Nem éghet a tűz ebben a filmben
Interjú Fliegauf Benedekkel

Fliegauf Benedek Beszélő fejek című kisfilmjével keltett először feltűnést a honi filmgyártásban, majd első nagyjátékfilmje, a Rengeteg aratott szép kritikai sikert. Elsőfilmes díjat hozott alkotójának Berlinben, melynek köszönhetően hosszú idő után nyert ismét A-kategóriás fesztiválon magyar nagyjátékfilm díjat. Benedek Dealer című második játékfilmje október 21-től látható Magyarországon, ám bemutatójáig már számos fesztiválon nagy sikerrel szerepelt. 14 elismerést gyűjtött be amellett, hogy a 35. Magyar Filmszemlén a rendező megosztott díjat kapott érte.

Amikor elkészítetted a Beszélő fejeket, mindenki azt mondta, hogy egyszeri ötleted volt, amely nem folytatható. Amikor elkészítetted a Rengeteget, ismét azt mondták, hogy oké, ez még bejött, de most már tényleg újítanod kell. A Dealer újabb cáfolat volt a kétkedőknek. Ez véletlen, vagy valamilyen érési folyamat nálad, hogy folyamatosan tudod tágítani az általad újra és újra alkalmazott tematikát?
Amikor a Dealer forgatókönyvét lemérték, hogy milyen hosszú film készülhet belőle, azt mondták, hogy hú, ez kisebb lesz, mint egy játékfilm, és ha eléri a 75 percet, akkor tök jó. Nem is értettem, hogy miért mondják, mert ugyan nem 160 percre terveztem, de olyan 130 bőven benne volt. Aztán elkezdtük felvenni az első próbafelvételeket, leraktuk az első fártokat, elkezdtük tolni a kamerát, és egyszerűen ez a ritmus volt az a ritmus, amely a szükséges elmélyülést elhozta. Először mindig Muhi Andrásnak mutatom meg a filmjeimet, s ő bíztatott, hogy ez nagyon jó, ezt csináljam. Őszintén szólva sok bíztatásra nem szorultam, mindenképp ezt csináltam volna, de az nagyon jó, hogy kettőnk között ekkora volt az egyetértés.

Aztán a végső változatban - a szemlén bemutatotthoz képest - mégis húsz perccel lerövidítetted a filmet...
Ennek nem terjedelmi oka volt, hogy majd így könnyebb lesz megnézni, vagy egyszerűbb forgalmazni. A kivágott jelenetek más-más szempontok miatt méltatlanok voltak a film egészéhez. Kivágtuk például a parti jelenetet, részben azért, mert technikailag nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem, másrészt rájöttem - és ez spirituális megközelítésből érdekes, mert hogy erre nincs logikus magyarázat, csak az érzet szintjén tudom megmagyarázni - hogy nem éghet a tűz ebben a filmben. És ott tüzek körül ugrálnak. És kivágtuk azt a jelenetet, ami szerintem az én kis csökött életművemben a legjobb jelenet, amikor a Dealer találkozik a halállal, és ott a halál elmondja neki azt a történetet, amiről a film szól. A kellemes probléma ezzel a jelenettel az volt, hogy túl jó lett a film, és sikerült azt elmondania, amiről a történet szól, feleslegessé téve a jelenetet. Így bármennyire jó a jelenet, nem hagyhattam benn. De például ezért nagyon jó dolog a DVD. Segítségével ezek a jelenetek nem vesznek el végleg, sem a rendező, sem a néző számára. Ha nem lenne DVD, akkor ezt a jelenetet nem vágtam volna ki, így viszont megmarad, és a DVD-re ráhelyezhető lesz.

Akkor a lemezen egyfajta rendezői változat lesz majd?
Nagyon furcsa, hogy a 160 perces változat a produceri, és a 135 perces a rendezői.

