Tanner Gábor:
Párbeszédek

A Hátsó ablak tévéfilm. Dehogyis, hát szélesvásznú, meg technicolor! Jó lenne, ha legalább ilyen nyilvánvaló helyzetekben nem mondanál baromságokat, öreg. Ez filmtörténeti faktum. Rendben, csak az a gond, hogy mindettől függetlenül tévéfilm. Most este láttam a tévében, és rájöttem, hogy az. Az ablakon kinéző, begipszelt lábú fotóriporter a tévénéző metaforája. Nem egy zárt, sötét térben nézi másfél-két órán keresztül a színes csodát, hanem legénylakásának kis ablakán bámul kifelé rendszertelenül. Általában nappal, de este is, időnként beszélget valakivel személyesen vagy telefonon, aztán elbóbiskolgat. Így tévét néz az ember. Aztán a szórványosan látott eseményeket megpróbálja valamiképp elrendezni. Azért odáig ne menjünk, hogy a távirányítókapcsolgató-kultúra előhírnöke is Hitchcock volt! Mehetnénk, de most nem ez a lényeg. Hanem hogy Jeff beszélget a barátnőjével, a biztosító társaság ápolónőjével, egy rendőr barátjával, és ezen diskurzusokba beleszövi a hátsó ablakon keresztül látott valóságmorzsákat. Végül ezeket a mozaikokat a beszélgetések egy lehetséges, de mindenképpen virtuális valósággá gyúrják össze. Az ablak háttérbe szorul, a diskurzusok kerülnek középpontba. Létrejön egy párbeszéd-valóság. Az más lapra tartozik, hogy a Hátsó ablak végén kiderül, hogy valójában is megtörtént a Jeff és társai által kitalált sztori, de ne rójuk fel a Mester hibájául, hogy nem a posztstrukturalista lebegtetés szelleme vezérelte 1954-ben. A diskurzus-világok megérthetőségi referenciái nem a valóságban vannak, hanem önmagukban. A Tizenkét dühös emberben tizenegy esküdt látszólag egyetért, valójában tizenegyféleképpen értik ugyanazt. Ezért tudja Henry Fonda, a tizenkettedik fickó megkavarni őket. A film végére a párbeszédeikből felépül egy lehetséges világ, mely valószínűleg már oly vékony szállal sem kötődik a valósághoz, mint a tizenegy plusz egy film eleji valóság. Nos, így nézünk tévét is. Látunk-hallunk ezt-azt, emlékszünk is rájuk meg nem is, gondolkozgatunk rajtuk, megbeszéljük magunkkal, majd diskurálunk róluk a környezetünkben levőkkel, és egy idő után indiferenssé válik, hogy miből indultunk ki, csak az számít, amit felépítettünk. Hogy szegény Thorwald miért megy el este az árumintatáskájával az esőben, nem mindegy már? Persze előfordulhat az is, hogy csupán a tévé a beszélgetőtársunk. Igen, úgy vagyunk vele, mint a Fahrenheit 451 Brendája. Révületbe ejt, és virtuálisan átemel a saját terébe. Úgy érezzük, hozzánk szóltak belőle, válaszolunk is rá. Máskor elküldjük anyjába elektronikus beszélgetőpartnerünket. A beszélgetős műsor - ha olyan kedvemben talál, s a műsor is olyan - beszippant a virtuális térbe. A National Geographicon A partraszállás napja a technika szemszögéből megy. Magukkal ragadnak az idős bácsik, ahogy mesélnek. De most csak ők beszélnek, én hallgató vagyok. A kedélyes idős bácsik funkciója nyilván ugyanaz lenne, mint Puskás Csaba vízkövesedés ellen küzdő mosógépszerelőnek, hogy átlagemberként közel hozzák hozzám, átlagemberhez a problémát. De ezekkel az idős szivarokkal nem fakadok egy tőről. Mert kék kezeslábasos szerelővel már volt dolgom, aki beszélt hülyeségeket, mint Puskás Csaba, de a D-nap végérvényesen nélkülem múlt el. Ezek a bácsik kitüntetett helyzetben vannak, mert ők átélték, megélték, mert ők ott voltak. És