Kerekes Anna
Amerikai szépség - és a szörnyetegek

"Aggódó amerikai állampolgár" álldogál a Megfojtott szabadság egyik jelenetében. Letört, el-elnézeget, aztán szomorúan lehajtja a fejét, és elmondja, hogy semmi kétsége afelől, Amerika is hibás az őt ért terrortámadásban. Nocsak, nocsak! Zavarba hozott a jelenet. Furcsa egy nemzeti büszkeségétől megfosztott amerikait látni a vásznon. Pedig egyre többel találkozhatunk a moziban. Három éve nem gondoltam volna, hogy így lesz. Azt vártam, hogy hősiességet, rettenthetetlenséget sugalló filmek jönnek majd, hogy erősítsék az amerikaiak megtépázott önbizalmát.

Ugyanis Amerikában a kezdetektől fogva propagandaeszköz volt a film. Később a független filmesek jóvoltából a kormány propagandájával ellentétes nézeteket is megismerhettünk a moziban. A 70-80-as évekre ez a kettősség fölerősödött, így készülhettek nagyjából egy időben olyan filmek, mint a Csillagok háborúja és A nyolcadik utas: a Halál. Az előbbi Amerika nagyhatalmi, "igazságosztó" szerepét erősíti, az utóbbi egy "nem evilági ellenséggel" szemben táplált félelemről szól. A 80-as évek közepétől fogy a hősiességbe vetett bizalom. A Terminátor első része és A bolygó neve: Halál bizonytalanságot, nyomasztó hangulatot áraszt. A 90-es évekre azonban Hollywood lassan visszazökken a régi kerékvágásba, és sikerfilmjei újra az "erős, nem csak túlélni, hanem harcolni is képes" amerikai szellemet példázzák. Még messze vagyunk a 90-es évek végi önfényezős alkotásoktól, de már érezhető az önbizalom növelésének igénye. E szembetűnő változást mutatja például a Terminátor 2 - Az ítélet napja. A nyomasztó, bizonytalan jövőképű első részhez képest a második komor hangulata ellenére mégiscsak úgy ér véget, hogy hőseink megmentik a jövőt. A történetbe egyfajta ártatlan révületben, sorsszerűen belesodródó törékeny, álmodozó szemű Sarah Connor a Terminátor 2-ben határozott, elszánt, kőkemény, kigyúrt, már-már férfias jelenség. Kész önmagát is föláldozni az emberiség jövője érdekében. Ez a film már egyértelműen azt érezteti, sorsunkat mi magunk alakítjuk, nincs előre "megírt", elkerülhetetlen végzet. Ebben a tekintetben szakít a 80-as évek katasztrófafilmjeiből ismert nyomasztó jövőképekkel. Sarah Connor "bőgve védi" sarját, aki a világ majdani megváltója lesz. A bizonytalankodást, a talajvesztettség érzését fölváltja a remény. A szintén 1992-ben készült Alien-tetralógia harmadik része is ezt sugallja. Nyomasztó és aggodalmat ébresztő már a második rész is, amely úgy ér véget, hogy Ripley és a bolygó egyetlen életben maradt lakosa kilövik magukat az űrbe, a teljes bizonytalanságba, a harmadik részben pedig Ripley föláldozza magát - ezzel menti meg az emberiséget.

A 90-es évek elejétől kezdtem rendszeresen moziba járni, és filmjei nyomán az volt a véleményem Amerikáról, hogy ez egy öntelt ország. Szüleimnek a szovjet propagandafilmek jutottak, nekem az amerikaiak. Az amerikaiak mindig nyernek, hőseik tiszták, egyértelműek. Mint A Függetlenség napjában. Újra jönnek a földön kívüliek, mint már annyiszor, de most egyértelműen gonoszak, a pusztítás a céljuk. Választ kell tehát adni erre a provokációra. A kulcs az amerikai átlagpolgár kezében van. Birokra kel az ellenséggel, mert ez a hazafias kötelessége. Szinte teljesen ugyanezt láthatjuk a korszak más amerikai sikerfilmjeiben is, mint az Armageddonban, a Pearl Harborban, a Ryan közlegény megmentésében. Az Armageddon főszereplője, Bruce Willis a 80-as évek óta a klasszikus amerikai akcióhős megtestesítője. Izmos, száraz humorú, a belevaló szót mintha csak külön neki találták volna ki, és emellett igazi "mi fiunk" típus. Csak ő játszhatja el a Földhöz (Amerikához) vészesen közeledő meteort hősiesen, saját élete árán megsemmisítő olajfúró munkást. Ismét az átlagember az, aki józan eszével átlátja a dolgokat, tudja, mi a kötelessége. Mit érdekli Williséket a NASA-s nagyokosok bonyolult hadoválása! Mindegyiket simán lenyomják, humorban és ügyességben is. Átlagemberek, hazafiak, és nem erőlködve, hanem szinte természetesen válnak hőssé. Spielberg vállalja magára, hogy a II. világháború egyik frontjáról hazahozza Ryan közlegényt, egy tipikus amerikai anyuka utolsó, még élő fiát. A nagy tekintélyű parancsnok is csupán egy érző szívű ember, akinek a nyert csatánál is fontosabb egyetlen közkatonája élete. Ez pedig nem igaz. Nem is lehetne igaz, ha jobban belegondolunk, hiszen akkor elég bajos lenne háborúkat nyerni. A Pearl Harbor szerelmes ifjoncai, míg felváltva küzdenek ugyanazon nő szerelméért, mellékesen szinte már átírják a történelmet, de legalábbis megfizetnek az igazi Pearl Harborért, bebizonyítják, hogy utolsó erejükkel is küzdenek hazájukért. Az erkölcsi győzelem az övék. Ez a film sem különbözik társaitól, ugyanazon klisék mentén halad: hősiesség, bajtársiasság, egyértelmű értékek.