Visszatérve a gondolatmenetedre, azzal, hogy kihagytad a didaktikus, filmmagyarázó jelenetet, az amerikai filmekkel ellentétben nem nézed eleve hülyének a nézőt?
Ha valamit megérzek, az sokkal fontosabb, mintha valamit megértek. Ha valamit megérzek, az sokkal mélyebbről ered. Én mindennap úgy kelek fel, hogy valamit érzek, valamit gondolok, és abból valamilyen hatást akarok kiváltani. A hatás viszont sokkal jobban előjön, ha megérzést provokálok, és nem megértést. Ugyanakkor a szájbarágással kapcsolatban érteni vélem, hogy a hollywoodi filmekben ez miért van így. Azok az emberek, akik nem a Harvardon vagy a Yale-en végeznek, azok is megértsék, hogy miről van szó. Ott az a cél, hogy végzettségtől függetlenül egy takarítónő is ugyanúgy megértsen mindent, mint egy egyetemi tanár. Szóval Hollywoodnak ez a koncepciója nekem tetszik, csak ezt is lehet rosszul csinálni. Úgy, mint az európai művészfilmet, amit meg pláne lehet rosszul csinálni.

Ráadásul te kifejezetten kéred, hogy az emberek pihenten menjenek megnézni a filmedet, mert nem könnyű darab.
Én pihentagyú filmeket készítek, amelyek gondolkodásra késztetik a nézőt. Ezt nem lehet befogadni egy tízórás, megerőltető műszak után. Bár volt már rá ellenpélda, aki azt mondta, hogy a film hatása alatt pihente ki magát, de úgy gondolom, hogy mégsem árt rápihenni egy alkotásra a megtekintése előtt.

A férfi és a halál beszélgetése akár bergmani epizód is lehetne. Milyen háttér-inspirációt tudnál megemlíteni a filmjeidhez? Van-e ilyen?
Van, és ezeket a neveket én fel is tüntettem a stáblistán, amit nagyon megbántam, mert sokan teljesen félreértették. De mindegy most már. Bergmant én régebben szerettem. Az egzisztencializmus, a problémafelvetés ugyanúgy foglalkoztatta őt is, mint engem, tehát ilyen értelemben mindenképp közel áll hozzám, de ez egy egészen más dolog.

HD-kamerát első alkalommal használtatok magyar filmben. Ez telitalálat volt a Dealerben, ráadásul Szatmári Péter kezében nagyon jó helyre került az eszköz...
Haifán voltam egy fesztiválon, ahol részt vettem egy beszélgetésen. Ott volt Greenaway is meg néhány kritikus, és arra jutottunk, hogy aki egyszer HD-re forgatott, az soha többet nem fog 35 mm-re filmezni. Nagyon sok az olyan újdonság, amelyet az emberek bizalmatlanul fogadnak, ráadásul főleg Európában van egy olyan sznobizmus, hogy minden, ami digitális, azt egyfajta műanyagsággal hozza össze. Ez a téboly Magyarországon különösen erős. Én próbálok nem sznob lenni, felülkerekedni ezeken a dolgokon, s mindig azt a technikát alkalmazni, amely az adott filmnek a legjobb. Bennem nincsen újító szándék, nem akartam az első DV- és az első HD-filmet megcsinálni, hanem egyszerűen láttam, hogy ha ezt felveszem, és ez így néz ki, akkor miért ne csinálnám? Én nem a szakma elitjének, hanem a közönségnek csinálom a filmet. A HD nagyon jó dolog, s ha serpenyőben kellene mérlegre tenni a 35mm-t és a HD-t, akkor nálam az utóbbi nyer. Megcsináltam a próbát - a Sor című kisfilmet -, majd úgy döntöttem, hogy erre forgatjuk a Dealert is. Szatmári Petivel régi kapcsolatban vagyunk, még Sopsits Árpád filmjének, a Torzóknak a forgatásán ismerkedtünk meg, ahol mindig ugyanazokra a beállításokra gondoltunk. Egyikünk sem híve a Sztanyiszlavszkij-módszernek, ami körülbelül annyit jelent, hogy egyenlően szenvedjen mindenki. A Hypnos volt az első közös filmünk, s bár a Rengeteget a Lovasival csináltam, de a Dealert eleve a Petivel terveztem. Az ősváltozatot is neki küldtem el. Azt tudni kell, hogy a Dealer forgatókönyve már a Rengeteg előtt megvolt. Csak akkor elvontak egy csomó pénzt a szakmából, s nem volt elég tőke a Delaerhez. Ezért készült el a Rengeteg, azaz utólag még szerencsésnek is nevezhetem a helyzet alakulását. Mondjuk, én nem szeretem a forgatás során a pénzt szórni. A Rengeteget akkor sem forgattam volna 35mm-re, ha lehet, mert minek forgassunk le valamit több pénzből?

