos motivációja, itt elhangzó szavai nélkül
érthetetlen, hogy miért öli a nőket. Igaz, szeptember 21-én éjjel negyed
tizenkettő előtt úgy háromnegyed órával tragikus hirtelenséggel elszunnyadtam
(így az m2-n sugárzott Várólista nem talált bennem befogadóra), de október
19-én nulla óra tíz percre az ördög (leszámítva engem) sosem alszik alapon
beprogramoztam a videót (vigyázva, hogy ekkor már mtv a befutó csatorna
- én ügyelek a részletekre!): Várólista ismétlés. (A Színes RTV-ben nincs
ott, hogy "ism.", gondolom, nem akarták rontani a repríz sugárzás
esélyeit, ja, hát ezelőtt már aludtunk, csap a homlokára megannyi előfizető,
és kérges ujjával átkapcsol a Halál a kertbenre, Bunuel 1956-os drámájára
az Európa Európán.) Pedig lehet, hogy megér két alvást is ez a kedves,
romantikus kubai-spanyol vígjáték. Igen, kubai-spanyol. A Programa Ibermedia
keretében a spanyol állam kiemelten támogatja a hispano-amerikai-spanyol
koprodukciókat. Talán már működnek is olyan forgatókönyvírói béték Spanyolországban,
melyek képesek bármely történetbe belefűzni egy-egy latin-amerikai szálat.
A spanyol gyártók pedig kedvelik a népszerű latin rendezőket, szívesen
szállnak be új produkcióikba felcsillantva partnereik előtt az európai
piacot. A Várólista esetén ez utóbbi történt. Egy nem túl meghatározó
szerepben jól ismert spanyol karakterszínészt láthatunk, gondolom, a stábban
is megvolt az előírt spanyol arány, és Juan Carlos Tabio kubai filmje
máris spanyollá nemesedett. Mindez a kutyát nem érdekelné, ha Carlos Tabio
nem kubai lenne. Kubai. Hát értik: Fidel Castro, vörös veszedelem, meg
ilyenek. (Pár napja jártam a kubai követségen, és a kulturális attasé
asztalán egy félánégyes nagyságú, puha lapokból fűzött, piros brosúra
hevert - amelyhez hasonló, 50-es évekbeli magyar propagandakiadványból
én is szereztem pár gyöngyszemet a bolhapiacokon -, rajta az írás: Fidel
Castro: Respuesta a Bush. Ha ezt az időutazási sebességet H. G. Wells
megélhette volna!) Egyszer egy idősebb tanár a pécsi egyetemről azt fejtegette
nekem, mennyire felháborító, hogy a spanyolok különféle csatornákon egy
kommunista diktatúra fenntartására szivárogtatják el az európai uniós
pénzeket. A Várólista az egyik ilyen kanális. Bár én inkább egy kedves,
mulatságos és szórakoztató vígjátéknak láttam. (És ez nem is meglepő,
hiszen kevesen tudják, de Carlos Tabio rendezőtársa (!) volt Kuba filmes
Maestrójának, Tomás Gutiérrez Aleának az Eper és csokoládéban és a Guantanamerában
például.) Szóval a Várólistát sok száz egyéb kulturális termékkel együtt
bojkottálni kellene Castro miatt. Nemes gondolat, csak ne most vetítettek
volna egy interjút a Filmmúzeumon Guczoghy György egykori tornászunkkal,
aki hosszasan beszélt arról, milyen törést okozott neki és általában a
80-as évek közepére pályafutásuk csúcsára érő sportolóknak a Los Angeles-i
olimpia bátor bojkottálása! Én meg azt tartanám felháborítónak, ha a Várólistát
Castro beszédei vagy öltönykollekciója alapján és főleg felől ítélnénk
meg. És még valami. A mexikói származású és egy USA-beli kiadó (aki nem
a hálóról töltötte le a CD anyagát, megnézheti a borítón a feliratot:
BMG Company) áldásos tevékenységének köszönhetően reneszánszát élő Carlos
Santana is nagy hangon ordította a Sportaréna közönségének nyári szuperkoncertjén:
we are americans, but we're from another America, we are not Bush! Egy
minden településtől távol eső buszmegállóban egyre többen gyűlnek össze,
mert a beérkező buszokon nincs hely, aztán egy idő után nem is jön több
busz. Ki az utolsó? - kérdi az újonnan érkező. De nem mindenki áll be
a sorba, sokan próbálnak cselezni, hogy előrébb jussanak. Mindenki potenciális
sorcsaló, mindenki mindenki ellenfele. Aztán a film végére összetartó
közösséggé formálódnak. Kifestik a megállóhoz tartozó várótermet, lakomát
rendeznek, megjavítják az ott veszteglő, kiszuperált buszt. Aktív, kellemes
közösséggé válnak. Magányuk feloldódik, a közösségben betöltött szerepük
átírja a személyiségüket. Kiteljesednek. Trendnek érzem a latin-amerikai
filmekben, hogy törekszenek a közösségi lét apológiájának megteremtésére.
