Csejk Miklós
Lányok, csajok, asszonyok árnyalt ábrázolásának lehetetlensége, avagy a hónap négy vígjátéka - feminista nézőpontból

Itt van az ősz, itt van már három hete, és egyáltalán nem tűnik szépnek, mert szörnyen hideg és nedves, hogy a terjedő nátháról már ne is beszéljünk, ráadásul ekkor jön az ember szigorú tekintetű szerkesztője, mélyen a szemébe néz, és azt mondja: vígjátékok. Így, minden átmenet nélkül, majd hozzáteszi mintegy nyomatékképpen: csajokról. Hallom, még ha nem is mondja, hogy szőkékről természetesen. Csaj-vígjátékok esetén ugyanis lelki szemeink előtt megjelenik a "nevetséges" szőke nő, akiről viccesnek gondolt hollywoodi filmeket szoktak készíteni, és ilyenkor a kifinomult ízléssel elkészített, tartalmas és vizuális élvezetekben gazdag európai művészfilmeken felnőtt ember mindenhova menne, csak moziba ne kelljen. De hát kell. Ahogy a kötelességgel birkózom, lassan feltámad bennem az a furcsa, mozi felé hajtó, lökdöső valami, ami nem más, mint a kíváncsiság.

Egy olyan filmmel kezdem, mely igencsak elgondolkodtató. A Stepfordi feleségekről (Frank Oz) van szó, amelyről azonnal a sörözés jut eszembe. A macsó, kanos dumás sörözés. ("Ne nézzé', sörözzé"!) Bizonyára mindnyájan jól ismerik azokat a férfi soviniszta vicceket, félig komolytalan (másfelől viszont komoly!) állításokat, melyekkel ilyenkor a nőket illetik. Nevetni kellene ezeken a tréfákon, röhögni, de a jó érzésű és a női mivoltot legalább középfokon ismerő embernek kifordul a gyomra. Ha pedig egy nő szavát hallatná ez ügyben, illetve ellene, rögtön a "leszbikus, zsíros hajú feminista" besorolást kapná. (Hiába lenne frissen mosott haja szépen copfba fonva, és hiába ülne értelmiségi barátja mellett. A feminista szót viszont nem kell nagyon magyaráznunk, mert azt úgyis majd mindenki szándékosan nem akarja valós tartalmában értelmezni.)

Nézzük konkrétan, milyen az álomnő Amerikában, illetve bármiféle (tisztelet a kivételnek) férfiakkal való sörözéses alkalmon! Először is mindig szép és csini, de mindig. Még tornázni is szép és kicsi szoknyában megy a drága, hogy csini legyen, ha rányit a párja. (Persze ez elő sem fordulhat, mármint a rányitás, mert a párja a férfiklubban inkább a whiskeyt issza.) Másodszor ordít a szex alatt, mint a fába szorult féreg, és saját szexuális igényeit mintegy teljesen figyelmen kívül hagyja. Aztán főz, mos, takarít, gyereket rendben tart, nevel is tán, és a legfontosabb, ó, bizony, a legfontosabb, hogy nem gondolkodik. Egyáltalán nem. Mert nincs min gondolkodnia. Mert az ilyen nőre vágyó férfi mellett ingerszegény a környezet, amelyben a nő nem, hogy megvalósíthatná önmagát, hanem egyenesen leépül. Ezeknek az eszméknek utópisztikus megvalósulásáról szól a Stepfordi feleségek. Ez persze csak az egyik nézete a filmnek. Van másik is. (Ez az egyszerűbb, essünk gyorsan túl rajta.) Az álomgyár most is jól működik, legyártja a gyermekded, éretlen férfiak álmát: a nőt néhány mikrochip segítségével robottá teszi. (Természetesen a főmufti a Microsoftnál dolgozik, Nicole Kidman meg is ereszt egy igencsak találó és idevaló poént a májkroszoft-nők lassúságára vonatkozóan: "Tehát ezért ilyen lassúak ezek a nők.") És a nők a primitív, kisebbségi komplexusban szenvedő, önmagukat megvalósítani nem tudó, egyszerű és semmirekellő férjeik mellett tökéletes házi robotokként működnek. Egészen addig, míg az egyik férfi föl nem lázad eme patriarchális rémálom megvalósulása ellen, és ki nem törli a nők fejéből a microchipeket. Sajnos nagyon hiányzott a filmből a nők robottá válása előtti színes és kreatív életük kicsit árnyaltabb bemutatása, így talán érzékelhetőbb lett volna a kontraszt. Aztán meg kár, hogy ez a film sem tudott túllépni a férfisovinizmus szűklátókörén, mert bár kineveti a hímsoviniszta férfiak perverz és beteges képzelődéseit, mégsem tud annyira feminista lenni, hogy a hős, aki megmenti a világot (azaz Stepfordot), vagyis az amerikai átlagpolgár, lehetne ebben a filmben akár egy nő is. (És még csak nem is kellene leszbikusnak lennie.) Lehetne egyszerűen egy átlagos nő. De nem az.

