|
Traser Mária - Már befűztem, Marikám, Alain Delonnal kezdünk, jó? Rétai János, a Magyar Nemzeti Filmarchívum mozigépésze a tőle megszokott módon vár a gépházban. Mindketten átszeljük a várost, hogy följussunk a Budakeszi úti épületbe, de nem tudok olyan korán érkezni, hogy ő már ne a vetítésre előkészített kópiákkal foglalkozna. Ma ismét az archivátori munka egyik legélvezetesebb részét végezhetem, filmeket fogok nézni. Erre szerencsére gyakran van alkalmam, hiszen a gyűjteményünkben lévő kópiákat folyamatosan ellenőrizni kell állománygyarapítás, selejtezés, műsorszerkesztés, restaurálás vagy egyszerű tájékozódás céljából. 1998 óta van életben a köteles kópia rendelete, amelynek értelmében nemcsak a magyar filmekből kell kapnia a Magyar Nemzeti Filmarchívumnak egy példányt, hanem minden Magyarországon bemutatott külföldi műből is. A gyakorlatban azonban, mint oly sok rendelet, egyelőre ez is joghézaggal működik, s nem minden magyarországi forgalmazótól jutnak el hozzánk a külföldi filmek. Ezért a külföldi filmállomány gyarapítása nagyrészt továbbra is vásárlás, csere, vagy ajándékozás útján valósul meg. Most néhány napig a Svájci Archívum által fölajánlott francia filmeket fogom megnézni, s mérlegelni, hogy filmtörténeti értékük és technikai állapotuk alkalmassá teszi-e őket az állományba vételre. Egészen más hangulata van egyedül, napközben beülni az Archívum nagyvetítőjébe, mint este egy moziba. Fölmenni az ülések fölötti emelvényre, egy hosszú dolgozóasztal mögé bekucorodni a nagyfotelbe, s várni, hogy János eloltsa a lámpákat, széthúzza a függönyt és indítsa a filmet... Varázslatos érzés. Ne ébresszétek föl az alvó zsarut! Alain Delon 1988-as filmjét nézem. A történet a szokásos Delon-krimi, véres és gyilkos, de már megszoktuk, hogy az ilyen filmekben nincs súlya a halálnak. A rendőrségen belül működik egy fanatikus csoport, amelyik szadista kivégzéseket követ el, míg Delon le nem leplezi őket. A sátáni bandának egy főfelügyelő a feje, akit Michel Serrault alakít. Ez az egyetlen film, amelyben Delon Serrault-val játszik együtt, ráadásul a vége főcím alatt énekel... Delon a hetvenes években óriási ambícióval kereste a komoly művészi feladatokat, de lám, a nyolcvanas évek végén mégis visszatért a zsarutörténetekhez, még tornagyakorlatokat is végzett, hogy megmutathassa gyönyörű felsőtestét. Sikerült. Remekül néz ki a vásznon, ötvenes éveiben is ellenállhatatlanul vonzó. Szerintem, amíg csak játszani fog, a neve, a legendája miatt biztosan lesz nézője a filmjeinek. Akarhat még ennél többet? A kópia gyönyörű. Élnek a színek, a kép nem ugrál, nem remeg, nincs rajta karc, a hang tökéletes. János azt mondja, olyan jó 85%-os az anyag állapota. - Marikám, rájöttél, hogy ez a film az amerikai Magnum Force-nak a francia megfelelője? Az a hetvenes években készült, Clint Eastwood játszotta benne Delon szerepét, de hogy ki alakította a gonosz felügyelőt, arra már nem emlékszem. Ezt a Michel Serrault-t viszont nem lehet elfelejteni! Nem olyan nagy a szerepe, mint az Őrizetbevételben, de itt is ő viszi a filmet! A világ legszebb mestersége Egy Depardieu-filmmel folytatjuk. A világ legszebb mestersége 1996-ban készült, az a Gérard Lauzier rendezte, aki a Hanta-palintát. Nagyon