Sergio Cabrera kolumbiai Csigastratégiájában egy társasház folyton vitatkozó,
állandóan torzsalkodó lakói fognak össze, amikor az új tulajdonos ki akarja
őket lakoltatni. Nap nap után az éj leple alatt elhordják a házat. A közösségért
való cselekvés hasznosság- és fontosságtudatot ad mindenkinek. Még a megvetett
és lenézett transzvesztita fiú is szívesen áldozza fel magát Nemecsek
Ernőként az akció sikeréért. Az uruguayi Diego Arsuaga Tűzszívében három
öreg vasutas ellopja azt a muzeális értékű vonatot, amit az állam eladott
egy hollywoodi producernek. Brazília felé száguldásuk során elnyerik az
uruguayiak szimpátiáját. Egy nemzeti érték megmentése szimbolikus függetlenségi
"harccá" válik. Természetesen a cél előtt eltorlaszolják a vonat
útját, de azt visszavinni sem lehet, mert a bennszülöttek ráülnek a sínekre.
Spontán közösségi akció. Talán nem meglepő, hogy efféle reakciókat vált
ki az individualitást hirdető Egyesült Államok közelsége a dél-amerikai
filmesekből, és őszintén szólva, azt is értem, hogy abban a világban,
ahol a "mert megérdemlem" a jelszó, a Várólistát szigorúan csak
éjjel szabad vetíteni. Nehogy zavart okozzon a fejekben. Fél órája van
hétfő. A TV2 Képírók sorozatában egyik kedvenc filmemet, a Központi pályaudvart
adják. Láttam egy csomószor, fel is vettem az HBO-ról. Csak lézengek,
eltökéltem, nem nézem meg újra, inkább a Kilenc királynő című argentin
krimit az HBO-n előszörre. De az fél órával később indul, és ha elkezdem
Walter Salles filmjét, akkor nem fogok átkapcsolni, és elszunyókálni sem.
Megint fent leszek hajnali fél háromig. Meglehetősen furcsa viszonyban
vagyok a hősnővel, Dorával. Cseppet sem kedvelem, mégis közel áll hozzám,
mintha belőlem lenne egy darab. Megkeseredett, gonosz kis embereke. Nem
csupán kérges szívű, vagy amolyan a morcos külső érző szívet rejt. Nem.