Egy pszichológus ismerősöm mondta a film után, hogy minden nő hajlandó még magától is belemenni (microchip nélkül!) egy házi robot szerepkörbe egy ideig, ha úgy érzi, hogy szerelmes, és ezt várja el tőle férjeura (vagy a párja). Csakhogy végül mindkét fél csalódik. Egyszer a nő, aki ebben a szerepkörben többé nem érzi kreatívnak és harmonikusnak önmagát, ezért kiszeret a férfiből, aki rákényszerítette ezt az életet. A másik csalódás a férfié, aki szép lassan, de biztosan egyre érdektelenebbnek és unalmasabbnak fogja találni "robotasszonyát", akit pedig vibrálóan érdekes és izgalmas nőnek ismert meg. Szóval, végül mindketten csalódnak majd. Mégis, mégis, mégis... Családok milliói mennek tönkre abban, hogy a férfi megpróbálja maga alá gyűrni a nőt, akiből ezek után kiszeret, illetve aki ezek után kiszeret belőle. Kár, hogy erről nem szól ez a hollywoodi mozi, bár félek tőle, hogy ez azért erősen feszegetné a vígjáték hagyományos kereteit, drámát viszont legtöbbször csak a külvilág problémáival kapcsolatban képes Hollywood produkálni (elpusztul vagy megmenekül vagy mittudomén). A belső világ, nők és férfiak belső világa, mely az életünket leginkább befolyásolja, mely boldoggá vagy szerencsétlenné tesz, titkok földje továbbra is az amerikai fősodor filmesei számára.

Bár a Stepfordi feleségek világképével, finoman szólva, nem értek egyet, témafelvetései figyelemre méltóak. Ilyen a fent említett gondolatmeneten kívül a nők tárgyként kezelésének kérdése is. Az emancipációs és feminista mozgalmak áttöréséig gyakorlatilag évezredeken át tárgyként lehetett kezelni a nőket. Meg lehetett szabni, hogy kivel szeretkezzen (lásd másképp: kihez menjen feleségül), el lehetett venni a szabadságát (lásd másképp: ha nem azt teszi, amit a férje akar, akkor fizikai erőszak is alkalmazható legálisan vele szemben, hiszen az efféle rendszabályozást a törvény nem tiltja), sokáig nem volt választható és nem választhatott (lásd másképp: ki a fene képviselné a fent leírt élőlény érdekeit). Épp hogy csak eladni nem lehetett a nőket az euro-amerikai kultúrkörben. (Bár... - de legyünk álszemérmesek!) A Stepfordi feleségek utópisztikus rémálma ezt az időszakot álmodja vissza, majd tagadja is meg. Csak az a bökkenő, hogy nem a nők mára már elidegeníthetetlenné lett jogait fölhánytorgatva tagadja meg (amit egyébként a feministák folyamatosan és dicséretesen megtesznek), hanem azt az igencsak gyengécske érvet használva, hogy miként is tudna robotként szeretni a nő egy férfit. És ez már megint egy férfi nézőpontja! A nő már megint nincs sehol! Szóval az a folyamat, mely a 60-as évektől (de inkább a századfordulótól) a mai napig tart, s melynek eredményeként a nő is végre a férfi egyenrangú társaként élhet egy új családmodellben (melyben a férfi is mehet GYES-re, végezhet házimunkát, tanulhat a gyerekkel, és nem kell játszania a felsőbbrendű embert), a Stepfordi feleségek szerint a férfiak fejében nem zajlott le. A férfi maximum annyit ért meg ebből az egészből, hogy ha ezt a sok változást nem engedi meg (lásd újra felsőbbrendűség), akkor nem fogja őt szeretni a nő. Ami egyébként igaz is, de hát csak nem ennyi, amennyit a férfiak megértenek a változásokból! Vagy ha igen, akkor nem kellene már végre néhány filmet készíteni Hollywoodban is, melyek erről szólnak?

