Tanner Gábor
Aludj csak, én sugárzom!

Azt olvasom a médiatankönyvben, hogy a műsorstruktúra legfontosabb része a film. Ehhez képest a nem mozicsatornák műsoridejének alig több mint tíz százalékát töltik ki hagyományos értelemben vett filmekkel. És a főműsoridőből is szép lassan kiszorulnak. Áttolódnak az éjszakára. Ráadásul sok esetben a meghirdetett film sem az, ami. A TV2-n a 48 órát adják. Kívülről tudom az egészet. Kamaszkoromban láttam először, úgy éreztem, ez a világ legjobb filmje: két laza csávó végigkáromkodik másfél órát. Annak idején próbáltam teleszívni magam levegővel és kicsit előre ejtett vállal menni, mint egy "nagy benga állat", miközben nézegettem magam a tükröződő felületekben, hasonlítok-e Nick Noltera. Október 11-én is ott maradtam fél tízkor a tévé előtt, gondoltam, nézem, amíg elalszom. De ahelyett, hogy álomba ringatott volna, felidegesített, amit láttam. Amikor a börtön folyosóján Eddie Murphy Nick Nolte után kiált ("fuck you!"), "picsába!", mondtam magamban a magyar szöveget, de Dörner György így dörgött a tévéből: "tökfej!". Egyre feljebb támaszkodtam. Mindenki emlékszik arra a részre, amikor a két férfi Nolte ócskavas kocsijában tölti az éjszakát. Murphy, aki a negyvennyolc órás eltáv első percétől kezdve iszonyúan kanos, most magára húzza a zakóját, és fejét az ülésbe fúrva kéri Noltet: "- Mondj egy mesét! - Baszd meg! - Ez a kedvencem." Már az ágy szélén szorongva markolásztam az epedát, éreztem, hogy el fogják cseszni, és igen: - Mondj egy mesét! - Szűnj meg! - Ez a kedvencem." Ez nem lehet igaz! Elbasztátok a poént! Egy olyan filmet, melyben röpködnek az efféle dialógok ("- Muszáj magának bebasznia? - A seggem vérzik érted."), képtelenség Jaqueline Wilson lányregényeinek stílusában lefordítani. Ez hamisítás. Világos, ha egy családi Disney-filmet tűznének műsorra, kutya se dőlne le a tévé elé (uramisten, csökken a filmbe aplikált reklámidő értéke!), ez viszont nem esti műsor, hanem adrenalin-túladagolás. Át is kapcsoltam a Travelre, átváltott-e már Goldra, hogy kissé lehiggadjak. (Pár napja rájöttem ugyanis a pornócsatorna trükkjére. Ha csupán nézzük az aktusokat, és nem foglalkozunk minden mással, tíz perc sem kell hozzá, hogy észrevegyük, ismétlődnek a jelenetek. Nahát, ezeknek sem tart olyan sokáig, pedig profik, meg nyomatják is beléjük a szteroidokat, mint a dobóatlétákba. Megnyugtató.) A TV2 műsorosai ugyanolyan ízlésdiktátorok, mint azok a médiazsenik, akik annak idején Hitchcock Őrületéből kivágták azt a részt, amikor a pszichopata gyilkos rátámad a titkárnőre, letépi a blúzát, és erőszakoskodik vele. A jelenet meglehetősen durva (és talán Hitchcock életművét tekintve szokatlan is), de itt derül ki a gyilkos motivációja, itt elhangzó szavai nélkül érthetetlen, hogy miért öli a nőket. Igaz, szeptember 21-én éjjel negyed tizenkettő előtt úgy háromnegyed órával tragikus hirtelenséggel elszunnyadtam (így az m2-n sugárzott Várólista nem talált bennem befogadóra), de október 19-én nulla óra tíz percre az ördög (leszámítva engem) sosem alszik alapon beprogramoztam a videót (vigyázva, hogy ekkor már mtv a befutó csatorna - én ügyelek a részletekre!): Várólista ismétlés. (A Színes RTV-ben nincs ott, hogy "ism.", gondolom, nem akarták rontani a repríz