Tanner Gábor: A Hátsó ablak tévéfilm. Dehogyis, hát szélesvásznú, meg technicolor!
Jó lenne, ha legalább ilyen nyilvánvaló helyzetekben nem mondanál baromságokat,
öreg. Ez filmtörténeti faktum. Rendben, csak az a gond, hogy mindettől
függetlenül tévéfilm. Most este láttam a tévében, és rájöttem, hogy az.
Az ablakon kinéző, begipszelt lábú fotóriporter a tévénéző metaforája.
Nem egy zárt, sötét térben nézi másfél-két órán keresztül a színes csodát,
hanem legénylakásának kis ablakán bámul kifelé rendszertelenül. Általában
nappal, de este is, időnként beszélget valakivel személyesen vagy telefonon,
aztán elbóbiskolgat. Így tévét néz az ember. Aztán a szórványosan látott
eseményeket megpróbálja valamiképp elrendezni. Azért odáig ne menjünk,
hogy a távirányítókapcsolgató-kultúra előhírnöke is Hitchcock volt! Mehetnénk,
de most nem ez a lényeg. Hanem hogy Jeff beszélget a barátnőjével, a biztosító
társaság ápolónőjével, egy rendőr barátjával, és ezen diskurzusokba beleszövi
a hátsó ablakon keresztül látott valóságmorzsákat. Végül ezeket a mozaikokat
a beszélgetések egy lehetséges, de mindenképpen virtuális valósággá gyúrják
össze. Az ablak háttérbe szorul, a diskurzusok kerülnek középpontba. Létrejön
egy párbeszéd-valóság. Az más lapra tartozik, hogy a Hátsó ablak végén
kiderül, hogy valójában is megtörtént a Jeff és társai által kitalált
sztori, de ne rójuk fel a Mester hibájául, hogy nem a posztstrukturalista
lebegtetés szelleme vezérelte 1954-ben. A diskurzus-világok megérthetőségi
referenciái nem a valóságban vannak, hanem önmagukban. A Tizenkét dühös
emberben tizenegy esküdt látszólag egyetért, valójában tizenegyféleképpen
értik ugyanazt. Ezért tudja Henry Fonda, a tizenkettedik fickó megkavarni
őket. A film végére a párbeszédeikből felépül egy lehetséges világ, mely
valószínűleg már oly vékony szállal sem kötődik a valósághoz, mint a tizenegy
plusz egy film eleji valóság. Nos, így nézünk tévét is. Látunk-hallunk
ezt-azt, emlékszünk is rájuk meg nem is, gondolkozgatunk rajtuk, megbeszéljük
magunkkal, majd diskurálunk róluk a környezetünkben levőkkel, és egy idő
után indiferenssé válik, hogy miből indultunk ki, csak az számít, amit
felépítettünk. Hogy szegény Thorwald miért megy el este az árumintatáskájával
az esőben, nem mindegy már? Persze előfordulhat az is, hogy csupán a tévé
a beszélgetőtársunk. Igen, úgy vagyunk vele, mint a Fahrenheit 451 Brendája.
Révületbe ejt, és virtuálisan átemel a saját terébe. Úgy érezzük, hozzánk
szóltak belőle, válaszolunk is rá. Máskor elküldjük anyjába elektronikus
beszélgetőpartnerünket. A beszélgetős műsor - ha olyan kedvemben talál,
s a műsor is olyan - beszippant a virtuális térbe. A National Geographicon
A partraszállás napja a technika szemszögéből megy. Magukkal ragadnak
az idős bácsik, ahogy mesélnek. De most csak ők beszélnek, én hallgató
vagyok. A kedélyes idős bácsik funkciója nyilván ugyanaz lenne, mint Puskás
Csaba vízkövesedés ellen küzdő mosógépszerelőnek, hogy átlagemberként
közel hozzák hozzám, átlagemberhez a problémát. De ezekkel az idős szivarokkal
nem fakadok egy tőről. Mert kék kezeslábasos szerelővel már volt dolgom,
aki beszélt hülyeségeket, mint Puskás Csaba, de a D-nap végérvényesen
nélkülem múlt el. Ezek a bácsik kitüntetett helyzetben vannak, mert ők
átélték, megélték, mert ők ott voltak. És számomra tökéletesen hiteles
figurák. Kedélyesen beszélgetnek, arcukon derűs izgalom. Ők ismerik az
adomák, történetek humoros fordulatait, csattanóit, és várják, hogy odaérjenek.
