Beszélgetés Groó Dianával a Csoda Krakkóban című filmje kapcsán

Groó Diana a Simó-osztályba járt. Társai közül ő készítette el utolsóként debütáló játékfilmjét Csoda Krakkóban címmel, melyet premier előtt a Zsidó Nyári Fesztiválon két teltházas előadáson vetítettek a budapesti Odeon-Lloyd moziban. A film várhatóan január 6-tól kerül a széles közönség elé.

-Te voltál a Simó-osztály egyetlen női tagja. Azért maradtál a végére a rendezéssel, mert elnyomtak a fiúk?

- Semmi ilyesmiről nincs szó. Az osztály tagjaival egy nagy család vagyunk, segítünk egymásnak a magánéletben is, szorítunk egymásnak, és legalább akkora sikernek értékeljük a másik munkáját, mintha a sajátunk lenne. Olyan, mintha hét bátyám lenne, és ők is úgy viselkednek velem, mint a húgukkal. Sándornak sikerült egy nagyon egységes osztályt kialakítania nagyon különböző emberekből. Török Feri azért mutatkozhatott be elsőként nagyjátékfilmmel a Simó-osztály tagjai közül, mert nagyon hamar elkészült a forgatókönyvével (Moszkva tér). Úgy beszéltük meg, hogy aki a leghamarabb lesz kész, az kezdi először forgatni a munkáját. Feri mellett Hajdu Szabolcs volt a leggyorsabb. Simó Sándor mindenkitől életrajzi ihletésű történetet várt, így akinek nem ilyen volt (például Pálfi Gyurinak a Hukkle), az nagyon sok asszót vívott az osztályfőnökkel. Én kifejezetten lassan írok, ráadásul a történetem költséges filmet ígért, így ennyi időnek kellett eltelnie, mire minden összejött a munka elkezdéséhez. A film jelentős része Lengyelországban játszódik, lengyel szereplőkkel, ami jócskán megnövelte a kiadásokat. A forgatókönyv végső változata egyébként már három éve kész volt, tehát ennyiben rajtra készen álltam. Egyébként pedig egyáltalán nem tartom bajnak, hogy csak most készültem el, sőt, kifejezetten úgy érzem, ennek így kellett történnie.

- A film címéről (Csoda Krakkóban) rögtön Vittorio De Sica Csoda Milánóban-ja jut az ember eszébe. Szándékos ez a párhuzam?

- A Csoda Milánóban az egyik kedvenc filmem. Az enyémben is csoda történik, még ha más aspektusban bomlik is ki, mint De Sica filmjében.

- Ha kész van a filmed, akkor miért csak januárban kerül bemutatásra?

- A forgalmazó döntött így. Az ősz folyamán sok magyar film jön ki, most jelennek meg azok az alkotások, amelyek az idei szemlén szerepeltek (Másnap, Dealer, Tamara, Szezon). Ezek a filmek nem jöttek ki tavasszal, most viszont néhány új magyar filmmel (Argó, Nyócker) már túl sok lesz belőlük, így inkább a jövő évi szemlére összpontosítunk, amelyen a filmem szerepelni fog. Nagyon remélem, hogy az ünnepek után az emelkedett hangulat még megmarad az emberekben, és így januárban megtalálják a filmet a mozikban.

- Ezek szerint a forgalmazó közönségfilmként számol a filmeddel?

- Szerintem a Csoda Krakkóban nem közönségfilm, bármennyire is szeretném annak nevezni. Bár a közönségfilm fogalma tág, több mindent lehet benne értelmezni. Azt szoktam mondani, hogy aki szerette az Amelie csodálatos életét, az be fog jönni erre a mozira is. Nem jövünk ki nagy kópiaszámmal, és biztos, hogy a művészmozikban fog futni elsősorban. Érdekes ugyanakkor, hogy pont most mutatták be Lengyelországban, a gdanski fesztiválon, ami a mi filmszemlénkhez hasonló nemzeti fesztivál. A vetítést egy plázában tartották, ahol olyan hang és képminőség fogadott, olyan hatalmas vásznon láttam a filmemet, hogy szóhoz sem jutottam. Szinte sokkot kaptam, ott ájuldoztam, és rögtön arra gondoltam, felhívom a forgalmazót, hogy próbáljuk meg itthon is benyomni valahogy a plázákba. De ez nem rajtam múlik.

