Kerekes Anna
Sorsok és csókok

"Az a legszebb csók, amit el nem csókolunk..." - énekelgette nagyanyám a karácsonyi narancsos süteményt gyúrva, és ezt én nem értettem. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a meg nem történtet is lehet élménynek tekinteni. Ha valami jó nem történt meg, az éppen hogy rossz volt. Akkoriban csak az létezett számomra, ami megérinthető, de legalábbis megérthető, elmagyarázható volt. De nem hagyott nyugodni a dolog. "Az arcába mondtam, hogy nem szeretem" kezdetű dal mindig fölzaklatott. Életemben nem voltam még szerelmes, mégis mindenáron meg akartam fejteni, hogy a szomorú hangú nő miért hazudja azt a férfinak, hogy nem szereti, amikor szereti, és tulajdonképpen egész életében csak őt várja majd. Ráadásul kamasz koromban az el nem csókolt csókokat az első, a legbénább, a legidétlenebb igazi elhomályosította. Így a regényekhez és a filmekhez fordultam, hátha azokból kiderül valami a "meg nem történt" misztikájából, romantikájából. Amikor a Háború és békében másodszor is elszorult szívvel reménykedtem abban, hogy az a nyomorult Bolkonszkij csak visszatér, még mielőtt Natasa elcsábulna Kuraginnak, az egész dologba kezdett belevegyülni valami sorsszerűség is. Bármilyen nehéz is földolgozni, a történetnek így kellett lennie. Azóta fatalista vagyok. A sorsszerűség könyörtelensége nyűgöz le leginkább. García Márquez egyik hőse jut eszembe. A karib-tengeri fiú, aki retteg attól, hogy egy bizonyos városba utazzon, mert biztosan érzi, ott éri majd a halál. Egy baljós éjszakán dorbézoló turisták magukkal hurcolják, és miközben a város felé tartanak, a rémült fiú végső kétségbeesésében a száguldó kocsiból a szakadékba veti magát, hogy elkerülje közelgő végzetét, amit éppen így teljesít be. No és a filmek! Mindig reménykedem titkon, hogy Belmondo megmenekül a Kifulladásigban. Tizedszer is figyelem az apró jeleket, amiken még megfordulhat a sztori, mondatokba, gesztusokba kapaszkodom, kicsit megnyugszom, amikor majdnem beszáll barátja kocsijába. Csak a legutolsó jelenetet követően döbbenek rá, hogy ennek a filmnek 69 óta megvan a vége. Akárhogy is, de Belmondónak az a sorsa, hogy meghaljon az elveiért; nem az, hogy otthagyja azt a hülye lányt, a hülye lázadást, és éljen. De akkor is jó kicsit remélni, izgulni, hogy aztán sokadik alkalommal fogadjuk el, hogy Belmondo meghal. A játék magával ragad: hátha nincs előre megírva semmi, hátha lehet másképp, már azt is jó elhinni, hogy dönthetett volna úgy, beszáll abba az átkozott kocsiba. Ebből a szempontból máig egyik legintenzívebb élményem a Szédülés. Hitchcock éppen ezt a kis játékomat zúzta darabokra. Amikor a nyomozó újra találkozik a titokzatos nővel, akivel egymásba szerettek, valahol gyanítjuk, hogy ennek a kapcsolatnak nem a beteljesülés a sorsa. Nem lehetnek egymáséi, hiszen rossz időben, rossz helyen találkoztak. A film mégis felcsillantja előttünk a reményt. Hogy aztán szétzúzza kegyetlenül. Amikor a nő lezuhan a templomtoronyból, nem megdöbbenek, hanem kinevetem magam: hogyan is hihettem el, hogy lehetne másképp is?

