|
Kárpáti György
Nagy csomagban nagy westernek
Októberben a westernrajongók örülhetnek leginkább a havi DVD-megjelenéseknek,
mert egyszerre jön ki (október 19-én) nyolc James Stewart-western. Bár
közülük mindössze hármat őriz a filmes köztudat (Asszonylázadás, Folyókanyarban,
73-as Winchester), Stewart miatt érdemes odafigyelni a többi munkára is.
Stewart karakterét jellemzően Hollywoodban találták ki. Sajátos típusa
az egy közülünk figurának. Naivsága, tisztasága vagy visszahúzódása miatt
sebezhetőnek tűnik, de végül győzedelmeskedik. A westernekben gyakran
vívódik, múltja sem éppen biopontiszta, ám különleges képessége (mesterlövész
vagy törvénytudó stb.), a nők rajongása és a megbánás végül pozitív hőssé
emelik: vezető lesz egy elveszett karaván élén vagy seriff egy megtisztításra
váró kisvárosban. Stewart játékának megannyi rezdülésével azonosulási
lehetőséget nyújt a nézőknek. Ez a western-összeállítás más oldaláról
mutatja meg a Becsületből elégtelen főszerepéért Oscarra nominált, majd
a philadelphiai történetért Oscart is kapott és később olyan Hitchcock-klasszikusokat
jegyző Stewartot, mint a Szédülés, a Hátsó ablak vagy A férfi, aki túl
sokat tudott. Az Asszonylázadás volt Stewart első westernszerepe. Jimmy
ebben a filmben árnyaltabb alakítással rukkol elő, de ez ebben a műfajban
nem megy: többször is háttérbe kerül partnerei mellett. Stewart pályája
csúcsán fogta magát, és bevonult a légierőhöz. Számos ütközetet vívott
meg sértetlenül, így leszerelése után lába előtt hevert egész Amerika.
Miután Stewart visszatért a háborúból és kiünnepelte magát, hamar visszatért
a kaptafához is, és újabb filmeket vitt sikerre - nem hagyva cserben természetesen
a westernzsánert sem. De érdemes összevetni az Aszonylázadást és A ritka
fajtát. Korábban Stewart még egy egész telepes kolóniát irányított magabiztosan
és tekintélyparancsolóan a karaván élén viháncolva, tizenöt évvel később
egy londoni anyát és lányát kell kvázi idegenvezetnie a prérin. A dolog
némiképp önironikus ugyan, de inkább fájó. Még szerencse, hogy az évtizedben
több jelentős szereppel és mozival egyenesítette ki eme két filmje okozta
csorbát a karrierjében. A 90-es években aztán a zsánerben eltöltött évtizedek
lezárásaként egy idős, dörzsölt vadnyugati egérnek adta a hangját egy
rajzfilmben (Egérke a vadnyugaton). Az sokkal inkább ironikus, ha nem
is feltétlenül tiszteletet parancsoló, egy szarv nélküli marha és két
szoknya terelgetésénél.
Asszonylázadás
A nyolc western közül az Asszonylázadás (1939) története a legkorábbi,
ugyanis ez már egy remake. Az első feldolgozást 1931-ben készítete Ben
Stoloff Destry Rides Again címmel. Az Asszonylázadás rendezője, George
Marshall tizenöt évvel később (1954-ben) újra vászonra vitte a történetet
(akkor egyszerűen Destry címmel) Audie Murphy főszereplésével. Ráadásul
1950-ben is készült egy változat Shelley Wintersszel a főszerepben Frenchy
címmel. Mindez a téma népszerűségét bizonyítja. S hogy miért az Asszonylázadás
aratta a legnagyobb sikert a feldolgozások között? A titok a szereposztásban
rejlik, ugyanis ennek a változatnak voltak a legnépszerűbb főszereplői.