számomra tökéletesen hiteles figurák. Kedélyesen beszélgetnek, arcukon derűs izgalom. Ők ismerik az adomák, történetek humoros fordulatait, csattanóit, és várják, hogy odaérjenek. Ülnek a kanapén, és egyértelmű, hogy a saját szórakoztatásukra diskurálnak. Százezerszer elmondták már egymásnak a pubban a történetet, hogy miként vitorlázórepültek egy fa- és papírtákolmánnyal az ellenséges vonalak mögé. Rommel repülőgépcsapdaként hatalmas fadorongokat ásatott a földbe a normandiai réteken. De egy vitorlázógépnek ezek nem csapdák, hanem a leszállásához nélkülözhetetlen "fékek" voltak. A dorongok összetörték a gépet (melyen olyan gyűrődő zónák voltak, mint a mai autókon), ami az ütközések következtében szépen megállt, de nem robbant fel. "Az ember csak kiszállt, lesöpörte magáról a faszilánkot, és nem lett csupa kék-zöld folt, zúzódás meg sérülés, mintha fémgépben ült volna" - mondják kacarászva az öreg urak. Nem deheroizálnak, nem jópofáskodnak, csak elmondják a történetet, úgy, amilyenné az az eltelt hatvan évben lett: sajátos, bajtársi mítoszként. Ez a történet az övék. Előttem egy burleszkfilm elevenedik meg abból, amit elmondanak, de tudom, hogy ez félreértés. Nem érthetem, miről beszélnek. Én is úgy éltem meg a Ryan közlegény megmentését, ahogy Kovács Gellért leírta az előző havi Muszterban: "Pontosan szerkesztett, kiszámított, szadista vidámparkban találtam magam. Megjártam a partraszállást! Süvítettek a golyók, aztán meg fúródtak." Ugyan egyikünk sem volt még háborúban, nem tudjuk, milyen az, de Spielberg el tudja velünk képzeltetni. Fantáziánkat és érzelmeinket a megfelelő hatásmechanizmusokkal működésbe hozza. A partraszállás napja a technika szemszögéből esetében azonban éppen a távolságot érzem. Az általam elképzelhető és a két jókedvű öreg úr által elmesélt világ között. A különbözőség megtapasztalásának ritka pillanatát. Ezért nem értettem Lalík Sándor kollégám által a dokumentumfilmről írottakat: "...a valóság búvárai, kutatói, felfedezői (...) akárcsak játékfilmes társaik, nemcsak racionálisan, de a szépség (esztétikum) kívánalmai szerint is szerkesztik és építik fel alkotásaikat, élve a filmkép varázsával." Nem tud lázba hozni, amikor egy dokumentumfilm már majdnem játékfilm. A partraszállás napjá...-ban sem a dramatikus jelenetek varázsoltak el, bár kétségtelenül érdekesek voltak a régi háborús híradók vagy amatőr felvételek minőségére rontott hangulatfestő képek (a kiugrani készülő ejtőernyősök szeretteik fényképét morzsolgatják; a búvárok partra úsznak az éj leple alatt, hogy talajmintát vegyenek; a parancsnokok gigantikus térképek előtt lázasan tervezgetnek a főhadiszálláson stb.). Mert a történelmi dokumentumfilmeknek azok a kivételes pillanatai, mikor rájövünk, hogy képtelenek vagyunk ráhangolódni a történetre, mikor felfedezzük, megéljük a distanciát. Később már magam is bekapcsolódom a történetbe. Amikor arról beszélnek, hogy az amerikaiak nem kértek az angolok furcsa masináiból, például abból a tankból, melynek elején egy láncos szerkezet cséphadarószerűen verte a földet, felrobbantva ezzel a felszíni homok alá rejtett tányéraknákat és szétverve a szögesdrótakadályokat. Vagyis minden további nélkül kitették a legnagyobb veszélynek a katonáikat. Eszembe jutott a Ryan közlegény megmentése-beli heroikus bajtársiasság. Persze A partraszállás napja a technika