Lehet-e a filmetekben alkalmazott HD-technika egy folyamat kezdete Magyarországon?
Persze, már most is több film HD-re forog, és Szatmári Peti is vagy egy tucat ajánlatot kapott, hogy menjen forgatni, szeretnék, ha ő lenne az operatőr.

Mennyire szándékos koncepció, hogy fragmentumokból építed fel az alkotásod?
Azt gondolom, hogy az élet is inkább epizodikus jellegű, ezért készítem így a filmjeimet.

A filmben szinte tökélyre fejlesztetted a körfárt mozgásokat, amelyeket remekül ötvöztél a hosszú beállításokkal. Honnan a kettő ötvözésének ötlete?
Ez egy ötperces beszélgetés volt köztem és az operatőr között. A Petinek azt mondtam, ha rajtam múlna, az egész körfártokból állna, mert ez a film a körbejáró sorsról szól, és gyönyörű lenne, ha minden jelenet egy kört alkotna. Ő rábólintott, de ez azért jóval bonyolultabb volt ennél. Abban a pillanatban, hogy körbefotózol valamit, csak fölülről világíthatsz. Ehhez egy operatőrnek olyan kompromisszumokat kell kötni, amihez nagy bátorság kell. Petiben megvolt ez a bátorság. Nekem viszont a dolog vágása okozott fejtörést. Erre azt mondta, hogy előbb tegyük fel az adott legtágabb optikát, majd rögzítsük ugyanazt a legszűkebb optikával is, és ezt vágjuk egymásra. Bár először nehezen képzeltem el, hogy ez működni fog, de amikor kipróbáltuk, akkor egyszeriben megszületett a film stílusa. Ehhez még az kellett, hogy lényegében a vágónak, az operatőrnek és nekem is újra kellett tanulnom a szakmát. Nekem azért, mert teljesen másképp kell instruálni egy tizenöt perces beállítást, mint egy ansnittes vágást, a vágónak azért, mert a tengelyek össze-vissza borulnak az iskolában tanítottakhoz képest, az operatőrnek pedig az előbb elmondott problémával kellett szembesülnie (a felsővilágítással). Nagyon sokat próbáltunk, gyakoroltunk, rengeteg munkába tellett, amíg eljutottunk a kívánt hatásig. De én egyébként is a technikai próbák híve vagyok: ne a forgatáson dobjuk ki a pénzt az ablakon, hanem előtte készüljünk fel tökéletesen az adott helyzetre, amikor még nincs tétje a dolognak.

Milyen korábbi példa lebegett a szemed előtt a körfárt kapcsán?
Az ötödik pecsétben van ugyan körfárt, de egészen mást jelent. Ott esztétikai jelentősége van, itt pedig dramaturgiai. A hosszú beállítással kapcsolatban pedig nem is Tarr Bélát említeném, hanem Fehér Györgyöt. A Szürkület nekem egy nagyon fontos film volt, tulajdonképpen meditációs kellékként használtam, mint mások a füstölőt.