(A 30-as években a sztárkultusz kialakulása után a felkapott színészek
a film színvonalától függetlenül tömegeket vonzottak a mozikba.) A főszereplők
tehát Marlene Dietrich és James Stewart. A nő Németország második világháború
előtti legkiválóbb importcikke, a férfi a nők új kevence. Az Asszonylázadás
egy Most, vagy soha! nevű bárban kezdődik. (A település neve is beszédes:
Üvegnyak.) A nyitójelenetben Dietrich a Kék angyalt idézően fakad dalra
- angolul, egy countryszámra! Az Asszonylázadás hősnője, Frenchy ugyanúgy
egy füstös lokálban tűnik elő fekete-fehérben - ezúttal is sötét, rosszul
megvilágított helyszínen, de a színpad helyett a tömegből -, s bár nem
néz igézően, de hajolgatásával és csípőringásával ugyanúgy megigézi a
zsugázó cowboyokat, mint anno Lola szegény szerencsétlen Immanuel Rath
professzort. A dekoltázs itt sem semmi, a kombiné csábos, a keblek közül
pedig potyognak a dollárok. A bár koszos csürhéje hatalmas kurjongatásokkal
és lövöldözéssel nyugtázza a fekete kombinés, hatalmas tollas kalapos
díva jelenlétét és uralkodását. (Ezt a seriff ki is mondja: "Frenchy
az igazi főnök Bottleneckben!") A jelenet aztán egy óra elteltével
más ruházatban ismétlődik meg, hogy a feledékenyebb nézők is tudják, miért
is választották ezt a filmet.
Csupán az utolsó tíz percre jut asszonylázadás. Az elégedetlenkedő hölgyek
a városban uralkodó gengszterizmus miatt adnak hangot nemtetszésüknek.
Mintha aratásra mennének, kaszákkal, vasvillákkal lincshangulatban állnak
a kis létszámú, ám annál elszántabb őrző-védő kompánia mellé. Ám addig
is láthatjuk, amint a részeges falu bohóca feltápászkodik bendzsójával,
s mire egyenesbe kerül némiképp, váratlanul máris sheriff lesz belőle,
amitől első lelkesedésében még az alkohollal is szakít (ami ilyen állapotában,
egyszeri felkiáltás után elég viccesnek hat). Helyettesnek pedig a legendás
Destryt kéri fel, aki nem más, mint James Stewart. Jimmy első városi jelenetében
afféle ficsúrként jelenik meg, napernyővel és kanárival a kezében, amint
éppen egy csinos hölgyet segít ki a postakocsiból. Öltözetével, modorával,
temperamentumával inkább hasonlít egy nagyvárosi bájgúnárra, szívtipró
nőhajhászra, semmint a rend szigorú és nem egyszer lesújtó őrére. Később,
bár serifftől szokatlan módon erősen pacifista és fegyverellenes, azért
a coltok is előkerülnek a pisztolytartóból, s nemcsak az derül ki, hogy
Stewart nagy mesterlövész, hanem az is, hogy ellenfelei nem azok. Természetesen
a bagórágó polgármester korrupt, aki egyben bíró is, és vastagon érintett
a bűnügyekben, vagyis ingatlanok elcsalásában, ami bár törvénytelen, de
gyümölcsöző vállalkozás. És minden simán is menne, ha csak az iszákos
paprikajancsi lenne a törvény, de mikor megjön a colos mesterlövész, már
sejteni lehet, hogy a fekete biznisznek lőttek. Bár a film végén nincs
happy end, és bizonyos tekintetben váratlannak is nevezhetnénk, az Asszonylázadást
egyértelműen a Kék angyal kvázi amerikai westernparódiájának tekinthetjük.
A rendező számos beállításban idézi meg Sternberg klasszikusát, s néhány
jelenet mintha egy az egyben a Kék angyalból lenne kiszakítva. Dietrich
ezúttal is ujja köré csavarja a jámbor férfiakat, ám közel sem olyan hatásosan,
mint Lolaként, s ennek nem a szokatlan közeg, illetve helyszín (vadnyugat)
az oka, sokkal inkább a gyenge színészvezetőnek bizonyuló rendező, valamint
az a nem mellékes tény, hogy ezt a szerepet egyszer már eljátszotta -
mondhatni tökéletesen.