Ülnek a kanapén, és egyértelmű, hogy a saját szórakoztatásukra diskurálnak.
Százezerszer elmondták már egymásnak a pubban a történetet, hogy miként
vitorlázórepültek egy fa- és papírtákolmánnyal az ellenséges vonalak mögé.
Rommel repülőgépcsapdaként hatalmas fadorongokat ásatott a földbe a normandiai
réteken. De egy vitorlázógépnek ezek nem csapdák, hanem a leszállásához
nélkülözhetetlen "fékek" voltak. A dorongok összetörték a gépet
(melyen olyan gyűrődő zónák voltak, mint a mai autókon), ami az ütközések
következtében szépen megállt, de nem robbant fel. "Az ember csak
kiszállt, lesöpörte magáról a faszilánkot, és nem lett csupa kék-zöld
folt, zúzódás meg sérülés, mintha fémgépben ült volna" - mondják
kacarászva az öreg urak. Nem deheroizálnak, nem jópofáskodnak, csak elmondják
a történetet, úgy, amilyenné az az eltelt hatvan évben lett: sajátos,
bajtársi mítoszként. Ez a történet az övék. Előttem egy burleszkfilm elevenedik
meg abból, amit elmondanak, de tudom, hogy ez félreértés. Nem érthetem,
miről beszélnek. Én is úgy éltem meg a Ryan közlegény megmentését, ahogy
Kovács Gellért leírta az előző havi Muszterban: "Pontosan szerkesztett,
kiszámított, szadista vidámparkban találtam magam. Megjártam a partraszállást!
Süvítettek a golyók, aztán meg fúródtak." Ugyan egyikünk sem volt
még háborúban, nem tudjuk, milyen az, de Spielberg el tudja velünk képzeltetni.
Fantáziánkat és érzelmeinket a megfelelő hatásmechanizmusokkal működésbe
hozza. A partraszállás napja a technika szemszögéből esetében azonban
éppen a távolságot érzem. Az általam elképzelhető és a két jókedvű öreg
úr által elmesélt világ között. A különbözőség megtapasztalásának ritka
pillanatát. Ezért nem értettem Lalík Sándor kollégám által a dokumentumfilmről
írottakat: "...a valóság búvárai, kutatói, felfedezői (...) akárcsak
játékfilmes társaik, nemcsak racionálisan, de a szépség (esztétikum) kívánalmai
szerint is szerkesztik és építik fel alkotásaikat, élve a filmkép varázsával."
Nem tud lázba hozni, amikor egy dokumentumfilm már majdnem játékfilm.
A partraszállás napjá...-ban sem a dramatikus jelenetek varázsoltak el,
bár kétségtelenül érdekesek voltak a régi háborús híradók vagy amatőr
felvételek minőségére rontott hangulatfestő képek (a kiugrani készülő
ejtőernyősök szeretteik fényképét morzsolgatják; a búvárok partra úsznak
az éj leple alatt, hogy talajmintát vegyenek; a parancsnokok gigantikus
térképek előtt lázasan tervezgetnek a főhadiszálláson stb.). Mert a történelmi
dokumentumfilmeknek azok a kivételes pillanatai, mikor rájövünk, hogy
képtelenek vagyunk ráhangolódni a történetre, mikor felfedezzük, megéljük
a distanciát. Később már magam is bekapcsolódom a történetbe. Amikor arról
beszélnek, hogy az amerikaiak nem kértek az angolok furcsa masináiból,
például abból a tankból, melynek elején egy láncos szerkezet cséphadarószerűen
verte a földet, felrobbantva ezzel a felszíni homok alá rejtett tányéraknákat
és szétverve a szögesdrótakadályokat. Vagyis minden további nélkül kitették
a legnagyobb veszélynek a katonáikat. Eszembe jutott a Ryan közlegény
megmentése-beli heroikus bajtársiasság. Persze A partraszállás napja a
technika szemszögéből nem reflektál Spielberg mozijára. Csak én beszélgetek.