A szűrőhasználat nagyon érdekes technikai fogás a filmedben...
A szűrő egy félrevezető kifejezés, amióta 2K-s fényelés van. Ez úgy működik, hogy bedigitalizálják egy szoftverbe az anyagot a laboratóriumban, és ott olyan fényelést lehet csinálni, amilyet csak akar az ember. Rámutatok egy tárgyra, hogy ez legyen lila, egy másik zöld vagy vörös, és meg lehet oldani. Mindenre van már mód. Az változott meg a digitális technika megjelenésével, hogy a képet nem a forgatáson csinálod meg. A 30%-a készül el a felvételkor, a többi utómunka. Ez régen pont fordítva volt, amikor 90% felvétel mellett 10% utómunkával lehetett számolni.

És miért pont kékeszöld a szín?
Mert a rendező és az operatőr nem tudta eldönteni, hogy kék legyen, vagy zöld. Ebből lett végül a kékeszöld, tulajdonképpen ciánszín, amit én imádok.

Tudatos az alkalmazása?
Jórészt tudatos, de van benne megérzés is. Érzet, ami gyomorból jön. Valamit érzek, amit aztán megpróbálok a lehető legprofibb módon elkészíteni. Minél kevésbé tudjuk uralni a dolog mélységét, annál jobb lesz - szerintem.

A szereplőválasztás is gyomorból megy? Mindig amatőrszereplőkkel dolgozol...
A Rengeteg szereplői között volt egy csapat, akikre azt lehetett mondani, hogy te és te és te érdekes lehetsz, titeket biztosan lehet használni, de egy csomó szereplő hiányzik még. Elkezdtük tovább keresgélni a szereplőket azzal a fenntartással, hogy ha nem találunk rájuk, akkor jön a Nagy Ervin meg a többiek. De erre nem került eddig sor, mert mindig akadt valaki, aki meg tudta csinálni. Ennek egyébként az az oka, hogy amikor elkezdek írni egy forgatókönyvet, akkor effektív valakire írom. És azzal kezdem, hogy felhívom, és azt mondom, hogy gyere el, írtam rád egy szerepet. Ők ugye nem színészek, úgyhogy először hülyének néznek, de aztán eljönnek. Mindketten zavarban vagyunk, majd addig beszélgetünk, amíg valami ki nem sül a dologból. Ha pedig nem működik, nem sértődik meg senki, s lehet tovább keresgélni.

A Dealeredet hol találtad?
Surányi Ádám volt a másodasszisztens a Dealerben, Stalter Judit pedig gyártásvezető, s mindketten korábbról ismerték a Feliciánt. A szereplőválogatás úgy megy, hogy leültetem a stábot, elmondom, milyen karaktert keresünk, s mindenki töri a fejét, hogy van-e olyan ismerőse, akinek hasonló jellemvonásai vannak. Aztán ők bemondtak húsz nevet, én meg negyvenet, és Felicián bizonyult a legjobbnak.

És miért amatőrszereplők? Szándékosan tartod távol magadat az ismert nevektől?
Hogy konkrét legyek, azt mondanám, hogy először mindig az ismeretségi körömben nézek körül, és nem ismerek színészeket. Számomra nagyon fontos, hogy legyen egy nagyon személyes nexus, mert abban tudok jól dolgozni. Ezt sokan félreértették, mert azt gondolták, hogy félek a színészektől. Egyszer tizennyolc évesen stoppoltam Amszterdamba, s a Ruhr-vidéken elkapott egy akkora vihar, hogy az öklömnyi jégdaraboktól berepedtek a szélvédők, behorpadtak a motorháztetők. Én egy szál hátizsákban álltam egy kamionparkolóban, s egy török kamionos kinyitotta a platóját, hogy ott húzzam meg magam éjszaka. Egyszer csak arra ébredtem hajnali öt tájban, hogy megy az autó az éjszaka közepén. Na akkor féltem. A színészektől nem félek. Azt gondolom, hogy a Keresztes Felicián és a Thurzó Barbara szereplése a Dealerben az igazi színészet, de erről mások, színházrendezők másképp gondolkodnak.

