Abed-Hadi Forát
Nézem... Hallgatom...

Nézem a tévét. Valami film megy egy kereskedelmi csatornán. Punnyadok. Nem dob fel, pedig már annak örülnöm kéne, hogy nem a gépem előtt ülök. Nézem a filmet. Hallgatom a hangját. Leugrik néha. Olcsó szinkron. Unalomig ismert, kevéssé karakteres hangok. Meg az az öt karakteres. Ugyanaz a húszegynéhány hang, bármelyik csatornára kapcsolok. Jó esetben szinkrongépek, ami azt jelenti, pontosak és gyorsan dolgoznak. Akkor kevesebb a vágó dolga. Kevés az olyan jó rendező, aki ellenáll a darálónak, és jó szereposztást csinál. Mint mondjuk Aprics László a Maffiózókhoz. Vagy Nikodém Zsigmond a Szex és New Yorkhoz. Pedig egy jó szinkron, a jó duma meg a jó színészek még egy közepes filmet is képesek feldobni. A rendező jó hangot, jó színészt választ, ami illik a karakterhez, és aki el is tudja játszani. Olcsó szinkron. Ez a lényeg. Ez a varázsszó. Olcsó. A megrendelő diktál. Neki elég, ha csak "magyarul" beszél a filmje. A fenét, dehogy beszél, ugat, épp csak meg lehet hallgatni. Persze a lelkesebb nézőktől még mindig hallom a már jól ismert mondatot, hogy a magyar szinkronok csodájára járhat a világ. Aha, ha egy-egy filmforgalmazó hagyja, hogy az alkotók megrázzák magukat. De az ritka.

Mára már a szakma szókincse is megváltozott. Szinte teljesen eltűnt az a szó, hogy szinkrondramaturg. Fordító létezik csak. Az ma a menő. Pedig óriási a különbség. A fordító fordít, a dramaturg játszik. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a fordító nem rendes ember, vagy mi. Csak más. Más a dolga. Adott esetben pontosabb, hogy azt ne mondjam, korrektebb, és bizony van olyan "műélvező", aki ezt többre becsüli, mint amit egy jó dramaturgtól kaphat. Aki talán önkényesebb, elferdít néha ezt-azt (ez is a gúnyneve: ferdítő), urambocsá ki is talál dolgokat, hogy javítson a végeredményen, mert arra sajnos sokszor rá is fér ebben a szutyokdömpingben, ami manapság eláraszt minket. A magam részéről azt is nagyon szeretem, ha le se fordítja, csak megérti, mi van, és újraírja a beszélgetéseket. Simán lehet, hogy sokkal jobb lesz, mint az eredeti, különösen, ha az angolul van. Mert az, ugye, ha finom akarok lenni, korántsem olyan gazdag - anglománok, ne most gyertek Shakespeare-rel! -, mint a magyar nyelv.

Ebben is az a szép, hogy ez is olyasmi, amihez mindenki "jobban" ért. A múltkor az inernetet böngészve felháborodott "hozzáértők" véleményeibe botlottam. Angolul feltehetően nagyon jól beszélő sznob bölcsésztársaság volt, akik kedvenc sorozatuk védelmében osztották meg egymással aggályaikat. Mondhatnám úgy is, vadul fikázták a magyar szöveget. Mert ők bizony mindig utánanéznek az eredeti szövegnek, így a magyar szöveg írója azonnal megbukik! És az a köcsög fordító már megint mást írt, mint ahogy az angolul van! Akkor lóg csak ki a lóláb, amikor olyan filmről cserélnek eszmét, amelynek nem látták az eredeti szövegét, és nem is gyalázzák. Sőt, mintha élvezték volna! Olyankor jó vajon a fordítás, a dramaturgia?

Az egész ott kezdődött, amikor az ember elkezdett nyelvet tanulni, és az idő tájt beült a moziba. Ott villámcsapásként érte az élmény, hogy a film feliratában mást olvasott, mint amit hallott! Hoppá! Csalás! Ezek átvernek! Igen, ez igaz. Csakhogy a nyájas néző elfeledkezik néhány kevésbé látványos, de annál nagyobb jelentőségű részletről. A felirat esetében például arról, hogy amíg azt a gondolatot, amit valaki könnyedén kimond a vásznon, azt neki elolvasnia kell - ráadásul nem is akármilyen nyelven, hanem magyarul, ami mondjuk az angolnál sokkal bonyolultabb. (Kultúrsznob anglomán, még mindig hallgass!) És az olvasás sokaknak kicsit több időbe telik, különösen egy olyan országban, ahol rohamosan nő a funkcionális analfabéták létszáma, hála az egyre kaotikusabb oktatásnak és a fogyasztói lét nem elhanyagolható idiotizáló hatásainak. (Amiben komoly szerepet képviselnek az egyre nagyobb tömegben ránk zúduló filmipari termékek.) Szóval, a fenti probléma megoldása nem kis feladat, és nem is fordítani kell tudni hozzá. Hanem magyarul kell tudni, jó stílusérzékkel kell bírni, rá kell ismerni a figurák karakterére, és ezek csak a szakma alapjai, ami felett már csak hab a tortán, ha valaki, mint a legjobbak (Tóth Tamás, Pataricza Eszter, Speier Dávid, Heltai Olga, Csalló Kinga és mások, akiket szintén nagyra becsülök, de tőlük most elnézést kérek) még extra humorérzékkel, drámai kifejezőerővel, nyelvi leleménnyel is győzik. De habbal igazán élvezetes a torta, nem?