szellemesen indul a történet. Depardieu egy negyvenéves tanárt alakít. A születésnapján hazatér a lakásukba, este van, sehol senki, nem működik a villanykapcsoló, épp bosszankodik, amikor csörög a telefon, a szeretője hívja. Ő persze bevallja, milyen iszonyúan kívánja a lányt - amikor felgyullad a lámpafény. A feleség meglepetéspartit rendezett, az egész család ott áll a szerelemittas férfi körül... Aztán jön a válás, a költözködés, és Depardieu, hogy a gyerekei közelében lehessen, egy rosszhírű iskolában kénytelen állást vállalni. Az intézmény Párizs egyik lepattant külvárosában van, az elkényeztetett férfinak rettenetes feszültségekkel és indulatokkal kell megbirkóznia. A film érinti a külvárosi fiatalok valós problémáit, kár, hogy ez csupa klisé és közhely. Depardieu küzd a "gonosz arabokkal", s amikor már úgy néz ki, hogy elbukik, akkor a "jó arabok" segítségével mégis győzedelmeskedik. Miközben lejegyzem a filmről az adatokat és benyomásaimat, hogy majd fölhasználjam a dossziényitás, annotációírás, adatbázis-építés során - az motoszkál a fejemben, hol is tart ma Depardieu a pályáján. Neki a színészi játék olyan természetes, mint a levegővétel. Mi jöhet még, ha egy színész már mindent elért. Minél elismertebb, minél fényesebben ragyog a csillaga, annál igényesebb szerepeket kellene kapnia. Depardiue azonban egy ideje nincs a helyén. Pedig micsoda magaslatokra jutott el az Utolsó metróban, az Estélyi ruhában, a Cyranóban. De évek óta nem tud mivel kiváltani ezekhez a nagy alakításaihoz fogható hatást, nem szakad meg rajta a néző szíve, legfeljebb jól szórakozik. Most kellene jönnie egy olyan csodának, mint amilyen a Keresztapa volt Marlon Brando életében. Ha bekerül egy film a gyűjteményünkbe, akkor annak nemcsak a kópiáját őrizzük, felügyeljük, hanem írásos dokumentációt is összeállítunk róla. A kópia állapotáról műszaki karton készül, a filmről pedig filmográfiai mutatókartonokat, valamint dossziét készítünk. Utóbbiba bekerül a film címére, forgalmazására, alkotóira vonatkozó összes adat, a mű tartalma és a fellelhető magyar és külföldi sajtóanyag. Külön katalogizáljuk és őrizzük a film fotóit, plakátjait és dialóglistáit. Dokumentációt nemcsak egyes filmekről, de alkotókról is gyűjtünk. Épp a napokban bukkantam rá egy kitűnő Simone de Beauvoir-elemzésre Jean Renoirról, s örömmel helyeztem el a Renoir-életműdossziéba. Az írásos dokumentáció jelentősége nem veszített fontosságából a számítógép elterjedésével sem. A kópia technikai és filmográfiai adatai bekerülnek az archívum számítógépes adatbázisába is. Miközben gépelem A világ legszebb mesterségének adatait, azon gondolkodom, milyen programokhoz ajánlhatnám ezt a filmet az Örökmozgó műsorába. Nemcsak a következő Depardieu-retrospektív alkalmával, hanem a rasszizmus, a nagyvárosi szubkultúra, a világvárosok gettónegyedei és természetesen a tanári munka témaköreibe is illene ez a film. Egyesek és mások Több Lelouch-film is érkezett a svájci anyagban. Mielőtt János befűzné
az elsőt, belenézek az adatbázisba, rákattintok a "Lelouch"
névre, hány filmünk is van meg tőle. Nemsokára hetvenéves lesz, nem árt
azon gondolkodni, hogyan is emlékezzünk meg róla. Nem mindennapi alkotóval