Aztán megnyugtatásomra egyik este leadják A sziklát. A történetnek ugyan
semmi köze a D-naphoz, de ebben Hummel tábornok bosszút esküszik azért,
mert a US Army vezetői hagyták elpusztulni az osztagát. Legalább kísértsen
a D-nap vétke! Hosszas hezitálás után rávettem magam, hogy találkozzam
dr. Csernussal. Sokat hallottam meg olvastam róla, szóval volt már egy
dr. Csernus-képem. A tévéújságomban még az állt, hogy kora délután megismétlik
az előző esti beszélgetését, de ez nem így volt. Fel kellett áldoznom
este egy Híradót. Mivel elsőre nem hittem a szememnek, feláldoztam még
egyet, majd még egyet s még egyet. Amikor még dr. Csernus Imre nem volt
tévédoki, vetítettek róla egy portréfilmet A tigrisszelídítő címmel. Ezt
nem láttam, viszont olvastam róla Fáy Miklós kritikáját az ÉS-ben. Fáy
bevallotta, hogy nem kedveli a doktort. Ellenszenve alapvetően két forrásból
táplálkozik. Az egyik, hogy csak a sikeres kimenetelű kezelésekről beszéltek
a filmben, a sikertelenekről nem. A másik, hogy dr. Csernus magabiztosan
és öntudatosan nyilatkoztatja ki az élettel kapcsolatos közhelyeit. Az
első ellenvetést hagyjuk. Nem csupán azért, mert az ilyen-olyan okból
sikertelen kezelések semmit nem vonnak le a meggyógyítottak megmentésének
értékéből, hanem mert úgyis lehet minden szakmai sztáron fogást találni.
A legjobb sem hibátlan. És minél inkább legjobb, annál kevésbé hibátlan.
(Persze lehet, hogy A tigrisszelídítő már fájdalmasan fényezte dr. Csernust.)
A másik felvetés érdekesebb. Figyelem dr. Csernust munka közben a Viasat3-on,
és nagyon egyetértek Fáyjal. Baromi furcsa ez a pöffeszkedő, lompos, pocakos
alak, aki önelégült lazasággal, vagy épp ellenkezőleg: erőltetetten szúrós
tekintettel vágja kliensei pofájába furcsa szlenggel a sokszor többértelmű
frázisokat. "Ha két szülő szétmegy, a gyerek a saját szerepét túldobja",
"a kifogásokkal úgy vagyunk, mint a saját seggünkkel - mindig kéznél
van és meg lehet fogni", "maga a fától nem meri meglátni az
erdőt, s nem csak nem meri, de még tudja is, hogy nem meri, ez a poklok
pokla", "az emberek a gyengeségükkel takaróznak, közben pedig
a gyávaságukról beszélnek", "okos létére hozta az okoskodó formát
- ebben benne van a tanulság" stb. De ahogy megszoktam dr. Csernust,
rájöttem, hogy igazságtalan vagyok vele. Ő végül is nem filozófus. Nem
az élet ontológiai kérdéseivel kell szembesítenie pácienseit. Nem várhatunk
tőle orrpiszkáló, hajtőkaparó elmélázást, melynek során talán maga is
belátja, hogy beszélgetőpartnere végül is érthető okokból iszik vagy drogozik,
helyzete kilátástalan, mert mindnyájan függünk valakitől vagy valamitől,
az élet egy nagy haláltánc stb. Dr. Csernus nem bölcselkedő, hanem pszichiáter.
Még csak nem is hiteltelen. Szemmel látható, hogy elege van magából, unja
saját szóvirágait. Minden beszélgetőpartneréről kimutatja, hogy "menekül",
erre "nagy energiát fordít", amit ha másra áldozna, akkor ugye,
vagy akkor bezzeg... De igazságtalan voltam azért is, mert a beszélgetés
végén az emberek azt mondják, úgy érzik, történt velük valami. A közhelyáradat
hatással volt rájuk. Akkor mi a gond? Engem zavar, hogy látom, a beszélgetés
során dr. Csernus színészkedik. Engem zavar, hogy látom, dr. Csernus meg
van csinálva. Engem zavar erőltetett, öblös nevetése, ügyetlen arcjátéka,
pózból felvett, természetellenes gesztikulálása. De emiatt miért ítélnénk
el? Nyilván mindez jól kipróbált terápiájának hatékonyságát szolgálja.