sugárzás esélyeit, ja, hát ezelőtt már aludtunk, csap a homlokára megannyi előfizető, és kérges ujjával átkapcsol a Halál a kertbenre, Bunuel 1956-os drámájára az Európa Európán.) Pedig lehet, hogy megér két alvást is ez a kedves, romantikus kubai-spanyol vígjáték. Igen, kubai-spanyol. A Programa Ibermedia keretében a spanyol állam kiemelten támogatja a hispano-amerikai-spanyol koprodukciókat. Talán már működnek is olyan forgatókönyvírói béték Spanyolországban, melyek képesek bármely történetbe belefűzni egy-egy latin-amerikai szálat. A spanyol gyártók pedig kedvelik a népszerű latin rendezőket, szívesen szállnak be új produkcióikba felcsillantva partnereik előtt az európai piacot. A Várólista esetén ez utóbbi történt. Egy nem túl meghatározó szerepben jól ismert spanyol karakterszínészt láthatunk, gondolom, a stábban is megvolt az előírt spanyol arány, és Juan Carlos Tabio kubai filmje máris spanyollá nemesedett. Mindez a kutyát nem érdekelné, ha Carlos Tabio nem kubai lenne. Kubai. Hát értik: Fidel Castro, vörös veszedelem, meg ilyenek. (Pár napja jártam a kubai követségen, és a kulturális attasé asztalán egy félánégyes nagyságú, puha lapokból fűzött, piros brosúra hevert - amelyhez hasonló, 50-es évekbeli magyar propagandakiadványból én is szereztem pár gyöngyszemet a bolhapiacokon -, rajta az írás: Fidel Castro: Respuesta a Bush. Ha ezt az időutazási sebességet H. G. Wells megélhette volna!) Egyszer egy idősebb tanár a pécsi egyetemről azt fejtegette nekem, mennyire felháborító, hogy a spanyolok különféle csatornákon egy kommunista diktatúra fenntartására szivárogtatják el az európai uniós pénzeket. A Várólista az egyik ilyen kanális. Bár én inkább egy kedves, mulatságos és szórakoztató vígjátéknak láttam. (És ez nem is meglepő, hiszen kevesen tudják, de Carlos Tabio rendezőtársa (!) volt Kuba filmes Maestrójának, Tomás Gutiérrez Aleának az Eper és csokoládéban és a Guantanamerában például.) Szóval a Várólistát sok száz egyéb kulturális termékkel együtt bojkottálni kellene Castro miatt. Nemes gondolat, csak ne most vetítettek volna egy interjút a Filmmúzeumon Guczoghy György egykori tornászunkkal, aki hosszasan beszélt arról, milyen törést okozott neki és általában a 80-as évek közepére pályafutásuk csúcsára érő sportolóknak a Los Angeles-i olimpia bátor bojkottálása! Én meg azt tartanám felháborítónak, ha a Várólistát Castro beszédei vagy öltönykollekciója alapján és főleg felől ítélnénk meg. És még valami. A mexikói származású és egy USA-beli kiadó (aki nem a hálóról töltötte le a CD anyagát, megnézheti a borítón a feliratot: BMG Company) áldásos tevékenységének köszönhetően reneszánszát élő Carlos Santana is nagy hangon ordította a Sportaréna közönségének nyári szuperkoncertjén: we are americans, but we're from another America, we are not Bush! Egy minden településtől távol eső buszmegállóban egyre többen gyűlnek össze, mert a beérkező buszokon nincs hely, aztán egy idő után nem is jön több busz. Ki az utolsó? - kérdi az újonnan érkező. De nem mindenki áll be a sorba, sokan próbálnak cselezni, hogy előrébb jussanak. Mindenki potenciális sorcsaló, mindenki mindenki ellenfele. Aztán a film végére összetartó közösséggé formálódnak. Kifestik a megállóhoz tartozó várótermet, lakomát