|
Nem éghet a tűz ebben a filmben
Interjú Fliegauf Benedekkel
Fliegauf Benedek Beszélő fejek című kisfilmjével keltett először feltűnést
a honi filmgyártásban, majd első nagyjátékfilmje, a Rengeteg aratott szép
kritikai sikert. Elsőfilmes díjat hozott alkotójának Berlinben, melynek
köszönhetően hosszú idő után nyert ismét A-kategóriás fesztiválon magyar
nagyjátékfilm díjat. Benedek Dealer című második játékfilmje október 21-től
látható Magyarországon, ám bemutatójáig már számos fesztiválon nagy sikerrel
szerepelt. 14 elismerést gyűjtött be amellett, hogy a 35. Magyar Filmszemlén
a rendező megosztott díjat kapott érte.
Amikor elkészítetted a Beszélő fejeket,
mindenki azt mondta, hogy egyszeri ötleted volt, amely nem folytatható.
Amikor elkészítetted a Rengeteget, ismét azt mondták, hogy oké, ez még
bejött, de most már tényleg újítanod kell. A Dealer újabb cáfolat volt
a kétkedőknek. Ez véletlen, vagy valamilyen érési folyamat nálad, hogy
folyamatosan tudod tágítani az általad újra és újra alkalmazott tematikát?
Amikor a Dealer forgatókönyvét lemérték, hogy milyen hosszú film készülhet
belőle, azt mondták, hogy hú, ez kisebb lesz, mint egy játékfilm, és ha
eléri a 75 percet, akkor tök jó. Nem is értettem, hogy miért mondják,
mert ugyan nem 160 percre terveztem, de olyan 130 bőven benne volt. Aztán
elkezdtük felvenni az első próbafelvételeket, leraktuk az első fártokat,
elkezdtük tolni a kamerát, és egyszerűen ez a ritmus volt az a ritmus,
amely a szükséges elmélyülést elhozta. Először mindig Muhi Andrásnak mutatom
meg a filmjeimet, s ő bíztatott, hogy ez nagyon jó, ezt csináljam. Őszintén
szólva sok bíztatásra nem szorultam, mindenképp ezt csináltam volna, de
az nagyon jó, hogy kettőnk között ekkora volt az egyetértés.
Aztán a végső változatban - a szemlén
bemutatotthoz képest - mégis húsz perccel lerövidítetted a filmet...
Ennek nem terjedelmi oka volt, hogy majd így könnyebb lesz megnézni, vagy
egyszerűbb forgalmazni. A kivágott jelenetek más-más szempontok miatt
méltatlanok voltak a film egészéhez. Kivágtuk például a parti jelenetet,
részben azért, mert technikailag nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem,
másrészt rájöttem - és ez spirituális megközelítésből érdekes, mert hogy
erre nincs logikus magyarázat, csak az érzet szintjén tudom megmagyarázni
- hogy nem éghet a tűz ebben a filmben. És ott tüzek körül ugrálnak. És
kivágtuk azt a jelenetet, ami szerintem az én kis csökött életművemben
a legjobb jelenet, amikor a Dealer találkozik a halállal, és ott a halál
elmondja neki azt a történetet, amiről a film szól. A kellemes probléma
ezzel a jelenettel az volt, hogy túl jó lett a film, és sikerült azt elmondania,
amiről a történet szól, feleslegessé téve a jelenetet. Így bármennyire
jó a jelenet, nem hagyhattam benn. De például ezért nagyon jó dolog a
DVD. Segítségével ezek a jelenetek nem vesznek el végleg, sem a rendező,
sem a néző számára. Ha nem lenne DVD, akkor ezt a jelenetet nem vágtam
volna ki, így viszont megmarad, és a DVD-re ráhelyezhető lesz.
Akkor a lemezen egyfajta rendezői változat
lesz majd?
Nagyon furcsa, hogy a 160 perces változat a produceri, és a 135 perces
a rendezői.
Visszatérve a gondolatmenetedre, azzal,
hogy kihagytad a didaktikus, filmmagyarázó jelenetet, az amerikai filmekkel
ellentétben nem nézed eleve hülyének a nézőt?