szemszögéből nem reflektál Spielberg mozijára. Csak én beszélgetek. Aztán megnyugtatásomra egyik este leadják A sziklát. A történetnek ugyan semmi köze a D-naphoz, de ebben Hummel tábornok bosszút esküszik azért, mert a US Army vezetői hagyták elpusztulni az osztagát. Legalább kísértsen a D-nap vétke! Hosszas hezitálás után rávettem magam, hogy találkozzam dr. Csernussal. Sokat hallottam meg olvastam róla, szóval volt már egy dr. Csernus-képem. A tévéújságomban még az állt, hogy kora délután megismétlik az előző esti beszélgetését, de ez nem így volt. Fel kellett áldoznom este egy Híradót. Mivel elsőre nem hittem a szememnek, feláldoztam még egyet, majd még egyet s még egyet. Amikor még dr. Csernus Imre nem volt tévédoki, vetítettek róla egy portréfilmet A tigrisszelídítő címmel. Ezt nem láttam, viszont olvastam róla Fáy Miklós kritikáját az ÉS-ben. Fáy bevallotta, hogy nem kedveli a doktort. Ellenszenve alapvetően két forrásból táplálkozik. Az egyik, hogy csak a sikeres kimenetelű kezelésekről beszéltek a filmben, a sikertelenekről nem. A másik, hogy dr. Csernus magabiztosan és öntudatosan nyilatkoztatja ki az élettel kapcsolatos közhelyeit. Az első ellenvetést hagyjuk. Nem csupán azért, mert az ilyen-olyan okból sikertelen kezelések semmit nem vonnak le a meggyógyítottak megmentésének értékéből, hanem mert úgyis lehet minden szakmai sztáron fogást találni. A legjobb sem hibátlan. És minél inkább legjobb, annál kevésbé hibátlan. (Persze lehet, hogy A tigrisszelídítő már fájdalmasan fényezte dr. Csernust.) A másik felvetés érdekesebb. Figyelem dr. Csernust munka közben a Viasat3-on, és nagyon egyetértek Fáyjal. Baromi furcsa ez a pöffeszkedő, lompos, pocakos alak, aki önelégült lazasággal, vagy épp ellenkezőleg: erőltetetten szúrós tekintettel vágja kliensei pofájába furcsa szlenggel a sokszor többértelmű frázisokat. "Ha két szülő szétmegy, a gyerek a saját szerepét túldobja", "a kifogásokkal úgy vagyunk, mint a saját seggünkkel - mindig kéznél van és meg lehet fogni", "maga a fától nem meri meglátni az erdőt, s nem csak nem meri, de még tudja is, hogy nem meri, ez a poklok pokla", "az emberek a gyengeségükkel takaróznak, közben pedig a gyávaságukról beszélnek", "okos létére hozta az okoskodó formát - ebben benne van a tanulság" stb. De ahogy megszoktam dr. Csernust, rájöttem, hogy igazságtalan vagyok vele. Ő végül is nem filozófus. Nem az élet ontológiai kérdéseivel kell szembesítenie pácienseit. Nem várhatunk tőle orrpiszkáló, hajtőkaparó elmélázást, melynek során talán maga is belátja, hogy beszélgetőpartnere végül is érthető okokból iszik vagy drogozik, helyzete kilátástalan, mert mindnyájan függünk valakitől vagy valamitől, az élet egy nagy haláltánc stb. Dr. Csernus nem bölcselkedő, hanem pszichiáter. Még csak nem is hiteltelen. Szemmel látható, hogy elege van magából, unja saját szóvirágait. Minden beszélgetőpartneréről kimutatja, hogy "menekül", erre "nagy energiát fordít", amit ha másra áldozna, akkor ugye, vagy akkor bezzeg... De igazságtalan voltam azért is, mert a beszélgetés végén az emberek azt mondják, úgy érzik, történt velük valami. A közhelyáradat hatással volt rájuk. Akkor mi a gond? Engem zavar, hogy látom, a beszélgetés során dr. Csernus színészkedik. Engem zavar, hogy látom, dr. Csernus meg van csinálva. Engem zavar erőltetett, öblös nevetése, ügyetlen