Kovács Gellért
Az emberek, akik túl sokat tudnak

A klipesztétika végérvényesen megérkezett a moziba, és üdvözöl mindenkit, köszöni jól van. Tör-zúz, szemtelenkedik, filozofál, szerelembe esik, hangulatot kelt és rombol, idézget. De vajon tesz is hozzá a már látott varázslatokhoz, vagy csak az érzékszerveinket izgatja új, csillogó gúnyájában? Ha egyértelmű válaszokat nem is, de azok körvonalait talán megláthatjuk néhány kliprendezőből avanzsált nagyfilmes munkásságán keresztül.

Volt idő, midőn Michael Jackson még nem csak a napi bulvárhorror hasábjain szerepelt rendszeresen. A 80-as években szánalom helyett szakmai körökben is osztatlan lelkesedés kísérte az azóta csúnyán megháborodott szupersztárt. Thriller című videoklipje volt az első olyan produkció, amely igazi filmes gondolkodás következményeként született, felvértezve annak minden lehetőségével, szemfényvesztésével. Első alkalommal lépett frigyre a szórakoztatás triumvirátusa: a nagy hagyományokkal rendelkező, tömegszórakoztató mozifilm, az embrióállapotban pislogó megalomán popzene és az akkori határait kémlelő médium, a televízió. A rendezésre felkért John Landis ekkor már túl volt egy szokatlanul sikeres, fiatalosra hangolt horrorfilmen (Egy amerikai farkasember Párizsban), a zene humorral átitatott tisztelete sem állt távol tőle (Blues Brothers). Érthető volt hát a producerek választása.

A Thrillerig videoklip címen többnyire stúdiókulisszák között ugrándozó, vagy koncert közben a kamerával incselkedő zenészeket láthatott a megcélzott rajongótábor. Aztán, ahogy haladunk előre az időben, úgy érik a klip formanyelve. (Amely leginkább egy másik "egyperces" műfajhoz, a reklámhoz hasonlít, igaz, lényegesen nagyobb művészi szabadsággal rendelkezik, könnyebben teremt trendeket, indul el újabb irányokba, vállal kockázatot stb.) A Music Televison - majd később a többi zenecsatorna - megjelenésével fontos szerephez jutott az állandó jelenlét "klipszinten" is. Mindenki egyre többet és többet akart a szépen csillogó "új fazékból".

A videoklip tulajdonképpen exhibicionista, vizuális képeslap a poprocksztártól az ő mélyen becsült rajongóinak címezve. Néhány perces művészeti-közérzeti jelentés. A 90-es évek klipjeit nézegetve már egyértelműen kiderül, az alkotóknak ekkor már majdnem annyi köze volt egy ilyen szösszenet sikeréhez, mint a beállításokon pózoló popikon fizimiskájának. A sokszor hisztis, az elképzeléseikre gőgösen önző előadóművészek is felismerték ezt: egyre jobban bíztak az extravagánsabbnál extravagánsabb elképzelésekkel előálló rendezőkben. Ekkor már lehetett beszélni úttörőkről, friss látásmódról, "formabontásról". Lehullottak a fantomálarcok. Kiderült, a jól megcsinált dolgokhoz nem feltétlenül csak stylist, sziporkázó gegcsapat vagy zsírozott agyú producer szükségeltetik! Megjelentek a "szerzői klipek". Sokan a képzőművészet vagy éppen Hollywood - temérdek csiszolatlan gyémántot rejtő - sufnijából kerültek elő és futottak be szép karriert.

Fincher

Méltán elismert Madonna-klipjei mérföldkőnek számítanak még ma is. A Vouge és a Justify My Love sokban járult hozzá, hogy a "hiperintelligens szalonribanc, aki az egész világon uralkodik" imázskép máig is kitartson hősnőjéről. David Fincher szikár profi. A kor gyermeke, de nem bolondja. Még a History című albumot - és persze a nagy Jackót - istenítő promóciós klipen is érződik a rendező önkontrollja. Legalábbis ízléstelenebbül is sikeredhetett volna, az biztos...