Ha valamit megérzek, az sokkal fontosabb, mintha valamit megértek. Ha
valamit megérzek, az sokkal mélyebbről ered. Én mindennap úgy kelek fel,
hogy valamit érzek, valamit gondolok, és abból valamilyen hatást akarok
kiváltani. A hatás viszont sokkal jobban előjön, ha megérzést provokálok,
és nem megértést. Ugyanakkor a szájbarágással kapcsolatban érteni vélem,
hogy a hollywoodi filmekben ez miért van így. Azok az emberek, akik nem
a Harvardon vagy a Yale-en végeznek, azok is megértsék, hogy miről van
szó. Ott az a cél, hogy végzettségtől függetlenül egy takarítónő is ugyanúgy
megértsen mindent, mint egy egyetemi tanár. Szóval Hollywoodnak ez a koncepciója
nekem tetszik, csak ezt is lehet rosszul csinálni. Úgy, mint az európai
művészfilmet, amit meg pláne lehet rosszul csinálni.
Ráadásul te kifejezetten kéred, hogy
az emberek pihenten menjenek megnézni a filmedet, mert nem könnyű darab.
Én pihentagyú filmeket készítek, amelyek gondolkodásra késztetik a nézőt.
Ezt nem lehet befogadni egy tízórás, megerőltető műszak után. Bár volt
már rá ellenpélda, aki azt mondta, hogy a film hatása alatt pihente ki
magát, de úgy gondolom, hogy mégsem árt rápihenni egy alkotásra a megtekintése
előtt.
A férfi és a halál beszélgetése akár
bergmani epizód is lehetne. Milyen háttér-inspirációt tudnál megemlíteni
a filmjeidhez? Van-e ilyen?
Van, és ezeket a neveket én fel is tüntettem a stáblistán, amit nagyon
megbántam, mert sokan teljesen félreértették. De mindegy most már. Bergmant
én régebben szerettem. Az egzisztencializmus, a problémafelvetés ugyanúgy
foglalkoztatta őt is, mint engem, tehát ilyen értelemben mindenképp közel
áll hozzám, de ez egy egészen más dolog.
HD-kamerát első alkalommal használtatok
magyar filmben. Ez telitalálat volt a Dealerben, ráadásul Szatmári Péter
kezében nagyon jó helyre került az eszköz...
Haifán voltam egy fesztiválon, ahol részt vettem egy beszélgetésen. Ott
volt Greenaway is meg néhány kritikus, és arra jutottunk, hogy aki egyszer
HD-re forgatott, az soha többet nem fog 35 mm-re filmezni. Nagyon sok
az olyan újdonság, amelyet az emberek bizalmatlanul fogadnak, ráadásul
főleg Európában van egy olyan sznobizmus, hogy minden, ami digitális,
azt egyfajta műanyagsággal hozza össze. Ez a téboly Magyarországon különösen
erős. Én próbálok nem sznob lenni, felülkerekedni ezeken a dolgokon, s
mindig azt a technikát alkalmazni, amely az adott filmnek a legjobb. Bennem
nincsen újító szándék, nem akartam az első DV- és az első HD-filmet megcsinálni,
hanem egyszerűen láttam, hogy ha ezt felveszem, és ez így néz ki, akkor
miért ne csinálnám? Én nem a szakma elitjének, hanem a közönségnek csinálom
a filmet. A HD nagyon jó dolog, s ha serpenyőben kellene mérlegre tenni
a 35mm-t és a HD-t, akkor nálam az utóbbi nyer. Megcsináltam a próbát
- a Sor című kisfilmet -, majd úgy döntöttem, hogy erre forgatjuk a Dealert
is. Szatmári Petivel régi kapcsolatban vagyunk, még Sopsits Árpád filmjének,
a Torzóknak a forgatásán ismerkedtünk meg, ahol mindig ugyanazokra a beállításokra
gondoltunk. Egyikünk sem híve a Sztanyiszlavszkij-módszernek, ami körülbelül
annyit jelent, hogy egyenlően szenvedjen mindenki. A Hypnos volt az első
közös filmünk, s bár a Rengeteget a Lovasival csináltam, de a Dealert
eleve a Petivel terveztem. Az ősváltozatot is neki küldtem el. Azt tudni
kell, hogy a Dealer forgatókönyve már a Rengeteg előtt megvolt. Csak akkor
elvontak egy csomó pénzt a szakmából, s nem volt elég tőke a Delaerhez.