arcjátéka, pózból felvett, természetellenes gesztikulálása. De emiatt miért ítélnénk el? Nyilván mindez jól kipróbált terápiájának hatékonyságát szolgálja. Dr. Csernus nem tévésztár. Nem lépett ki saját szakmájából, mint a műsorvezetővé lett színészek, vagy a Szuperbuli-házigazdává avanzsált színi direktor, hanem orvosként besétált egy stúdióba. Maradt, aki volt. Legfeljebb elcsodálkozhatunk azon, milyen érdekes egy pszichoterápiás beszélgetés. Elámulhatunk, hogy mindez működik. Engem az érdekelt, hogy milyen egy alkalmazott beszélgetőtárs. A dolog a diskurzus felől érdekelt. Mennyire furakszik beszélgetőpartnerébe? A 33 éves Mónival társalogva aztán döbbenetes dolog történt. Dr. Csernus előre dőlve kárált valamit nagy szigorúan (mintha némafilmsztároktól leste volna el az átélés technikáját), mire a döbbent Móni zavarában kibökte: úgy nézett rám a kígyóbűvölő szemével, és olyan hangon mondta, amit mondott, hogy már majdnem elhittem, hogy én gondoltam az egészet. Erre dr. Csernus úgy védekezett, hogy ő nem, csak megpróbál más fejével gondolkodni. Na persze. Ha nincs ellenséged, csinálj magadnak. Dobbal nem lehet verebet fogni (bár lehet, hogy ez már a gonoszkodás). Dr. Csernust nehéz nézni, ha "bizonyos szintű érzékenységgel vagyunk megáldva". Mert elszomorít, hogy tudom, hogy nem segíthetek. Rosszkedvű leszek, és elbizonytalanodom magamban. Mivégre is akkor hát?! - teszem fel a kérdést. Megértem az Életképek pszichológusait, akik kapásból modellhelyzetből indítanak. Modellfilm, modellemberek, semmi se legyen életszagú. A modellek sorsán senki sem keseredik el. Ugyanakkor dr. Csernushoz hasonlóan hús-vér átlagemberekkel foglalkozik Balázs (Szembesítő-show) és Mónika is. Csakhogy dr. Csernus sokszor a figyelmével (még ha az nemegyszer bántóan színlelt is) kitüntetett helyzetbe hozza beszélgetőpartnereit. Nála az emberek megőrzik emberi mivoltukat. Balázs és Mónika csodabogárrá alacsonyítja őket. Kegyetlenül pörög mindkét talk-show, a szereplőket eközben folyamatos megalázási prés szorítja. Már a kiindulási helyzet is megalázó (ezt hívják a műsor témájának, pl. "leteszteljük kedvesed hűségét"), így a meghívottaknak esélyük sincs. De nincs értelme a real-time nézői sajnálatnak, mert a "szereplők" jelentős része ezt ott és akkor fel sem fogja. Láttam olyan Mónikát, ahol a beültetett fiú a fényektől elvakultan, a statiszta közönség tapsviharától megrészegítetten azt sem tudta, mi történik vele. Mónika egy sokat megélt napközis tanító néni áljóságával és kezdődő neurotikus "ki-kibuggyanásaival" maga is sokkolja áldozatait. Már aki ezt képes felérni ésszel, vagy legalábbis ösztönszerűen megérezni. Egy szerencsétlen fiú beleszeretett a VV3 Szilvijébe. Szilvi így még egy médiafelcsillanáshoz jutott, és persze finoman elhárította Györgyöt (23). A retardált fiú már attól a döbbenettől halálra rémült, hogy az ötvenegy centis képátlójú képernyő-Szilvi egy csapásra hús-vér alakot öltött, de Mónika nem kegyelmezett, és feltette a kérdést: milyen válaszra számítottál? Hát előre lila gőzöm sem volt, kóválygott a fiú, harsány röhögés a nézőtérről. És már jön is Zsolt (19), aki legjobb barátja barátnőjét szemelte ki arra, hogy feloldja egy másik barátja gátlásait, és elvegye a szüzességét. "A szexuális kapcsolat is hiányzik az életéből?" - kérdezte erre Mónika meleg szemeit bíztatón