Kárpáti György
Nagy csomagban nagy westernek

Októberben a westernrajongók örülhetnek leginkább a havi DVD-megjelenéseknek, mert egyszerre jön ki (október 19-én) nyolc James Stewart-western. Bár közülük mindössze hármat őriz a filmes köztudat (Asszonylázadás, Folyókanyarban, 73-as Winchester), Stewart miatt érdemes odafigyelni a többi munkára is. Stewart karakterét jellemzően Hollywoodban találták ki. Sajátos típusa az egy közülünk figurának. Naivsága, tisztasága vagy visszahúzódása miatt sebezhetőnek tűnik, de végül győzedelmeskedik. A westernekben gyakran vívódik, múltja sem éppen biopontiszta, ám különleges képessége (mesterlövész vagy törvénytudó stb.), a nők rajongása és a megbánás végül pozitív hőssé emelik: vezető lesz egy elveszett karaván élén vagy seriff egy megtisztításra váró kisvárosban. Stewart játékának megannyi rezdülésével azonosulási lehetőséget nyújt a nézőknek. Ez a western-összeállítás más oldaláról mutatja meg a Becsületből elégtelen főszerepéért Oscarra nominált, majd a philadelphiai történetért Oscart is kapott és később olyan Hitchcock-klasszikusokat jegyző Stewartot, mint a Szédülés, a Hátsó ablak vagy A férfi, aki túl sokat tudott. Az Asszonylázadás volt Stewart első westernszerepe. Jimmy ebben a filmben árnyaltabb alakítással rukkol elő, de ez ebben a műfajban nem megy: többször is háttérbe kerül partnerei mellett. Stewart pályája csúcsán fogta magát, és bevonult a légierőhöz. Számos ütközetet vívott meg sértetlenül, így leszerelése után lába előtt hevert egész Amerika. Miután Stewart visszatért a háborúból és kiünnepelte magát, hamar visszatért a kaptafához is, és újabb filmeket vitt sikerre - nem hagyva cserben természetesen a westernzsánert sem. De érdemes összevetni az Aszonylázadást és A ritka fajtát. Korábban Stewart még egy egész telepes kolóniát irányított magabiztosan és tekintélyparancsolóan a karaván élén viháncolva, tizenöt évvel később egy londoni anyát és lányát kell kvázi idegenvezetnie a prérin. A dolog némiképp önironikus ugyan, de inkább fájó. Még szerencse, hogy az évtizedben több jelentős szereppel és mozival egyenesítette ki eme két filmje okozta csorbát a karrierjében. A 90-es években aztán a zsánerben eltöltött évtizedek lezárásaként egy idős, dörzsölt vadnyugati egérnek adta a hangját egy rajzfilmben (Egérke a vadnyugaton). Az sokkal inkább ironikus, ha nem is feltétlenül tiszteletet parancsoló, egy szarv nélküli marha és két szoknya terelgetésénél.

Asszonylázadás
A nyolc western közül az Asszonylázadás (1939) története a legkorábbi, ugyanis ez már egy remake. Az első feldolgozást 1931-ben készítete Ben Stoloff Destry Rides Again címmel. Az Asszonylázadás rendezője, George Marshall tizenöt évvel később (1954-ben) újra vászonra vitte a történetet (akkor egyszerűen Destry címmel) Audie Murphy főszereplésével. Ráadásul 1950-ben is készült egy változat Shelley Wintersszel a főszerepben Frenchy címmel. Mindez a téma népszerűségét bizonyítja. S hogy miért az Asszonylázadás aratta a legnagyobb sikert a feldolgozások között? A titok a szereposztásban rejlik, ugyanis ennek a változatnak voltak a legnépszerűbb főszereplői. (A 30-as években a sztárkultusz kialakulása után a felkapott színészek a film színvonalától függetlenül tömegeket vonzottak a mozikba.) A főszereplők tehát Marlene Dietrich és James Stewart. A nő Németország második világháború előtti legkiválóbb importcikke, a férfi a nők új kevence. Az Asszonylázadás egy Most, vagy soha! nevű bárban kezdődik. (A település neve is beszédes: Üvegnyak.) A nyitójelenetben Dietrich a Kék angyalt idézően fakad dalra - angolul, egy countryszámra! Az Asszonylázadás hősnője, Frenchy ugyanúgy egy füstös lokálban tűnik elő fekete-fehérben - ezúttal is sötét, rosszul megvilágított helyszínen, de a színpad helyett a tömegből -, s bár nem néz igézően, de hajolgatásával és csípőringásával ugyanúgy megigézi a zsugázó cowboyokat, mint anno Lola szegény szerencsétlen Immanuel Rath professzort. A dekoltázs itt sem semmi, a kombiné csábos, a keblek közül pedig potyognak a dollárok. A bár koszos csürhéje hatalmas kurjongatásokkal és lövöldözéssel nyugtázza a fekete kombinés, hatalmas tollas kalapos díva jelenlétét és uralkodását. (Ezt a seriff ki is mondja: "Frenchy az igazi főnök Bottleneckben!") A jelenet aztán egy óra elteltével más ruházatban ismétlődik meg, hogy a feledékenyebb nézők is tudják, miért is választották ezt a filmet.