George Michael egyik legtöbbet játszott klipje, a godspell-funky hangulatot árasztó, heroikus Freedom is kitűnő példa briliáns arányérzékére. A leginkább bakfis kuckók faláról ismerős poszterképekből építkező klipben a világ leghíresebb topmodelljei ülnek árnyas termekben, és a dal szövegét mormolva elmélkednek költői magányukban. A versszakok autentikus hitvallásként csapódnak le a befogadóban. Szabadság! - ennyi az üzenet. A képek ismételten fekete-fehérek, divatosak és időtlenek. Az ezerszer látott panelek izgalmas formában alakulnak eredeti eleggyé. Akárcsak mozifilmjeiben.

Pedig a "nagypályás" bemutatkozás korántsem indult zökkenőmentesen. 1992-ben az Alien-sorozat harmadik epizódjának levezénylésével bízták meg, amellyel viszonylagos kudarcot vallott, és majdnem kedvét is szegte. Szerencsére csak majdnem.

A Hetedik aztán meghozta az elismeréseket. Éjsötét atmoszféra, tűpontos történet és színészvezetés, divatos ezredvég-világvég alaphang. Sátánian kivitelezett gyilkosságok, rejtélyek, anti-hepiend. Nem egy visszafogott darab, az biztos, de pont ettől jó. Fincher ugyanúgy eltalálta a kor alaphangját, mint annak idején Lucas a Star Warsszal. Globális depressziókezelés mindkettő, csak a terápia változott: kutyaharapást szőrével. Míg Lucas andalít, reményre sarkall, addig Finchernek esze ágában sincs cirógatni. Gátlás nélkül moralizál.

Következő filmjével, A Játsz/mával ismét két lábbal a földön járunk, de közelebb a megbocsátó tanmesék tartományához. Egy saját semmilyenségében megfáradt, kőgazdag üzletember (mű)pokoljárását követhetjük nyomon: néhány óra alatt vagyona, megbecsülése, mindene oda, ráadásul valaki folyamatosan az életére tör. A hangnem ugyan érzelmesebb, de a feszített ritmus marad. A koromszínt felváltja az acélkék, a nem várt tragédiát a váratlan, boldog vég.

Aztán 1999-ben robbant az anarchista atombomba! Egy addig sehol sem jegyzett hobbiíró, Chuck Palahniuk szabálytalan szerkezetű regényéből forgatott Harcosok Klubja Fincher legjobb filmje. Haragtól dagadó ütőere elképesztő dinamikával rúgja fenéken a fogyasztói társadalmat. A vásárlástól bekattant homo sapiensek biztos pusztulásba meneteléséről szól a véres rege. Ismét témánál vagyunk. "Szar az élet, mi meg apró baktériumszemcsékként mozgunk benne." Cannes-ban nyílt sisakos társadalomkritikája miatt néhányan lefasisztázzák, de a zsenizők többen vannak. A mű hemzseg a digitális képi durvulásoktól: Az IKEA-katalógustól a gázmelegítőn át a lőfegyverekig mindent megnézünk "belülről".

Úgy tűnik, Fincher már csak ilyen: egy sima, egy fordított. Először üt, aztán koppint. Eddigi utolsó műve, a Pánikszoba sajnos a legjobb esetben is csak egy kokinak számít. Egyszerű, feszes macska-egér móka, izgalmas zsánerfilm. Nem is haragudott senki, Jodie Fostert úgyis régen láttuk már, a szétcsócsált suspense-panelek is működtek. Szórakozni jó.