Eszembe jutott még egy vicces adalék: az Asszonylázadásban egy bizonyos
orosz származású, Callahannek csúfolt férfi (eredeti nevén Borisz), csóri
pókerjátékos - később persze a seriff segédje -, aki a gatyáját is elveszti
a démoni nővel vívott kártyapartiban. Callahan itt még pipogya papucsférj,
született lúzer, ráadásul bevándorló, ám a harmincegy évvel később ugyanezt
a nevet viselő férfivel már nem lehetett ujjat húzni, Piszkos Harry ugyanis
legjobb esetben is egy Make My Day! felkiáltással és egy előrántott Magnummal
nyomatékosította volna: my name is Harry Callahan.
A filmtörténet örök pillanatai közé tartozik az említett pókerparti miatt
a lokálban kirobbanó asszonyverekedés, melyben Borisz felesége (Una Merkel)
és Marlene Dietrich perceken keresztül tépi egymást a lokál padlóján a
férfi elnyert/elvesztett nadrágja miatt, az ivóban züllő piások legnagyobb
örömére. A vállon átdobás mellett helyre láblefeszítéseket is láthatunk,
míg az újonnan érkezett seriffhelyettes egy vödör vízzel félbe nem szakítja
a ramazurit. A hajcibálós, karmolós verekedés a westerntörténelem emlékezetes
női jelenete!
Az ezüst-pataki párbaj
Az ezüst-pataki párbaj (1952) háborús hősét nem James Stewartnak, hanem
Audie Murphynek hívták. Őt akkor ismerték meg az emberek, mikor a második
világháború után talpig kitüntetésben megjelent a Life címlapján. A háború
alatt 240 ellenséget ölt meg, számtalan katonát megsebesített és elfogott.
33 kitüntetéssel szerelt le, így lett a háború egyik legnagyobb amerikai
hőse. James Cagneynek megakadt Murphyn a szeme, és elkezdte színészmesterségre
tanítani. A Universalnál húsz év alatt 27 filmben szerepelt - többségükben
westernben. 1948-tól gyors egymásutánban kapta a munkákat, köztük Az ezüst-pataki
párbaj seriffhelyettesének szerepét is. Az Asszonylázadáshoz hasonlóan
ebben a filmben is hatalmas vagyon a tét, azonban ezúttal nem birtokokat,
házakat, hanem bányákat sajátít ki a bűnbanda. Silver City seriffje (ismét
szimbolikus névadás: Ezüstváros az Ezüst-patak mentén, melynek hőse a
seriffhelyettes, Ezüst kölyök) nehéz helyzetben van, mert a bandavezért
jól fedezik és védik az emberei, mindig tud alibit igazolni. Ráadásul
egy csinos hölgy is a vezér segítségére van, aki szépségével elvakítja
a megzavarodott seriffet. A külső szerinti névadás jegyében barnaszeműnek
hívják a csábító némbert, ahogy a későbbiekben lesz majd dolgunk a westernben
kékszeművel (Terence Hill neve nem egy zsánerfilmben) és szőkével (Eastwood
A jó, a rossz és a csúfban). Az egyetlen meglepetést az okozza, hogy a
történetbe később bekapcsolódó Murphy fokozatosan átveszi a főszerepet,
és a végső poén is neki jut, a szerelmes lánnyal és örök boldogsággal
együtt.