Ezért készült el a Rengeteg, azaz utólag még szerencsésnek is nevezhetem
a helyzet alakulását. Mondjuk, én nem szeretem a forgatás során a pénzt
szórni. A Rengeteget akkor sem forgattam volna 35mm-re, ha lehet, mert
minek forgassunk le valamit több pénzből?
Lehet-e a filmetekben alkalmazott HD-technika
egy folyamat kezdete Magyarországon?
Persze, már most is több film HD-re forog, és Szatmári Peti is vagy egy
tucat ajánlatot kapott, hogy menjen forgatni, szeretnék, ha ő lenne az
operatőr.
Mennyire szándékos koncepció, hogy
fragmentumokból építed fel az alkotásod?
Azt gondolom, hogy az élet is inkább epizodikus jellegű, ezért készítem
így a filmjeimet.
A filmben szinte tökélyre fejlesztetted
a körfárt mozgásokat, amelyeket remekül ötvöztél a hosszú beállításokkal.
Honnan a kettő ötvözésének ötlete?
Ez egy ötperces beszélgetés volt köztem és az operatőr között. A Petinek
azt mondtam, ha rajtam múlna, az egész körfártokból állna, mert ez a film
a körbejáró sorsról szól, és gyönyörű lenne, ha minden jelenet egy kört
alkotna. Ő rábólintott, de ez azért jóval bonyolultabb volt ennél. Abban
a pillanatban, hogy körbefotózol valamit, csak fölülről világíthatsz.
Ehhez egy operatőrnek olyan kompromisszumokat kell kötni, amihez nagy
bátorság kell. Petiben megvolt ez a bátorság. Nekem viszont a dolog vágása
okozott fejtörést. Erre azt mondta, hogy előbb tegyük fel az adott legtágabb
optikát, majd rögzítsük ugyanazt a legszűkebb optikával is, és ezt vágjuk
egymásra. Bár először nehezen képzeltem el, hogy ez működni fog, de amikor
kipróbáltuk, akkor egyszeriben megszületett a film stílusa. Ehhez még
az kellett, hogy lényegében a vágónak, az operatőrnek és nekem is újra
kellett tanulnom a szakmát. Nekem azért, mert teljesen másképp kell instruálni
egy tizenöt perces beállítást, mint egy ansnittes vágást, a vágónak azért,
mert a tengelyek össze-vissza borulnak az iskolában tanítottakhoz képest,
az operatőrnek pedig az előbb elmondott problémával kellett szembesülnie
(a felsővilágítással). Nagyon sokat próbáltunk, gyakoroltunk, rengeteg
munkába tellett, amíg eljutottunk a kívánt hatásig. De én egyébként is
a technikai próbák híve vagyok: ne a forgatáson dobjuk ki a pénzt az ablakon,
hanem előtte készüljünk fel tökéletesen az adott helyzetre, amikor még
nincs tétje a dolognak.
Milyen korábbi példa lebegett a szemed
előtt a körfárt kapcsán?
Az ötödik pecsétben van ugyan körfárt, de egészen mást jelent. Ott esztétikai
jelentősége van, itt pedig dramaturgiai. A hosszú beállítással kapcsolatban
pedig nem is Tarr Bélát említeném, hanem Fehér Györgyöt. A Szürkület nekem
egy nagyon fontos film volt, tulajdonképpen meditációs kellékként használtam,
mint mások a füstölőt.
A szűrőhasználat nagyon érdekes technikai
fogás a filmedben...