Dr. Csernus nem tévésztár. Nem lépett ki saját szakmájából, mint a műsorvezetővé
lett színészek, vagy a Szuperbuli-házigazdává avanzsált színi direktor,
hanem orvosként besétált egy stúdióba. Maradt, aki volt. Legfeljebb elcsodálkozhatunk
azon, milyen érdekes egy pszichoterápiás beszélgetés. Elámulhatunk, hogy
mindez működik. Engem az érdekelt, hogy milyen egy alkalmazott beszélgetőtárs.
A dolog a diskurzus felől érdekelt. Mennyire furakszik beszélgetőpartnerébe?
A 33 éves Mónival társalogva aztán döbbenetes dolog történt. Dr. Csernus
előre dőlve kárált valamit nagy szigorúan (mintha némafilmsztároktól leste
volna el az átélés technikáját), mire a döbbent Móni zavarában kibökte:
úgy nézett rám a kígyóbűvölő szemével, és olyan hangon mondta, amit mondott,
hogy már majdnem elhittem, hogy én gondoltam az egészet. Erre dr. Csernus
úgy védekezett, hogy ő nem, csak megpróbál más fejével gondolkodni. Na
persze. Ha nincs ellenséged, csinálj magadnak. Dobbal nem lehet verebet
fogni (bár lehet, hogy ez már a gonoszkodás). Dr. Csernust nehéz nézni,
ha "bizonyos szintű érzékenységgel vagyunk megáldva". Mert elszomorít,
hogy tudom, hogy nem segíthetek. Rosszkedvű leszek, és elbizonytalanodom
magamban. Mivégre is akkor hát?! - teszem fel a kérdést. Megértem az Életképek
pszichológusait, akik kapásból modellhelyzetből indítanak. Modellfilm,
modellemberek, semmi se legyen életszagú. A modellek sorsán senki sem
keseredik el. Ugyanakkor dr. Csernushoz hasonlóan hús-vér átlagemberekkel
foglalkozik Balázs (Szembesítő-show) és Mónika is. Csakhogy dr. Csernus
sokszor a figyelmével (még ha az nemegyszer bántóan színlelt is) kitüntetett
helyzetbe hozza beszélgetőpartnereit. Nála az emberek megőrzik emberi
mivoltukat. Balázs és Mónika csodabogárrá alacsonyítja őket. Kegyetlenül
pörög mindkét talk-show, a szereplőket eközben folyamatos megalázási prés
szorítja. Már a kiindulási helyzet is megalázó (ezt hívják a műsor témájának,
pl. "leteszteljük kedvesed hűségét"), így a meghívottaknak esélyük
sincs. De nincs értelme a real-time nézői sajnálatnak, mert a "szereplők"
jelentős része ezt ott és akkor fel sem fogja. Láttam olyan Mónikát, ahol
a beültetett fiú a fényektől elvakultan, a statiszta közönség tapsviharától
megrészegítetten azt sem tudta, mi történik vele. Mónika egy sokat megélt
napközis tanító néni áljóságával és kezdődő neurotikus "ki-kibuggyanásaival"
maga is sokkolja áldozatait. Már aki ezt képes felérni ésszel, vagy legalábbis
ösztönszerűen megérezni. Egy szerencsétlen fiú beleszeretett a VV3 Szilvijébe.
Szilvi így még egy médiafelcsillanáshoz jutott, és persze finoman elhárította
Györgyöt (23). A retardált fiú már attól a döbbenettől halálra rémült,
hogy az ötvenegy centis képátlójú képernyő-Szilvi egy csapásra hús-vér
alakot öltött, de Mónika nem kegyelmezett, és feltette a kérdést: milyen
válaszra számítottál? Hát előre lila gőzöm sem volt, kóválygott a fiú,
harsány röhögés a nézőtérről. És már jön is Zsolt (19), aki legjobb barátja
barátnőjét szemelte ki arra, hogy feloldja egy másik barátja gátlásait,
és elvegye a szüzességét. "A szexuális kapcsolat is hiányzik az életéből?"