A Stepfordi feleségek után kifejezetten üdítőnek számított a következő esős őszi éjszaka, amikor egy kissé megfázva az Apja lányára (Kevin Smith) esett a választásom. Itt már "ügyesebben" meg tudta oldani a rendező "a nők árnyalt ábrázolásának nehézségei" című problémát, mert a Jennifer Lopez által alakított anyafigura már az ötödik percben meghal. El is párolgott azonnal az örömöm, hogy az új családmodellről láthatnék valamit, pedig úgy tűnt, hogy ez a pár nem Stepfordból valósi. Ám bevallom, kellemes meglepetés ért - legalábbis kezdetben. Az új családmodell, melyben az apa is egyenrangú félként kiveszi részét a házimunkából és a gyerek neveléséből, a filmben megvalósult. Csakhogy már megint az egyenrangúsággal van a baj. (Merthogy ez meg itt kérem a ló másik oldala, mely szintén a földön végződik. A kellemes meglepetésemből kellemetlen lett.) Vagyis azzal van a baj, hogy most meg a férfi lett robot. Föladta munkáját, karrierjét, kreativitását, beállt főzni, mosni, takarítani, no és persze gyereket nevelni. Még a szexről is lemondott sokáig. Alaposan belénk sulykolták: ez a pasi mindent feladott. Aztán még mindig boldog. Tessék megnézni! Lányának mosolya vigasztalja, de nagyon. Nem is kell neki senki, csak a szépséges videotékás csajszi, akiről lerí, hogy kábé két és fél hónapig fogja bírni ezt az önfeláldozósdit. (Mert erre ugye semmi szüksége nincsen egy modern nőnek, ahogy egy modern férfinak sem.) Vagyis itt a nagy bökkenő, hogy már megint egy rémesen egyszerű hímsoviniszta filmet sikerült elkészíteni, csak egy csöppet megcsavarva a történet menetét. Merthogy ugye egy pasi is meg tudja tenni azt, amit a nők eddig megtettek (legalább két évezred óta), fel tudja áldozni önmagát (persze, csak ha meghal az asszony), ugyanúgy, még a hagyományos, patriarchális családmodell szerint, lám, lám, még boldog is marad. Hát nem szép mindez? S ha még most sem érthető, játsszunk el a gondolattal, és cseréljük ki az apa szerepét egy anyára ebben a filmben (Anyja lánya)! Mit kapnánk? Egy rémesen unalmas, közhelyes és szomorú filmet, melynek már nem lesz hőse, csak áldozata. Ahogy ennek a filmnek is csak áldozata van. (Ami egyébként nem baj, csak nem kell hősként beállítani.) Kár, hogy ez a film is a hagyományos családmodell hamis ideája után sopánkodik. Komolyan mondom, ha kevésbé lennék magamnál, még meg is sajnálnám ezeket a magányosan bolyongó, a nőiségről icipici információval sem rendelkező férfiakat, akik csodálkozva és értetlenül néznek arra az új világra, ahol még a családban is egyenrangú a nő a férfival. Komolyan mondom, meg is sajnálnám őket, ha nem készíthetnének folyamatosan televíziós műsorokat és nagyjátékfilmeket.