- Hogyan fogadták a lengyel nézők?

- Viszonylag sokan voltak, és elég hosszú tapsot kaptunk. Óriási megmérettetés volt nekem, mert lengyel közönségnek mutattuk meg a filmet, amin le tudtam mérni, hogy a lengyelek hogyan értékelik a saját színészeik alakítását. Örültem, hogy a poénok ültek, ami azért nagy szó, mert háromnegyed részben lengyel és negyedrészben magyar a film. Úgy vettem észre, hogy a lengyel közönség vette a lapot, s nagyon jólesett, hogy az egyhetes ottlétem alatt mindennap jött valaki gratulálni, s megköszönni a filmet. Lengyelországban sem dőlt el, hogy művészfilm-e vagy közönségfilm a Csoda Krakkóban. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ott hogy fog menni, jelenleg még forgalmazót keresnek neki.

- A versenyprogramban szerepelt egyébként?

- Igen, tizenkilenc tisztán lengyel produkció között mérettettük meg magunkat. Annak ellenére, hogy ez egy koprodukció, a lengyelek sajátjuknak érezték a filmet, ezért is tették a versenyprogramba. Nem nyertünk semmit, egy ottani elsőfilmes lány vitte a pálmát, aki nagyon erős filmet készített. Úgy vettem észre, hogy Lengyelországban most kezdődött el az a folyamat, ami nálunk pár évvel ezelőtt: a fiatalok debütálása és bemutatkozása. Szerintem mi előrébb tartunk, ott most kezd kialakulni az a változás, amelyet itthon a Simó-osztálynak tulajdonítanak. A mi személyes sikerünk az volt, hogy több fesztiválra is meghívtak bennünket. Többek között a Los Angeles-i lengyel filmnapokra, valamint Cottbusba, Triesztbe, Göteborgba és Ausztriába. Emiatt nem jöttünk üres kézzel haza, de úgy gondolom, hogy a fontosabb meghívásokat majd az itthoni szemlén fogjuk kapni. Egy lengyel srác, aki a sajtóvetítésen látta a filmet, könnyes szemmel mondta, hogy eddig a Hegedűs a háztetőn volt a kedvenc filmje, amit végigbőgött, de mostantól kezdve a Csoda Krakkóban lesz az.... Persze az én filmem más, de fantasztikus, hogy ilyen mély nyomokat hagyott benne.

- A filmed négynyelvű, ami nagy kihívás lehetett a forgatás során.

- Lengyelországban a fesztivál végén odajött hozzám egy lány, aki Krakkóban nőtt fel, most Londonban él, és abszolút forradalminak tartotta ezt a négynyelvűséget. A forgatókönyvírás alatt egy kicsit pánikoltam: hogy a fenébe fogom ezt megcsinálni? A forgatáson azonban már biztos voltam benne, menni fog. Lengyelül nem beszélek, de az oroszból valamennyi visszamaradt, így megértettem bizonyos dolgokat, és túlnyomórészt tolmácsok segítettek. Azokkal a színészekkel pedig, akik tudtak angolul, megértettem magam, de a fontosabb szövegértésnél, jelentősebb utasításoknál mindig volt tolmács. És persze a közép-kelet-európai konyhanyelv angolt is használtuk. Ami még így sem ment, azt kézzel-lábbal magyaráztuk. Egyébként emiatt is hihetetlen jó hangulatban telt a forgatás. Felejthetetlen élmény volt. A film negyedik nyelve a jiddis. Ezzel kapcsolatban hihetetlen mázlim volt, mert a csodarabbit a lengyel színész-doyen, Francziszek Pieczka alakította, aki kiválóan beszél németül, s mivel a jiddis hasonlít a németre, és ő már játszott olyan filmekben, ahol jiddisül kellett beszélni, nem jelentett számára problémát, s gyakorlatilag kirázta a kisujjából a szerepet.

- Ahogy beszélgetek veled, elégedettnek tűnsz. A rengeteg utánajárás, pénzgyűjtés és áldozat megérte tehát?