Jonze

Játékos kedvű figura. De ha inkább leőrülteznék, szerintem az is megfelel. (Csakhogy mint tudjuk, ez a művészetekben inkább bók, úgyhogy maradhatunk az előbbi jelzőnél.) A repertoár széles mind a vállalkozó kedvet, mind a leforgatott klipek számát tekintve. Spike Jonze menő művésznek számít, csodabogárnak tartották-tartják sokan. Éppen ezért a fősodornál némileg alternatívabbnak számító előadók rendelnek tőle klipet. A főműveket is ennek az underground körnek készítette (Björk, Chemical Brothers). Nem véletlenül, hiszen a "Kettőt előre, hármat hátra, közben meg feszüljön a mellkas" jellegű koreográfiára vonagló egyensztárocskák nem igazán igényeltek-igényelnek egyéni atmoszférát. (Amennyit mégis, arra elég a szponzorpóló, meg a szitáló eső.) Fincherhez hasonlóan Jonze is szívesen idézget filmes kliséket, vidáman visszájára fordítva őket persze. A Beastie Boys Sabotage címet viselő hip-hop-attakhoz fűződik egyik legszellemesebb ötlete. A 70-es évek zsarusorozatainak főcímsémáját (menekülő-üldöző, nagypajeszos, béna inges pisztolyhősök ugrándoznak) fazoníroztatta az egyébként is minden hülyeségre kapható, brooklyni srácok ritmus-petárdájához. Vicces, trash, mégse kínos. Ellenkezőleg, csak úgy vibrál a kreativitástól. Mint a művecske alkotója. Jonze tipikusan az a zsonglőr, aki abból is erényt formál, ha dobálás közben a fejére zuhannak a narancsok. Megeszi őket, majd kihányja.

És ahogy az egy szimpatikus provokatőrhöz illik, első játékfilmjéhez megnyerte az egyik legszimpatikusabb élvonalbeli színészkirályt. Valószínűleg John Malkovich az első a filmtörténetben, aki címszereplőként (félig-meddig) saját magát játszhatta egy fikciós mozgóképben, ami tulajdonképpen saját magáról szól, de aztán mégse, vagy mégis, csak... Zavaros? Pedig még csak most kezdődik! Malkovich személyével fémjelzett, virtuális vidámparkba repít Jonze marhaságokkal, frivol talányokkal különösen terhelt két órája. A kiindulópont kétségtelenül eredeti, mégis szétcincált: "Sztár akarok lenni, de nem tudom, hogyan kell, meg kedvem sincs az akadályokat izzadsággal legyűrni, meg kíváncsi is vagyok. Sőt, inkább csak kíváncsi. Mindent tudni akarok!" - És aki akarja, megkapja. Mi is megkapjuk, bár az nem annyira világos, mit is pontosan. De alighanem ez a cél. Mármint a bizonytalanság. Hogy bárhonnan nyílhat kapu bárhová, mindenből lehet bármi. Öregúrból frenetikus szerető, megszállott tudósból még megszállottabb begolyózott tudós, tojásból szalonna, kutyából tyúk. Mindenkiből lehet John Malkovich.

De az alkotás folyamata... Az nehéz. Piszok nehéz. Annyira, hogy bele lehet őrülni. Vagy talán kell is? Ki tudja. Az biztos, hogy a következő Spike Jonze-opus, az Adaptáció ezen kívül nem akar semmi biztosat, kézzel/aggyal meg/felfoghatót közölni. Charlie Kaufman - a John Malkovich-menet cinikus vicctekervényei után - saját írói tudathasadásából megfialt egy képzeletbeli ikerpárt, bedobta őket (őt) a világ valószínűleg legidiótább helyére (Hollywood), aztán hagyta, hogy agonizáljanak. Nincs semmi baj, van mit nézni, van mit bogozgatni itt is, csak éppen túl sok a mindenható forma, az eszik meg mindent. Na ja, nem kell mindig azonosulni, értem én! De azért legalább a rendező tudhatná, mit akar... Az érzés önmagában kevés. Egy kicsit. Még csak nem is a lineáris sorrend hiányzik. Inkább a tudatosság. A keret, amire ezt az egész émelyítő kulimászt fel lehetne húzni. Egy nagyobb ötlet. Amely túléli a filmidőt. Amibe belefér a többi geg. Vagy mit tudom én, egy kis egyetemesség! Vagy alázat...