A címben jelzett ezüst-pataki párbajra is sor kerül végül, ám addig még
a seriffnek át kell esnie egy sebesülésen; úrrá kell lennie fogyatékosságán
(váll-lövést kap, s felépülése után nem képes behúzni az ujját, így nem
tudja elsütni a ravaszt - ez egyébként egy klasszikus westernkonfliktust
szül a férfiasságától - fegyverétől - megfosztott vívódó hős tekintetében),
s le kell győznie a város szívtipróját és főficsúrját, akit kalapja után
elmésen csak Johnny Sombrerónak hívnak (pedig cicanadrágja és csizmája
sokkal cikibb).
Audie Murphy nem olyan karakán főszereplő, mint Stewart, habár legalább
akkora szívtipró. Sőt Murphyben van valami macsó, amitől hiteles és tiszteletet
parancsoló seriffként tekintünk rá. A nagyobb konfliktusok és bonyolultabb
jelenetek elkerülése érdekében a rendező, Don Siegel mindössze 70 percesre
szabta a játékidőt. Zárásképp érdemes még kitérni az újra csak elhibázott
címadásra, amely bár igyekszik megragadni a lényeget, olyan magyartalan,
hogy a forgalmazónak fel kellett volna kiáltania: álljunk meg egy szóra!
Folyókanyarban
A következő két filmet Anthony Mann rendezte, aki John Sturges, John Ford
és Howard Hawks mellett az egyik legtermékenyebb és legsikeresebb westernrendezőnek
számított, különösen az 50-es években. A Folyókanyarban (1952) és a Cowboy
az aranyásók között (1954) is klasszikus westernsémára épül. Az ismeretlen
hős bekerül egy közösségbe, kiderül róla, hogy kivételes képességgel bír;
de nem fogadják be. Aztán felbukkannak a közösséget veszélyeztető gazemberek,
s bár outsider hősünk nem akar belekeveredni a konfliktusukba, mégis megküzd
a gazemberekkel, legyőzi őket. Ekkor a közösség már befogadná, de most
már hősünk nem kér a megbecsülésükből.
James Stewart mindkét esetben cowboyt (marhahajcsárt), illetve kolóniavezetőt
alakít, aki idegen a közösségben, nem tudni honnan jött, nem tudni milyen
sötét folt piszkította be a múltját - csak azt tudjuk, hogy ezért vezekel
szamaritánus tetteivel. A Folyókanyarban egy telepescsapat viszontagságos
útját és letelepedését mutatja be, küzdelmüket gyilkos soson indiánok,
havas hegyek, aranyláz, korrupt vezetők nehezítik. A főhős elsősorban
magára és fegyverére hagyatkozhat ebben a küzdelemben, bár utóbbit csak
végszükség esetén használja. Lenézi a társadalmat, mely kapzsi és pénzsóvár.
Apró jelenetekben ugyan lehetséges szerelmek, románcok bimbóznak, ám ezek
a szálak el is halnak, mivel a hős sorsa a magány. A Folyókanyarban egyik
lehetséges szerelmese így előbb egy másik férfival vigasztalódik, majd
amikor csalódnia kell annak tisztességtelen szándékai miatt, inkább arctalanul
visszatér a közösségbe, ám annak ekkor sincs esélye Stewart szívének meghódítására
(a másik nőt pedig egyszerűen kismajomnak nevezi). A hős ugyanis egyetlen
célért él, hogy az embereket letelepítse, és élelmet szerezzen nekik.
A Folyókanyarban végig izgalmas road movie, melyben a változatos kalandok
nem laposodnak el, s bár több részesemény kissé előkészítetlen ugyan (pl.
az indiánok támadása), de ez nem csökkenti a film élvezeti értékét. Stewart
mellett nem tudunk még egy szereplőt említeni, annyira kilóg a sorból
- nemcsak kvalitásai miatt, hanem a többi karakter kidolgozatlansága miatt,
meg azért is, mert a legtöbb szereplő elhal mellőle a különböző összecsapásokban.