- Abszolút mértékben. Nem tudom, hányadszorra nézem végig a filmet, s minden nagyképűség nélkül úgy érzem, meg tudtam valósítani azt a darabot az elképzeléseimből, amit szerettem volna. Ehhez hozzájárult, hogy kiváló operatőröm volt, Kardos Sanyi, egy olyan társ, akivel egyszerre lélegeztünk a forgatásokon, de ugyanez elmondható a színészekről is. Úgy érzem, olyan közegben tudtam készíteni a filmet és olyan körülmények között, ahol minden maximálisan adott volt a végső sikerhez. Lehet, hogy sok hiba van benne, és sok mindenbe bele lehet kötni, sőt, én is látok hibákat, de ha újrakezdhetném az egészet, akkor is ugyanígy csinálnám. Az első film az olyan, mint az első szerelem: soha életedben nem fogod elfelejteni.

- Szerinted Simó Sándor elégedett lenne vele?

- A Sanyi? (hosszú szünet) Szerintem igen. A forgatókönyv írása során iszonyatosan sokat gondoltam rá, de a forgatás alatt is, úgy éreztem, mintha végig ott lenne velem. Biztos leszúrna bizonyos dolgok miatt, s talán tudom is, hogy mik miatt, de azt hiszem, csak mormolna szűkszavúan valami pozitívat is. Ő nagyon ritkán dicsért, és akkor is visszafogottan. A felesége látta a filmet, és nagyon meg volt hatódva, azt mondta, sajnálja, hogy a Sanyi nem láthatta - én meg tudom, hogy látta. Szerintem bejött neki - ha meg nem, akkor majd beszélgetek vele róla (nevet). De azt hiszem, hogy nem lenne csalódott.

- A volt osztálytársaid szerették a filmedet?

- Igen, de mi nagyon elfogultak vagyunk egymással. Török Feri látta először. Jóban vagyunk, de nagyon másképp csináljuk a dolgainkat, és nagyon paráztam tőle, hogy mit fog mondani. Már nem emlékszem pontosan a szavaira, csak arra, hogy nagyon bejött neki, s csaknem háromnegyed órán keresztül nem hagyott szóhoz jutni, mert azt fejtegette, mit jelent neki ez a film. S ettől baromira jól éreztem magam. Erdélyi Dani meg egy kicsit részese is a sikernek, mert ő velem dolgozta végig a filmet. A többiek meg agyondrukkolták. Aztán végül azt mondták, hogy ez igen, ez a Dini filmje.

- Melyik forgatás volt emlékezetesebb: a lengyel vagy a magyar?

- Nekem a lengyelországi forgatás felejthetetlen. Az olyan volt, mint egy csoda. Úgy éreztem magam, mint Fellini, vagy nem is tudom, szóval mintha nem is velem történne mindez. A magyar stáb a mai napig visszasírja a forgatást, nem beszélve a színészekről. De én a lengyelektől is azt hallottam, hogy nagyon elégedettek voltak, sőt, már kérdezték is, hogy mikor megyek vissza megint Lengyelországba forgatni. Szóval a krakkói az emlékezetesebb, a magyar meg nagyon simán ment. A hazai pálya előnye. Lengyel színészünk, Maciej Adamczyk Magyarországon is velünk volt, szerintem ő nálunk érezte ugyanazt, amit mi Krakkóban.

- Budapesten ma nagyon nehéz forgatni. Ez Krakkóban másképp van?

- Krzysztof Zanussi volt a társproducer, s a varsói TOR Stúdió a partner, akik mindent elintéztek. Álmomban nem mertem volna gondolni, hogy Krakkó főterét megkaphatjuk például, s hogy be tudunk oda költözni a statisztákkal. Erdélyi Dani volt a produkciós asszisztens, és a főtér közepén remekül mozgatta a tömeget. Mindig azt mondta az embereknek, hogy "Feel the rhythm!" Nekem egyébként nagyon fontos volt, hogy legyen ott egy osztálytársam, s ez sokat jelentett.

- Miért pont Krakkó?

- Részben családi kötelék, mivel a dédszüleim itt éltek. A másik pedig, hogy amikor életemben először jártam Krakkóban, annyira megfogott a hely és a környezet, hogy úgy éreztem, odatartozom. Akkor már biztos voltam benne, hogy a filmem ott fog játszódni. Ez a lengyel fiú - magyar lány történet is valahol önéletrajzi dologból fakadt, s ha már lengyel volt a fiú, akkor Krakkóhoz kötöttem. Szóval a fikció és a valóság keveredik, s a város a koronája az egésznek.