állunk szemben, annyi bizonyos. Ifjúkora óta a filmben, a filmért, a film
által él. 18 évesen már kamerával a kezében járta a világot, forgatott
Amerikában, Szuezben, a Szovjetunióban, sőt Budapesten is az '56-os forradalom
alatt... Huszonhárom éves, amikor megalakítja a Les Films 13 filmgyártó
vállalatot (13 betűből áll a neve), és még nincs 30 éves, amikor az Egy
férfi és egy nővel negyvenkét díjat nyer szerte a világban, köztük Oscart
és cannes-i Arany Pálmát. Megszületik a "Lelouch-stílus". "Engem
egyetlen dolog érdekel - nyilatkozza szerényen -, az emberek, az érzelmek
és a szerelem." Ezzel a nagyon egyszerű recepttel és a modern filmtechnika
vívmányainak alkalmazásával eleinte csak egyének életéről készít filmet,
majd lassan az egész emberiség sorsát felölelő, gigantikus történelmi
freskókat fest. Himnikus hangvételű, túlméretezett álmainak kevés közük
van a valósághoz, de ő váteszként rendezi munkáit. A neves francia kritikusok
cinikusan ünneplik azokat az éveket, amikor nem születik Lelouch-film,
viszont a francia nézők nagy része a modern francia film legnagyobb rendezőjének
tartja. A filmet nézve azon gondolkodom, lehetne-e ezekből a mega-giccsekből programot szerkeszteni az Örökmozgó műsorába. Persze nemcsak az imádott franciáimra gondolok, a megunhatatlanul bájos Amélie-stől, mindenestül, hanem megannyi társukra a kezdetektől a Berlin fölött az égig, pszichoterápiát nyújtva a valóságban gyógyírt nem lelő, meggyötört lelkünknek. De János már vár a gépházban az Egyesek és mások pontos technikai paramétereivel. Mindig kíváncsi vagyok a véleményére az egyes filmekről. - Meg kell neki bocsátani minden hibáját, Marikám, jó nézni. Bár kétségtelen, hogy legjobb lenne kvadrofon moziban vetíteni. Megjegyzem, nem tudom, észrevetted-e, hogy a film utolsó jelenetében James Caan karjaiban az a szép szőke lány az Sharon Stone. Annyira kezdő volt, hogy még a vége főcímre sem írták ki a nevét. Hát én már ezért is bemutatnám az Örökmozgóban ezt a filmet. Villámcsapás Legnagyobb örömömre, az utóbbi hónapokban az archívum gyűjteménye három új Isabelle Huppert-filmmel gyarapodott. Huppert korunk legnagyobb francia színésznőjévé forrta ki magát az évek során. Minden újabb szerepében meglepi a nézőt. Nyugtalanító személyiség, egyszerre gyenge és erős, drámai és könnyed, csúnya és szép. A haverom nőjében csupa glamour és erotika. A Szertartásban slampos és aszexuális. Chabrol filmjeiben alakít először pszichopata nőt, amelynek klinikailag pontos ábrázolását a Zongoratanárnőben vitte tökélyre. A Villámcsapásban, egyik új szerzeményünkben Miou-Miouval játszik együtt. Diane Kyrus rendezte 1983-ban ezt az önéletrajzi ihletésű, szép, felkavaró filmet. A történet az ötvenes években játszódik Lyonban. Léna és Madeleine rendezett házasságban élnek, ragyogó, fiatal asszonyok. Egy iskolai ünnepségen ismerkednek meg egymással. Mindkettőjük férje elfoglalt, s ők "szabadidejükben" találkozgatni kezdenek. Barátság szövődik közöttük, majd - villámcsapásként - mindent elsodró szerelem... A férjek hasztalan harcolnak értük, nem térnek vissza hozzájuk. Mindkét nő magánya olyan erős volt a házasságban, hogy a megtalált boldogságot nem adnák már senkiért. A rendezőnő nagy gyengédséggel és megértéssel emlékszik vissza gyermekkorára, s