Tóth Attiláné
Technikai katasztrófák - a valóságban

Kétféle katasztrófát különböztethetünk meg. Az egyik csoportba a természetiek tartoznak: földrengés, vulkánkitörés, szélviharok, hurrikánok stb. A másik csoportot a technikai katasztrófák alkotják, vagyis az atomerőmű-meghibásodások, a vegyi üzemek okozta szennyeződés, az olajkutak és tankhajók sérülése következtében szétterülő olaj. A technikai katasztrófák közé sorolhatjuk az országutakon, autópályákon, hidakon, alagutakban történt jelentősebb baleseteket is, gondoljunk a 70-es években a köd miatt összeütközött több mint 200 autóra Angliában, vagy a múlt évben történt alagútbalesetre Ausztriában. A technikai katasztrófák megjelölésre használják még az ipari katasztrófa elnevezést. Ebben a csoportban ötféle katasztrófát különböztetünk meg, azokat, amelyeket mérgező vegyi anyagok okoznak, energetikai rendszerek leállása miatt kialakult veszélyes helyzeteket, ipari, mezőgazdasági technológiák működési zavarait, tüzeket, robbanásokat és a nukleáris erőművek működési zavarait. Mint minden csoportosításnak, ennek is vannak gyenge pontjai. Az utóbbi időben többször hallottunk árvizekről, sárfolyamokról, amelyek óriási károkat okoztak. A kérdés, hogy miért következtek be? Első ránézésre ezek természeti katasztrófának tűnnek, de érdemes firtatni az emberi felelősséget is. Például a nem megfelelő és a következményekkel nem számoló folyószabályozásokat vagy a termőföld területének növelése érdekében az erdőségek kiirtását. A megsértett természet ugyanis nem tudta megkötni a vizet, a sárfolyam pedig elárasztotta a településeket.

A fentiekben megkülönböztetett katasztrófákra egy összefoglaló meghatározást használhatunk, mely komprehenzív jellegénél fogva bonyolult: a katasztrófa olyan állapot vagy helyzet, amely emberek életét, egészségét, anyagi értékeit, a lakosság alapvető ellátását, a természeti környezetet, a természeti értékeket olyan módon vagy mértékben veszélyezteti, károsítja, hogy a kár megelőzése, elhárítása, vagy a következmények felszámolása meghaladja az erre rendelt szervezetek előírt együttműködési rendben történő védekezési lehetőségeit, és különleges intézkedésék bevezetését, valamint önkormányzatok és az állami szervek folyamatos és szigorúan összehangolt együttműködését, illetve nemzetközi segítség igénybevételét igényli. A meghatározás utal a katasztrófának tekintett esemény okozta kár nagyságára, természetesen anélkül, hogy alsó vagy felső, számmal kifejezhető határt említene. A katasztrófák vagy egy pillanat alatt következnek be (például az atomerőmű-balesetek legtöbbje, amikor egy robbanás következményei jelentik a tragédiát), vagy órákat, napokat vesz igénybe az esemény teljes kibontakozása (ennyi idő alatt terül szét az olaj a tenger felszínén, vagy zúdul a sár a településre). Bár nagy különbség van a kétféle baleset lefolyása között, de egyik esetben sem tudjuk a folyamat kibontakozását megakadályozni. Esetleg a következmények nagyságát tudnánk befolyásolni, ha éppen akkor és ott a mentéshez szükséges anyagi és személyi feltételekkel rendelkeznénk. 1989-ben volt az Exxon Valdes tartályhajó katasztrófája, 40 ezer tonna olaj ömlött ki, negyedmillió vízimadár és 3000 tengeri vidra pusztult el. A mentési munkálatoknak kevés hasznuk volt, de persze jó sokba kerültek, a kiömlött olajnak a 15 százalékát sikerült összegyűjteni, és ez 2 milliárd dollárt emésztett fel. A parti lakosság elhatározta, hogy felkészülnek a megelőzésre, rengeteg racionális szabályt hoztak, például csak duplafalú tankerek kikötését engedélyezik, a tankereket két vezető hajónak kell a kikötőbe hozni az addigi egy helyett, a kikötőben hatalmas raktárakban állnak azok a mentő kalitkák, amelyekbe bemenekítenék az állatokat, és minden más eszközt is előkészítettek, ami a mentéshez szükséges (védőruhák, búvárfelszerelések stb.) A parti őrség és az önkéntesek hetente tartanak gyakorlatot. Tiszteletre méltó ez a készültség, de kérdés, mi a valószínűsége annak, hogy itt valamikor újabb baleset következzen be, vagy mi a valószínűsége annak, hogy az elsőhöz hasonló fog bekövetkezni. Persze tudom, hogy nem az újabb baleset kezelésére akarnak felkészülni, hanem felkészültségükkel távol szeretnék tartani magát a balesetet. Csökkentenék a baleset bekövetkezésének valószínűségét, ami minden pénzt, fáradságot megér, hiszen az itt élők már tudják, mit veszíthetnek. Sajnos ezt az anyagi áldozatot kevés helyen engedhetik meg maguknak még ma, vagy ha megengedhetnék, bíznak abban, hogy nem pont ott következik be katasztrófa, ahol ők laknak.