Gonosz. Még csak éppen hogy, de az. Valamikor tanárnő volt (nyilván Rio
egy külvárosi iskolájában), most a pályaudvaron az írástudatlanok leveleit
körmöli egy pici asztalkánál. Folyton izzadt, zsíros. A kistáskáját egyik
kezével magához szorítva rohan a szerelvény felé, másik kezével ügyetlenül,
de agresszíven tolakszik a tömegben, hogy legyen ülőhelye - persze mindig
állva marad. Otthon a barátnőjével felolvasgatják egymásnak a leveleket,
kinevetik a bárgyú szerelmi vallomásokat, kuncognak a sorokból felsejlő
kis emberi drámákon. Némelyiket összetépik, a többit Dora az asztalfiókba
gyűri. Nem uralkodni akar a szerencsétleneken, még ha csak virtuálisan
is, hanem folyamatosan bosszút áll - persze csak virtuálisan. És hogy
miért? Mert belepusztul, hogy azok legalább írhatnak valakinek, van tehát
valakijük, még ha leginkább csak virtuálisan is. A film végén is ezt kéri
könnybe lábadt szemmel kis barátjától, Jusoétól, hogy emlékezzen majd
rá. Egyik legalapvetőbb vágyunk, hogy nyomot hagyjunk a világban. Hogy
úgy megérintsük valaki lelkét, hogy onnan már ne törölhessen ki bennünket
az idő. Ehhez persze le kell bontanunk a személyiségünket védő érzelmi
falakat, vagyis ki kell szolgáltatni magunkat egy másik embernek, hogy
őszinte, tiszta és ragaszkodó legyen a szeretetünk. És akit méltónak találtunk
arra, hogy megnyíljunk előtte, az bennünk is nyomot hagyhat. Fájdalmat
vagy boldogságot. És az egészben az a lényeg, hogy nem tudhatjuk előre,
melyiket. Ez benne az izgalmas. Ha sosem adunk magunknak esélyt, hogy
egy másik emberben éljünk tovább, a szívünk megkeményedik. És egy idő
után nem tudjuk már mással, csak önmagunkkal mérni önmagunkat, és haragudni
mindenki másra, akinek van valakije. Mint Dora a Központi pályaudvarban.
Amikor barátnőjével a levelekben olvasható banális érzéseken és bugyuta
kifakadásokon nevetnek, olyan, mintha egy némiképpen valóságos szappanoperán
szórakoznának. Aztán Josuéval való kalandjai során Doráról is lehull az
álarc. És mögötte a lényeg, amely a lelkét nyomorítja, egy olyan szimpla
ellentmondás, melynek garmadáját nyújtják a szappanoperában. Ki kell mondania
egyszer, hogy apjához, akit leginkább gyűlöl és hibáztat a saját szerencsétlensége
miatt, szóval hozzá fűzi élete legboldogabb élménye, az, amikor kislánykorában
egyszer magával vitte a mozdony vezetőfülkéjében, és mindig Dora húzhatta
meg a gőzsípot. Azt szereti a legjobban, akit a leginkább gyűlöl. Bár
Dorának is szüksége lenne Josué szeretetére, otthagyja a kisfiút a bátyjainál.
Az önzés utolsó porszeme is lepergett róla, de hát neki már könnyű, mert
ő már szeret. Önzetlenül és feltétlenül. Utolsó Josuénak írott levelében
már tud reményt támasztóan hazudni. Őszintén hazudni. Mint azok a kinevetett
"egyszerű emberek", akik ilyen "nevetséges" sorokat
diktáltak neki: "Zsémbes egy némber vagy, tudom, de azért mindenemet
odaadnám, hogy lássalak." Rájöttem, az egyik legszerencsétlenebb
állapot, ha az ember kisemberként exhibicionista. Az ilyen kisember lelke
mélyén irigyli a színészeket, a magas értelmiségieket, a versenysportolókat,
mert nekik van kifutási lehetőségük, számukra egyértelműek a sikerek és
a bukások. Az okos kisexhibicionista irigyli a nem exhibicionista kisembertársait,
akik nem foglalkoznak örökösen a világban betöltött helyükkel. Akik nem
akarnak esélytelenül is többek lenni, mint akik. Akik nem akarják megmutatni
magukat. Az ilyen "feltűnősködő" ember sorsa végül úgyis a cinikus
magány lesz. Mert parányi az esélye, hogy egy hozzá hasonlóval találkozzon.
S ha mégis, a ráncok, a foltok elfedik. Ezért van, hogy Dora számára már-már
hollywoodi happy endet jelent ez az első ránézésre szomorú búcsú Josuétól.