- kérdezte erre Mónika meleg szemeit bíztatón kerekítve és bólogatva,
mintha súgni akarná a választ: da-da-da. Dr. Csernus fésületlen és ápolatlan,
de a konfliktusok feloldásán fáradozik, Mónika és Balázs divatbabák ugyan,
de mutatványuk a konfliktusgerjesztés. Dr. Csernus mágiája a hirtelen
tökéletes gyógyulás lenne. De mivel nincs rá lehetőség, ezért vizslaként
kutat, szimatol egy megnyugtató pillantás után, egy mosoly után, egy kisimult
arc után. Ha vesztésre áll, bebeszél valamit a partnerének, hogy aztán
pár perccel később nagy triumfussal lerántsa az imént bebeszélt problémáról
a leplet. Mónikának és Balázsnak nincs értelme, de ne hullassunk könnyet
a megvezetett "szereplőkért", mert cserébe a megalázásokért,
kapnak négy perc médiaszereplést. Az otthoniak felveszik videóra, el lehet
vinni a buliba, figyelj baeg, a Henrik volt a tévébe, ki?, a Henrik a
Móni pasija, az ertéelen, hú, baeg... Az Életképekbe (r: Horváth Ádám) nehezebb
bekerülni. Ez már közszolgálati ügy, ide színészi véna kell. Előbb egy
kisfilmet látunk, majd jön a stúdióbeszélgetés. A június 7-i adás története
elképesztően gyengére és kócosra sikerült. Hegyi Barbara mosogatni indul,
tíz másodperc múlva máris rutinszerűen törölget egy tányért. Ez még Cillittel
is túlzás! A "kőgazdag" fogorvos egy négy-öt éves VW Golffal
rándul ki Ausztriába (a dolgot azzal tompítják, hogy elmondatják a fickóval
(Gáti Oszkár), a kocsiját épp most adják el, s az új átvételéig ezt kapta
kölcsön a szerviztől - jaj, nagyon tekintettel van a közszolgálati tévéstáb
saját szegény imázsára!). És azok a Katalin bírónő áldialógjait is alulmúló
szövegek! Hegyi Barbara a lányának: "Kutyás Laci, a nagybátyám, hát
tudod." Felelet: "Tud valamit segíteni? A papával nem volt nagyon
jóban. De téged nagyon szeretett." Sej, ha volna mértéke a szépérzék-károsításnak!
Aztán jön a beszélgetés. Alig tudom levenni a szemem Radványi Dorottyáról.
Egykor "érdekesen" szép bemondónő-kedvencem most egy vastag,
fehér csíkot festett a szemhéjára, közvetlenül a műszempillája fölé. Ajkain
a sok rúzs úgy csillog, mintha nyálas volna. Jellegzetesen "egzotikus"
szájtartásából mára sajnálatra méltóan félre-félrecsúszó mosolyok lettek.
Arca beesett, sovány. Hosszú, csontos, bütykös ujjai annyiban különböznek
a Karib-tenger elvarázsolt kalózaiétól, hogy nem hamuszürkék, hanem szájához
hasonlóan nedves érzést keltve csillognak. Nem is értem, mit mond. Felolvas
egy kiskunfélegyházi grafológus-pedagógus néző leveléből, aki állítja,
hogy a gyereknél észrevehetők az otthoni problémákra utaló jelek. Még
szerencse, hogy ülök, de még így is szívdobogást okoz Radványi hozzáfűzése:
szorosabb együttműködésre lenne szükség a gyerek és az iskola között.
De hiába rogyadozom a megállapítások súlya alatt, nem tudom feledni, hogy
mindennek idáig semmi köze sincs a kisfilmhez. Iskolát kétszer láttunk
benne, mindkétszer a háttérben. Bácskai Júlia és Vekerdy Tamás pszichológusok
még perceken át csócsálják Radványi felvetését. Vekerdy később említi
a kongruenciát, szép szavát kölcsönvéve tehát a beszélgetés négy percen
át inkongruens. Balázsnál az RTL Klubon pontosan ennyi idő alatt lemegy
egy fiatal lány hűség-tesztjének bejátszása (a cukrászdai pultos lányt
egy beépített fickó ostromolja hiábavalóan a telefonszámáért, amit egy
rejtett kamerás felvételen izgulhatunk végig), majd a lány és a tesztet
kérő, féltékeny fiúja kivesézik a látottakat Balázzsal. S már jön is a
követező négyperces pár. A közszolgálatiban van idő, nem kell rohanni.