Csupán az utolsó tíz percre jut asszonylázadás. Az elégedetlenkedő hölgyek a városban uralkodó gengszterizmus miatt adnak hangot nemtetszésüknek. Mintha aratásra mennének, kaszákkal, vasvillákkal lincshangulatban állnak a kis létszámú, ám annál elszántabb őrző-védő kompánia mellé. Ám addig is láthatjuk, amint a részeges falu bohóca feltápászkodik bendzsójával, s mire egyenesbe kerül némiképp, váratlanul máris sheriff lesz belőle, amitől első lelkesedésében még az alkohollal is szakít (ami ilyen állapotában, egyszeri felkiáltás után elég viccesnek hat). Helyettesnek pedig a legendás Destryt kéri fel, aki nem más, mint James Stewart. Jimmy első városi jelenetében afféle ficsúrként jelenik meg, napernyővel és kanárival a kezében, amint éppen egy csinos hölgyet segít ki a postakocsiból. Öltözetével, modorával, temperamentumával inkább hasonlít egy nagyvárosi bájgúnárra, szívtipró nőhajhászra, semmint a rend szigorú és nem egyszer lesújtó őrére. Később, bár serifftől szokatlan módon erősen pacifista és fegyverellenes, azért a coltok is előkerülnek a pisztolytartóból, s nemcsak az derül ki, hogy Stewart nagy mesterlövész, hanem az is, hogy ellenfelei nem azok. Természetesen a bagórágó polgármester korrupt, aki egyben bíró is, és vastagon érintett a bűnügyekben, vagyis ingatlanok elcsalásában, ami bár törvénytelen, de gyümölcsöző vállalkozás. És minden simán is menne, ha csak az iszákos paprikajancsi lenne a törvény, de mikor megjön a colos mesterlövész, már sejteni lehet, hogy a fekete biznisznek lőttek. Bár a film végén nincs happy end, és bizonyos tekintetben váratlannak is nevezhetnénk, az Asszonylázadást egyértelműen a Kék angyal kvázi amerikai westernparódiájának tekinthetjük. A rendező számos beállításban idézi meg Sternberg klasszikusát, s néhány jelenet mintha egy az egyben a Kék angyalból lenne kiszakítva. Dietrich ezúttal is ujja köré csavarja a jámbor férfiakat, ám közel sem olyan hatásosan, mint Lolaként, s ennek nem a szokatlan közeg, illetve helyszín (vadnyugat) az oka, sokkal inkább a gyenge színészvezetőnek bizonyuló rendező, valamint az a nem mellékes tény, hogy ezt a szerepet egyszer már eljátszotta - mondhatni tökéletesen.

Eszembe jutott még egy vicces adalék: az Asszonylázadásban egy bizonyos orosz származású, Callahannek csúfolt férfi (eredeti nevén Borisz), csóri pókerjátékos - később persze a seriff segédje -, aki a gatyáját is elveszti a démoni nővel vívott kártyapartiban. Callahan itt még pipogya papucsférj, született lúzer, ráadásul bevándorló, ám a harmincegy évvel később ugyanezt a nevet viselő férfivel már nem lehetett ujjat húzni, Piszkos Harry ugyanis legjobb esetben is egy Make My Day! felkiáltással és egy előrántott Magnummal nyomatékosította volna: my name is Harry Callahan.