Romanek

Mark Romanek egyszerűbb eset. Harapás helyett mar, rohanás helyett kúszik. Nincsenek prófétai hajlamai, legszívesebben (ál)klasszikus ügyeket használ kiindulópontként. Egyszerűnek tetsző, mélabús, mégis mutatós klipeket készített Madonnának (Bedtime Story, Rain), az R. E. M.-nek és persze Michael Jacksonnak is (Scream). Ez utóbbi talán a legismertebb: A két tesó, Janet és Jackó kavarog valami high-tech űrkapszulában, videojátékoznak, gitárokat vernek szét, meg ilyenek. Nagyon mutatós darab, a fekete-fehér, szétpolírozott képek a dal furcsa ritmusképleteivel precízen rímelnek. Hideg, durva, izgalmas. "Jól néz ki."

Szintúgy, mint második nagyfilmje, a Sötétkamra. (Első munkája Static címen merült feledésbe.) Romanek ügyesen látta meg Robin Williamsben, a jelentékeny "energiaszínészben" a jelentéktelen tucatember lehetőségét. Olyan tipikus amerikai tömeggyilkos-fizimiskát kanyaríttatott sminkmestereivel hősének, hogy már az önmagában is dicséretet érdemel! Aztán sajnos erre a különleges arculatváltásra építi magányos-szomorkás történetének minden további fordulatát is, így fullasztva érdektelenségbe az ígéretes indulást. Hűvös alkotói kéz pöccenti orrunkat: "Itt most nem fogtok rémségeket látni." Nem sül el a "színpadra került pisztoly". Az a dráma, hogy nincs dráma. Csak egy unásig ismert, hétköznapi sors van. Azon kéne meglepődni.

Öncélú játék, már csak azért is, mert végig figuráinak megítéltetésével játszik. Hol szeretjük őket, hol meg nem, időnként szánjuk, máskor undorodunk tőlük. Ezért izgulunk, azért izgulunk, aztán megdermedünk, felengedünk, izgulunk... Aztán már nincs miért. Persze minden kép egy pazar fotó, át van itt minden beállítás gondolva... Mégis a semmibe futunk. Pillanatokat kapunk, élményt nem. Vizuális terv teljesítve, már csak az érzelmekkel kellett volna valamit kezdeni.

Singh

Kitalálni valami mutatósat, aztán arra építeni folyamatosan: Tarsem Singh is jobban kedveli az egyszerűbb utat. A kliptörténet egyik leghíresebb darabjának, az R. E. M. Losing My Religionjének rendezője semmi olyasmibe nem keveredik, amit ne lehetne sztereotípiákkal megoldani. Kedvenc extrém párosítása a világvallások - azon belül is inkább a keresztény világ - és a szürrealisták. Nagy, egyetemes gondolatokat szűk térbe tuszkolni, majd pszichológiai alapvetésekkel felrámpázni kétségtelenül érdekes próbálkozás. Így, közvetlenül még úgyse randizott Ádám és Dalí.

Hasonló, bár kissé átlátszó látványosságra vállalkozott a Sejttel is. Ráült a "sorozatgyilkolós-lélekmegmentős" zsánerhullámra, és addig hergelte, míg majdnem belefulladt kísérletébe. A cselekmény pedig többet ígér: a magányos főszereplő (Jennifer Lopez) bemerészkedik egy elmebeteg elméjébe. A küldetés: egy forradalmian új eljárás segítségével ki kell derítenie, hogy a kómában fekvő gyilkos merre is rejtette el utolsó áldozatát. És hölgyeményünk nekivág, és megannyi hidegrázós kalandot él át... A szórakozás, na azzal nincs is baj, lehet markolni a karfát rendesen, a szemkápráztatás (már megint...) hihetetlenre sikeredett. De amikor az okoskodás kerül előtérbe, az már nem csak a pszichiáterhallgatóknak fáj. Fúúú, hogy egy ilyen áááállatnak mennyi kusza dolog van benn a fejében, hát az tényleg hihetetlen! Meg persze ott lapul a reszkető gyermeki tudat is, csak hogy Freud is ki legyen pipálva.

Azt azért bánhatjuk, hogy nem lehet, mondjuk Charles Manson vagy éppen a düsseldorfi rém fejéből vizuális lenyomatot venni a valóságban. Gondoljunk csak bele... Akkor nem kellene olyan sokat agyalni meg ópiumot szívni egy-egy elrugaszkodott festmény vászonra kínlódásáig. Csak hívnánk Dzsélót, aztán kész.