A szűrő egy félrevezető kifejezés, amióta 2K-s fényelés van. Ez úgy működik,
hogy bedigitalizálják egy szoftverbe az anyagot a laboratóriumban, és
ott olyan fényelést lehet csinálni, amilyet csak akar az ember. Rámutatok
egy tárgyra, hogy ez legyen lila, egy másik zöld vagy vörös, és meg lehet
oldani. Mindenre van már mód. Az változott meg a digitális technika megjelenésével,
hogy a képet nem a forgatáson csinálod meg. A 30%-a készül el a felvételkor,
a többi utómunka. Ez régen pont fordítva volt, amikor 90% felvétel mellett
10% utómunkával lehetett számolni.
És miért pont kékeszöld a szín?
Mert a rendező és az operatőr nem tudta eldönteni, hogy kék legyen, vagy
zöld. Ebből lett végül a kékeszöld, tulajdonképpen ciánszín, amit én imádok.
Tudatos az alkalmazása?
Jórészt tudatos, de van benne megérzés is. Érzet, ami gyomorból jön. Valamit
érzek, amit aztán megpróbálok a lehető legprofibb módon elkészíteni. Minél
kevésbé tudjuk uralni a dolog mélységét, annál jobb lesz - szerintem.
A szereplőválasztás is gyomorból megy?
Mindig amatőrszereplőkkel dolgozol...
A Rengeteg szereplői között volt egy csapat, akikre azt lehetett mondani,
hogy te és te és te érdekes lehetsz, titeket biztosan lehet használni,
de egy csomó szereplő hiányzik még. Elkezdtük tovább keresgélni a szereplőket
azzal a fenntartással, hogy ha nem találunk rájuk, akkor jön a Nagy Ervin
meg a többiek. De erre nem került eddig sor, mert mindig akadt valaki,
aki meg tudta csinálni. Ennek egyébként az az oka, hogy amikor elkezdek
írni egy forgatókönyvet, akkor effektív valakire írom. És azzal kezdem,
hogy felhívom, és azt mondom, hogy gyere el, írtam rád egy szerepet. Ők
ugye nem színészek, úgyhogy először hülyének néznek, de aztán eljönnek.
Mindketten zavarban vagyunk, majd addig beszélgetünk, amíg valami ki nem
sül a dologból. Ha pedig nem működik, nem sértődik meg senki, s lehet
tovább keresgélni.
A Dealeredet hol találtad?
Surányi Ádám volt a másodasszisztens a Dealerben, Stalter Judit pedig
gyártásvezető, s mindketten korábbról ismerték a Feliciánt. A szereplőválogatás
úgy megy, hogy leültetem a stábot, elmondom, milyen karaktert keresünk,
s mindenki töri a fejét, hogy van-e olyan ismerőse, akinek hasonló jellemvonásai
vannak. Aztán ők bemondtak húsz nevet, én meg negyvenet, és Felicián bizonyult
a legjobbnak.
És miért amatőrszereplők? Szándékosan
tartod távol magadat az ismert nevektől?
Hogy konkrét legyek, azt mondanám, hogy először mindig az ismeretségi
körömben nézek körül, és nem ismerek színészeket. Számomra nagyon fontos,
hogy legyen egy nagyon személyes nexus, mert abban tudok jól dolgozni.
Ezt sokan félreértették, mert azt gondolták, hogy félek a színészektől.
Egyszer tizennyolc évesen stoppoltam Amszterdamba, s a Ruhr-vidéken elkapott
egy akkora vihar, hogy az öklömnyi jégdaraboktól berepedtek a szélvédők,
behorpadtak a motorháztetők. Én egy szál hátizsákban álltam egy kamionparkolóban,
s egy török kamionos kinyitotta a platóját, hogy ott húzzam meg magam
éjszaka. Egyszer csak arra ébredtem hajnali öt tájban, hogy megy az autó
az éjszaka közepén. Na akkor féltem. A színészektől nem félek. Azt gondolom,
hogy a Keresztes Felicián és a Thurzó Barbara szereplése a Dealerben az
igazi színészet, de erről mások, színházrendezők másképp gondolkodnak.