A közszolgálatiban a semminek is súlya van. Az élet itt egy nyugodt, csöndes,
tiszta tó. Radványi spontán átkötő mondatai ugyanolyan érdektelenek, mint
Balázs vagy Mónika átvezetései, csak itt lassan vannak mondva. Nincs hadarás,
sőt "ö"-zni is lehet, így válik az egész elmélázós értelmessé.
Más szóval: közszolgálatiassá. Nézegetem a szót így leírva, elégedett
vagyok, méltóképpen csúnya. ("Rajong a kamasz ö-ö, bizony, a mi sorozatunkban
is van két ö-ö lány, s szemlátomást rajonganak az apjukért.") De
az Életképek-beszélgetés még mélyebbre ereszkedik, amikor Bácskai ráveszi
Vekerdyt (nem is kell hosszan győzködnie), hogy modelláljon egy otthonról
elköltözött apát, akinek a lánya (a szerepet Bácskai Júlia magára is vállalja
azon hirtelenjében, s bár túlkorosnak vélhetnők, jól hozza a karaktert,
mint mondani szokás) nekiszegezi a kérdést: "apa te most hazajössz?"
És Vekerdy modellál. Nem elég, hogy végignézettek velünk egy Családi kör-mutációt
(mely műfaj már a 80-as években is atavisztikus volt), de pszichológusaink
felülírják a történetet. Illetve felüljátsszák. És akit egyszer elcsábított
a mélység! Zuhanunk tovább, ugyanis ezek után megbeszélik az önmaguk által
modelláltakat. Vekerdy értelmezi a Vekerdy által modellált figurát, elemzi
saját játékát rámutatva a kis finomságokra, melyeket a szerepbe rejtett.
És még dr. Csernusra mondja valaki, hogy öntelt? Úgy gondoltam, politikai
elemző beszélgetésekről majd az Európa Parlamenti választások kapcsán
rendezett műsorokat figyelve írok. Felvettem az mtv, a magyar ATV és a
hírTV műsorait. Elképesztően unalmasak és vértelenek voltak. Nyilatkozatok,
értelmezések, kapcsolgatások. Az mtv-n Stumpf István keményen belekezdett,
amikor odanyilatkozott, hogy "ez a súlyos, történelmi veresége a
szocialistáknak mindenképpen meglepett". Friderikusz Sándor ahogy
kell, rávetette magát a dologra, de aztán elkapcsoltak a Fidesz MMP székházába,
és a műsor hátralevő részében Stumpf visszahúzódott a technokrata politológus
álarca mögé. Majd két év múlva. Azt hittem, a sok vértelen szöveg mindent
elborít, amikor Baló György az mtv műsorának végén - talán maga is unva
már a sok locsogást - feltette a kérdést: hova tűnt másfélmillió MSZP-szavazó?
Általános döbbenet futott végig az arcokon: beszélünk itt, elemzünk, analizálunk,
s tényleg: hova tűnt másfélmillió MSZP-szavazó? Utánuk kellene eredni,
ahogy a Magyar vándorban a hét vezér tette. Egy hosszú nevű párt vékony,
hamiskás mosolyú, szőke, szemüveges parlamenti képviselője, aki nemrég
még hatalmas billboardokon kürtölte világgá mondanivalóját, most áll a
Nap-kelte stúdiójában és azt mondja: "próbáljunk meg kialakítani
egy értelmes párbeszédet". Kijelentésének súlyát akkor érezhetjük
igazán, ha tudjuk, hogy ezt követően már csak egy ülést tartanak, aztán
nyári szünetre vonulnak a honatyák. Így tesz Balázs is, Mónika is. Kellemes
nyári szünetet kívánt Radványi is. (Bár lehet, hogy az Életképek nem szünetel
nyáron, ezt csak úgy mondta, alapból, kedvességként.) A beszélgetős műsorok
helyét időlegesen szappanoperák veszik át. A nyári napsugár, mint egy
pocsolyát, felszívja a locsogást is. Csak dr. Csernus tartja magát minden
este fél nyolckor. De hát ő nem médiasztár. Ő egy Mágus. |