A filmtörténet örök pillanatai közé tartozik az említett pókerparti miatt a lokálban kirobbanó asszonyverekedés, melyben Borisz felesége (Una Merkel) és Marlene Dietrich perceken keresztül tépi egymást a lokál padlóján a férfi elnyert/elvesztett nadrágja miatt, az ivóban züllő piások legnagyobb örömére. A vállon átdobás mellett helyre láblefeszítéseket is láthatunk, míg az újonnan érkezett seriffhelyettes egy vödör vízzel félbe nem szakítja a ramazurit. A hajcibálós, karmolós verekedés a westerntörténelem emlékezetes női jelenete!

Az ezüst-pataki párbaj
Az ezüst-pataki párbaj (1952) háborús hősét nem James Stewartnak, hanem Audie Murphynek hívták. Őt akkor ismerték meg az emberek, mikor a második világháború után talpig kitüntetésben megjelent a Life címlapján. A háború alatt 240 ellenséget ölt meg, számtalan katonát megsebesített és elfogott. 33 kitüntetéssel szerelt le, így lett a háború egyik legnagyobb amerikai hőse. James Cagneynek megakadt Murphyn a szeme, és elkezdte színészmesterségre tanítani. A Universalnál húsz év alatt 27 filmben szerepelt - többségükben westernben. 1948-tól gyors egymásutánban kapta a munkákat, köztük Az ezüst-pataki párbaj seriffhelyettesének szerepét is. Az Asszonylázadáshoz hasonlóan ebben a filmben is hatalmas vagyon a tét, azonban ezúttal nem birtokokat, házakat, hanem bányákat sajátít ki a bűnbanda. Silver City seriffje (ismét szimbolikus névadás: Ezüstváros az Ezüst-patak mentén, melynek hőse a seriffhelyettes, Ezüst kölyök) nehéz helyzetben van, mert a bandavezért jól fedezik és védik az emberei, mindig tud alibit igazolni. Ráadásul egy csinos hölgy is a vezér segítségére van, aki szépségével elvakítja a megzavarodott seriffet. A külső szerinti névadás jegyében barnaszeműnek hívják a csábító némbert, ahogy a későbbiekben lesz majd dolgunk a westernben kékszeművel (Terence Hill neve nem egy zsánerfilmben) és szőkével (Eastwood A jó, a rossz és a csúfban). Az egyetlen meglepetést az okozza, hogy a történetbe később bekapcsolódó Murphy fokozatosan átveszi a főszerepet, és a végső poén is neki jut, a szerelmes lánnyal és örök boldogsággal együtt.

A címben jelzett ezüst-pataki párbajra is sor kerül végül, ám addig még a seriffnek át kell esnie egy sebesülésen; úrrá kell lennie fogyatékosságán (váll-lövést kap, s felépülése után nem képes behúzni az ujját, így nem tudja elsütni a ravaszt - ez egyébként egy klasszikus westernkonfliktust szül a férfiasságától - fegyverétől - megfosztott vívódó hős tekintetében), s le kell győznie a város szívtipróját és főficsúrját, akit kalapja után elmésen csak Johnny Sombrerónak hívnak (pedig cicanadrágja és csizmája sokkal cikibb).

Audie Murphy nem olyan karakán főszereplő, mint Stewart, habár legalább akkora szívtipró. Sőt Murphyben van valami macsó, amitől hiteles és tiszteletet parancsoló seriffként tekintünk rá. A nagyobb konfliktusok és bonyolultabb jelenetek elkerülése érdekében a rendező, Don Siegel mindössze 70 percesre szabta a játékidőt. Zárásképp érdemes még kitérni az újra csak elhibázott címadásra, amely bár igyekszik megragadni a lényeget, olyan magyartalan, hogy a forgalmazónak fel kellett volna kiáltania: álljunk meg egy szóra!

Folyókanyarban
A következő két filmet Anthony Mann rendezte, aki John Sturges, John Ford és Howard Hawks mellett az egyik legtermékenyebb és legsikeresebb westernrendezőnek számított, különösen az 50-es években. A Folyókanyarban (1952) és a Cowboy az aranyásók között (1954) is klasszikus westernsémára épül. Az ismeretlen hős bekerül egy közösségbe, kiderül róla, hogy kivételes képességgel bír; de nem fogadják be. Aztán felbukkannak a közösséget veszélyeztető gazemberek, s bár outsider hősünk nem akar belekeveredni a konfliktusukba, mégis megküzd a gazemberekkel, legyőzi őket. Ekkor a közösség már befogadná, de most már hősünk nem kér a megbecsülésükből.