Jó színészvezetőnek tartod magadat?
Módszerek vannak arra, hogyan próbáljuk elhihetni a nézővel, hogy mindaz, amit lát, megtörténik, pedig nem is így van. És az én módszerem ez. Amit elmondtam. Egyébként szerintem könnyebb, ahogy én csinálom, de a múltkor beszéltem Herendi Gáborral, aki viszont azt mondta, hogy így iszonyú nehéz. Szerintem meg az nehéz, amit ő csinál.

Sokan hatásvadásznak tartják a film végi öngyilkosságot, a fokozatosan bezáruló szoláriummal. Mint egy záruló koporsó, amely valamiféle pokolszimbólumnak is felfogható...
Nekem a kedvenc snittem. Ez volt meg először a fejemben hét éve, amikor az egészet kitaláltam, s hozzá kezdtem el írni az egész történetet. Azt gondoltam, ez méltó arra, hogy egy nagyjátékfilmet építsünk rá. Szerintem egyébként ez nem a halál. Halálon keresztül menés, az igen, de semmiképp sem végpont. Akkor lenne halál és pokol, ha lecsukja a fedelet, és én ott elvágom. Akkor az egy nagyon reménytelen film. Így, hogy nyolc percben egy ponttá zsugorodik össze a semmiben, nekem azt jelenti, hogy valami így összemegy, és ez annyira hosszú ideig tart, és annyira vonz engem, hogy úgy érzem, utána ez ki fog nyílni, és folytatódik tovább. A halál nem a vég, hanem egy köztes állapot. Ott átmész valamin, de hogy min, arról engem ne kérdezz, mert nem tudom...

Manapság igen népszerű téma a drog. Miért egy dealer életét mutatod be?
Ebben egy kicsit érintett vagyok, mert a kamaszkorom hosszú volt és bonyolult. Ismertem és ismerek dealereket, sok barátomat vesztettem el a drog miatt. Egyszóval, volt anyagismeretem. A Beszélő fejek című film és a Dealer az én kamaszkorom, én így éltem. Ezt láttam magam körül, nekem ez realitás.

Ennyire meghatározó dolog volt az életedben, vagy egyszerűen ez volt kézzelfogható?
Azt mindenki mondja, hogy az első filmek a rendező saját élettapasztalatáról szólnak, s csak utána fog zsánerfilmeket csinálni. Lásd Török Feri Moszkva terét.

Valamiféle Így jöttem filmek lennének?
Igen, olyasmi. Nem kell így kezdeni, de velem annyira elhitették ezt, hogy így kezdtem. Az én életemben volt egy olyan alkotói szakasz, hogy azt gondoltam, nem lehet nem észrevenni azt a szakadást, azt a végállapotot, amelyen a művészfilm keresztülmegy. Ennél többet nem lehet így fogalmazni, nem lehet lila filmeket csinálni. Nem lehet olyan filmet csinálni, amelyben a rendező megfogja a néző kezét, beviszi egy világba, majd elengedi, és a szerencsétlen ott tébolyog. Én ilyet nem akartam csinálni, így kerestem olyan témát, ami másokat is érdekel. Az én életemben csak a drog volt ilyen téma. Muszáj olyan filmet készíteni, ami másokat is érdekel. Ez nem irodalom, ez költségigényes dolog, az adózók pénzéből megy, igaz, a kultúra luxusnak is számít. Az én vágyam, hogy olyan mélységben beszéljek a dolgokról, amilyenben csak akarok, viszont próbáljuk meg a lehető legtöbb emberhez eljuttatni. Ezt a kettőt persze nagyon nehéz összehozni. Vagy sok embernek szól, de nem lesz olyan mély, vagy nagyon kevésnek szólok, nagyon mély lesz, de nagyon kevesen is nézik meg. Egyébként van erre megoldás, például a Leone-, vagy végső soron a Lynch-filmek. Magyarországon nem nagyon volt erre példa, én próbálkozom.