rendeznek, megjavítják az ott veszteglő, kiszuperált buszt. Aktív, kellemes közösséggé válnak. Magányuk feloldódik, a közösségben betöltött szerepük átírja a személyiségüket. Kiteljesednek. Trendnek érzem a latin-amerikai filmekben, hogy törekszenek a közösségi lét apológiájának megteremtésére. Sergio Cabrera kolumbiai Csigastratégiájában egy társasház folyton vitatkozó, állandóan torzsalkodó lakói fognak össze, amikor az új tulajdonos ki akarja őket lakoltatni. Nap nap után az éj leple alatt elhordják a házat. A közösségért való cselekvés hasznosság- és fontosságtudatot ad mindenkinek. Még a megvetett és lenézett transzvesztita fiú is szívesen áldozza fel magát Nemecsek Ernőként az akció sikeréért. Az uruguayi Diego Arsuaga Tűzszívében három öreg vasutas ellopja azt a muzeális értékű vonatot, amit az állam eladott egy hollywoodi producernek. Brazília felé száguldásuk során elnyerik az uruguayiak szimpátiáját. Egy nemzeti érték megmentése szimbolikus függetlenségi "harccá" válik. Természetesen a cél előtt eltorlaszolják a vonat útját, de azt visszavinni sem lehet, mert a bennszülöttek ráülnek a sínekre. Spontán közösségi akció. Talán nem meglepő, hogy efféle reakciókat vált ki az individualitást hirdető Egyesült Államok közelsége a dél-amerikai filmesekből, és őszintén szólva, azt is értem, hogy abban a világban, ahol a "mert megérdemlem" a jelszó, a Várólistát szigorúan csak éjjel szabad vetíteni. Nehogy zavart okozzon a fejekben. Fél órája van hétfő. A TV2 Képírók sorozatában egyik kedvenc filmemet, a Központi pályaudvart adják. Láttam egy csomószor, fel is vettem az HBO-ról. Csak lézengek, eltökéltem, nem nézem meg újra, inkább a Kilenc királynő című argentin krimit az HBO-n előszörre. De az fél órával később indul, és ha elkezdem Walter Salles filmjét, akkor nem fogok átkapcsolni, és elszunyókálni sem. Megint fent leszek hajnali fél háromig. Meglehetősen furcsa viszonyban vagyok a hősnővel, Dorával. Cseppet sem kedvelem, mégis közel áll hozzám, mintha belőlem lenne egy darab. Megkeseredett, gonosz kis embereke. Nem csupán kérges szívű, vagy amolyan a morcos külső érző szívet rejt. Nem. Gonosz. Még csak éppen hogy, de az. Valamikor tanárnő volt (nyilván Rio egy külvárosi iskolájában), most a pályaudvaron az írástudatlanok leveleit körmöli egy pici asztalkánál. Folyton izzadt, zsíros. A kistáskáját egyik kezével magához szorítva rohan a szerelvény felé, másik kezével ügyetlenül, de agresszíven tolakszik a tömegben, hogy legyen ülőhelye - persze mindig állva marad. Otthon a barátnőjével felolvasgatják egymásnak a leveleket, kinevetik a bárgyú szerelmi vallomásokat, kuncognak a sorokból felsejlő kis emberi drámákon. Némelyiket összetépik, a többit Dora az asztalfiókba gyűri. Nem uralkodni akar a szerencsétleneken, még ha csak virtuálisan is, hanem folyamatosan bosszút áll - persze csak virtuálisan. És hogy miért? Mert belepusztul, hogy azok legalább írhatnak valakinek, van tehát valakijük, még ha leginkább csak virtuálisan is. A film végén is ezt kéri könnybe lábadt szemmel kis barátjától, Jusoétól, hogy emlékezzen majd rá. Egyik legalapvetőbb vágyunk, hogy nyomot hagyjunk a világban. Hogy úgy megérintsük valaki lelkét, hogy onnan már ne törölhessen ki bennünket az idő. Ehhez