Jó színészvezetőnek tartod magadat?
Módszerek vannak arra, hogyan próbáljuk elhihetni a nézővel, hogy mindaz,
amit lát, megtörténik, pedig nem is így van. És az én módszerem ez. Amit
elmondtam. Egyébként szerintem könnyebb, ahogy én csinálom, de a múltkor
beszéltem Herendi Gáborral, aki viszont azt mondta, hogy így iszonyú nehéz.
Szerintem meg az nehéz, amit ő csinál.
Sokan hatásvadásznak tartják a film
végi öngyilkosságot, a fokozatosan bezáruló szoláriummal. Mint egy záruló
koporsó, amely valamiféle pokolszimbólumnak is felfogható...
Nekem a kedvenc snittem. Ez volt meg először a fejemben hét éve, amikor
az egészet kitaláltam, s hozzá kezdtem el írni az egész történetet. Azt
gondoltam, ez méltó arra, hogy egy nagyjátékfilmet építsünk rá. Szerintem
egyébként ez nem a halál. Halálon keresztül menés, az igen, de semmiképp
sem végpont. Akkor lenne halál és pokol, ha lecsukja a fedelet, és én
ott elvágom. Akkor az egy nagyon reménytelen film. Így, hogy nyolc percben
egy ponttá zsugorodik össze a semmiben, nekem azt jelenti, hogy valami
így összemegy, és ez annyira hosszú ideig tart, és annyira vonz engem,
hogy úgy érzem, utána ez ki fog nyílni, és folytatódik tovább. A halál
nem a vég, hanem egy köztes állapot. Ott átmész valamin, de hogy min,
arról engem ne kérdezz, mert nem tudom...
Manapság igen népszerű téma a drog.
Miért egy dealer életét mutatod be?
Ebben egy kicsit érintett vagyok, mert a kamaszkorom hosszú volt és bonyolult.
Ismertem és ismerek dealereket, sok barátomat vesztettem el a drog miatt.
Egyszóval, volt anyagismeretem. A Beszélő fejek című film és a Dealer
az én kamaszkorom, én így éltem. Ezt láttam magam körül, nekem ez realitás.
Ennyire meghatározó dolog volt az életedben,
vagy egyszerűen ez volt kézzelfogható?
Azt mindenki mondja, hogy az első filmek a rendező saját élettapasztalatáról
szólnak, s csak utána fog zsánerfilmeket csinálni. Lásd Török Feri Moszkva
terét.
Valamiféle Így jöttem filmek lennének?
Igen, olyasmi. Nem kell így kezdeni, de velem annyira elhitették ezt,
hogy így kezdtem. Az én életemben volt egy olyan alkotói szakasz, hogy
azt gondoltam, nem lehet nem észrevenni azt a szakadást, azt a végállapotot,
amelyen a művészfilm keresztülmegy. Ennél többet nem lehet így fogalmazni,
nem lehet lila filmeket csinálni. Nem lehet olyan filmet csinálni, amelyben
a rendező megfogja a néző kezét, beviszi egy világba, majd elengedi, és
a szerencsétlen ott tébolyog. Én ilyet nem akartam csinálni, így kerestem
olyan témát, ami másokat is érdekel. Az én életemben csak a drog volt
ilyen téma. Muszáj olyan filmet készíteni, ami másokat is érdekel. Ez
nem irodalom, ez költségigényes dolog, az adózók pénzéből megy, igaz,
a kultúra luxusnak is számít. Az én vágyam, hogy olyan mélységben beszéljek
a dolgokról, amilyenben csak akarok, viszont próbáljuk meg a lehető legtöbb
emberhez eljuttatni. Ezt a kettőt persze nagyon nehéz összehozni. Vagy
sok embernek szól, de nem lesz olyan mély, vagy nagyon kevésnek szólok,
nagyon mély lesz, de nagyon kevesen is nézik meg. Egyébként van erre megoldás,
például a Leone-, vagy végső soron a Lynch-filmek. Magyarországon nem
nagyon volt erre példa, én próbálkozom.