1979. március 30-án Pennsylvania Harrisburg városa körül az autópályákon hatalmas dugó alakult ki, aki tehette, menekült. Két nappal azelőtt ugyanis baleset történt a közelben levő Three Mile Island atomerőműben, mert a reaktor egyik hűtőburkában megszűnt a hőelvezetés. A lakosságot ugyan nem fenyegette közvetlen veszély, de az anyagi kár jelentős volt, és a baleset sajátos lavinát indított el: a médiák szakemberei egyrészt ismerethiányuk miatt, másrészt őszinte felelősségükre hallgatva azt javasolták, hogy a várandós anyák hagyják el a körzetet - erre mindenki menekülni kezdett, zavart, baleseteket, újabb károkat okozva. A legnagyobb kárt nem az erőműbaleset okozta, hanem az ennek nyomán kitört pánik. Persze a pánik nem alakult volna ki, ha nem történik baleset az erőműben. Atomerőművek sokaságával vettük magunkat körül, mert ezek kényelmes életet biztosítanak nekünk. A levegőt közvetlenül nem szennyezik, működésüket vizsgálva elmondhatjuk, hogy olcsón termelnek sok energiát - a 20. században rendkívüli módon felgyorsult technikai fejlődéshez pedig hatalmas mennyiségű energiára van szükség.

Építettünk hatalmas vegyi üzemeket, a természeti tájat átformáló és a természet harmóniáját megbontó vízierőműveket, távolról kecses, közelből ijesztő, több emeletes közlekedési csomópontokkal tarkított autópályákat, és a gyors fejlődés melléktermékeként kitermeltünk hatalmas mennyiségű hulladékot. A közlekedés működtetésének biztosítása érdekében felgyorsult az olajkitermelés és -finomítás. Az üzemanyag alapját képező olajat a finomítókba kell szállítani, onnan a szolgáltatókhoz. A szállítás hatalmas tartályhajókkal vagy vezetékeken történik. Minél több olajra van szükség, annál több kutat kell létesíteni, és egyre több tankhajó szeli át a tengereket. A kitermelő kutak és a tankhajók is komoly veszélyforrások, és számuk növekedésével nő egy baleset bekövetkezésének valószínűsége is. 1969-ben felrobbant az észak-amerikai Santa Barbara partjaihoz közeli olajkitermelő kút. 8 millió liter olaj terült szét a tenger felszínén, 2 ezer négyzetkilométernyi területen. 1978 márciusában Franciaország északi partjainál kormányhiba miatt, viharban zátonyra futott az Amoco Cadiz tartályhajó: 230 ezer tonna olaj fedett be 350 kilométernyi partszakaszt. A hajóról és az akkori parancsnokról a következőket érdemes tudni: a hajótest összesen 15 mm vastag volt, a parancsnok öt óra hosszat vitatkozott a parti vontatás áráról, akkor, amikor tombolt a vihar és a kormánymű már sérült volt. Arról, hogy hány olajkút ontja az olajat, csak elképzelésünk lehet, de azt például tudjuk, hogy 8 ezernél valamivel több tartályhajó bolyong a földrészeket összekötő tengereken. Ezek méretei támpontot adhatnak ahhoz, hogy kiszámítsuk az általuk szállított olaj mennyiségét. A hosszuk általában 300 méter, a szélességük 40 méter és magasságuk egy tizenöt emeletes házéval egyezik meg. Ha fékezésre szánják magukat, akkor a kapitánynak 15 kilométeres fékúttal kell számolnia. Ezekre a hatalmas, tehetetlen monstrumokra a legtöbb veszély partközelben leselkedik, de a vízben rejlő kisebb sziklák is életveszélyesek, hiszen egy tartályhajó nem képes az itt szükséges manőverezésre. 16 olyan esetről tudunk, amikor pórul járt tartályhajók tönkre tették a tenger élővilágát, esetleg a partokat is, és a parton levő falvak lakosságát megfosztották munkalehetőségüktől, a halászattól. Egy baleset kapcsán össze szokták számlálni az állat tetemeket is, ezek a számok megdöbbentően nagyok.