A tanárnő, aki megtalálta az igazi tanítványt. A Babette lakomájában két
gyönyörű lánya van a néhány lelket számláló sáros, ködös kis dán sziget
lelkészének. Az apa minden udvarlót elriaszt a nővérektől. Arra neveli
őket, hogy odaadó, jámbor szeretetükkel a helybéli elesetteket és szegényeket
szolgálják. Szentenciaként mormolják: nem vihetünk magunkkal a földről
semmi mást, csak amit másoknak adunk. És miközben azt hiszik, földöntúli
jóságuk szétárad a hívek kicsiny közösségében, megtagadják önmagukat két
férfitől, akiknek pedig kiteljesíthették volna az életét. Azt hiszik,
önfeláldozásuk nemes gesztus, a legkeresztényibb szeretet megnyilvánulása,
de sajátos módon csupán vanitatum vanitas. Erre az értelmetlenségre próbálja
meg rádöbbenteni őket a sokáig náluk bujkáló francia konyhafőnöknő, Babette,
aki a hatalmas lottónyereményéből különleges francia vacsorát készít a
kis szigeten. A hívek a nővérek vezetésével asztalhoz ülnek, nyelik a
falatokat, mint kacsa a nokedlit, nehogy megsértsék Babettet, akit megszerettek,
és maguk közé fogadtak, s nem veszik észre a lakomából, a földi jóból
nyerhető örömöket. Nem adják át magukat az élvezetnek. Nem feledkeznek
bele a kulináris örömökbe. Szinte csak a filmtörténeti tradíció miatt
asszociálunk a lakoma-szexualitás párhuzamára, mert a filmben láthatatlanul
visszafogottak az utalások. (Talán az egyetlen markáns jelenet ebből a
szempontból, amikor az egyik nővért álmában hatalmas szörnyként megkísérti
a teknősbéka leves alapanyagául szolgáló óriási páncélos.) Mégis érezhetően
ott van a háttérben. A Babette lakomáját is éjszaka adták, lassú film,
el-elszunyókáltam közben, de az ébren töltött percek nagyobb izgalomba
hoztak, mint a Gold képsorai. Már az kellemes bizsergéssel töltött el,
hogy én értem a kettősséget meg Babette hátsó szándékát, amit a nővérek
és a furcsa dán halászok nem. Az erotika szempontjából kellemes éjjeli
időtöltés A Titanic szobalánya. Horty kohász egy öntödében, és az éves
zsákfutó versenyen egy vonatjegyet nyer Southamptonba, a Titanic útra
kelésének ünnepi ceremóniájára. A szállodában este bekopogtat hozzá egy
nő (Marie), aki elmondja, hogy holnap szobalányként felszáll a Titanicra,
és mivel nincs szállása, azt kéri Hortytól, ossza meg vele egy éjszakára
a szobáját. A döbbent férfi belemegy a dologba, a lány aztán maga mellé
invitálja az ágyba, ahol Horty szépen elalszik. Mikor felébred, a lány
nincs már sehol. Kirohan a kikötőbe, és távolról látja, ahogy a nő felszáll
a Titanicra. Horty egy vándor fotográfusnál meglátja Marie képét, és megveszi.
Hazafelé utazva ábrándozni kezd. Otthon, a kocsmában a haverjai unszolására
és a törkölypálinka hatására hozzákezd szerelmi kalandjának elmeséléséhez.
A film szerkezetileg három részre bontható. Az elsőben a kohászok erőteljesen
szexualizált, macsóvilágát teremti meg Bigas Luna. A főcím alatt az olvadt
fém a női nemi szervre emlékeztető geometriai formában buzog a kemence
medencéjében. De az első mondatok is erősen (sőt durván) szexualizáltak.
A kohóból kijövő, munkásokat szállító szerelvényen a kohászok a nagy verseny
esélyeit latolgatják ("Lacroix-nak nincs olyan asszonykája, aki lefárasztaná
minden este"), és a győztest illető díj mibenlétét találgatják. ("Tudjátok,
hogy Simeon elnök miért nem árulja el, mit nyer a győztes idén? Mert a
nyeremény egy éjszaka a feleségével.") Horty ábrándozása kezdetben
nem lép ki ebből a dimenzióból. Valójában egy delíriumos, erotikus férfifantáziálásról
van szó. (Erőteljesen emeli ki ezt a következő szekvencia: premier plánban
látunk egy asztalra helyezett törkölypálinkás poharat. Erre a képre úszik
rá a Titanic képe, majd ahogy rátöltenek az italra, megmozdul a pálinka
(rajta a Titanic képével), majd egy láthatatlan vágással két láb gázol
át a mozgó "vízen", melyről ekkor derül ki, hogy az egy pocsolya.
