Beszélgetés Kemenes Fannyval a pályáról, a szakmáról, az Egri csillagokról

Hogyan került színházi jelmeztervezőként az Egri csillagok stábjába?

Fiatal jelmeztervezőként a Petőfi Színházban kezdtem Várkonyi Zoltán direktorsága idején. Amikor a Petőfi megszűnt, Várkonyi magával vitt a Vígszínházba. Ekkoriban volt Várkonyi nagy filmes korszaka is. Főként történelmi filmeket forgatott, és meghívott dolgozni az Egy magyar nábobba. Így kezdődött az egész. A második filmünk az Egri csillagok volt, és úgy emlékszem, utána is dolgoztam még Várkonyi-filmekben.

Hogyan tudott együtt dolgozni Várkonyi Zoltánnal? A pletykák szerint nem volt könnyű ember...

Igen, ez igaz, mert mindig tudta, mit akar. Ennek ellenére lehetett vele vitatkozni és meg lehetett győzni. Vagy ő győzte meg az embert. Nem tapasztaltam soha, hogy hatalmi szóval döntött volna el bármit. Partnernek érezte az ember, annak ellenére, hogy akkor ő tényleg befutott rendezőnek számított, én meg viszonylag kezdő jelmeztervező voltam. Mindig egyenrangú partnerként kezelt.

A filmográfiákban Mialkovszky Erzsébet szerepel az Egri csillagok egyik jelmeztervezőjeként...

Ez tévedés, hiszen Várkonyi talán sosem dolgozott az Erzsivel. Valamiért nem szerette. Erzsi Madáchos volt, meg Ádám Ottó-s. Abban az időben ezek klikkek voltak. Ezt tiszteletben tartottuk, így működött az egész szakma. Szóval ez ugyanolyan tévedés, mint ahogy sokszor hallottam azt is, hogy az Egy magyar nábobban az első részt Láng Rudolf tervezte, és a másodikat én. Ez sem így van, hanem úgy, mint az Egri csillagokban volt: megbeszéltük és megosztottuk egymás között a munkát.

Az Egri csillagok jelmezeit tehát Láng Rudolffal ketten tervezték. De hogy nézett ez ki a gyakorlatban? Nemigen szokás, hogy két jelmeztervezője legyen egy filmnek...

Valóban érdekes szituáció volt. Rudi már régóta ott volt a színházban, amikor én kezdőkénzt bekerültem. Rudi tüneményes pasas volt, egy egyéniség: pepita öltönyös, csokornyakkendős kis figura. Emlékszem, amikor a forgatáson belement a szekér egy gödörbe, megzökkent, Rudi hozzám fordult és azt mondta: Fanny, gyere közelebb, hadd kapaszkodjak beléd! De nem azért kapaszkodott, mert idős volt vagy mert félt, hanem mert ilyen volt az alkata. Én nagyon agilis, ezért talán filmre termettebb ember voltam. Teljesen eltérő típusok voltunk. De a különbözőség ellenére jól működtünk kis csapatként, és Várkonyi is így szeretett és fogadott el bennünket. Rögtön az elején Rudival úgy egyeztünk meg, hogy a magyarokat és a nőket én csinálom, a törököket pedig ő. Ez a tervezésben így is történt, ám a dolog kivitelezése teljességében rám hárult. Azaz tulajdonképpen a forgatásokra inkább én jártam ki, tehát bizonyos értelemben intenzívebben vettem részt a film készítésében.

Ez azt jelenti, hogy ott esetleg belenyúlt Láng Rudolf jelmezeibe is?

Nem, nem, nem! Rudi végezte a maga munkáját, kitűnő, korhű ruhákat tervezett, azután jelen volt a ruhapróbákon is, de a beöltözéseken, a forgatáson, ha nem volt nagyon muszáj, már nem szívesen. Az Egri csillagokban a nagyjeleneteknél mi négy és fél ezer embert mozgattunk. Ez nagy munka volt: fizikailag is nehéz volt ez a film. Katonákkal dolgoztunk, ez is elég rumlis volt... Főleg az elején. Aztán a kiskatonák öltöztetése úgy oldódott meg, hogy ott voltak a tisztjeik, akik vezényeltek. Mi egy kisebb alakulatot beöltöztettünk, aztán a körülöttük lévők parancsra ugyanúgy felöltöztek. Meg nehéz volt mindennap kijárni a terepre, ahol természetesen nem ideális környezetben forgattunk, de szerettük csinálni.

Forgatási emlékek...

Rendkívül szoros és feszített volt a tempó. Kiváló színészgárda jött össze, és nagyszerű volt a hangulat is. Egész idő alatt valamilyen erős közösséget alkottunk. Úgy volt, hogy kivittek bennünket gépkocsival - akkor még voltak produkciós kocsik - egy bizonyos pontig, ott átültünk azokra a lovas szekerekre, amelyek egyébként kellékei voltak a filmnek, ezek fölvittek bennünket a várba. Sátorokban éltünk állatok és emberek között, mi is és a színészek is, talán ezért volt olyan szoros a kapcsolatunk. Jó volt. Tényleg jó volt csinálni. Bár reggel ötkor keltünk és este nyolckor-kilenckor vagy néha még később értünk haza, mégis az maradt meg bennem, hogy jó volt.