James Stewart mindkét esetben cowboyt (marhahajcsárt), illetve kolóniavezetőt alakít, aki idegen a közösségben, nem tudni honnan jött, nem tudni milyen sötét folt piszkította be a múltját - csak azt tudjuk, hogy ezért vezekel szamaritánus tetteivel. A Folyókanyarban egy telepescsapat viszontagságos útját és letelepedését mutatja be, küzdelmüket gyilkos soson indiánok, havas hegyek, aranyláz, korrupt vezetők nehezítik. A főhős elsősorban magára és fegyverére hagyatkozhat ebben a küzdelemben, bár utóbbit csak végszükség esetén használja. Lenézi a társadalmat, mely kapzsi és pénzsóvár. Apró jelenetekben ugyan lehetséges szerelmek, románcok bimbóznak, ám ezek a szálak el is halnak, mivel a hős sorsa a magány. A Folyókanyarban egyik lehetséges szerelmese így előbb egy másik férfival vigasztalódik, majd amikor csalódnia kell annak tisztességtelen szándékai miatt, inkább arctalanul visszatér a közösségbe, ám annak ekkor sincs esélye Stewart szívének meghódítására (a másik nőt pedig egyszerűen kismajomnak nevezi). A hős ugyanis egyetlen célért él, hogy az embereket letelepítse, és élelmet szerezzen nekik. A Folyókanyarban végig izgalmas road movie, melyben a változatos kalandok nem laposodnak el, s bár több részesemény kissé előkészítetlen ugyan (pl. az indiánok támadása), de ez nem csökkenti a film élvezeti értékét. Stewart mellett nem tudunk még egy szereplőt említeni, annyira kilóg a sorból - nemcsak kvalitásai miatt, hanem a többi karakter kidolgozatlansága miatt, meg azért is, mert a legtöbb szereplő elhal mellőle a különböző összecsapásokban.

Cowboy az aranyásók között
A Cowboy az aranyásók között annyiban különbözik a klasszikus westerntől, hogy az aranyláz részben hősünket is eléri. Az ide-oda terelgetett (elvesztett, majd visszalopott) marhacsorda eladása után Jeff (előzőleg Glyn) elcsábul az aranyásók között. (Érdekes közbevetés, hogy a főszereplő csak saját érdekeit nézi, így nem annak adja el a húst, aki rászorul, hanem aki a legtöbbet fizet érte - még ha ezzel cserben is hagyja a közösséget.) A konfliktus ennek megfelelően pont abban csúcsosodik ki, hogy a vad banda a közösség aranybányáját el akarja orozni közönséges kisajátítással és a tulajdonosok meggyilkolásával. Stewart azonban egészen addig nem tesz semmit, amíg az ő területe nincs veszélyben, ám amikor őt is fenyegetik, már magánügyévé válik a végső leszámolás (ugyanaz az ember vette el a marháit a film elején, aki a bányájára is pályázik). Mint szinte valamennyi Stewart-westernben (és a klasszikus westerntematikában általában), megsérül a főhős és a nő is, a főhős elveszti legjobb barátját (akivel életre szóló terveik voltak a meggazdagodást és letelepedést illetően), és a főhős különleges képességére - azaz, hogy mesterlövész -, csak ekkor derül fény. A főgonosz elpusztításával azonban a fenyegetés elmúlik, és az alaszkai bányászok nyugodtan túrhatják ismét a földet, moshatnak aranyat a folyóban.

A Cowboy az aranyásók között erős kezdés után érthetetlenül visszaesik (pedig érdekes a film elején, a hajón játszódó flörtölés és menekülés is), így a témában továbbra is A Sierra Madre kincse marad az etalon, és ezúttal Stewart sem közelíti meg Humphrey Bogartot.