persze le kell bontanunk a személyiségünket védő érzelmi falakat, vagyis ki kell szolgáltatni magunkat egy másik embernek, hogy őszinte, tiszta és ragaszkodó legyen a szeretetünk. És akit méltónak találtunk arra, hogy megnyíljunk előtte, az bennünk is nyomot hagyhat. Fájdalmat vagy boldogságot. És az egészben az a lényeg, hogy nem tudhatjuk előre, melyiket. Ez benne az izgalmas. Ha sosem adunk magunknak esélyt, hogy egy másik emberben éljünk tovább, a szívünk megkeményedik. És egy idő után nem tudjuk már mással, csak önmagunkkal mérni önmagunkat, és haragudni mindenki másra, akinek van valakije. Mint Dora a Központi pályaudvarban. Amikor barátnőjével a levelekben olvasható banális érzéseken és bugyuta kifakadásokon nevetnek, olyan, mintha egy némiképpen valóságos szappanoperán szórakoznának. Aztán Josuéval való kalandjai során Doráról is lehull az álarc. És mögötte a lényeg, amely a lelkét nyomorítja, egy olyan szimpla ellentmondás, melynek garmadáját nyújtják a szappanoperában. Ki kell mondania egyszer, hogy apjához, akit leginkább gyűlöl és hibáztat a saját szerencsétlensége miatt, szóval hozzá fűzi élete legboldogabb élménye, az, amikor kislánykorában egyszer magával vitte a mozdony vezetőfülkéjében, és mindig Dora húzhatta meg a gőzsípot. Azt szereti a legjobban, akit a leginkább gyűlöl. Bár Dorának is szüksége lenne Josué szeretetére, otthagyja a kisfiút a bátyjainál. Az önzés utolsó porszeme is lepergett róla, de hát neki már könnyű, mert ő már szeret. Önzetlenül és feltétlenül. Utolsó Josuénak írott levelében már tud reményt támasztóan hazudni. Őszintén hazudni. Mint azok a kinevetett "egyszerű emberek", akik ilyen "nevetséges" sorokat diktáltak neki: "Zsémbes egy némber vagy, tudom, de azért mindenemet odaadnám, hogy lássalak." Rájöttem, az egyik legszerencsétlenebb állapot, ha az ember kisemberként exhibicionista. Az ilyen kisember lelke mélyén irigyli a színészeket, a magas értelmiségieket, a versenysportolókat, mert nekik van kifutási lehetőségük, számukra egyértelműek a sikerek és a bukások. Az okos kisexhibicionista irigyli a nem exhibicionista kisembertársait, akik nem foglalkoznak örökösen a világban betöltött helyükkel. Akik nem akarnak esélytelenül is többek lenni, mint akik. Akik nem akarják megmutatni magukat. Az ilyen "feltűnősködő" ember sorsa végül úgyis a cinikus magány lesz. Mert parányi az esélye, hogy egy hozzá hasonlóval találkozzon. S ha mégis, a ráncok, a foltok elfedik. Ezért van, hogy Dora számára már-már hollywoodi happy endet jelent ez az első ránézésre szomorú búcsú Josuétól. A tanárnő, aki megtalálta az igazi tanítványt. A Babette lakomájában két gyönyörű lánya van a néhány lelket számláló sáros, ködös kis dán sziget lelkészének. Az apa minden udvarlót elriaszt a nővérektől. Arra neveli őket, hogy odaadó, jámbor szeretetükkel a helybéli elesetteket és szegényeket szolgálják. Szentenciaként mormolják: nem vihetünk magunkkal a földről semmi mást, csak amit másoknak adunk. És miközben azt hiszik, földöntúli jóságuk szétárad a hívek kicsiny közösségében, megtagadják önmagukat két férfitől, akiknek pedig kiteljesíthették volna az életét. Azt hiszik, önfeláldozásuk nemes gesztus, a legkeresztényibb szeretet megnyilvánulása, de sajátos módon csupán vanitatum