Cowboy az aranyásók között
A Cowboy az aranyásók között annyiban különbözik a klasszikus westerntől,
hogy az aranyláz részben hősünket is eléri. Az ide-oda terelgetett (elvesztett,
majd visszalopott) marhacsorda eladása után Jeff (előzőleg Glyn) elcsábul
az aranyásók között. (Érdekes közbevetés, hogy a főszereplő csak saját
érdekeit nézi, így nem annak adja el a húst, aki rászorul, hanem aki a
legtöbbet fizet érte - még ha ezzel cserben is hagyja a közösséget.) A
konfliktus ennek megfelelően pont abban csúcsosodik ki, hogy a vad banda
a közösség aranybányáját el akarja orozni közönséges kisajátítással és
a tulajdonosok meggyilkolásával. Stewart azonban egészen addig nem tesz
semmit, amíg az ő területe nincs veszélyben, ám amikor őt is fenyegetik,
már magánügyévé válik a végső leszámolás (ugyanaz az ember vette el a
marháit a film elején, aki a bányájára is pályázik). Mint szinte valamennyi
Stewart-westernben (és a klasszikus westerntematikában általában), megsérül
a főhős és a nő is, a főhős elveszti legjobb barátját (akivel életre szóló
terveik voltak a meggazdagodást és letelepedést illetően), és a főhős
különleges képességére - azaz, hogy mesterlövész -, csak ekkor derül fény.
A főgonosz elpusztításával azonban a fenyegetés elmúlik, és az alaszkai
bányászok nyugodtan túrhatják ismét a földet, moshatnak aranyat a folyóban.
A Cowboy az aranyásók között erős kezdés után érthetetlenül visszaesik
(pedig érdekes a film elején, a hajón játszódó flörtölés és menekülés
is), így a témában továbbra is A Sierra Madre kincse marad az etalon,
és ezúttal Stewart sem közelíti meg Humphrey Bogartot.
Az éjszakai átkelés
Az éjszakai átkelésben végre találkozik a két nagy háborús veterán: Stewart
és Murphy. A film - a többihez hasonlóan - a lovon a városba magányosan
beügető férfi totáljával kezdődik, miközben a hangulatos zene meghozza
az ember kedvét egy újabb vadnyugati történet megtekintéséhez. A rovott
múltú Stewart (bukott fejvadász) ezúttal harmonikával a kezében érkezik
meg a vasút végállomásához. Jimmy már kissé őszül, sármja azonban a régi,
egy nő rögtön leszólítja, de mire kikezdene vele, máris nyakig van egy
piszkos ügyben, sok pénzzel, kétes megbízatással és még kétesebb ügykimenetellel.
Mivel egy rablóbanda már háromszor rabolta ki a munkások bérét szállító
vasutat, Stewartot megbízzák a pénz célállomásra juttatásával. Ő trükkhöz
folyamodik, és egy gyerek cipelte cipődobozba rejti a pénzt, miközben
ártatlanul üldögél a vonaton, és közben néha rázendít egy nótára (amely
arról szól, hogy miért jó dolog a vasút). Eközben a történet igen lassan
csordogál, az ember közben ránéz az órájára egyszer, kétszer, majd azt
gondolja magában, oké Jimmy, baromi jó dolog a vasút, és örülünk, hogy
jól elzenélgetsz a tehervagonon, de most már nyírd ki a még fel sem tűnő
bandavezért, vidd a pénzt a melósoknak, a srácot meg vagy neveld fel,
vagy dobd be a zaciba, csak történjen már valami! Ekkor végre belovagol
a rablócsapat is, akik a szokásosnál szedett-vedettebbnek tűnnek az ismert
rosszfiútoposzokkal (belviszályok a vezető szerepért, telhetetlen rablók,
carpe diem életérzés, ösztönlények egymás között). Az egyetlen fordulat
a filmben, hogy a rossz és a jó testvérek, de ez sem olyan nagy meglepetés,
hogy ne lehetne elárulni - láthattunk már ilyet, nem is egyszer. Stewart
szemmel láthatóan öregurasan mozog a filmben, kissé megfáradtan lovagol,
nem véletlen, hogy percekre el-eltűnik a cselekményből, olyankor viszont
felesleges mellékszálaknál időzünk, ami még vontatottabbá teszi a filmet.