A Függetlenség napja más szempontból is kitűnő példa a 90-es évek közepére jellemző amerikai közgondolkodásra. Könnyed választ ad arra a nyomasztó kérdésre, hogy vajon tudnak-e az amerikaiak mindent, ami országukban történik, vagy csak azt, amit bizonyos érdekcsoportok jónak látnak közölni velük. Mert ebben a filmben is vannak belső ellenségek, akik olyan hatalommal bírnak, hogy még az Amerikai Egyesült Államok elnöke elől is elrejthetnek fontos információkat. De ezek a szürke eminenciások most nem olyan ijesztőek, mint korábban mondjuk A dominó elvben. Szerintem itt csak az a szerepük, hogy a politikusokat mindig kicsit bizalmatlanul méregető átlagpolgárnak legyen kire görbe szemmel nézni, de az véletlenül se az elnök legyen. A Függetlenség napjában a jól fésült amerikai elnök döbbenten értesül arról, hogy az 50-es évek óta őrizgetnek földön kívülieket titkos laboratóriumokban. De ő ártatlan és tiszta átlagpolgár, akárcsak a többi kertvárosi amerikai. Elhiteti velünk, hogy képes legyőzni a korrupciót, hogy "ezentúl nyitva tartja ám a szemét", reszkethetnek a láthatatlan gonoszok, az áskálódók.

A hidegháború után az országnak nincs újabb konkrét ellensége, a nézőket most űrlényekkel, világvégével kell fenyegetni. Így pedig könnyen kikerülhető az a kínos kérdés, hogy mennyi jogunk van más embereket elpusztítani, lakóhelyüket lerombolni, csak azért, mert vezetőikkel hadban állunk. Velük szemben könnyebb agresszívnak lenni a nemzeti büszkeség csorbulása nélkül. Persze már akkoriban is megjelenik a bírálat ezzel a szemlélettel szemben, de egyelőre csak vígjátéki keretek között. Tim Burton Támad a Marsa visszájára fordított A Függetlenség napja. Az emberek szeretettel várják a marslakókat, szentül hiszik, hogy azok békés szándékkal jöttek. Aztán elszabadul a pokol, de mindenki tehetetlen a fondorlatos űrlényekkel szemben. A kertvárosi átlagpolgár buta és korlátolt, a politikusok nemkülönben. Mégis, a film szenilis nagymamájának kedvenc slágere semmisíti meg a marslakókat. Az amerikai kertvárosi kultúra diadalmenete: hangszórós autóval végigvonulni a városon, és üvöltetni a rettenetes slágert.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadás során megrendült a rendíthetetlennek hitt bástya: először érte sokkoló támadás a nagyhatalmat. Ahogyan politikailag új időszámítás vette kezdetét, úgy változott meg egy csapásra a filmek világa is. És, akárcsak a 70-80-as években, a terrortámadás után készült alkotások inkább tükrözték a közhangulatot, mintsem befolyásolni kívánták volna azt. A megváltozott gondolkodásmódra kiváló példa a Terminátor harmadik része. Itt Schwarzenegger ismét a jó oldalon álló gyilkológép, aki folyton lövöldözik és robbantgat, de már van humán programja: "emberi áldozat 0" jelenik meg kis képernyőjén a két percig tartó folyamatos gépfegyverropogás után. A T3-ban szerencsétlen csavargóra emlékeztető John Connor a következő szavakkal nyitja a filmet: "Biztonságban érezhetném magam, de félek." És hősies akciófilmektől szokatlan módon, megjelenik az önkritika is. Stílusosan tehát ismét a Terminátorral lehet legjobban megvilágítani, hogy egy csapásra milyen pálfordulatot vettek az olyan műfajok is, mint az akciófilm. Most meg az derül ki, hogy a Skynet mégis emberi találmány, és az atomháború tulajdonképpen a kormány fegyverkezési mániája miatt tör ki. A T3 főszereplői, John Connor és Catharine Brewster csak jövendő hősök. A jelenben - ahol a film játszódik, és ahol véget ér - egyelőre semmi jó nincs. Az atomháború kitörését nem sikerül megakadályozni.