Harmadnapon egyáltalán nem esett az eső. "Ez jó előjel" - gondoltam, mikor beléptem a multiplexbe, hogy végre valahára egy igazán merész filmet lássak a csajokról. Ezen az estén a Csajok a csúcson 2 (Peter Gersina) volt műsoron. Ráadásául európai a film (német), ami azért tölt el már előzetesen is az átlagosnál nagyobb izgalommal, mert így talán kevesebb szerepet játszik a filmben az amerikai mítosz sémáinak szigorú (viszont mindemellett halálosan unalmas) betartása. Vagyis nagyon reméltem, hogy nem fogok egy egyszerű Hamupipőke-történetet látni (mennyit, mennyit, mennyit láttam már!), melyben a szerencsétlen sorsú, ügyetlen és nevetséges csajszi mégiscsak megkapja, amit akar, mert mindent megtesz érte, és ez épp elég. (Csak az életben nincs ez így, sőt talán pont fordítva van. Ha nem teszünk meg mindent valamiért, akkor számíthatunk rá, hogy megkapjuk.) És - tesszük föl a kérdést - mit is akarhatna egy egyetemista lány? Utazni a barátnőivel és barátaival, megismerni sok embert, országot, várost, kultúrát? Bulizni kifulladásig, kihasználva még ezt az utolsó néhány évet, amíg nem nyomja oly sok kötelesség a vállát? Belemerülni egy tudomány vagy kultúra ezernyi kalandot rejtő világába; olvasni, gondolkozni, álmodozni, tanulni, megismerni, beszélgetni, kérdezni, vitatkozni, világot kávéházban megváltani, hinni sok mindenben vagy hitetlennek maradni? Természetesen nem. (Pedig mennyire szeretnék ilyen filmeket látni egyetemistákról. Csak néha-néha legalább.) Az amerikai mítosz kereteit igencsak feszegeti efféle nem kanonikus gondolat. Egy egyetemista lány is csak azt akarja, amit Hamupipőke a mesében: a királyfit. (A királyfi mai megfelelője a gazdag fiatal pasi, aki ugye a szülei révén gazdag általában, mert fiatalon még nem sok önerőt fektethetett gazdagságába. Leszámítva, ha jól privatizált.) Reménykedtem tehát, nagyon reménykedtem, hogy a Csajok a csúcson 2 hoz valami izgalmasat, valami sémától eltérőt, valami olyat, amit a hollywoodi mágnások nem engednének, mégis itt most látható lesz. De sajnos nem hozott. Illetve csak egy icipicit merészelt a jól bevált recepttől eltérni, és ezek voltak a film legüdítőbb pillanatai. A filmbeli három a lányka, nem fogják elhinni: szőke, fekete és vörös. Foglalkozásukra nézve mindhárman "orálisak", vagyis az egyik fogorvos (a vörös), a másik logopédus (a szőke), a harmadik pedig pszichológus (a fekete). És ez nagyon izgalmas, mert mindhárom lánynak van egy közös pontja: izgalmas, érdekes a foglalkozásuk. A fogorvossal sajnos nem nagyon tud mit kezdeni a rendező, a poénok a szokásos fogorvosi poénok csupán. A logopédus foglalkozásában rejlő lehetőségeket már sokkal jobban kihasználja, egészen szellemes játékokra is képesek az alkotók, ha belefeledkeznek a történetbe, és nem veszik túl komolyan önmagukat. A pszichológussal viszont - úgy tűnik - nem tudott mit kezdeni a forgatókönyvíró (bátran ajánlom neki Woody Allen fénykorának néhány alkotását - a maiakat nem). Szóval három a lányka, és a foglalkozások alapján rögvest azt gondolnánk, hogy az egyik a testiség révén hódít (fogorvos), a másik a verbális képességeit helyezi előtérbe (logopédus), a harmadik pedig empátiájával ragadja meg a férfiakat (pszichológus). Illetve pont fordítva - hiszen ne feledjük, hogy vígjátékról van szó -, a vörös nem akar, nem is nagyon tud hódítani testiségével (ő a fogorvos), a szőke szinte képtelen a kommunikációra (logopédusként), a fekete pedig egyáltalán nem empatikus, sőt, kifejezetten érzéketlennek tűnik (remek pszichológus). A kifordított logika is mutatja, hogy ez egy vígjáték. Vicces is sokszor, bele lehet feledkezni a történetbe, a tréfák, poénok is találóak, a karakterek is úgy tűnnek, mintha kissé árnyaltabbak lennének a megszokottnál, bár hozzá kell tenni, hogy a megszokott az a legalsó szint alatt van (lásd még: békahasonlat).

Nézzük meg tehát még alaposabban, hogy milyenek is ezek a nők, akiket kinevetünk! A vörös a testiségével nem hódít, viszont folyamatosan olyan helyzetekbe kerül, ahol ezt várják el tőle - nem megy neki, kinevetjük. A szőke ügyetlen, esetlen, és még ráadásul butaságokat is beszél, a fekete pedig érzéketlen, karrierista, és még pénzleső is. Ha összegyúrjuk, akkor kapunk egy nem csábító, butaságokat beszélő, érzéketlen nőt, akit ugye ki kell nevetnünk, hiszen a mi ideálunk ennek éppen az ellenkezője: szexuálisan csábító, kommunikatív, empatikus lány. Mi is az eltérés a megszokott sémától? Az, hogy itt a női "prototípus" nem buta (sőt egyetemista, bár tanulni azt egy másodpercig sem látjuk őket, még vágóképnek sem). Hát legalább ennyi újat hozott ez a "kedves" német vígjáték, bár - hozzá kell tennünk - ez is csak azt a néhány buta női sztereotípiát szajkózta unos-untalan.