Hiába, a kedvelt vasúttematikában láttunk már extraklasszis alkotást (Volt
egyszer egy Vadnyugat), annak fényében viszont ez a cselekmény úgy vánszorog,
mint ahogy a teljesen érdektelen mellékszereplő idős asszony szamarai
bandukolnak, ráadásul hozzájuk hasonlóan a film is céltalanul bóklászik.
Az éjszakai átkelés kétségtelenül az egyik leggyengébb láncszeme a megjelenő
sorozatnak. Érdekes módon a viszonylag későn feltűnő Audie Murphy sem
képes megmenteni a filmet, kettős szerepében hiteltelen, s már az első
pillanatban tudjuk, hogy vagy hősi halált hal, vagy ellovagol szerelmével,
de mivel utóbbi a legritkább esetben teljesül egy western esetében, marad
az...
Shenandoah
A 60-as évek közepén készült Shenandoah az előző alkotásokhoz képest váratlan
fordulattal él. A polgárháborúban játszódó történet első percei kísértetiesen
emlékeztetnek a Mel Gibson által elkövetett borzalomra, A hazafira. Miközben
zajlik a polgárháború (rögtönzött észak-dél összecsapás két percben, ami
túl rövid ahhoz, hogy igazán látványos és izgalmas lehessen, de nem is
olyan gagyi, hogy kiröhögjük), idősödő férfi nagy családjával vacsorázik,
és azon polemizál, hogy jó dolog-e a háború és a rabszolgaság, vagy sem.
Vacsora után kiballag a temetőbe, s megtudjuk, hogy felesége évek óta
halott. Nemcsak a családot kell eltartania, a gyerekeket felnevelnie,
hanem még felesége emlékét is őriznie kell. Templomba jár, de csak azért,
mert ez volt neje utolsó akarata. A könnyfacsaró Disney-kezdet nem túl
bíztató. Hová tűnt a mácsó James Stewart, aki éveken keresztül lőtte halomra
az ellent? Aztán valami mégis történik: a kertészkedő öregurat - van hol
azon a bazinagy kétszáz hektáros földön - felszólítja a hadsereg, hogy
hat fiát adja be katonának a háborúba. Na, ez már nem tetszik neki, viszont
az izgalom elmarad, mivel nem történik semmi különös, erőszak nélkül poroszkál
el a csapat. Kimaradt suspence-ziccer. A férfi mindenáron kihagyná a családot
és önmagát a háborúból, ám érintetté válik, amikor az északiak elrabolják
egyik fiát, ráadásul a kölyök véletlenül került az események középpontjába
(játszott egy feketével, az északiak meg azt hitték, a rabszolgája). Itt
már bizonyosan tudatosul az emberben, hogy bár nem nagyon reklámozták,
ez a film bizony az említett Mel Gibson-mozi eredetije, csak ott a hatás
kedvéért a fiút megölték, ezzel bőszítve fel a családapát. Ám miközben
várjuk a feszültséget, a kiegyensúlyozott életvitelű apa hozzáadja egyik
lányát egy századoshoz, majd nagyapa lesz, ahogy egy kedves családi filmben
az előírás. Aztán a család a legnagyobb egyetértésben szedi a sátorfáját,
hogy a kissrácot kiszabadítsák, csak éppen azt nem tudják, merre keressék.