Gondry

A gyermek, ha sürgős válaszra vár, rá van szorulva szüleire. Én is hívtam a "felső vezetőt", ha olyasmit akartam tudni, hogy például az a bácsi miért alszik állva, az a néni meg miért áll az úttest szélén naphosszat szétmázolt orcával? És ha a válasz egy "hagyjá' mán békén, kisfiam", akkor bizony muszáj megideologizálni az élet dolgait a rendelkezésünkre álló csekély tudásanyag segítségével, mert nyitva hagyott talányokkal a buksiban nehéz ám nekivágni a nagybetűsnek! Ilyenkor születnek a tiszta gyermeki fantázia által létrehozott magyarázatok a nagyon fáradt bácsiról, aki egész egyszerűen a napi teendői közben, a szakaszokat gondosan beosztva alszik, hogy több ideje legyen hasznos dolgokra, a hölgy meg teljes harci díszben szereti az autókat naphosszat számolni, mert amikor kicsi volt, nem engedte ki a papája... Aztán még az első pattanások előtt kiderül, hogy a pasas totál részeg volt, a néni meg kuncsaftra várt.

Michel Gondry hasonlóan banális (persze sokkal szellemesebb) ötletekre építi munkáit. Mindennapi, egyszerű asszociációk sorakoznak poén-puttonyában. És zavarba ejtően közvetlen. Mintha az alkotások végeredménye is annyira közös lenne, mint az örömök, félelmek, melyekből merít. Folyamatosan keresi az univerzális közös nevezőt: "Öreg, hát erre én is gondoltam, pont a múltkor, amikor álltam a lépcsőházban!" (Massive Attack: Protection). "Ez meg akkor jutott szembe, amikor rángattam a kölköt kifele a Lego-osztályról! (The White Stripes: Fell in Love with a Girl). "Én pont ilyesmiktől reszketek éjszakánként!" (Björk: Human Behavior).

A nő is reszket, csak a vágytól. Kívánatos, és testi gyönyörökre éhes. Bájos pizsamájában húzza össze magát egészen apróra, nem mer kilépni a világba, pedig a hormonjai már mennének nagyon. Az egyetlen, de figyelmen kívül aligha hagyható bibi, hogy hősnőnk testét összefüggő, igen sűrű szőrtakaró borítja. Mit tegyen, ha így született. Akárcsak a másik kitaszított, kinek félőrült nevelőapja a fák közé költözött, mert nem embernek, inkább valami állatnak képzelte magát. Extrém identitásválasztásának persze neveltje issza meg keserű levét. Képtelen beilleszkedni. Igaz, nem is erőlködik. A két totális outsider egymásra talál, és boldogan is élnének ők tovább - amíg mondjuk meg nem öli őket valami természeti csapás -, de sajnos megjelenik a színen egy nagyon értelmes, nagyon ápolt, nagyon jól nevelt professzor-szociopata, aztán a tragédiát már nem is kell provokálni.

Nagyjából ennyi a Libidó, Gondry első mozijának dióhéjba sűrített története a gegek lelövése nélkül. Azok ugyanis akadnak szép számmal, néha nem is lehet a tempót követni. Persze nem lehetetlen, csak akkor meg a temérdek vicces szimbólum suhan át a tekintetünk előtt észrevétlenül. Túlságosan is gyors az iram az átélhetőséghez. Mindent összevetve, a Libidó toleranciára buzdító, kiszámítható ívű, de korántsem érdektelen tragikomédia, a szerepükben vidáman lubickoló színészekkel. Viszonylagos ismeretlensége is fanyarságában keresendő: még a legelhivatottabb humanistát is nehéz ennyi halmozottan hátrányos helyzetű karikatúrán keresztül a katarzisig juttatni. Sebaj, majd a következő elvégzi.