Akkor ezzel el is veted a művészfilm-közönségfilm
viszonyt?
Az a fontos, hogy ne kérjünk számon olyan dolgokat egy filmen, amelynek
az nem akar megfelelni. Britney Spears nagyon hülye lenne, ha azt gondolná,
hogy az ő lemezéről azok a zenei szakértők fognak írni, akik Ligeti György
műveiről. De Ligeti György sem gondolhatja, hogy a lemezét annyian fogják
megvenni, mint Britney Spearsét. Ha tisztán látjuk, hogy kinek hol a helye,
akkor nincs ilyen probléma. Sokan azt hiszik, hogy a Dealert meg kell
néznie 200 ezer embernek, és akkor siker, de ez nem így van. Ha mindössze
egy ember nézné meg Magyarországon, akkor is nagyon jól állnánk, mert
a fesztiválokon már látta körülbelül 30 ezer ember, s közben 14 fesztiválon
nyert díjat, amelyek közül 6 A-kategóriás fesztivál. Egyszóval, ez a film
már betöltötte a maga funkcióit. Szerintem 20 ezer ember megnézi, aminek
nagyon örülnék is egyben.
Sokan hatásvadásznak tartják a Dealert
a Rengeteghez képest...
A Rengeteg az élet szövevényét sokkal átfogóbban mutatja be, általános
állapotot rögzít. A Dealer pedig egy tudatállapotnak a leképezése. A Dealer
hősei már nem akarnak semmit sem csinálni, túl vannak már ezen. A Rengetegben
folyamatosan próbálkoznak. A Rengeteg jazzmuzsika, a Dealer pedig ballada.
A hatásvadászatról meg annyit, hogy nem szeretjük, ha a rendezőt rajta
lehet kapni a hatásvadászaton. A Dealernek biztos vannak olyan pontjai,
amikor úgy lehet érezni, hogy túlságosan apellál valamire. De nekem tényleg
nagyon fontos volt, hogy egy teljes reménytelenséget sugárzó filmet készítsek,
egy nagyon pici feloldással. De ha nem ezekkel az eszközökkel készítem
mindezt, akkor nem sikerülhetett volna.
A Dealer kifejezés a film címeként
egy időben magyarosan írva keringett. Menetközben miért változott vissza
a cím angolra?
Annak idején angolul írtam le, majd valaki elírta, ezért volt a hosszú
'í'-s változat egy darabig. Szerintem 'í'-vel egyszerűen furán néz ki.
Sokan már azzal vádoltak meg, hogy
sznob vagy, és eleve külföldre készíted a filmedet, nem a magyaroknak.
A következő filmem például angol nyelven készül. Én három dologból szeretnék
kimaradni. Az egyik a magyar filmgyártás, a másik az európai filmgyártás,
a harmadik az amerikai filmgyártás. Mind a három nagyon érdekel, mind
a háromról tudok jókat beszélgetni külön-külön, meg egyszerre, de engem
nem ez izgat filmkészítői szemmel. Engem az alapkérdések érdekelnek, azokkal
foglalkozom. Ezért lett a cím angol nyelvű, és ezért nem felismerhetők
a film helyszínei. Bárhol lehetnének, bármelyik világvárosban.
Fesztiválsikerek, A-kategóriás díjak,
elismerések. Sikeresnek érzed magad?
Nagyon hülyének kéne lennem, hogy ne lássam a sikert. A személyiségem
mégis úgy van megszerkesztve, a szüleimnek meg a tanáraimnak köszönhetően,
hogy örök elégedetlenkedő vagyok. Amikor kilépek az egyik filmemből, már
a másikkal foglalkozom. Most kipihenem magam a fesztiválokon, de fél seggel
már bent vagyok a következő munkámban.
Külföldön milyen visszhangot kapott
a Dealer? Azért elég különböző kultúrájú, életszínvonalú, vallású országokban
fordultál meg: Argentína, Izrael, Finnország...