Ezt a fajta lebegtetést alkalmazza Peter Webber a Leány gyöngy fülbevalóval című filmben is. A címszereplő, korunk új lolítája, a hamvas arcú, duzzadt ajkú, csodálkozó szemű Scarlett Johansson. Ő Griet, a nagy holland mester, Johannes Vermeer szobalánya, múzsája, reménytelen szerelme. Annyira már nem csodálkozunk a kudarcba fulladt románcon, hiszen ugyanez a kiscsaj már az Elveszett jelentésben sem hozza a papírformát. Az Elveszett jelentésben az lett volna sorsszerű, hogy a két főhős egymásba gabalyodjon, mégsem így lett. Itt az első pillanattól világos, hogy Vermeernek és szolgálólányának nem a szerelem miatt kellett találkoznia, hanem egy kép elkészítése végett. Lényegesen könnyebb Colin Firthnek drukkolni, mint a heges, öreges arcú, nem éppen csábító külsejű Bill Murray-nek. Grietnek nem a mindenfajta gátat áttörő nagy szerelem jut osztályrészéül, de mégis kiválasztatott. A festő a lány egész lényét belesűrítette egyetlen zseniális mellképbe, saját heves szenvedélyét is beleölte, végül a portré modellje már nem létezett többé. A festő ellopta tőle lágy ajkát, csillogó szembogarának fényét, ártatlan, gyermeki tekintetét, akárcsak Poe borzongató novellájában, Az ovális arcképben. Griet már nem fontos. Egyetlen gesztust kap még, az illúzióját annak, hogy a kép valóban az övé is kicsit: a festményen viselt gyöngy fülbevalókat. A film ezzel ér véget, a regényben viszont Griet eladja az ékszert, ezzel is jelezve, hogy a képen szereplő nőhöz tulajdonképpen nem sok köze van. Az a baj ezzel a filmmel, hogy romantikus sorsszerűségén nem döbbenünk meg. Hiába a lebegtetés, a bizonytalanul egymásra villanó tekintetek, teljesen tiszta sor, hogy ebből a szerelemből nem lesz semmi. Ez pedig végül már azt az érzést is elhomályosítja, hogy itt bármi nagyszerű történt azon kívül, hogy elkészült a művészettörténet egyik legszebb portréja. Azt viszont Vermeer festette, nem pedig Peter Webber. A Leány gyöngy fülbevalóval a nagy életrajzi filmek sorában körülbelül úgy sikkad el, mint a berlini Gemälde Galerie-ben a sok tisztességes holland életkép a csupán két darab Vermeer között.

Updike szerint minden szakítással végződő szerelem kudarc. A sorsunk ugyanis ilyenkor megint átvert minket. Woody a Csak az a szexben egy tűzoltó készülékkel fejbe vágja pszichiáterét, mert az nem fogja föl, hogy ő nem túljutni akar egy nőn, hanem megszerezni. Tiszta sor: egónk csak egyet akar, visszakapni a szeretett személyt, és újra "helyrebillenteni" a dolgokat. De hiába: túl kell jutni viszonzatlan, és ezért rendkívül zavaró érzelmeinken! A "földolgozási folyamat" hosszadalmas és nyomorúságos. Ma pedig, amikor már "nincs idő a fejfájásra" sem, ugyan ki akarna hónapokig tartó melankóliát, ha lenne egy "gyors és hatékony" megoldás. Michel Gondry és Andy Kaufman tudják a módját. Sajnos csak képzeletben. A Vanília égbolt titkos irodájához hasonlóan gyanús Lacuna cég valami ilyesmit ígér: "Dobja ki a gazembert agyának legrejtettebb zugából is! Most valentin-napi akció." Nekem tetszik az ajánlat. Ilyen egyszerűen megszabadulni valakitől! Elvadult idegállapotunkban átfut az agyunkon, hogy vajon mennyiért tennék el láb alól a rohadt Józsit... Erre most itt van egy sokkal hatékonyabb, ugyanakkor kevésbé radikális eljárás. Az illető csak számunkra nem létezik, sőt, nem is létezett. Valójában nem is maga az ötlet egy nagy truváj, hanem annak végiggondolása, hogy események milyen láncolatát indítja el annak az elcsépelt kijelentésnek a magvalósulása, miszerint "bárcsak soha ne ismertem volna ezt a szemetet!" A filmbeli Joel szerelmes. De barátnője a tudta nélkül alávetette magát egy - K ügynök szavaival a Sötét zsarukból - "emlékezetpucoló" eljárásnak, s most átnéz rajta, mint egy idegenen. Joel hosszú szenvedés után úgy dönt, viszonttörli a csajt. Joel mégsem lesz boldog. Bár nem is szenved. Csak úgy van, mint egy darab kő. Lehet, hogy ugyanígy érezte magát Clementine előtt. Kezdek attól félni, hogy ez az eljárás csupán egyszerű elfojtás. Ha maga a személy, az esemény nem is kerül többé felszínre, a hiányérzet nyomasztó volta mégis befészkeli magát makulátlan elménkbe. Ha egy csalódáson túllépünk, mert ez azért legtöbbször igenis sikerül, feldolgozzuk a dolgot. A megmagyarázhatatlan hiányérzettel nem tudunk mit kezdeni. Nyomasztóbb, mint szenvedni. Akárhogy is, magam is szenvedéseim közepette nyílok ki igazán a világra. A csalódást földolgozó folyamat közben a világ olyan szegmensei nyílnak meg előttem, melyekre boldogan nem vagyok kíváncsi. Graham Green írja: "Vannak olyan zugok az ember szívében, amelyek még nem élnek - azért költözik beléjük a szenvedés, hogy életre keljenek." A film közben elment a kedvem attól, hogy megszabaduljak rossz emlékeimtől. Mert tapasztaltam általuk, mert formáltak rajtam, s talán, mert legközelebb nem esem ugyanabba a hibába. A sors pedig így is elkerülhetetlen. Clementine teljesen töröltette agyából Joelt, mégis újra találkozik vele, mert a fiú nem engedte el az ő emlékét. Akkor meg hiába minden, ismét csak hajtsunk fejet a végzet előtt.