vanitas. Erre az értelmetlenségre próbálja meg rádöbbenteni őket a sokáig náluk bujkáló francia konyhafőnöknő, Babette, aki a hatalmas lottónyereményéből különleges francia vacsorát készít a kis szigeten. A hívek a nővérek vezetésével asztalhoz ülnek, nyelik a falatokat, mint kacsa a nokedlit, nehogy megsértsék Babettet, akit megszerettek, és maguk közé fogadtak, s nem veszik észre a lakomából, a földi jóból nyerhető örömöket. Nem adják át magukat az élvezetnek. Nem feledkeznek bele a kulináris örömökbe. Szinte csak a filmtörténeti tradíció miatt asszociálunk a lakoma-szexualitás párhuzamára, mert a filmben láthatatlanul visszafogottak az utalások. (Talán az egyetlen markáns jelenet ebből a szempontból, amikor az egyik nővért álmában hatalmas szörnyként megkísérti a teknősbéka leves alapanyagául szolgáló óriási páncélos.) Mégis érezhetően ott van a háttérben. A Babette lakomáját is éjszaka adták, lassú film, el-elszunyókáltam közben, de az ébren töltött percek nagyobb izgalomba hoztak, mint a Gold képsorai. Már az kellemes bizsergéssel töltött el, hogy én értem a kettősséget meg Babette hátsó szándékát, amit a nővérek és a furcsa dán halászok nem. Az erotika szempontjából kellemes éjjeli időtöltés A Titanic szobalánya. Horty kohász egy öntödében, és az éves zsákfutó versenyen egy vonatjegyet nyer Southamptonba, a Titanic útra kelésének ünnepi ceremóniájára. A szállodában este bekopogtat hozzá egy nő (Marie), aki elmondja, hogy holnap szobalányként felszáll a Titanicra, és mivel nincs szállása, azt kéri Hortytól, ossza meg vele egy éjszakára a szobáját. A döbbent férfi belemegy a dologba, a lány aztán maga mellé invitálja az ágyba, ahol Horty szépen elalszik. Mikor felébred, a lány nincs már sehol. Kirohan a kikötőbe, és távolról látja, ahogy a nő felszáll a Titanicra. Horty egy vándor fotográfusnál meglátja Marie képét, és megveszi. Hazafelé utazva ábrándozni kezd. Otthon, a kocsmában a haverjai unszolására és a törkölypálinka hatására hozzákezd szerelmi kalandjának elmeséléséhez. A film szerkezetileg három részre bontható. Az elsőben a kohászok erőteljesen szexualizált, macsóvilágát teremti meg Bigas Luna. A főcím alatt az olvadt fém a női nemi szervre emlékeztető geometriai formában buzog a kemence medencéjében. De az első mondatok is erősen (sőt durván) szexualizáltak. A kohóból kijövő, munkásokat szállító szerelvényen a kohászok a nagy verseny esélyeit latolgatják ("Lacroix-nak nincs olyan asszonykája, aki lefárasztaná minden este"), és a győztest illető díj mibenlétét találgatják. ("Tudjátok, hogy Simeon elnök miért nem árulja el, mit nyer a győztes idén? Mert a nyeremény egy éjszaka a feleségével.") Horty ábrándozása kezdetben nem lép ki ebből a dimenzióból. Valójában egy delíriumos, erotikus férfifantáziálásról van szó. (Erőteljesen emeli ki ezt a következő szekvencia: premier plánban látunk egy asztalra helyezett törkölypálinkás poharat. Erre a képre úszik rá a Titanic képe, majd ahogy rátöltenek az italra, megmozdul a pálinka (rajta a Titanic képével), majd egy láthatatlan vágással két láb gázol át a mozgó "vízen", melyről ekkor derül ki, hogy az egy pocsolya. Horty és Marie mennek a Titanic felé, amely előtt nemsokára egymásnak esnek.) Az első és második egység közti