Ismét létbizonytalanság van, az ember nem befolyásolhatja saját sorsát, a legtöbb, amit tehet, hogy túlél. Nem véletlen, hogy a Terminátor második részében a férfias izomzattal és elképesztő vakmerőséggel küzdő Sarah Connor a trilógia harmadik része szerint leukémiában hal meg. Küzdött a Skynet ellen, de a vak sors ellen tehetetlen. Az atomkatasztrófa bekövetkezik. A nemrég készült Holnaputánban is olyan gondolatok fogalmazódnak meg, hogy a problémák, katasztrófák súlyosságát nem tudjuk mérsékelni, mert elbizakodottak vagyunk, nem reagálunk az apró figyelmeztető jelekre. A film hősei nem önfeláldozók, nem nagy szavakkal és lendülettel támadnak, hanem megfontoltak, túlélnek, mint John Connorék. És már nem csupán tehetetlenek és kiszolgáltatottak vagyunk, hanem felelősek, hibásak is. A Holnaputánban mi magunk vagyunk az ellenség.

A hazai mozikba a napokban kerülő Hazugsággyáros is a már bemutatott kortünetre reagál. A címbeli hazugsággyáros egy sikeres fiatal újságíró, akit 1998-ban kirúgtak a The New Republictól, mert hazug cikkeket írt. Glass érezte, hogy az emberek mit szeretnének hallani, és ennek megfelelően írta a valóságtól elrugaszkodott cikkeit. Ha nem vizsgáljuk felül csőlátásunkat, ilyen könnyen húzhatnak minket csőbe. Mi is hibásak vagyunk, ha becsapnak bennünket.

A független amerikai filmek a 90-es években is rámutattak súlyos problémákra a társadalmon belül, de ezek nem jutottak el szélesebb közönséghez, és némelyikük túlságosan agresszívan támadta meg az amerikai "tisztes polgárság" értékrendjét. Ilyen volt a Kölykök Larry Clarktól vagy A boldogságtól ordítani Ted Solondztól. Ha egy-egy mégis sikeresebb volt, mint például a Született gyilkosok, azt alaposan félreértelmezték. A közhangulatot egyértelműen a populáris filmek alakították. A terrortámadás után, amikor a populáris filmek is a bizonytalan érzésekkel és szorongással, félelemmel teli közhangulatot táplálták, a független filmben is új korszak kezdődött. Az oknyomozó, tényfeltáró dokumentumfilmek sem a "szűk elitet" szolgáló art mozik számára készültek, hanem a nagyközönségnek. Már a Kóla, puska, sültkrumpli is óriási sikert aratott. Ebben Michael Moore rávilágít arra, hogy milyen nonszensz az, hogy hazájában a fiatalok húszévesen nem ihatnak alkoholt, de tizenhét évesen vásárolhatnak fegyvert. Moore az első, aki céloz arra, hogy a terrortámadásban az amerikai agresszió is szerepet játszott. De - teszi fel a kérdést a rendező - miért van tele ez a nemzet agresszióval? Mert fél - szól a válasz. Ez a nagydarab, igazi amerikai polgár bevallja, mennyire aggódik hazájáért. Átlagemberként beszél átlagemberekhez. Moore popularizálta a tényfeltáró dokumentumfilmet. Tavaly nyáron egy fülledt hétköznap este láttam a filmet, és a mozi dugig volt. Fiatalokkal! Moore megtalálta a tökéletes receptet: légy igazi amerikai, légy humoros, te is aggódj, mutass be mindenkit áldozatnak, de azért ijessz meg lehetőleg mindenkit. Moore szerint a polgár nem tehet arról, hogy három puskája van otthon, máshol van a hiba. Csak nem tudjuk meg, hol. Moore éppen azáltal válik szimpatikussá a tömegek számára, hogy szállítja nekik a felmentő ideológiát. Mindenkit hibáztat, mindenkit feloldoz. Az "ellenség" itt is arctalan marad. Így könnyen lehet, hogy senki nem érzi úgy, ő magának kéne valamit tennie az ügy érdekében. Morgan Spurlock Super Size Me című dokumentumfilmje a McDonald'sot támadja meg, a gyorséttermi kultúrát, vagyis azon keresztül a fogyasztói társadalmat. Azt hittem, a sok kövér amerikai utálja Spurlockot, de éppenhogy tisztelik, konferenciákra hívják meg a túlsúlyosak, mert az ő érdekeikért állt ki. A helyzet pontról pontra ugyanaz, mint a Kóla, puska, sültkrumpli esetében. Az egyén ismét csak ártatlan. Kiszolgáltatott egy befolyásoló, akaratmegszüntető kultúrának. Spurlock bebizonyítja, ha egész nap a Mekiben eszik, egy hónap alatt hízik tíz kilót, és tönkremegy a mája. Tehát ismét eltűnik az egyéni felelősség. Valami összeesküvés áldozatai vagyunk. (Ez a hárítás a legnagyobb gond.)