Horty és Marie mennek a Titanic felé, amely előtt nemsokára egymásnak
esnek.) Az első és második egység közti váltást több szinten is exponálja
Bigas Luna. Horty a történetében végponthoz érkezik. (Úgy megkefélte a
szobalányt, hogy az elájult a szerelemtől.) A film egyik dramaturgiai
fordulópontja is ide esik, melyet a következő kép erősít fel. Felső kameraállású,
szük kivágatú képet látunk Horty asztalra zuhant fejéről, mellette két-két
pálinkáspohárról. (A kép visszautal a fent bemutatott szekvenciára.) Erre
egy olvadt fém robbanásának képét vágja a rendező, ami új megtermékenyítést
sejtet. A cselekmény is fordulatot vesz: a munkások között körbejár a
hír, hogy a Titanic elsüllyedt. Ekkor kezd Horty egy új történetbe, amelyet
immár nem köt a valóság béklyója. Eltűnik a realitás, és megjelenik a
nagybetűvel absztrahálható Történet. Ebben a részben is metaforikus képeket
használ Bigas Luna. Egy alsó kameraállásból fényképezett kéményt látunk,
mely konvencionális fallosz-allegória (a kémény tetején alszik esténként
Horty). Innen néz le (szintén alsó, bár már közeliben) Horty, szemére
pedig ráúszik a tengerparton heverő Marie képe (aki ugyanabban a pózban
fekszik, mint amikor ágyába hívta a férfit.) A lávarobbanás, a fallikusan
meredő kémény jelzi, hogy új történet kezdődik, mely erőteljes, mondhatni
teremtő erőt sugároz. A cselekmény szintjén is markáns a váltás: kirúgják
Hortyt a gyárból, és így profi mesélővé válik. Innentől kezdve már nem
a szexualitásra kerül a hangsúly, hanem a szerelemre, az erotika romantikába
fordul. Immár profi narrátorként, közönség előtt (előbb a réten, majd
színházakban) előadott történetek szerint Horty és Marie szerelme a hajón
bontakozott ki, és Marie a jéghegynek ütközéskor esett a fagyos tengerbe,
kettőjük közül csak Horty élte túl a katasztrófát, mert "a jeges
vízbe vetettem magam, hogy kiigyam az óceánt, de megragadtak és kihúztak."
A második és harmadik szakasznak csak a fordulópontja van a filmben, a
harmadik rész a nézőkben kell, hogy befejeződjön. Marie felbukkan az egyik
színház nézőterén, ahol Horty az előadását tartja. A férfi döbbenten jön
le a színpadról, eltűnik a nővel, majd kisvártatva visszatér, és folytatja
a megszakított előadást. "Hölgyeim és Uraim. Horty vagyok, a csaló.
Visszajöttem ide, hogy elmondjam: mindaz, amit korábban meséltem, az a
történet a Titanic szobalányáról, hazugság." Odalép Marie ember nagyságúra
nagyított fényképéhez és felgyújtja, miközben elmeséli, hogy pár perccel
ezelőtt találkozott az igazi Marie-val, majd így folytatja: "Meghalt.
Megöltem egy nőt, akit Marie-nak hívtak, és aki nem az volt, akibe beleszerettem
Angliában. Visszaadtam a tengernek, ami már nagyon vágyakozott utána.
