Góz Tamás
Iskolázatlan iskolák

Önök botlottak már szinkronszínészképzésre invitáló felhívásba? Egyáltalában, létezik olyan szakma, hogy szinkronszínészet? A szinkronban utazó színészek java része, gyanítom, azt állítaná, nem. Pedig a jól képzett (tisztán és érthetően beszélő) "csupán hangokra" szüksége lehetne a szakmának bizonyos kisebb megszólalásoknál vagy tömegjeleneteknél. És ha van a szakmának létjoga, akkor a rá irányuló képzésnek is kell, hogy legyen.

Viszont ma még csak a perifériára került szinkronosok gondolnak arra, hogy oktatással próbálják dagadtra keresni magukat. Stúdióval nem rendelkező, a szakmát régen gyakorolt, s ma már nem az elitbe tartozók igyekeznek magukat így a felszínen tartani. A képzés színvonala egyenetlen, a végzettek későbbi foglalkoztatása nem biztosított. A jelenlegi iskolákban például egy rakás olyan tudnivalóval is szolgálnak, melyek mind hasznos dolgok, ha a jelölt a színművészeti színész szakán képzi magát. Pedig a tanrendet úgy kellene kialakítani, hogy csak és kizárólag a szinkronizálással kapcsolatos feladatokra összpontosítsanak. Ez ugyanis nem művészet, hanem ipar. Azzal sincs semmi bajom, ha valaki egy ilyen iskolában vállal munkát, mert tanítóskodni nem rossz dolog. Viszont a jelentkezőkkel szembeni visszaélésnek tartom, ha valaki pusztán a pénzkereset miatt fogad el egy ilyen felkérést.

Pedig a szinkronszínész-oktatás ötlete nem új keletű. A "kezdet kezdetén", az 50-es években, egy Gudkov nevű szovjet szinkronrendező esztendőket töltött nálunk, hogy a szinkronizálás alapjait megtanítsa a magyar munkaerőknek. Őt aztán sokan követték a Szovjetunióból addig, míg a magyarok alaposan meg nem tanulták a fortélyokat. Aztán már ők tanították az újonc színészjelölteket. A 70-es évekig a színművészeti főiskolán Vas János vezetésével folyt szinkronoktatás. A legjobbnak számító, és a kezdetek óta rendezőként dolgozó szakember irányításával folyamatos gyakorlati képzés folyt. Vagyis a főiskolások a színház- és filmtanulmányok mellett rendszeresen feljártak a Pannónia Szinkronstúdióba dolgozni. Először csak a tömegjelenetekben kaptak lehetőséget. Itt nem nagyon ronthattak el semmit, a hangjuk önállóan nemigen hallatszódott, viszont a technikát megtanulhatták. Szokni kezdték a stúdiók hangulatát, az ott elvárt hozzáállást. Amikor már jól tudtak tömegben kiabálni, kaphattak egy-két szavas vagy mondatos szerepeket. Színészileg ez még mindig nem jelentett kihívást, viszont már reagálniuk kellett a partner megszólalásaira. Sok színész emlékszik arra a gyomorgörcsre, amit az akkori kor legnagyobbjai mellett állva éreztek, amikor mindenféle gyakorlat nélkül kellett a szövegüket prezentálni. A nagyok közül voltak olyanok, akik nem nagyon bírták a bénázást, amitől a kezdők csak még jobban begörcsöltek. Ám akadtak nagylelkű színészóriások is, akik szívesen tanították az újoncokat.

Persze az akkori időszak legnagyobbjai között sem volt mindenki alkalmas arra, hogy mikrofon elé álljon. (Hallotta-e például valaki Gobbi Hildát egy külföldi film magyar változatában?) Nehéz egyszerre a ritmust tartani, figyelni az eredeti megszólalóra, és kellő átéléssel alámondani a magyar szöveget. Viszont, amelyik színész képes és hajlandó volt megtanulni a szakmát, az folyamatosan jelen volt a magyar lakásokban. (Emlékezhetünk Páger Antal Lawrence Olivier-szinkronjára, vagy Szabó Gyula, Mádi Szabó Gábor, Gábor Miklós magyar hangjaira.) Ők nemcsak a pénzkeresetért, hanem esetenként a művészi munka szépségéért is vállaltak feladatot.

A 90-es évek végéig nem is merült fel önálló iskola nyitásának ötlete. Aztán néhány éve felbukkant egy vállalkozás, amely az Első Magyar Szinkroniskola nevet vette fel. A képzést sikerült egy egész tanévre széthúzniuk, amire szükség is volt, mivel az iskola vezetőjének ez az egy megélhetési forrása maradt. Hirdetését úgy adta fel, hogy a sikeres vizsgázóknak munkalehetőséget is biztosít. Egy csomó olyan elméleti maszlagot a jelentkezőkre tukmált, amelyeknek nem sok gyakorlati haszna volt. Viszont elég sok időt el lehet velük tölteni, amíg a tényleges gyakorlati oktatásba bele nem kezdenek. Az azóta alakult vállalkozások hasonlóképpen alakítják a tanrendjüket, mivel a stúdióban töltendő idő a legdrágább része az egész "oktatási folyamatnak". Pedig ez lenne a legfontosabb rész! A jelenlegi szinkronszínész-oktatás piacán barbárkodó négy-öt társaság a pénzkereseten túl nem nagyon akar többet elérni. Azok legtöbbje, akik az utóbbi néhány évben kerültek ki a falaik közül, nem kaptak semmilyen szinkronmunkát. Akiknek valamilyen hihetetlen szerencsével mégis összejött egy-egy meló, azok sem értek el nagy sikereket.

Új fogalomként jelent meg a "szinkrongyártási-szakalkalmazott" kifejezés, amely szerintem az emberi lelemény egyik csúcsa. A kifejezést megalkotó iskola cégjegyzésében valahol az egyebekben szerepel az oktatás lehetősége is. Az érdeklődők emellett akár könyvelést is tanulhatnak. A tanfolyamon tanárként szereplők között akad jó nevű szinkronrendező, vagy olyan színész is, aki kiváló a színházban és filmen, viszont a mikrofon mögött eddig nem jeleskedett.

Úgy vélem, a helyzet a szinkroniskolák terén sem javult. Bár egy-egy jelentkezőtől több száz ezer forintot is elkérnek egy tanfolyamért, annyi pénzt mégsem mernek lenyúlni, hogy egy minimális méretű stúdiót felépítsenek. Pedig, ha a jelenleg működő vállalkozások összefognának, és együttesen építenének egy közös, de kicsi tanulóstúdiót, még igazi haszna is lehetne a tevékenységüknek. A szerepelni vágyók továbbra is keresik a lehetőségeket. Akiket nem vesznek fel a színművészetire, azok megpróbálkoznak tanodákkal, ám ha ott sem kellenek, akkor még mindig előttük van a "szinkronszínészképző" iskolák valamelyike. A szakbarbárok pedig mindenféle gátlás nélkül igyekeznek ezt kihasználni. Az eleddig egyetlen hasznosnak tűnő lehetőséggel a Masterfilm vezetői álltak elő. Ők olyan oktatást terveztek, ahol a tanulók a tanfolyami időnek legalább a nyolcvan százalékát mikrofon mögött töltik. A fennmaradó húsz százalékban pedig beszédórákon, kiejtést javító foglalkozásokon vesznek részt. Az ötlet sajnos stúdióhiány miatt nem valósult meg. Pedig, ha akkor sikerül, talán ma már lennének igazi szinkronszínészek is.