arra a kedves nőre, aki az édesanyjával együtt felnevelte. Isabelle Huppert jövőre lesz ötvenéves. Bár gyűjteményünkben megtalálhatóak leghíresebb filmjei, mint a műsorszerkesztés során oly gyakran, most is a Francia Nagykövetség kulturális munkatársainak segítségével szervezem majd meg ezt a jubileumi programot. Ők igyekeznek biztosítani számunkra a kért filmeket, mi pedig pályázat útján próbálunk pénzhez jutni az egyéb kiadások fedezésére (reklám, tolmácsolás). Játékszabályok Sajnos folyamatosan selejteznünk is kell, ha szükségszerű. Például a sok vetítéstől a filmszalag úgy elkopott, betöredezett, megnyúlt, hogy vetíthetetlenné vált, esetleg az anyaga már el is kezdett bomlani. Másrészt akkor selejtezhetünk, ha a film kellékanyagai nem az eredeti formájukban találhatóak meg. Ha egy külföldi játékfilm eredetileg színes, és mi csak fekete-fehér kellékanyaggal (dubnegatívval) rendelkezünk belőle, akkor azt általában nem őrizzük meg, mert nem alkalmas a színes film hiteles reprodukálására. Ha egy filmtörténeti értékű mű vetíthetetlenné válik, akkor nehezen pótolható értéket veszítünk el. Meg lehet vásárolni videokazettán vagy DVD-n, de az már nem az eredeti hordozó. Külföldi kópiát beszerezni állománygyarapítás céljából rendkívül nehéz. A filmjogok őrzői szinte lehetetlenné teszik a kópia megvásárlását, általában csak egyszeri vetítésre adják el a jogokat. Például a Bolond Pierrot gyűjteményünkben lévő kópiáját agyonjátszottuk, nem lehet többé vetíteni. A Francia Nagykövetség segítségével évente egyszer-kétszer le tudunk vetíteni egy kölcsön kópiát, de megvásárolni a Godard-filmet egyelőre a világon sehol sem lehetséges. Ezért is lehetünk igazán büszkék gyönyörű, restaurált Játékszabály-kópiánkra, amelynek megvásárlása hosszú évek kitartó munkájának az eredménye. Ha eljátszunk egy kicsit a számokkal, idén ősszel több okunk is lesz rá, hogy ünnepeljük Renoirt és a Játékszabályt. 110 éve született Renoir, 65 éve készült a Játékszabály, 35 éve forgatta Renoir az utolsó filmjét, és 25 éve hunyt el... De nem kell a számokkal mesterkedni egyetlen Renoir-programért sem. A Játékszabály az egyik legjobb film a világon. Talán azért olyan élő, mert Renoir a legszemélyesebb érzéseit vitte filmre az emberekről és az emberi kapcsolatokról. Octave szerepében lubickol, úgy komédiázik, mint még soha, megértő és türelmes mások iránt. Nem ítél el senkit. "A legszörnyűbb az életben, hogy mindenkinek megvan a maga igazsága" - mondja. Zűrzavar, bánat, tragédia ellenére a film boldog. Truffaut szavaival élve, "az ember legszívesebben minden este megnézné". - A múltkor tanári továbbképzésen vetítettem, Marikám, egy Louis Malle-filmet, a Milou májusbant. És látom, hogy Paulette Dubost, aki azt az életvidám Lisette-et játszotta a Játékszabályban, ötven évvel később ugyanazzal az üde mosollyal néz rám a vászonról. Michel Piccoli karján táncolt ki könnyed léptekkel az élők sorából... A Magyar Nemzeti Filmarchívum francia filmállománya egyébként közel ezer
tételből áll, s csak töredéke teljes gyűjteményünknek. Az archivátor munkája
egyszerűen azt a célt szolgálja, hogy ezek a filmek fennmaradjanak a köztudatban,
és lehetőleg hozzáférhetőek is legyenek újabb és újabb nemzedékek számára.
|