váltást több szinten is exponálja Bigas Luna. Horty a történetében végponthoz érkezik. (Úgy megkefélte a szobalányt, hogy az elájult a szerelemtől.) A film egyik dramaturgiai fordulópontja is ide esik, melyet a következő kép erősít fel. Felső kameraállású, szük kivágatú képet látunk Horty asztalra zuhant fejéről, mellette két-két pálinkáspohárról. (A kép visszautal a fent bemutatott szekvenciára.) Erre egy olvadt fém robbanásának képét vágja a rendező, ami új megtermékenyítést sejtet. A cselekmény is fordulatot vesz: a munkások között körbejár a hír, hogy a Titanic elsüllyedt. Ekkor kezd Horty egy új történetbe, amelyet immár nem köt a valóság béklyója. Eltűnik a realitás, és megjelenik a nagybetűvel absztrahálható Történet. Ebben a részben is metaforikus képeket használ Bigas Luna. Egy alsó kameraállásból fényképezett kéményt látunk, mely konvencionális fallosz-allegória (a kémény tetején alszik esténként Horty). Innen néz le (szintén alsó, bár már közeliben) Horty, szemére pedig ráúszik a tengerparton heverő Marie képe (aki ugyanabban a pózban fekszik, mint amikor ágyába hívta a férfit.) A lávarobbanás, a fallikusan meredő kémény jelzi, hogy új történet kezdődik, mely erőteljes, mondhatni teremtő erőt sugároz. A cselekmény szintjén is markáns a váltás: kirúgják Hortyt a gyárból, és így profi mesélővé válik. Innentől kezdve már nem a szexualitásra kerül a hangsúly, hanem a szerelemre, az erotika romantikába fordul. Immár profi narrátorként, közönség előtt (előbb a réten, majd színházakban) előadott történetek szerint Horty és Marie szerelme a hajón bontakozott ki, és Marie a jéghegynek ütközéskor esett a fagyos tengerbe, kettőjük közül csak Horty élte túl a katasztrófát, mert "a jeges vízbe vetettem magam, hogy kiigyam az óceánt, de megragadtak és kihúztak." A második és harmadik szakasznak csak a fordulópontja van a filmben, a harmadik rész a nézőkben kell, hogy befejeződjön. Marie felbukkan az egyik színház nézőterén, ahol Horty az előadását tartja. A férfi döbbenten jön le a színpadról, eltűnik a nővel, majd kisvártatva visszatér, és folytatja a megszakított előadást. "Hölgyeim és Uraim. Horty vagyok, a csaló. Visszajöttem ide, hogy elmondjam: mindaz, amit korábban meséltem, az a történet a Titanic szobalányáról, hazugság." Odalép Marie ember nagyságúra nagyított fényképéhez és felgyújtja, miközben elmeséli, hogy pár perccel ezelőtt találkozott az igazi Marie-val, majd így folytatja: "Meghalt. Megöltem egy nőt, akit Marie-nak hívtak, és aki nem az volt, akibe beleszerettem Angliában. Visszaadtam a tengernek, ami már nagyon vágyakozott utána. Most egyesülhet a Titanic roncsaival és mindazokkal a dolgokkal, melyek az óceán mélyén alszanak." Az új történetet kitörő lelkesedéssel fogadja a közönség, s miközben a társulat meghajol, Zeppe, az előadás rendezője megkérdezi Hortyt, valóban megölte-e a lányt. Horty elmosolyodik, és megmutatja neki a zsebkendőjébe rejtett hagymát, mellyel a könnyeit előcsalta. Ez a képzelet, az illúzió tökéletes diadala, hiszen ennek a történetnek már egy "fényképnyi" köze sincs a valósághoz. (A harmadik rész az új történet további kibontása lenne, de ebben csak egy történetvázat ad mankóul a nézőknek a rendező. Megölte, vagy nem ölte meg Horty a nőt?) A