kerekítve és bólogatva, mintha súgni akarná a választ: da-da-da. Dr. Csernus fésületlen és ápolatlan, de a konfliktusok feloldásán fáradozik, Mónika és Balázs divatbabák ugyan, de mutatványuk a konfliktusgerjesztés. Dr. Csernus mágiája a hirtelen tökéletes gyógyulás lenne. De mivel nincs rá lehetőség, ezért vizslaként kutat, szimatol egy megnyugtató pillantás után, egy mosoly után, egy kisimult arc után. Ha vesztésre áll, bebeszél valamit a partnerének, hogy aztán pár perccel később nagy triumfussal lerántsa az imént bebeszélt problémáról a leplet. Mónikának és Balázsnak nincs értelme, de ne hullassunk könnyet a megvezetett "szereplőkért", mert cserébe a megalázásokért, kapnak négy perc médiaszereplést. Az otthoniak felveszik videóra, el lehet vinni a buliba, figyelj baeg, a Henrik volt a tévébe, ki?, a Henrik a Móni pasija, az ertéelen, hú, baeg... Az Életképekbe (r: Horváth Ádám) nehezebb bekerülni. Ez már közszolgálati ügy, ide színészi véna kell. Előbb egy kisfilmet látunk, majd jön a stúdióbeszélgetés. A június 7-i adás története elképesztően gyengére és kócosra sikerült. Hegyi Barbara mosogatni indul, tíz másodperc múlva máris rutinszerűen törölget egy tányért. Ez még Cillittel is túlzás! A "kőgazdag" fogorvos egy négy-öt éves VW Golffal rándul ki Ausztriába (a dolgot azzal tompítják, hogy elmondatják a fickóval (Gáti Oszkár), a kocsiját épp most adják el, s az új átvételéig ezt kapta kölcsön a szerviztől - jaj, nagyon tekintettel van a közszolgálati tévéstáb saját szegény imázsára!). És azok a Katalin bírónő áldialógjait is alulmúló szövegek! Hegyi Barbara a lányának: "Kutyás Laci, a nagybátyám, hát tudod." Felelet: "Tud valamit segíteni? A papával nem volt nagyon jóban. De téged nagyon szeretett." Sej, ha volna mértéke a szépérzék-károsításnak! Aztán jön a beszélgetés. Alig tudom levenni a szemem Radványi Dorottyáról. Egykor "érdekesen" szép bemondónő-kedvencem most egy vastag, fehér csíkot festett a szemhéjára, közvetlenül a műszempillája fölé. Ajkain a sok rúzs úgy csillog, mintha nyálas volna. Jellegzetesen "egzotikus" szájtartásából mára sajnálatra méltóan félre-félrecsúszó mosolyok lettek. Arca beesett, sovány. Hosszú, csontos, bütykös ujjai annyiban különböznek a Karib-tenger elvarázsolt kalózaiétól, hogy nem hamuszürkék, hanem szájához hasonlóan nedves érzést keltve csillognak. Nem is értem, mit mond. Felolvas egy kiskunfélegyházi grafológus-pedagógus néző leveléből, aki állítja, hogy a gyereknél észrevehetők az otthoni problémákra utaló jelek. Még szerencse, hogy ülök, de még így is szívdobogást okoz Radványi hozzáfűzése: szorosabb együttműködésre lenne szükség a gyerek és az iskola között. De hiába rogyadozom a megállapítások súlya alatt, nem tudom feledni, hogy mindennek idáig semmi köze sincs a kisfilmhez. Iskolát kétszer láttunk benne, mindkétszer a háttérben. Bácskai Júlia és Vekerdy Tamás pszichológusok még perceken át csócsálják Radványi felvetését. Vekerdy később említi a kongruenciát, szép szavát kölcsönvéve tehát a beszélgetés négy percen át inkongruens. Balázsnál az RTL Klubon pontosan ennyi idő alatt lemegy egy fiatal lány hűség-tesztjének bejátszása (a cukrászdai pultos lányt egy beépített fickó ostromolja hiábavalóan a telefonszámáért, amit egy rejtett kamerás felvételen izgulhatunk végig), majd a lány és a tesztet kérő, féltékeny fiúja