Akkor ezzel el is veted a művészfilm-közönségfilm viszonyt?
Az a fontos, hogy ne kérjünk számon olyan dolgokat egy filmen, amelynek az nem akar megfelelni. Britney Spears nagyon hülye lenne, ha azt gondolná, hogy az ő lemezéről azok a zenei szakértők fognak írni, akik Ligeti György műveiről. De Ligeti György sem gondolhatja, hogy a lemezét annyian fogják megvenni, mint Britney Spearsét. Ha tisztán látjuk, hogy kinek hol a helye, akkor nincs ilyen probléma. Sokan azt hiszik, hogy a Dealert meg kell néznie 200 ezer embernek, és akkor siker, de ez nem így van. Ha mindössze egy ember nézné meg Magyarországon, akkor is nagyon jól állnánk, mert a fesztiválokon már látta körülbelül 30 ezer ember, s közben 14 fesztiválon nyert díjat, amelyek közül 6 A-kategóriás fesztivál. Egyszóval, ez a film már betöltötte a maga funkcióit. Szerintem 20 ezer ember megnézi, aminek nagyon örülnék is egyben.

Sokan hatásvadásznak tartják a Dealert a Rengeteghez képest...
A Rengeteg az élet szövevényét sokkal átfogóbban mutatja be, általános állapotot rögzít. A Dealer pedig egy tudatállapotnak a leképezése. A Dealer hősei már nem akarnak semmit sem csinálni, túl vannak már ezen. A Rengetegben folyamatosan próbálkoznak. A Rengeteg jazzmuzsika, a Dealer pedig ballada. A hatásvadászatról meg annyit, hogy nem szeretjük, ha a rendezőt rajta lehet kapni a hatásvadászaton. A Dealernek biztos vannak olyan pontjai, amikor úgy lehet érezni, hogy túlságosan apellál valamire. De nekem tényleg nagyon fontos volt, hogy egy teljes reménytelenséget sugárzó filmet készítsek, egy nagyon pici feloldással. De ha nem ezekkel az eszközökkel készítem mindezt, akkor nem sikerülhetett volna.

A Dealer kifejezés a film címeként egy időben magyarosan írva keringett. Menetközben miért változott vissza a cím angolra?
Annak idején angolul írtam le, majd valaki elírta, ezért volt a hosszú 'í'-s változat egy darabig. Szerintem 'í'-vel egyszerűen furán néz ki.

Sokan már azzal vádoltak meg, hogy sznob vagy, és eleve külföldre készíted a filmedet, nem a magyaroknak.
A következő filmem például angol nyelven készül. Én három dologból szeretnék kimaradni. Az egyik a magyar filmgyártás, a másik az európai filmgyártás, a harmadik az amerikai filmgyártás. Mind a három nagyon érdekel, mind a háromról tudok jókat beszélgetni külön-külön, meg egyszerre, de engem nem ez izgat filmkészítői szemmel. Engem az alapkérdések érdekelnek, azokkal foglalkozom. Ezért lett a cím angol nyelvű, és ezért nem felismerhetők a film helyszínei. Bárhol lehetnének, bármelyik világvárosban.

Fesztiválsikerek, A-kategóriás díjak, elismerések. Sikeresnek érzed magad?
Nagyon hülyének kéne lennem, hogy ne lássam a sikert. A személyiségem mégis úgy van megszerkesztve, a szüleimnek meg a tanáraimnak köszönhetően, hogy örök elégedetlenkedő vagyok. Amikor kilépek az egyik filmemből, már a másikkal foglalkozom. Most kipihenem magam a fesztiválokon, de fél seggel már bent vagyok a következő munkámban.