Az expedíció során előbb előkerül a katonavő, akit korábban szintén elkaptak,
majd rögtönzött rabkiszabadítási akció után keresik tovább a fiút. A Shenandoah
merőben eltér a többi filmtől. Magányos hős helyett családapa, egyetlen
főszereplő helyett számos egyenrangú szereplő. Klasszikus értelemben nem
is nevezném a filmet westernnek, persze az, de a szó hétköznapi használatában
inkább tarthatnánk háborús filmnek, vagy családi drámának. Kissé lagymatag,
de kedves, senkit nem akar bántani, a polgárháborús jelszavakat pedig
csak módjával adagolják, nem ez a film elsődleges célja. Sokkal inkább
a családi összetartás, szeretet dicshimnusza, ami harminc évvel ezelőtt
még bájos volt, s az ember elhitte, hogy tényleg ilyen ártatlanul közelítenek
a témához, mögöttes szándék nélkül. Viszont a sírnál elrebegett monológért
és az elhibázott befejezésért kár, mert azon túl, hogy mindkettő erőltetett,
Stewart valahogy nem olyan hiteles, mint azt máskor, más szerepben megszoktuk.
A rendező maga sem tudta, mit akar végül kihozni a történetből, így a
legrosszabb megoldást, fél happy endet kaptunk, amely inkább bosszantó,
semmint vidám vagy szomorú. Kár érte.
A ritka fajta
A Shenandoah után egy évvel Andrew V. McLaglen új westernt forgatott A
ritka fajta címmel. Az elsősorban tévénél dolgozó direktor ezúttal sem
tudott csodát tenni a történettel, James Stewart rutinból végzi a dolgát,
hozza a karaktert, de megint nem tesz semmi pluszt a filmhez. Ijesztően
középszerűen indul a mozi, ami még paródiának sem elég. Egy szarv nélküli
herefordi tenyészmarhát hoz két csiricsáré ruhás hölgy Angliából, hogy
kicsit felpezsdítsék az amerikai vérvonalat. A 2000 dolláros állatot Stewart
kíséri Dodge Citybe vonattal, ám a hölgyek - attól való félelmükben, hogy
kedvencük vágóhídra megy, nem pedig egy tenyészfarmra - inkább elkísérik
útján a Vindicator nevű négylábút. Ezt követően nyakukba veszik a vadnyugatot,
majd a hosszú úton a férfi a maga ügyefogyott módján elkezd udvarolgatni
az anyának. A filmben James Stewart kissé együgyű cowboyt alakít olyan
vehemenciával, amilyennel egy harmincéves karaktert szoktak eljátszani.
Fájdalom, hogy a kezdetben humorosra hangszerelt alkotásban az első percekben
Stewart inkább ripacskodik, mint játszik, és hogy a filmben számos olyan
poént sütnek el (a marha felökleli az embert, a marha füttyszóra indul,
a hölgyek nem értenek bizonyos amerikai szavakat), ami inkább arcpirító,
semmint humoros. A film sokkal inkább vadnyugati paródia, semmint igazi
western. Aztán váratlanul beindul a történet, előbb egy helyre megvadult
marhacsorda, majd egy ökölpárharc jelzi, hogy a film nem élte fel tartalékait.
A lelkesedésünket azonban hamar letöri a folytatás. Egy tökbéna szerelmi
háromszögbe bonyolódnak a szereplők, miközben a legnagyobb problémát a
szarvasmarha elhelyezése jelenti (mint valami családjogi perben). A négylábú
masnival a nyakában egyébként is olyan, mint valami kutyaparódia. Aztán
a film felénél szélnek eresztik a jószágot, és innentől kezdve már csak
szenvedés vár a nézőre, hiába a románcok, az egymásra találó hősök, a
film üres, mint a töklámpás, és a legnagyobb felszisszenés még hátravan
- a beteljesülő happy end ugyanis nem feledkezik meg a herefordi marháról
- ellentétben a nézővel. A film végére teljes karakterváltozáson megy
keresztül Stewart szerepe, ám ez nem jellemfejlődés, hanem sokkal inkább
amnézia, a színész ugyanis teljesen mást és másképp játszik az alkotás
végén, mint az elején. Lehet, hogy azt hitte, ez már egy másik film, netán
egy folytatás?
|