- Szóval akkor részben mégiscsak önéletrajzi ihletésű a film. Sok benne a misztikus elem is.

- Igen, de több olyan mozzanatot is láthatunk benne, amelyeket csak kicsit kellett átformálni ahhoz, hogy a realitásból misztikum legyen. Itt van például a filmbeli pörgettyűjáték. Ezt a dédapám receptje szerint készítettük el a filmben, tehát úgy van kiöntve ólomból és olyan szabályok szerint játsszák a játékot vele, ahogy azt nagyapám leírta egy naplóba 1940 és 1944 között, és ami véletlenül fennmaradt nálunk. A csodarabbi a nevét az ükapám után kapta. Ezek a pici összefüggések számomra nagyon fontosak.

- Kinek ajánlottad a filmet? Az osztálytársaid Simó Sándort tisztelték meg ezzel, de nálad családtagok is felmerülhetnek...

- Természetes, hogy én is Simó Sándornak ajánlottam a filmet, ezzel együtt a köszönetben a stáblistán a közeli hozzátartozóimat - élőket és nem élőket - is feltüntettem. Az élőket azért, mert végigbekkelték velem a film születésének teljes folyamatát, s hát a dédapám is jelen van, akivel életemben nem találkoztam ugyan, de az örökségét rám hagyta, s így ő is ott szerepel. A Tanáromnak felirat szerepel a film végén, s ezzel a kör bezárul. Ezzel tartozunk neki...

- Szerinted szerepelt volna a filmben? A többieknél fel-feltűnt (az Ébrenjárókban szerepelt, illetve egy plakáton a Boldog születésnapot!-ban).

- Tuti. Nagyon szeretett szerepelni, így valamilyen szerepet biztos kapott volna - s aztán meg megsértődött volna, ha kivágom (nevet).

- Hány forgatási nap állt rendelkezésedre, és mennyibe került a film?

- Három hétig Krakkóban, két hétig itthon forgattunk, s összesen 170 millió forintból kellett kihozni a filmet. Harmincegy napot forgattunk végül, bár én sokkal többet, legalább harminchatot szerettem volna. De minimum harminchármat. Aztán szerencsére ez is elég volt, s a végén meg is döbbentünk a vágóasztalnál, hogy mindent felvettünk, s hihetetlen, hogy csupán ennyi idő alatt csináltuk meg ezt a rengeteg jelenetet.

- Hol forgattatok a fővárosban?

- A Kazinczy utcában, Akácfa utcában, a Vörösmarty utcai piacon, a rabbi lakását Törökbálinton forgattuk. Az antikváriumbelsőt a Rumbach Sebestyén utcában. A szobabelsőket általában itthon forgattuk, ettől is mosódik össze a két helyszín. Igazából alig megfejthető, mi hol van.

- Az operatőr mellett kinek jutott még kiemelkedően fontos szerep a stábból?

- A látványtervező Esztán Mónika, a vágó Mógor Ági volt (együtt végeztük el a főiskolát, s mindig vele dolgozom), a zenét pedig Kardos Dániel szerezte, aki az eddigi filmjeimben is közreműködött. A végefőcímdalt, amelyet maga a főhősnő, Bíró Eszter énekel hegedűkísérettel, a Budapest Klezmer Band játssza, és ennek egy változatát adja elő a külföldi Klezmatics együttes is. Ez az a dal, amely meghatározza a filmet, afféle főmotívum, melynek három változata hangzik el az alkotásban. A színészek között a már korábban említett Maciej Adamczyk és Francziszek Pieczka mellett Jerzy Trela játszik, valamint Bíró Eszter a diáklány szerepében, továbbá Békés Itala, aki bámulatosan alakította a nagymama szerepét. Lengyelországban például odajöttek hozzám, hogy honnan szereztem ezt a nagymamát, mert valami egészen fantasztikus volt.

- A történetet nehéz ismertetni, mégis próbáljuk meg összefoglalni két mondatban.