A szinkron esetében sincs időbeli szabadsága a dramaturgnak: ott a látvány köti a kezét. Mert a száj mozgásához - és jó esetben csak ahhoz, kevésbé jó esetben, ha a száj nem látszik ugyan, az elhangzottak időtartamához - kell igazodnia, és a magyar szöveg nem lehet hosszabb, de rövidebb sem az eredetinél. Sokszor láthatjuk mégis a tévében, hogy amikor még bőven halljuk a hangot, a képen a színész már rég mozdulatlan szájjal néz maga elé, vagy éppen fordítva, még tátog a boldogtalan, alóla meg már kifutott a hang. Kiábrándító, igaz?

Az angolban nagyon tudós társaság figyelmébe is ajánlom, hogy az előbb szakmát emlegettem. Csak azért, mert kritikáik azt mutatják, fogalmuk sincs, mibe beszélnek bele. Mivel örülnek, hogy újból ráleltek a tudásukra, és azt hiszik, az a világ közepe, fel sem merül bennük, hogy egy komplex dologba kapnak, amikor úgy vélik, a fordítást bírálják. Csakhogy a rossz fordítás esetében szétesik a film, a jelenet, és/vagy erőtlenné válnak a karakterek, a helyzetek. (Ezért mondtam fentebb, hogy a jó szinkrondramaturgiai munkával sokat lehet dobni a filmen.) Ha a figurák plasztikusabbak, a helyzetek ütősebbek lesznek, bármennyire is eltérjen a magyar szöveg az eredetitől, attól az még lehet jó munka, különösen, ha az utána következő stábtagoknak a dramaturg nem nehezíti a dolgát.

Aztán olvastam a Muszterben a múltkor Góz Tamás írását A magyarok hangoskodásairól címmel (Muszter, 2004. június). Jó cikk, csupa érdekes dologgal. Azért hozzáfűzném, amit belülről látok, nem azért, mert helyesbíteni akarnám, hanem mert szívesen kiegészíteném az általa vázolt képet. Már ha nem bántom meg vele. Ha netán mégis, akkor ez úton kérek tőle elnézést. Azt is mondja, hogy a kereskedelmi tévék vezetőinek elege lett a gagyi szinkronokból, és, idézem Tamást: "elkezdtek minőségi szempontok szerint válogatni". Messziről, hunyorítva biztos igaznak is látszik, meg biztos van olyan tévé, amelynek bizonyos filmjeinél tényleg így van. De amúgy általánosan ezt kijelenteni... Több, mint jó vicc. Persze ők biztos ezt állítják magukról. Csak soha ne felejtsük el, hogy nemzetközi színvonalú egyenmarketing túlélőtúrákon edzett szivarokról van szó, akiknek szinte hivatásuk, hogy bárkit elkábítsanak. Hát nem ez egy kereskedő dolga? Akkor mégis jól végzik a feladatukat?