Extrém élményeim vannak. Szerencsére folyamatos telt házzal mennek az
előadások. De például Karlovy Varyban mindig ellopták a kirakott plakátot.
Így mindennap újat kellett kitenni. Ráadásul ott egy nagy, rögzített molinót
is elloptak. Vagy a plakát sikerült ilyen jól, vagy a filmet szerették.
A vetítőben ott ülnek az emberek, és folyamatosan teszik fel a kérdéseket.
Egyébként a Dealert fesztiválfilmként kezelik, és nem nagyon akarják forgalmazni,
mondván, hogy csak ebben a közegben működik. Pedig szerintem erre a filmre
lenne igény, megnéznék, de a forgalmazók a második hosszú beállítás alatt
elkezdenek kimenni. De ha ezt megmondják nekem, én akkor is így csináltam
volna meg a Dealert.
Milyen érzésed volt a filmszemle megosztott
rendezői díjával, valamint a mellőzéseddel kapcsolatban?
Meglepett a döntés, bár a fődíj odaítélése úgyszintén. Szerintem volt
a dolognak valamilyen pedagógiai oka. Azt gondolhatták, hogy el vagyok
szállva. Tabusértőnek számít, ha valaki tudatosan dolgozik, és nem feszül
bele az álszerénység pózába. Azért nem bosszantott különösebben, mert
máshol már akkor érdeklődtek a film iránt. De a Rengetegnél is ugyanezt
éreztem. Ez nem az én szégyenem.
Miért gomba került a plakátra?
A Rengetegnek semmi köze nem volt az erdőhöz, mindössze mélyebb értelemben.
A Dealernek sincs közvetlenül köze a gombához. Én úgy szoktam plakátot
készíteni, hogy meditatív állapotba kerülök, s beugrik, beordít egy kép.
Más kérdés, hogy a légyölő galóca hallucinogén is. De ha az ember többféle
képzettársítást illeszt hozzá, akkor érte el legjobban a hatását.
A következő filmedről mondjál néhány
gondolatot. Ugyanezt a tematikát folytatod?
A Tündérkörröl nagyon nehezen tudok most beszélni, mert sok mindent lehetne
elmondani róla, de még nem jött el az ideje. Nagy költségvetésű fantasy,
háromórás film, két másfélórás részre bontva, angol nyelven. Talán jövő
ősszel le tudjuk forgatni. Remélem, a stáb meggyőz, hogy igen, mert szerintem
nem, de én a Rengetegre és a Dealerre is azt mondtam, hogy nem fog elkészülni.
Nagyon sok minden változhat még. Azt mondanám, ahogy a Rengeteg dogmafilm
volt, s ahogy a Dealer drogfilm, a Tündérkör annyira lesz fantasy.
A film kettéválasztása elég komoly
kihívás lesz majd...
Ez elsősorban forgatókönyv-írói kihívás, a kettős tagolás nagyon izgat.
Mi az, ami mások filmjében tetszik?
Kedvenc filmről nehezen tudnék beszélni. Zenében a Portisheadet szeretem,
filmben pedig mondjuk A király visszatér az utolsó, amit nagyon szerettem,
mint ahogy az egész Gyűrűk Ura-trilógiát is zseniálisnak tartom. A Szörnyek
keringőjét is nemrég láttam megint, ismét nagyon tetszett. Kedvelem Mike
Leigh stílusát. De ez minden filmem előtt más. Tavaly elmondtam volna
David Lynchet, Tarr Bélát meg a többieket, de most a Tündérkör miatt egészen
más állapotba kerültem.
Mi az, ami a saját filmedben nem tetszik?
Szerencsém volt a Dealerrel, hogy azt a filmet csináltam meg, amelyiket
akartam. Nagyjából meg tudom csinálni, amit akarok, nekem a Dealer szakmailag
ezt jelenti. Itt az ideje, hogy ennél fontosabb kérdésekkel foglakozzam.
Az, hogy miről és mit akarok csinálni, nagyon fontos kérdéssé vált a Dealer
óta.
Szerkesztette: Kárpáti György
Fotó: Somlói Kolos
|