Azért érdemes megnézni a férfiakat is! A vörös fogorvos csaj pasijai egy hazudozó és tisztességtelen diploma előtt álló orvos és egy közönyös, önimádó, ráadásul tehetségtelen popzenész. (Ott kell hagyni mindkettőt.) A szőke logopédus lány udvarlói egy perverz szex iránt rajongó gazdag üzletember, valamint egy szegény, ám annál empatikusabb és érzékenyebb egyetemista fiú. (Nincs nagy jövőjük a film szerint.) A fekete hajú lánynak is két udvarlója akadt, csak egy pasiban (álruhás királyfi) testesültek meg: vagyis ő a gazdag zongorista (királyfi, a papa négyszáz lakás tulajdonosa, a lányok pedig épp egy jó lakást keresnek), aki szegény pszichológia szakos egyetemistának adja ki magát (egyébként az is, pszichológia szakos zongorista). (Neki(k), úgy tűnik, van esélye(ük).) Itt is sztereotípiák kerülnek elő, csak kicsit színesebb a paletta. Vagy tévedek?

A negyedik napon már egyáltalán nem érdekelt az eső. Volt végre esernyőm, és bár még véletlenül sem jutott az eszembe, hogy egy ilyen zivatarban táncolni, ne adj isten, énekelni lehet, viszont kitartóan mentem a mozi felé, hogy megnézzem a Torremolinos 73 - Szex, hazugság, super 8-at (Pablo Berger). Jól tettem, hogy így döntöttem. A film egy szerencsétlen és ügyetlen, lexikonokat árusító ügynökből amatőr pornófilmessé vált kisember története. Remek mai sztori, mely annak fabulája, hogyan lesz a fogyasztói társadalom veszteséből a konzumtársadalom lovagja, hőse, nyertese, királya (mint Marci Hevesen). Hogyan adjuk el önmagunkat teljesen, végképp. A film a régi "szép", vadkapitalista időkben játszódik (1973), mely nálunk igencsak aktuálisnak hat. Adjuk el önmagunkat, a feleségünket, leginkább a testünket ugye, mert ebben a testiséget preferáló konzumvilágban eszünkre már szükség nincsen! (Szép lassan el is veszítjük azt.) A nő tehát ebben az alkotásban csak egy helyes kanca csupán, szexuális tárgy, akit még el is lehet adni, ha nem figyel oda egy csöppet. Ám az eddig felsorolt filmekkel ellentétben itt ez nem úgy jelenik meg, mint a világ rendes menetének kellemes leirata, hanem szinte kiáltványszámba menő kritikájaként fogyasztói társadalmunknak.

Az általában szükséges alkotói "két lépés távolságot" a témától a történet 70-es évekbe helyezésével oldják meg, így most már bátran beszélhet a film a máról. Egyébként a mozi formanyelve is a 70-es éveket idézi: kevesebb vágás, kevesebb, de ezáltal hatásosabb premier plán, pirosas, túlságosan erős, szinte irreális színvilág, sokszor statikus, a világ mozdulatlanságát és változtathatatlanságát idéző kamerajáték. No meg Ingmar Bergman, aki amatőr filmesünk példaképe. Persze érthető, hogy a lélek labirintusának filmese miért lett példaképe főszereplőnknek. Hiányzik, nagyon hiányzik az igényes képi világ, a mélyebb foglalkozás az ember lelkével és a transzcendes titkának kutatása. Hiányzik Bergman, aki a nőket egyenrangú és azonos jogú embernek tekintette, problémáikkal a lehető legalaposabban kívánt foglalkozni a legtöbb filmjében. Akinek a férfi-nő kapcsolatrendszer kuszaságáról még volt érdemi mondanivalója.

Legvégül pedig be kell vallanom, hogy személy szerint nekem is hiányzik Ingmar Bergman ezeken az esős őszi estéken, bár olvashatom könyveit, megnézhetem filmjeit. Sőt, legnagyobb örömömre ebben a hónapban végre megjelenik (sajnos csak DVD-n és videón) a Saraband is, legutóbbi (tán legutolsó) mozija. De félek tőle, hogy ettől függetlenül Bergman továbbra is hiányozni fog, hogy modern szelleme ki tudja meddig ott lesz még a palackba zárva reménytelenül. Bár ne felejtsük, leginkább tőlünk függ, hogy a modern szellem a 21. századra tért tud-e hódítani végre, vagy végképp bennragadunk a hagyományos, patriarchális társadalom zsákutcájában.