Az éjszakai átkelés
Az éjszakai átkelésben végre találkozik a két nagy háborús veterán: Stewart és Murphy. A film - a többihez hasonlóan - a lovon a városba magányosan beügető férfi totáljával kezdődik, miközben a hangulatos zene meghozza az ember kedvét egy újabb vadnyugati történet megtekintéséhez. A rovott múltú Stewart (bukott fejvadász) ezúttal harmonikával a kezében érkezik meg a vasút végállomásához. Jimmy már kissé őszül, sármja azonban a régi, egy nő rögtön leszólítja, de mire kikezdene vele, máris nyakig van egy piszkos ügyben, sok pénzzel, kétes megbízatással és még kétesebb ügykimenetellel. Mivel egy rablóbanda már háromszor rabolta ki a munkások bérét szállító vasutat, Stewartot megbízzák a pénz célállomásra juttatásával. Ő trükkhöz folyamodik, és egy gyerek cipelte cipődobozba rejti a pénzt, miközben ártatlanul üldögél a vonaton, és közben néha rázendít egy nótára (amely arról szól, hogy miért jó dolog a vasút). Eközben a történet igen lassan csordogál, az ember közben ránéz az órájára egyszer, kétszer, majd azt gondolja magában, oké Jimmy, baromi jó dolog a vasút, és örülünk, hogy jól elzenélgetsz a tehervagonon, de most már nyírd ki a még fel sem tűnő bandavezért, vidd a pénzt a melósoknak, a srácot meg vagy neveld fel, vagy dobd be a zaciba, csak történjen már valami! Ekkor végre belovagol a rablócsapat is, akik a szokásosnál szedett-vedettebbnek tűnnek az ismert rosszfiútoposzokkal (belviszályok a vezető szerepért, telhetetlen rablók, carpe diem életérzés, ösztönlények egymás között). Az egyetlen fordulat a filmben, hogy a rossz és a jó testvérek, de ez sem olyan nagy meglepetés, hogy ne lehetne elárulni - láthattunk már ilyet, nem is egyszer. Stewart szemmel láthatóan öregurasan mozog a filmben, kissé megfáradtan lovagol, nem véletlen, hogy percekre el-eltűnik a cselekményből, olyankor viszont felesleges mellékszálaknál időzünk, ami még vontatottabbá teszi a filmet. Hiába, a kedvelt vasúttematikában láttunk már extraklasszis alkotást (Volt egyszer egy Vadnyugat), annak fényében viszont ez a cselekmény úgy vánszorog, mint ahogy a teljesen érdektelen mellékszereplő idős asszony szamarai bandukolnak, ráadásul hozzájuk hasonlóan a film is céltalanul bóklászik. Az éjszakai átkelés kétségtelenül az egyik leggyengébb láncszeme a megjelenő sorozatnak. Érdekes módon a viszonylag későn feltűnő Audie Murphy sem képes megmenteni a filmet, kettős szerepében hiteltelen, s már az első pillanatban tudjuk, hogy vagy hősi halált hal, vagy ellovagol szerelmével, de mivel utóbbi a legritkább esetben teljesül egy western esetében, marad az...

Shenandoah
A 60-as évek közepén készült Shenandoah az előző alkotásokhoz képest váratlan fordulattal él. A polgárháborúban játszódó történet első percei kísértetiesen emlékeztetnek a Mel Gibson által elkövetett borzalomra, A hazafira. Miközben zajlik a polgárháború (rögtönzött észak-dél összecsapás két percben, ami túl rövid ahhoz, hogy igazán látványos és izgalmas lehessen, de nem is olyan gagyi, hogy kiröhögjük), idősödő férfi nagy családjával vacsorázik, és azon polemizál, hogy jó dolog-e a háború és a rabszolgaság, vagy sem. Vacsora után kiballag a temetőbe, s megtudjuk, hogy felesége évek óta halott. Nemcsak a családot kell eltartania, a gyerekeket felnevelnie, hanem még felesége emlékét is őriznie kell. Templomba jár, de csak azért, mert ez volt neje utolsó akarata. A könnyfacsaró Disney-kezdet nem túl bíztató. Hová tűnt a mácsó James Stewart, aki éveken keresztül lőtte halomra az ellent? Aztán valami mégis történik: a kertészkedő öregurat - van hol azon a bazinagy kétszáz hektáros földön - felszólítja a hadsereg, hogy hat fiát adja be katonának a háborúba. Na, ez már nem tetszik neki, viszont az izgalom elmarad, mivel nem történik semmi különös, erőszak nélkül poroszkál el a csapat. Kimaradt suspence-ziccer. A férfi mindenáron kihagyná a családot és önmagát a háborúból, ám érintetté válik, amikor az északiak elrabolják egyik fiát, ráadásul a kölyök véletlenül került az események középpontjába (játszott egy feketével, az északiak meg azt hitték, a rabszolgája). Itt már bizonyosan tudatosul az emberben, hogy bár nem nagyon reklámozták, ez a film bizony az említett Mel Gibson-mozi eredetije, csak ott a hatás kedvéért a fiút megölték, ezzel bőszítve fel a családapát. Ám miközben várjuk a feszültséget, a kiegyensúlyozott életvitelű apa hozzáadja egyik lányát egy századoshoz, majd nagyapa lesz, ahogy egy kedves családi filmben az előírás. Aztán a család a legnagyobb egyetértésben szedi a sátorfáját, hogy a kissrácot kiszabadítsák, csak éppen azt nem tudják, merre keressék. Az expedíció során előbb előkerül a katonavő, akit korábban szintén elkaptak, majd rögtönzött rabkiszabadítási akció után keresik tovább a fiút. A Shenandoah merőben eltér a többi filmtől. Magányos hős helyett családapa, egyetlen főszereplő helyett számos egyenrangú szereplő. Klasszikus értelemben nem is nevezném a filmet westernnek, persze az, de a szó hétköznapi használatában inkább tarthatnánk háborús filmnek, vagy családi drámának. Kissé lagymatag, de kedves, senkit nem akar bántani, a polgárháborús jelszavakat pedig csak módjával adagolják, nem ez a film elsődleges célja. Sokkal inkább a családi összetartás, szeretet dicshimnusza, ami harminc évvel ezelőtt még bájos volt, s az ember elhitte, hogy tényleg ilyen ártatlanul közelítenek a témához, mögöttes szándék nélkül. Viszont a sírnál elrebegett monológért és az elhibázott befejezésért kár, mert azon túl, hogy mindkettő erőltetett, Stewart valahogy nem olyan hiteles, mint azt máskor, más szerepben megszoktuk. A rendező maga sem tudta, mit akar végül kihozni a történetből, így a legrosszabb megoldást, fél happy endet kaptunk, amely inkább bosszantó, semmint vidám vagy szomorú. Kár érte.