kivesézik a látottakat Balázzsal. S már jön is a követező négyperces pár. A közszolgálatiban van idő, nem kell rohanni. A közszolgálatiban a semminek is súlya van. Az élet itt egy nyugodt, csöndes, tiszta tó. Radványi spontán átkötő mondatai ugyanolyan érdektelenek, mint Balázs vagy Mónika átvezetései, csak itt lassan vannak mondva. Nincs hadarás, sőt "ö"-zni is lehet, így válik az egész elmélázós értelmessé. Más szóval: közszolgálatiassá. Nézegetem a szót így leírva, elégedett vagyok, méltóképpen csúnya. ("Rajong a kamasz ö-ö, bizony, a mi sorozatunkban is van két ö-ö lány, s szemlátomást rajonganak az apjukért.") De az Életképek-beszélgetés még mélyebbre ereszkedik, amikor Bácskai ráveszi Vekerdyt (nem is kell hosszan győzködnie), hogy modelláljon egy otthonról elköltözött apát, akinek a lánya (a szerepet Bácskai Júlia magára is vállalja azon hirtelenjében, s bár túlkorosnak vélhetnők, jól hozza a karaktert, mint mondani szokás) nekiszegezi a kérdést: "apa te most hazajössz?" És Vekerdy modellál. Nem elég, hogy végignézettek velünk egy Családi kör-mutációt (mely műfaj már a 80-as években is atavisztikus volt), de pszichológusaink felülírják a történetet. Illetve felüljátsszák. És akit egyszer elcsábított a mélység! Zuhanunk tovább, ugyanis ezek után megbeszélik az önmaguk által modelláltakat. Vekerdy értelmezi a Vekerdy által modellált figurát, elemzi saját játékát rámutatva a kis finomságokra, melyeket a szerepbe rejtett. És még dr. Csernusra mondja valaki, hogy öntelt? Úgy gondoltam, politikai elemző beszélgetésekről majd az Európa Parlamenti választások kapcsán rendezett műsorokat figyelve írok. Felvettem az mtv, a magyar ATV és a hírTV műsorait. Elképesztően unalmasak és vértelenek voltak. Nyilatkozatok, értelmezések, kapcsolgatások. Az mtv-n Stumpf István keményen belekezdett, amikor odanyilatkozott, hogy "ez a súlyos, történelmi veresége a szocialistáknak mindenképpen meglepett". Friderikusz Sándor ahogy kell, rávetette magát a dologra, de aztán elkapcsoltak a Fidesz MMP székházába, és a műsor hátralevő részében Stumpf visszahúzódott a technokrata politológus álarca mögé. Majd két év múlva. Azt hittem, a sok vértelen szöveg mindent elborít, amikor Baló György az mtv műsorának végén - talán maga is unva már a sok locsogást - feltette a kérdést: hova tűnt másfélmillió MSZP-szavazó? Általános döbbenet futott végig az arcokon: beszélünk itt, elemzünk, analizálunk, s tényleg: hova tűnt másfélmillió MSZP-szavazó? Utánuk kellene eredni, ahogy a Magyar vándorban a hét vezér tette. Egy hosszú nevű párt vékony, hamiskás mosolyú, szőke, szemüveges parlamenti képviselője, aki nemrég még hatalmas billboardokon kürtölte világgá mondanivalóját, most áll a Nap-kelte stúdiójában és azt mondja: "próbáljunk meg kialakítani egy értelmes párbeszédet". Kijelentésének súlyát akkor érezhetjük igazán, ha tudjuk, hogy ezt követően már csak egy ülést tartanak, aztán nyári szünetre vonulnak a honatyák. Így tesz Balázs is, Mónika is. Kellemes nyári szünetet kívánt Radványi is. (Bár lehet, hogy az Életképek nem szünetel nyáron, ezt csak úgy mondta, alapból, kedvességként.) A beszélgetős műsorok helyét időlegesen szappanoperák veszik át. A nyári napsugár, mint egy pocsolyát, felszívja a locsogást is. Csak dr. Csernus tartja magát minden este fél nyolckor. De hát ő nem médiasztár. Ő egy Mágus.