- Van egy srác (Pjotr), aki félig lengyel, egy antikváriumban dolgozik, a nagymamája neveli. Az idős hölgy egész életében egy 16. századi misztikus könyv után kutat, amely egy rabbinál van, s amelynek segítségével vissza lehet hozni a holtakat. Amikor a nagymama meghal, ő is a könyv nyomába ered, hogy a nagymamát visszahozhassa az életbe, így kerül Krakkóba. A magyar lány megjelenése generálja a csodát, mert ennél a lánynál ott van a könyv, amelyet a nagymama egész életében keresett, és ez a lány azért jön Krakkóba, hogy a csodarabbi sírját megcsinálja. A film gyakorlatilag mese, és felveti a kérdést, mi a csoda: a múlt, vagy pedig menni tovább az úton. Itt két ember egymásra találásáról van szó...

- Csoda van a filmben? Tehát látványos effekt, mint valami sci-fiben?

- Csoda van, és még látványos is, de magának a filmnek az üzenete az, hogy nem biztos, hogy az a csoda, amire várunk, hanem valami más, ami ott van az orrunk előtt, csak észre kell venni. Várom a csodát, aztán beüt egy másik, és később esik le, hogy Úristen, ez ahelyett jött! Szerintem tök jó, ha valaki hisz a csodákban. Meg egyébként is, a csoda mindig megtörténik.

- Akkor ezek szerint te önmagadat kívülről látó ember vagy, aki képes magát objektíven vizsgálni?

- Igen. Annak ellenére, hogy nagyon belülről építkezem, belülről működöm.

- Mi lehet a következő munkád?

- Nehéz elengedni ezt a filmet, ami ráadásul még el sem indult, de közben telik az idő, és az ember beleőrül, hogy most már valami új dologba kellene fogni. Legközelebb egy kisjátékfilmet készítek a Kardos Sanyival, amit októberben kezdünk forgatni, s szintén egy álomhoz kapcsolódik. Mivel nekem borzasztó nehezemre esik az írás, így el tudom képzelni, hogy felajánlott forgatókönyvet rendezzek meg. Szeretek írni, bár nem tudom, hogy mennyire csinálom jól, mindenesetre nekem szinte fizikai fájdalom az írás, így ha lenne egy lehetőség, akkor ezerrel belecsapnék, mert egyébként is hiszek a forgatókönyvíró és a rendező kapcsolatában.

- Mi az, ami a saját filmedben nem tetszik, s mi az, ami mások filmjében igen?

- Éppen vágtam a Csoda Krakkóbant, amikor megnéztem a Julie Bertucellinek a Mióta Otar elmentjét, s úgy jöttem ki a moziból, hogy leteszem a lantot, mert ilyen tökéleteset én még nem láttam. Azt mondtam, ez a csaj olyasmit csinált, amit én ha beledöglök, sem tudnék, pedig nagyon közel áll hozzám a téma. Nekem ez a film az etalon. Egyébként megint csak hihetetlen csoda, hogy néhány hete volt szerencsém találkozni a lánnyal Norvégiában egy fesztiválon. Néhány évvel idősebb nálam, és nagyon szimpatikus volt, így borzasztóan örültem, amikor összebarátkoztunk, és személyesen elmondhattam neki, hogy mennyire tetszik a filmje. Amit az én filmemben másképp csinálnék? Nagyon nehéz, mert első filmnél az ember görcsöl, mert nagyon készül rá, s talán ezen a görcsösségen kellene lazítani valamelyest.

- Női rendezőként nehezebb érvényesülni a szakmában?

- Borzasztóan nehéz az egész szakma, nemcsak a nőknek, de ezt az ember választja, és amikor dönt, tudnia kell, mi vár rá. Nem könnyű, s biztos mások is felteszik maguknak a kérdést, hogy tudnának-e mást csinálni - mert megélni ebből nem nagyon lehet. De az a helyzet, hogy én nem tudnék mást csinálni. Nőként nem egyszerű, mert sárkánynak fognak tartani. Ezt a férfiakra kevésbé mondják, vagy nem tudom, de nem erőszakos női filmrendezővel én még nem találkoztam, és én is ilyen vagyok. Amikor egy hajón te vagy a kapitány, vagy egy hadseregben a parancsnok, s rajtad múlik, hogy megnyered-e a háborút, akkor nagyon nehéz azt eldönteni, hogy az érzelmeidre vagy az eszedre hallgass-e. S a forgatás során százszor meghal az ember, mire a végére ér. De a visszajelzések azt mutatják, hogy az emberek szerettek velem dolgozni, és megérte, és ez nagyon jó...

Szerkesztette: Kárpáti György
Fotó: Somlói Kolos