A ritka fajta
A Shenandoah után egy évvel Andrew V. McLaglen új westernt forgatott A ritka fajta címmel. Az elsősorban tévénél dolgozó direktor ezúttal sem tudott csodát tenni a történettel, James Stewart rutinból végzi a dolgát, hozza a karaktert, de megint nem tesz semmi pluszt a filmhez. Ijesztően középszerűen indul a mozi, ami még paródiának sem elég. Egy szarv nélküli herefordi tenyészmarhát hoz két csiricsáré ruhás hölgy Angliából, hogy kicsit felpezsdítsék az amerikai vérvonalat. A 2000 dolláros állatot Stewart kíséri Dodge Citybe vonattal, ám a hölgyek - attól való félelmükben, hogy kedvencük vágóhídra megy, nem pedig egy tenyészfarmra - inkább elkísérik útján a Vindicator nevű négylábút. Ezt követően nyakukba veszik a vadnyugatot, majd a hosszú úton a férfi a maga ügyefogyott módján elkezd udvarolgatni az anyának. A filmben James Stewart kissé együgyű cowboyt alakít olyan vehemenciával, amilyennel egy harmincéves karaktert szoktak eljátszani. Fájdalom, hogy a kezdetben humorosra hangszerelt alkotásban az első percekben Stewart inkább ripacskodik, mint játszik, és hogy a filmben számos olyan poént sütnek el (a marha felökleli az embert, a marha füttyszóra indul, a hölgyek nem értenek bizonyos amerikai szavakat), ami inkább arcpirító, semmint humoros. A film sokkal inkább vadnyugati paródia, semmint igazi western. Aztán váratlanul beindul a történet, előbb egy helyre megvadult marhacsorda, majd egy ökölpárharc jelzi, hogy a film nem élte fel tartalékait. A lelkesedésünket azonban hamar letöri a folytatás. Egy tökbéna szerelmi háromszögbe bonyolódnak a szereplők, miközben a legnagyobb problémát a szarvasmarha elhelyezése jelenti (mint valami családjogi perben). A négylábú masnival a nyakában egyébként is olyan, mint valami kutyaparódia. Aztán a film felénél szélnek eresztik a jószágot, és innentől kezdve már csak szenvedés vár a nézőre, hiába a románcok, az egymásra találó hősök, a film üres, mint a töklámpás, és a legnagyobb felszisszenés még hátravan - a beteljesülő happy end ugyanis nem feledkezik meg a herefordi marháról - ellentétben a nézővel. A film végére teljes karakterváltozáson megy keresztül Stewart szerepe, ám ez nem jellemfejlődés, hanem sokkal inkább amnézia, a színész ugyanis teljesen mást és másképp játszik az alkotás végén, mint az elején. Lehet, hogy azt hitte, ez már egy másik film, netán egy folytatás?