Az egyre kényelmesebb életre vágyva különleges dolgokat és eszközöket találtunk ki. Nem szeretünk különböző bogarakkal együtt élni, és biztosak vagyunk abban, hogy a mezőgazdasági termelésünk sokkal eredményesebb lesz, ha növényvédő szereket használunk. Az ötlet remek! Ugyanúgy saját kényelmünket szolgáljuk, mint ahogyan azt tettük az autók felfedezése és elterjesztése során, vagy az atomerőművek telepítésekor. Csakhogy egy szükséges anyagokat termelő, ám működésében seregnyi veszélyt rejtő vegyi üzemben is történhet baleset. És ha ez bekövetkezik, akkor egy valóra vált katasztrófafilmben találhatják magukat a környékbeliek. Robbanás következtében az ideggáz beborítja a várost, marja az emberek szemét, akik megvakulnak, a légzőrendszerük sérül, nem kapnak levegőt, és pánikszerűen menekülnek. De hová, milyen irányba menjenek? Már csak magukra tudnak gondolni, elhagyják családjukat, átlépnek vagy átesnek a sérülteken, azokon, akik már nem tudnak menni. Mindent fehér por takar, senki nem ért semmit. Ez a borzalom egy éjszakán át tartott Bopalban 1984. december 2-án, ahol 40 tonnányi ideggáz ömlött ki, beborítván a várost, és ahol félmillióan lélegezték be a mérges gázt és valószínűleg 8 ezer volt a halálos áldozatok száma. Ezt a balesetet tekintik a legnagyobb vegyipari katasztrófának, de tudnunk kell, hogy számtalan ehhez hasonló, bár kisebb baleset is történt.

A katasztrófák legtöbbször váratlanul következnek be, de az biztos, hogy mindnek van kiváltó oka, melyet később meg kell keresnünk, elemeznünk kell, és az így szerzett ismereteinket fel kell használnunk későbbi fenyegető helyzetek megelőzésére. Pontosan a váratlanság az, ami miatt a katasztrófa "meghaladja az erre rendelt szervezetek előírt együttműködési rendben történő védekezési lehetőségeit", mint ahogyan a fenti meghatározásban olvashatjuk. A katasztrófa előidézte folyamat megállítása lehetetlen - egyrészt a felkészületlenségünk, a folyamat belső működése és dinamikája miatt, másrészt pedig azért, mert a kialakuló helyzet oly rémítő, hogy az emberi agy számára a történés pillanatában feldolgozhatatlan. Gondoljunk csak a csernobili atomerőmű balesetére! Rövid idő alatt hatalmas terület szennyeződött. A lakosság evakuálását megfelelő mentési eszközökkel nem rendelkező és felkészületlen emberek segítségével végezték. (A kivezényelt kiskatonák közül sokan azt sem tudták, mit jelent a radioaktív szennyeződés, mások ugyan tudták, hogy meghalhatnak, de a lelkesedés hajtotta őket.) A kár pénzben, számokkal kifejezhetetlen, vagy ha meg is adtak ilyen számot, annak semmi értelme sincs. A szennyezett területen hagyták az emberek a múltjukat, az egészségüket, a jövőjüket. Ma is sokan élnek még az erőmű környékén némileg szennyezett területen. Bopálban az elvesztett szülők, gyermekek és saját fizikai fájdalmuk emléke még évtizedek múlva is rágja, emészti az életben maradottakat.

Bopálban nem volt elég orvos, gyógyszer és kórház, ahol a sérülteket gondozhatták volna. De a mentés sokszor akkor is megoldhatatlan vagy lehetetlen, ha a katasztrófa előtt volna rá megfelelő eszköz. Hirosimában a robbanás következtében tönkrementek az utak, elpusztultak a szállítóeszközök, nem volt működő közmű, és nem voltak emberek, akik segíthettek volna, így még egy hónap múlva is akadtak ellátatlan sebesültek. Máskor egyszerűen nincs olyan technológiánk vagy eszközünk, amivel leszivattyúzhatnánk a vízről az olajat, vagy megtisztíthatnánk a szennyezett anyagoktól a levegőt, a talajt.