"Abban hiszek, aminek meg kell lennie" - mondja Joana a Kőtutajban, és három férfival nekivág, hogy megmutassa, hol húzott botjával egy vonalat önmaga és egy férfi közé, amely vonal aztán mély repedéssé vált. Hétköznapi szemmel csoda történik öt emberrel, amely csodák aztán már nem is fontosak, éppen azért, mert megtörténtek, ezzel igazolva azt, hogy megtörténhetnek, vagyis beilleszthetők racionális világunkba. Nem csodák. A fim tele van megmagyarázhatatlan történésekkel: egy leszakadt félsziget tutajként úszik, egy ember nagyságú kő, amelyet könnyen vízbe hajít egy férfi, egy hatalmas, önmagát növelő pamutgombolyag, egy tanítót követő madárcsapat. De sem engem, sem a film szereplőit nem ezek érdeklik. A csodák csak arra jók, hogy ránk szóljanak: ne operáljunk már állandóan észérvekkel! Az összes csodánál misztikusabb és fontosabb az egymásra találás, a végzetszerű szerelem, a féltékenység, a halál. A kéz, amely megérinti a másik arcát, hogyha sír. Ezek olyan közhelyesen vannak jelen az életünkben, hogy elfelejtettük, tiszta állapotukban milyen különösek. A leszakadt szigeten az öt ember legtisztább állapotában tapasztalja meg ezeket az érzéseket, és képes olyan misztikussá dagasztani a szemünkben, amit a zsúfolt világban nem nagyon veszünk észre. Túl sok a salak a világban, túl sok a rendezkedés, a kombinálás, a számítgatás, a félelem. A szerelemnek, a halálnak pillanatai vannak, telített pillanatai, amiket át kellene élnünk. Engem arra döbbentett rá ez a film, hogy hiába a múlt és a jövő a nem létező, mégis a jelent rekesztjük ki az életünkből. A film öt főszereplője a jelent éli meg. Erőfeszítések, kombinálások nélkül adják át magukat sorsuknak. Rájönnek, hogy nem a bot a fontos, amivel a vonalat húzták, nem is a személy, aki húzta, de még csak nem is a pillanat, hanem egyszerűen az, hogy aminek meg kell történnie, az meg fog történni, emberi akarattól függetlenül.