Mostanában, de lehet, hogy kicsit később két ember megismerkedik. Mivel sokat marakodnak, felmerül bennük: talán tévedtek, mikor azt hitték, egymáshoz valók. A pár cselekvőképesebb, szeszélyesebb tagja (persze, hogy a leány) drasztikus lépésre szánja el magát. Úgy érzi, még a fiúval együtt megélt élményekre sincs szüksége. Felejteni akar, minden áron...

Azt hiszem, a lényegről rögtön az elején leránthatjuk a leplet, elég lesz később megtámogatni érvekkel. Michel Gondry második nagyjátékfilmje, az Egy makulátlan elme örök ragyogása a modern mozi fényes diadala. Igazi Dávid-parittya a pesszimista, károgó Góliát-mozgóképgyártók homlokán. Nincs mese, örülni jobb, mint félni. Még akkor is, ha a két alapérzés köztudottan közös tálból cseresznyézik. Míg a menő katarzisvadászok (és nyugodtan Finchert is idesorolhatjuk, minden tisztelet ellenére) rosszkedvünkből csennek muníciót, addig Gondry lelkünk legpozitívabb pólusán próbálkozik, arrafelé, amerre a Szeretet és szeszélyes nagytesója, a Szerelem lakik.

Ezzel a filmmel a forgatókönyvíró, Charlie Kaufman is hazatalált. Míg Jonze sikertelenül próbálkozott megvadult kancaként vágtató fantáziáját megzabolázni, addig Gondrynak végre sikerült. A sztoriban hemzsegő kanyarok, csattanók és szanaszét szaladó fonalak mind-mind precízen átgondoltak. Az effektek, a két marokkal szétszórt kompozíció-darabkák olyan pontosan állnak össze a film végére egy hiánytalan, fantasztikus egésszé, és mindez olyan könnyedséggel tálaltatik, hogy le a kalappal. Nincs mese, nagy tehetségek dobták itt össze minden szaktudásukat, és még a szenvedélyüket sem hagyták otthon. Álomszép filmjük sosem tapasztalt hiperaktivitást csikar ki a publikumból. Sőt, követel. Csak így működik igazán. Gondry két főszereplőjét, Joelt, és Clementine-t olyan hétköznapi személyiségekké faragtatta Kaufmannal, hogy azok csak éppen annyira legyenek filmszerűek, amennyire még nem terelik el figyelmünket saját magunkról. Mert itt és most MI vagyunk a lényegesek. Illetve a zsebünkben cipelt tévedéseink, kudarcaink, az elszalasztott vagy túl későn meglépett lépéseink, toporgásaink, meneküléseink. Gondry szokatlan, de korántsem kényelmetlen önvizsgálatra hív minket, és mi boldogan vele tartunk. Alkalmi terapeutánk klipes megoldásoktól hemzsegő rendelőjében egy percig sem lehet kérdéses: a legjobb kezekben vagyunk.

És aztán hogyan reagálunk erre a furcsa, imádnivaló szerelmes filmre? Hüppögünk néhányat, a szemünk sarkában elmorzsolódott könnycseppeket szégyenlősen letöröljük, és közben nagyon, nagyon, nagyon köszönjük szépen!

Mint ahogy a felsorolt rendezőegyéniségeknek is csak örülhetünk, érdemes nevüket megjegyezni. Bár némelyikük nagyravágyása némileg Mekk Eleket, kölyökkorom kedvenc bábfiguráját juttatja eszembe. Bizonyára emlékeznek: a szakmák többségében kontár, de nagyon meggyőzően érvelő álpolihisztor minden epizód végén kétségbeesetten igyekezett megmenteni az elégedetlen vevők által a viskójáról levert fémcégért, aztán - miközben a megrendelői harag elől menekült - értetlenkedve csóválta hegyes szakállas fejét. Csodálkozott, hogy ezek a buta állatok mi a fenéért bíztak meg benne, miért adták ügyetlen kezébe problémáikat, ha a végén az "apró" hibákból adódott "kis" nüanszokat is rajta torolják meg? Nem értette. Azt gondolta az a ravasz, kapitalista kecske, hogy egy hatásos trükk mindenhez elegendő.