Példának okáért az egyik kereskedelmi tévé viszonylag szoros összefonódásban él az egyik nagy, mit nagy, gólem stúdióval. A stúdió hirtelen dagadt nagyra, ami kényszerpályára is állította. Beszállt az akkor már javában folyó meccsbe, az alávágásba. Ha a nyájas olvasónak még nem tetszik ismerni ennek a játéknak a mibenlétét, elmondjuk: ez az árral való aláígérgetést jelenti. Ami egy idő után bizonyos paradoxont vonz magával. Ahogy telik az idő, minden úgy lesz egyre drágább. Kivéve a szinkront. (És most senki közgazdász ne gondoljon arra, hogy kiokít a szabad verseny áldásairól! Ez ugyanis az élet, nem tananyag.) Vázolom: mivel minden egyre drágább, a stúdió vezetőinek egyre több lét kell kivenniük a vállalkozásból, különben miből futná a puccparádéra. Ha tehát nem drágítanak, akkor többet kell gyártani. De mivel, mint ismeretes, inflálódó közeg a miénk, ahogy nekik több kell az élet ügyes-bajos dolgaira, elvileg a dolgozóknak is többet kellene fizetniük. Na nem oda Buda! Többet gyártani egy felosztott piacon csak úgy lehet, ha mástól veszik el a munkát. Hogyan? Ha aláígérnek az árnak. De akkor hogy fizethetnek többet azoknak, akik el is végzik a munkát? Sehogy. Inkább megfenyegetik, hogy ha nem dolgoznak kevesebbért többet, nem lesz munkájuk, nemhogy náluk, de máshol sem. Ha egy balga kötekedik, akkor az első rossz szónál repül, legyen bár rendező, hangmérnök vagy dramaturg, azaz bocsánat, fordító. Pedig még az átlagos alulfizetettségben tengődőkhöz képest is mocsok módon fizetettek (és még adócsalni se tudnak, ha akarnának se), teljesen jogos, ha többet kérnek a feszítettebb tempójú, nagyobb mennyiségű, jobb minőségű munkáért. Ja, és persze életüket és vérüket, vagyis mindig álljanak készenlétben. Nem kezdődhet úgy egy mondatuk, hogy "De én most éppen Szarvason nyaralok..." Azaz persze, kezdődhet, és bár attól is függ, személy szerint kivel vannak kapcsolatban az adott stúdiónál, de alapvetően jók az esélyeik, hogy akkor hívták őket onnét utoljára. Ha pedig így alakul, akkor a stúdió urai felhajtatnak bárkit, aki gagyog azon a nyelven, meg magyarul, és hajlandó alamizsnáért legépelni valamit. Aztán szenvedjen a szöveggel a színész meg a rendező! De egy idő után ők sem szenvednek sokat, ledarálják úgy, ahogy van. Aztán egy szép napon a színészek egységnyi szövegadagja, amelyre a stúdió és a színész közti pénzbeli megegyezés vonatkozik, szép lassan a hatszorosára dagad, anélkül, hogy a pénz követné a tendenciát. Vagyis megengedik neki, hogy ugyanannyi pénzért hatszor annyit dolgozzon. Akinek nem tetszik - lapát. Így aztán, hiába mondják a nagy kereskedelminél a szép öltönyös igazgatók, hogy elég a gagyiból, továbbra is ömlik a sok magyartalan mondat, a nyelvileg igénytelen megoldás (Egyik kedvencem a "Biztos vagyok, hogy erre jött!" a "Biztos vagyok benne, hogy erre jött!" helyett. Naná, a kép becsukta a száját, és ez volt a legkönnyebb megoldás, amivel a rendező még meg tudott alkudni) -, netán pontatlan a vágás, ha ugyan nem a felmondott szöveg olyan hosszú vagy rövid, hogy azt már a vágó sem tudta összecsalni. Ennyit a kereskedelmi csatornák elszántságáról.

Ha már nagy stúdióról esett szó, felidézném, hogy Tamás cikkéből úgy érződik, mintha a számlatömbre koncentráló kis stúdiókkal szemben a nagyokra lehetne számítani a magyar szinkron jövőjét illetően. Ez sem teljesen igaz, hiszen a fent vázolt szerkezet egyik résztvevője az egyik legnagyobb hazai szinkrongyár. Való igaz, hogy a másik nagy, a Mafilm Audio műtermeiben készült művek igényes, élvezetes darabok, és ezt nem az indokolja, hogy a Mafilm mozis produkciókat készít, a másik meg "csak" tévéseket. Mert bizony, a Mafilmnek is kell a tévé, mert ahogy Tamás helyesen jegyezte meg, kevés a mozis produkció, a stúdió nagy, és szép múltra is tekint vissza (ami kötelez), viszont hosszú életű is akar maradni, ha nem tévedek.

És ami a kis stúdiókat illeti, számosan vannak, és nagyon színes csapatot alkotnak. Van, amelyik legszívesebben elvágná bizonyos versenytársainak a torkát, van, aki még támogatja is némely konkurensét, de a legtöbbjük hallgatható munkákat ad ki a kezéből. Ha nem is hibátlant - bár olyat is hallunk gyakran -, de szépet, és legfőképpen jobbat, mint a fent meg nem nevezett gólem. Hogy mi ennek a titka? Sokszor az önbecsülés, mert ugye pénzük sokkal kevesebb van, mint a nagyoknak. Meg a mesterségbeli tudás. És a jó kapcsolatok, az azonos szakmát gyakorlók egymást támogatása. (Bár ez inkább csak az idősebb generációt jellemzi, sajnos.) Mert a régi, sokat emlegetett "remek magyar szinkron" alkotóinak egy része ma a kis stúdiókban dolgozik - például a Ligetben, a Filmsoundban (a többiektől szintúgy elnézést), mások a Mafilm Audióban, ami ugyan az egyik nagy, mégis megemlítem itt, csak hogy láthassuk a minőség másik indokát -, amelyekben pedig a fiatalok hajtanak, ott lelkesedés és egészséges versenyszellem van. Bemutatni a nagyoknak, hogy ők is tudnak. Meg persze a megrendelőknek. Hogy aztán legyen munka még.

És végezetül üzenem a fanyalgó fordításkorrigálóknak, hogy olvassák csak el Góz Tamás már idézett cikkének zárógondolatát, amely szerint nemcsak a dramaturgok "alakítják magyarrá a legjobb külföldi alkotásokat", hanem a rendezők is, és hogy "mindez nem is baj, ha az átalakítás inkább javítja, mintsem csökkenti az eredeti film minőségét."