Most egyesülhet a Titanic roncsaival és mindazokkal a dolgokkal, melyek
az óceán mélyén alszanak." Az új történetet kitörő lelkesedéssel
fogadja a közönség, s miközben a társulat meghajol, Zeppe, az előadás
rendezője megkérdezi Hortyt, valóban megölte-e a lányt. Horty elmosolyodik,
és megmutatja neki a zsebkendőjébe rejtett hagymát, mellyel a könnyeit
előcsalta. Ez a képzelet, az illúzió tökéletes diadala, hiszen ennek a
történetnek már egy "fényképnyi" köze sincs a valósághoz. (A
harmadik rész az új történet további kibontása lenne, de ebben csak egy
történetvázat ad mankóul a nézőknek a rendező. Megölte, vagy nem ölte
meg Horty a nőt?) A film második szakasza azért is fontos, mert nemcsak
egy Történet megszületését követhetjük nyomon, hanem annak megjelenítését,
vizualizálását is. Az első előadáson (még a kocsmában) csak szóban halljuk
a történetet (Marie pezsgőben fürdetéséről), Zeppe színházában első ízben
még szintén csak verbálisan jelenik meg a történet, két hangeffektussal
színezve (zenei aláfestés hanglemezről, hajókürt imitálása). A következő
előadáson, amibe betekinthetünk, már használnak díszletet. Árnyjátékkal
hajót varázsolnak a háttérbe, mely előtt műhullámok fodrozódnak. Közöttük
egy csigás szerkezettel húzza a mindenes fiú (Giuseppe) a kapálódzó Zoét
(Horty barátnője), aki a vízbe zuhant Marie-t "alakítja". A
jéghegy egy vászonra festve Marie egész alakos képe mögött alig látható.
A harmadik előadáson már mozgatják a műhullámokat is, a korábban csak
jelzésszerű hajó részletesebben kidolgozott, és szintén mozog. A mozgó
háttérdíszletekből tűnik majd elő a jéghegy, és a bőven permetezett műfüstbe
burkolózva ütközik össze a hajóval. De további látványelemeket is alkalmaz
Zeppe. A nézők feje fölött egy kötélpályán nyilát feszítő Cupido-szobor
suhan Horty felé, és meglövi a szerelem nyilával. A giccsesre vizualizált
előadás egyrészt humorforrás, másrészt nyilvánvaló reflexió a manapság
megfigyelhető vizualizálódás tendenciájára. Ezen a ponton vethető össze
a film Cameron Titanicjával és a digitális technológia vizuális ígéreteivel.
Digitális képalkotással a valóságban soha nem létezett dolgok is reálisnak
hatóan megjeleníthetők. (Korábban a nem animációs trükköket is létre kellett
hozni a valóságban, le kellett filmezni, majd aztán lehetett őket manipulálni.)
De vajon mit ér az új technológia? Cameron szuperprodukcióját nézve nem
többet, mint technikai szimplifikációt. Az új eljárás ugyanis csak egyszerűbbé
teszi a korábban is alkalmazott trükköket, egyelőre nem használják másra,
mint a képzelet egyre valósághűbb megjelenítésére. Ez pedig giccset eredményező
zsákutca. (Miként Horty túl látványos előadása.) Az emberi képzelet, teremtő
erő a legfontosabb, a vizualizáció minden reklámígérettel szemben csak
ornamentum, nem hordozza magában a lényeget. És itt érdemes visszautalni
Bigas Luna filmjére, mely éppen erre hívja fel a figyelmet, s e tekintetben
a fantázia apológiáját nyújtja. Mikor az eredeti történetet már nem lehet
tovább vizualizálni, Horty létrehoz egy új mesét, mely nincs vizualizálva,
mégis erőteljesen hat. (Azt se felejtsük el, hogy a látványossá válás
során személytelenedik is Horty története.) Nem a vizualitás valósághűségének
mértéke tehát a lényeg, hanem a teremtő emberi elme. Nem tudok felhőtlenül
örülni annak, ha el-elcsípek egy filmet éjjelente. Valahogy erősebb bennem
a sok elmulasztott film miatti hiányérzet. Mennyivel szélesebbek és mélyebbek
lehetnének filmtörténeti ismereteim, ha nem szunnyadnék folyton el. Lelki
szemeim előtt látom az alvás nélkül is boldoguló tévénézőt. Aki hétmérföldes
csizmájával jóval előttem jár, mert mindent meg tud nézni, adják azt bármilyen
későn is. A Titanic szobalánya után sétáltam kicsit az utcán. Láttam,
hogy csak elvétve ég néhány helyen a lámpa, tévéfényt egyáltalában nem
érzékeltem a Hattyú utcában. A legtöbben alszanak. A filmtörténetet alusszák
át. |