Lone Scherfig is a végzetre fogja, hogy Wilbur öngyilkos akar lenni című filmjében végül nem Wilbur lesz öngyilkos, hanem bátyja, Harbour hal meg. Wilbur erősen szuicid hajlamú, hetente követ el öngyilkosságot, látszólag mindenfajta indok nélkül. Amikor bátyja, Harbour hirtelen megnősül, úgy tűnik, egy boldog család lesznek, mindenki révbe ér. Valami azonban mégsem stimmel, és ezt a bizonytalanságot érezni az egész film alatt. Alice biztonságban van, de nyomasztja bevallatlan vonzódása Wilburhöz. Wilbur örül testvére boldogságának, de továbbra sem találja a helyét az élők között. Még bátyja sem boldog, hiába szereti Alice-t, mert nyomasztja öccse állapota, később saját betegsége. Amikor a néző számára is kiderül, hogy Harbour halálos beteg, összeomlani látszik az idill. És ekkor jövünk rá, hogy ez tulajdonképpen messze volt az idilltől. Még senkinek a sorsa nem teljesedett be. Az a jelenet, amikor Wilbur kimenti számára egyébként antipatikus csoportterápiás társát a vízből, és majdnem megfullad, fordulópont az életében. Kimozdul magába zártságából, végre számára is nyomasztó egoizmusa föloldódni látszik, s a jelenet végére, amikor kétségbeesetten küzd a vízbefúlás ellen, már cseppet sem csodálkoztam, hogy meg akar menekülni. Világos, hogy soha sem volt az a sorsa, hogy meghaljon. S akkor könnyen hihetjük azt is, hogy bátyja, Harbour sorsa is meg volt írva. Akárcsak a kis Grietnek, neki is asszisztensi szerep jutott. Amúgy meg tudjuk már az Olasz nyelv kezdőknek-ből is, hogy Scherfig elég gúnyosan bánik a halállal. Ott sokszor nem átall nevetni rajta, itt meg már szinte hagyja, hogy megkönnyebbüljön a néző, amikor kiderül, hogy Harbour haldoklik, mert éppen ezzel a tragédiával kerül a történet minden eleme a helyére.

Azt mondják, a szuicid ember vagy mérhetetlenül fél, vagy mérhetetlenül sajnálja magát. Filmek, regények kapcsán időnként elmélázunk egy-egy kilátástalan szituáción. Az életben alig. - Te jó ég! - kiáltunk fel, ha valami ilyesmit hallunk, de ennyi. "Reggel bevásárolt, föladta a postát, búcsúlevél nem volt közte, majd kiugrott a tizedik emeletről, lakótelep." - olvasom az Egy nőben, és groteszknek és tragikusnak találom egyszerre. Van, akinél az öngyilkosság az élet része. Beilleszthető a napirendbe, mint Esterházy szereplőjénél. (Bár ez az elborult elme következménye is lehet: egy fiú, aki megölte nagyszüleit, úgy lepleződött le, hogy a napi teendők sorába - beiratkozni, kiporszívózni, lenézni a videotékába - véletlenül azt is odaírta, megölni a nagyszülőket...) A Csak ön után Louisa szinte az első perctől akaratos, rögeszmés, gyermekien önző "öngyilkos típus" a szemünkben. Legfőképpen azért, mert Antoine, mint egy bolond, folyton segít rajta. Amióta levágta a fáról a szerelmi bánatba látszólag belerokkant férfit, betegesen helyre akarja hozni annak életét. Elsősorban azért jó a film, mert következetes és logikus komédia. Hiába nevetünk folyton felszabadultan, és úgy teszünk, mintha elhinnénk, az lenne a legjobb, ha Louis visszaszerezné szerelmét, Antoine pedig végre magával és egyre mérgesebb barátnőjével törődhetne, valójában pontosan tudjuk, hogy nem ez a helyes út. A rendező - ha nem is hitchcocki színvonalon - hagyja, hogy áltassuk magunkat, aztán a végén nevetve ránk kacsint: miért is hittük, hogy így lesz?

Soren Kragh-Jacobsen Édes álmokjának túlbonyolítottsága csökkenti a sors megállíthatatlan beteljesülésének misztikumát. A két barátnő, Sophie és Marie lézengenek csupán, aztán rájuk mosolyog a szerencse: Marie elvállalja, hogy béranya lesz, és sok pénzért kihord egy milliomos csemetét. Aztán Sophie meghal, s Marie elindul, hogy megkeresse barátnője állítólagos nagy szerelmét, és elvetesse gyermekét. A filmbeli véletlenek nem sorsszerűnek, hanem gondos forgatókönyvi fordulatoknak tűnnek. Arról nem is beszélve, hogy Jacobsen egy csepp áldozatot nem képes vállalni azért, hogy ne legyen hihetetlenül rózsás a befejezés. Ha már a végzetről beszél, miért nem meri megtenni, hogy Sophie szerelme és Marie tényleg egymásba szeressenek? Akkor lenne a filmben egy kis erő. Ehelyett kiderül, hogy a srác is meghalt, és akibe Marie beleszeret, az csak kiadta magát Sophie barátjának. A film vége "nem a pénz, hanem a szerelem és a barátság a fontos" hangulatot áraszt. És ha még nem nevetünk hangosan, az utolsó képsorokat Sophie kommentálja. A mennyekből.