Azokat a műszaki létesítményeket, amelyek ekkora károkat okozhatnak, potenciális katasztrófahordozó műszaki létesítményeknek nevezzük. Mivel körbeépítettük magunkat ilyen típusú technikai csodákkal (nyugodtan nevezhetjük így őket, mert bennük összefoglalva megtalálhatók az emberi tudás és akarat évszázados munkájának eredményei), ezért a nagy katasztrófák bekövetkezésének valószínűsége egyre inkább eltávolodik a 0-tól. Minden egyes ilyen típusú új létesítmény a katasztrófa bekövetkezésének lehetőségét növeli.

De nem mondhatjuk azt sem, hogy vissza a természethez. Nincs visszavezető út, nemcsak tényszerűen nincs, hanem már bennünk sincs belső lehetőség a folyamat megfordítására vagy megállítására. Már nem tudnánk megélni más körülmények között, sem a középkorban, sem valamelyik primitív társadalomban. (Ennek elismerését jelentik azok a sportoláshoz és szórakozáshoz közeli túlélési gyakorlatok, amelyek mostanában divatosak.) Tehát a katasztrófa lehetősége itt lebeg körülöttünk, ez fenyegetettséget jelent, lelki terhet, lelkiismeret-furdaláshoz közeli érzést a hírek hallatán és félelmet saját magunkkal, családunkkal kapcsolatban. Megszűnt az élet stabilitása, katasztrófatársadalomban élünk. Mivel félünk, nem szeretünk ezzel foglalkozni, nem szeretünk beszélni róla, nem szeretünk hallani a tragédiákról, nem akarunk vagy nem tudunk belegondolni azoknak az embereknek az életébe, akiket közvetlenül érintett a baj. Mindannyian tudjuk, hogy ez a legveszélyesebb hozzáállás. Hiszen láttuk, hogy megállítani a folyamatokat lehetetlen, a technikai fejlődést sem tudjuk visszafordítani, a mentés is sok megoldhatatlan problémát vet fel. Egyetlen egy módon csökkenthetjük a katasztrófák bekövetkezésének valószínűségét: ha a megelőzéssel foglalkozunk, ha erre szánunk pénzt és munkát.

Még egy fontos kérdéssel kell foglalkoznom, mégpedig a felelős megjelölésével. A közvetlen felelős megtalálása - ha van ilyen egyáltalán - szinte lehetetlen. A felelős lehet műszaki hiba, emberi mulasztás vagy ezek különféle együttes változata. A balesetek kivizsgálása erre a problémára is kitér. Sokszor kapjuk azt a választ, hogy senki sem terhelhető közvetlenül. Ezt nehezen fogadjuk el, hiszen olyan eseményeket ismerünk leginkább, amelyek során egyértelműen kimutatható az ember szerepvállalása. A nagy potenciálú katasztrófahordozó műszaki létesítményekben bekövetkezett balesetek ebben is különbözhetnek minden eddigi balesettől. Ugyanis aki száz százalékig felelős lenne, a "bűnös", nem állítható elő. Igaz, hogy az egyik tartályhajó katasztrófájában közrejátszott, hogy a kapitány le akarta rövidíteni az utat a hajó számára, hiszen, az idő pénz, és ez az olaj szállítása kapcsán fontos tényező. De nem csupán a kapitány felelős, hanem a szállítási vállalat is, amelyiknek az alkalmazásában áll, és amelyik nem kívánja meg a biztonsági rendelkezések maradéktalan betartását, azt viszont igen, hogy minél olcsóbb legyen a szállítás. Vagy Bopálban nem az elszabadult műszaki folyamat a hibás csak, hanem az a vállalat is, amelyik pár dolláros heti haszonért néhány biztonsági intézkedést feleslegesnek ítélt. A Three Mile Islanden levő atomerőmű-baleset kivizsgálásával megbízott John Kemény (magyar származású matematikus) írta a jelentésében, hogy az ember és a gép együttesen működik, egyetlen berendezést sem lehet csak a műszaki biztonság oldaláról vizsgálni, így együtt viszont sohasem érik el a 100 százalékos biztonságot. A felelős kérdését azért is érdemes felvetni, mert a hiba, a bűn nincs arányban az okozott kárral. Hobbes mondta a 17. században: etikai szempontból fontos, hogy mindenkit csak az okozott kár mértékével arányosan büntessünk meg. Ez az elvárás akkor korszerű volt, de ma már nem alkalmazható. Ugyanis nincs olyan büntetés, amely összemérhető lenne egy technikai baleset révén bekövetkező kárral, de fontos, hogy ez a tény ne a felelőtlenséget növelje, hanem a felelősséget.