film második szakasza azért is fontos, mert nemcsak egy Történet megszületését követhetjük nyomon, hanem annak megjelenítését, vizualizálását is. Az első előadáson (még a kocsmában) csak szóban halljuk a történetet (Marie pezsgőben fürdetéséről), Zeppe színházában első ízben még szintén csak verbálisan jelenik meg a történet, két hangeffektussal színezve (zenei aláfestés hanglemezről, hajókürt imitálása). A következő előadáson, amibe betekinthetünk, már használnak díszletet. Árnyjátékkal hajót varázsolnak a háttérbe, mely előtt műhullámok fodrozódnak. Közöttük egy csigás szerkezettel húzza a mindenes fiú (Giuseppe) a kapálódzó Zoét (Horty barátnője), aki a vízbe zuhant Marie-t "alakítja". A jéghegy egy vászonra festve Marie egész alakos képe mögött alig látható. A harmadik előadáson már mozgatják a műhullámokat is, a korábban csak jelzésszerű hajó részletesebben kidolgozott, és szintén mozog. A mozgó háttérdíszletekből tűnik majd elő a jéghegy, és a bőven permetezett műfüstbe burkolózva ütközik össze a hajóval. De további látványelemeket is alkalmaz Zeppe. A nézők feje fölött egy kötélpályán nyilát feszítő Cupido-szobor suhan Horty felé, és meglövi a szerelem nyilával. A giccsesre vizualizált előadás egyrészt humorforrás, másrészt nyilvánvaló reflexió a manapság megfigyelhető vizualizálódás tendenciájára. Ezen a ponton vethető össze a film Cameron Titanicjával és a digitális technológia vizuális ígéreteivel. Digitális képalkotással a valóságban soha nem létezett dolgok is reálisnak hatóan megjeleníthetők. (Korábban a nem animációs trükköket is létre kellett hozni a valóságban, le kellett filmezni, majd aztán lehetett őket manipulálni.) De vajon mit ér az új technológia? Cameron szuperprodukcióját nézve nem többet, mint technikai szimplifikációt. Az új eljárás ugyanis csak egyszerűbbé teszi a korábban is alkalmazott trükköket, egyelőre nem használják másra, mint a képzelet egyre valósághűbb megjelenítésére. Ez pedig giccset eredményező zsákutca. (Miként Horty túl látványos előadása.) Az emberi képzelet, teremtő erő a legfontosabb, a vizualizáció minden reklámígérettel szemben csak ornamentum, nem hordozza magában a lényeget. És itt érdemes visszautalni Bigas Luna filmjére, mely éppen erre hívja fel a figyelmet, s e tekintetben a fantázia apológiáját nyújtja. Mikor az eredeti történetet már nem lehet tovább vizualizálni, Horty létrehoz egy új mesét, mely nincs vizualizálva, mégis erőteljesen hat. (Azt se felejtsük el, hogy a látványossá válás során személytelenedik is Horty története.) Nem a vizualitás valósághűségének mértéke tehát a lényeg, hanem a teremtő emberi elme. Nem tudok felhőtlenül örülni annak, ha el-elcsípek egy filmet éjjelente. Valahogy erősebb bennem a sok elmulasztott film miatti hiányérzet. Mennyivel szélesebbek és mélyebbek lehetnének filmtörténeti ismereteim, ha nem szunnyadnék folyton el. Lelki szemeim előtt látom az alvás nélkül is boldoguló tévénézőt. Aki hétmérföldes csizmájával jóval előttem jár, mert mindent meg tud nézni, adják azt bármilyen későn is. A Titanic szobalánya után sétáltam kicsit az utcán. Láttam, hogy csak elvétve ég néhány helyen a lámpa, tévéfényt egyáltalában nem érzékeltem a Hattyú utcában. A legtöbben alszanak. A filmtörténetet alusszák át.