Christine Rose Megfojtott szabadságával a műfaj popularitása a csúcs felé közelít: ezt a filmet már szinkronizálva vetítették. Emellett az Amerikaszapulás is tetőfokára hágott. Rose nemcsak aggódó, hanem keserűen veszi tudomásul, hogy az ország vezetői az orruknál fogva vezetik az amerikai népet. Az iraki háború kitörésének okáról már konkrét elképzelései is vannak. Ez rendjén is lenne, de tesz bizonyos kijelentéseket, melyeket nem támaszt alá kellően, és egyoldalú. Hasonló hangsúllyal emeli ki Rose az átlagembert, mint a 90-es évek hősfilmjei. Itt is hazafias polgárok éltetik az alkotmányt. A különbség csak annyi, hogy Rose filmjében a politikai vezetés az elnökkel az élen már nem a jók oldalán áll. Tehát a film egyfelől újra határozottan élteti az amerikai átlagembert, másfelől viszont ez a polgár nem egy külső ellenséggel veszi fel a harcot, hanem saját kormányával szemben akarja érvényesíteni jogait. A Megfojtott szabadság a Vietnám utáni időszakhoz hasonló légkört mutat. A filmben megszólalóknak elegük van abból, hogy a világ számos országában ők képviselik az agresszív nemzetet. Catherine Rose nem az amerikai tömegkultúrát gúnyolja, hanem a politikát. Annyiban hasonlít Moore és Spurlock filmjeihez, hogy ő is az állampolgárt teszi meg áldozatnak. A film hitelét jelentősen csökkenti a jó néhány hatásvadász elem. A megtörtént eseteket rekonstruálja, amelyek így fikcionalizálódnak. Emellett manipulál. Látszólag véletlenül egymásra vágott képekkel próbál bennünk "megfelelő" érzéseket ébreszteni. Ha egy riportalanya a hitleri diktatúrához hasonlítja Amerika jelenlegi vezetését, akkor bevág egy képet Hitlerről lovon, majd egy amerikai lovasrendőrt, ezzel mintegy megerősítve az analógiát. A sztálini diktatúra említésekor viszont Trockij fotóját látjuk, ami némileg zavarba ejtő.

Sokkal alaposabb munkát végzett legújabb filmjében Michael Moore. A téma ugyanaz, mint a Megfojtott szabadságban, de Moore komolyabb filmet készített, mint Rose. Érveit dokumentumokkal, hiteles képanyaggal támasztja alá, de ami a legfontosabb: ő már nem csupán a bizonytalanságba, félelembe taszított, csalódott állampolgárt mutatja be, hanem a cselekvő hétköznapi embert is. Most éreztem először, hogy végre tényleg megmozdult az amerikai társadalom, és három évvel a terrortámadás után nem külső ellenségekre, nem terroristákra haragszik, hanem saját kormányára. Szinte ugyanaz ismétlődik meg, mint Vietnám után. Az emberek elzarándokolnak a Fehér Házhoz, és számon kérik a kormánytól az értelmetlen háborúban elesett katonák életét. Hiába az önkéntes katonaság, az talán még jobban is fáj az embereknek, hogy úgy becsapták őket, hogy önként, büszkén vonultak a háborúba. Az amerikai hős mítosza meginog. Az amerikai polgárok unják a nagy szavakat, azt, hogy országuk a világ igazságosztójának szerepében tetszeleg. Nem akarnak többé a kormányukban vakon hívő G. I. Joe-k lenni. A közhangulatot most ezek az érzések uralják. A félelemből és a bizonytalanságból az emberek kezdenek "föltápászkodni", de korántsem úgy, mint a '90-es években. Inkább tartanak önvizsgálatot, mint hogy hősködnének. Ez az önvizsgálat ad teret a dokumentumfilm populárissá válásának. Az emberek fikciók helyett végre a tényekre kíváncsiak.