Külföldön milyen visszhangot kapott a Dealer? Azért elég különböző kultúrájú, életszínvonalú, vallású országokban fordultál meg: Argentína, Izrael, Finnország...
Extrém élményeim vannak. Szerencsére folyamatos telt házzal mennek az előadások. De például Karlovy Varyban mindig ellopták a kirakott plakátot. Így mindennap újat kellett kitenni. Ráadásul ott egy nagy, rögzített molinót is elloptak. Vagy a plakát sikerült ilyen jól, vagy a filmet szerették. A vetítőben ott ülnek az emberek, és folyamatosan teszik fel a kérdéseket. Egyébként a Dealert fesztiválfilmként kezelik, és nem nagyon akarják forgalmazni, mondván, hogy csak ebben a közegben működik. Pedig szerintem erre a filmre lenne igény, megnéznék, de a forgalmazók a második hosszú beállítás alatt elkezdenek kimenni. De ha ezt megmondják nekem, én akkor is így csináltam volna meg a Dealert.

Milyen érzésed volt a filmszemle megosztott rendezői díjával, valamint a mellőzéseddel kapcsolatban?
Meglepett a döntés, bár a fődíj odaítélése úgyszintén. Szerintem volt a dolognak valamilyen pedagógiai oka. Azt gondolhatták, hogy el vagyok szállva. Tabusértőnek számít, ha valaki tudatosan dolgozik, és nem feszül bele az álszerénység pózába. Azért nem bosszantott különösebben, mert máshol már akkor érdeklődtek a film iránt. De a Rengetegnél is ugyanezt éreztem. Ez nem az én szégyenem.

Miért gomba került a plakátra?
A Rengetegnek semmi köze nem volt az erdőhöz, mindössze mélyebb értelemben. A Dealernek sincs közvetlenül köze a gombához. Én úgy szoktam plakátot készíteni, hogy meditatív állapotba kerülök, s beugrik, beordít egy kép. Más kérdés, hogy a légyölő galóca hallucinogén is. De ha az ember többféle képzettársítást illeszt hozzá, akkor érte el legjobban a hatását.

A következő filmedről mondjál néhány gondolatot. Ugyanezt a tematikát folytatod?
A Tündérkörröl nagyon nehezen tudok most beszélni, mert sok mindent lehetne elmondani róla, de még nem jött el az ideje. Nagy költségvetésű fantasy, háromórás film, két másfélórás részre bontva, angol nyelven. Talán jövő ősszel le tudjuk forgatni. Remélem, a stáb meggyőz, hogy igen, mert szerintem nem, de én a Rengetegre és a Dealerre is azt mondtam, hogy nem fog elkészülni. Nagyon sok minden változhat még. Azt mondanám, ahogy a Rengeteg dogmafilm volt, s ahogy a Dealer drogfilm, a Tündérkör annyira lesz fantasy.

A film kettéválasztása elég komoly kihívás lesz majd...
Ez elsősorban forgatókönyv-írói kihívás, a kettős tagolás nagyon izgat.

Mi az, ami mások filmjében tetszik?
Kedvenc filmről nehezen tudnék beszélni. Zenében a Portisheadet szeretem, filmben pedig mondjuk A király visszatér az utolsó, amit nagyon szerettem, mint ahogy az egész Gyűrűk Ura-trilógiát is zseniálisnak tartom. A Szörnyek keringőjét is nemrég láttam megint, ismét nagyon tetszett. Kedvelem Mike Leigh stílusát. De ez minden filmem előtt más. Tavaly elmondtam volna David Lynchet, Tarr Bélát meg a többieket, de most a Tündérkör miatt egészen más állapotba kerültem.

Mi az, ami a saját filmedben nem tetszik?
Szerencsém volt a Dealerrel, hogy azt a filmet csináltam meg, amelyiket akartam. Nagyjából meg tudom csinálni, amit akarok, nekem a Dealer szakmailag ezt jelenti. Itt az ideje, hogy ennél fontosabb kérdésekkel foglakozzam. Az, hogy miről és mit akarok csinálni, nagyon fontos kérdéssé vált a Dealer óta.

Szerkesztette: Kárpáti György
Fotó: Somlói Kolos