A Pang fivérek szerint a retina a lélek tükre. A vak Mun egy sikeres műtét következtében látó lesz, de nem közönséges látó, hanem az a fajta látó, aki a Hatodik érzék kissráca óta betegesen, és már-már egyre inkább gumicsontszerűen foglalkoztatja a rendezőket. Mun szellemeket lát, és képes érzékelni a halál előtti perceket. Látja, hogy ki fog hamarosan meghalni, és miért. Sőt, a látás csodája mellett kénytelen retinadonorjának természetfölötti adottságait is átvenni. A donor egy szerencsétlen sorsú "látó" volt, akinek anyján kívül soha senki nem hitt, faluja elátkozta. Egy előre megjósolt tűzvész után elkeseredettségében és tehetetlenségében felakasztja magát, amit viszont nagy vehemenciával azóta is minden éjjel megtesz kis szobájában. A film végére szerencsére sikerült kellemesen csalódnom: a katarzis ugyanis nem az öngyilkossá lett leányzó bolyongó lelkének föloldozása, hanem az a döbbenet, amikor Mun is rájön, hogy képessége sokkal inkább kín, mint ajándék. Előre lát egy tömegkatasztrófát, és mégsem tehet ellene semmit. Sorsa ijesztően ismétlődni látszik, mint retinadonorjának. Vagy el kell fogadnia, hogy nem segíthet, vagy ő is megbolondul. De Munnak sem ez, sem az nem sorsa. A katasztrófában újra elveszti látását, és az lesz, ami igazából mindig is volt: egy mosolygós, vak lány.

Bármilyen játékos kedvünkben is vagyunk, abba semmiképpen se egyezzünk bele - még ha a legeslegjobb barátunk kér is rá -, hogy bebetonoztassuk magunkat. Ez elég világos. Ám hiába az igyekezet, a Szeress, ha mersz végén Sophie és Julien mégis örökre csókba forrva elmerül a rájuk ömlő betonban. Tetszett a film, bár sok mindennel nem értettem benne egyet. Nem hiszek a gyerekkori barátságból szövődő szerelemben. Aztán abban sem hiszek, hogy a szenvedélyt évekig magunkba lehet fojtani. Hát nem az a tragédia, amikor teret engedünk annak, ami belülről szinte szétfeszít! Mindegy. A film lecke a párkapcsolatokról: bemutatja a férfi gyávaságát, a nő odaadását, a férfi őszinteségét, a nő kegyetlenségét. Sophie tönkreteszi Julian esküvőjét, aztán engesztelésül bekötött szemekkel a sínekre áll, de rádöbben, hogy a férfi nem szólna neki, hogy jön a vonat. Erre a lány kijelenti, hogy tíz évig nem találkozhatnak. Megdöbbentett, hogy a férfiak milyen gyávák, hogy inkább hagynák meghalni, akit szeretnek, csak ne kelljen dönteniük, csak ne kelljen felelősséget vállalniuk. Persze a nők is felháborítóak, hogy megrendült hiúságukban bármilyen kegyetlenségre képesek. A filmben az ember lépten-nyomon saját kapcsolatainak mozzanatait, mintáit fedezi föl, így a filmélmény egyben önelemzés is. Sophie és Julien nem arra születtek, hogy egymáséi legyenek. Nem találkozásaik, hanem elválásaik sorsszerűek, s legvégül, amikor látszólag kijátsszák a sorsot, csak annyit tehetnek, hogy egyetlen kimerevített pillanatban maradnak meg az öröklétben. És hiába a sok elképzelt lehetőség, az együtt megöregedés vízió csupán: "A lehetett volna elvont fogalom, s csak egy kiokoskodott világban marad meg mint állandó lehetőség."