És maga a vár is! Emlékszem, annak idején óriási visszhangot keltett ez a díszlet, hiszen másfél millió forintba került. Ez akkoriban csillagászati összegnek számított. Viszont százszorosan behozta szerintem az árát, mert a várban - ugyan jelentős átalakításokkal - de később is sok külföldi produkció forgatott. A sátortábort, amit szintén Szász meg a Vayer tervei alapján építettek, fölparcellázták aszerint, hogy melyik az a rész, ami közelről látható, és melyik az, ami filmileg csak folt. Ez utóbbi részben voltak a ruhák, szintén fölparcellázva a főbb szereplőknek, meg a négyezer katonának. Gyakorlatilag ezek a háttérsátrak ruharaktárak is voltak. Természetesen akkoriban is szembe kellett nézni anyagi gondokkal. Ezért Vetexszel dolgoztunk: akkor úgy hívták azt a műanyagot, ami most is valami hasonló néven fut, abroszokat készítenek belőle. Ez megfelelő minőségű anyag volt a török kaftánokra. Mindennek ellenállt. Még tíz évvel ezelőtt is fellelhető volt belőlük néhány a filmgyárban. A kaftánokat megfestettük, mivel festhető volt az anyag, mint a textil, és a négyezer katonából háromezret ebbe öltöztettek. Sokkal olcsóbb volt, mint a rendes szövetanyag és remekül funkcionált. Aztán őrzök egy furcsa, mulatságos emléket. Éppen próbáltunk egy jelenetet, azt, amelyikben a törökök imádkoznak lent a táborban az ostrom előtt kelet felé hajolva. A mozgást az egyik ezredes vezényelte. Mulatságos volt, ahogy abban az időben az ezredes kiadta a parancsot: imához, jobbra át! Az a jelenet is mélyen belém ivódott, amikor kigyulladt a vár, és a lajtos kocsikban nem volt víz. Várkonyi, aki mindig rögtön kapcsolt, leforgatta a tűzvész-jelenetet. Sok ilyen érdekes apróság volt. Egyik alkalommal elszabadult egy teve. A kellékes társaság egyik fele Csillaghegyen ült a teraszon, és egyszer csak azt látták, hogy egy teve rongyol arrafele. Hála istennek gyorsan kapcsoltak, és rávetették magukat, visszahozták. Mindenféle ember megfordult a forgatáson. Számomra a kígyóbűvölő volt a legizgalmasabb.

A forgatáson szinte félnomád életet éltünk. Az a büfékultúra, ami most van, meg lakókocsi, ilyen nem volt. Szakmailag nagyon kellemes emlék, hogy akkoriban az ember még igazi anyagokból dolgozott, tehát ami bőr volt, az valóban bőrből készült, ami páncél, az pedig a megfelelő lemezből. Különböző, nagyon kiváló iparművészek tettek-vettek a stábban. Miután lement egy jelenet, melyben Dobó meg a tisztjei szerepeltek, elordította magát az asszisztens: ruhások! És jöttek az öltöztetők mindenféle csavarokkal meg harapófogókkal, és mindenkiről leszerelték a ruhát, mert a tűző napon talpig vértben a színész elájult volna, arról nem is beszélve, hogy legalább húsz-huszonöt kiló volt egy ilyen vért, és rendesen átvette a meleget is...

Az Ön igazi munkájáról, a női ruhákról még nem esett szó...

Rólam köztudott a szakmában, hogy nőpárti tervező vagyok. Ez a terveimen is látszik egyébként, jobban szeretem a nőket öltöztetni, mert érdemesebb. Az Egri csillagok az öltözékeket tekintve amúgy is nagyon szép kort idéz, sokféle hatás érvényesült akkoriban, sok mindent vettünk át a törököktől, amit mi magyarnak tartunk. A feszes derekak meg a hosszú dolmányok mind török eredetűek. Nagyon dekoratív és szép kor, ezért ahol lehetett, nemes anyagokat használtunk. A vicc kedvéért megemlítem, hogy Várkonyi is szerette, ha szép asszonyok forognak körülötte. A nők hálásak a szép ruháért, jobban méltányolják. De nem tudom, mai színészekkel végig lehetne-e csinálni a tűző napon a vaspáncélos forgatásokat. Külön szövettünk sodronyingeket, nyomtak vagy húsz-huszonöt kilót. Abban a gyárban készültek - remélem, ma is létezik -, ahol a henteseknek állították elő a lánc védőkesztyűket. A páncélok és vértek borzasztó nehezek voltak, igencsak megrogytak alatta a színészek. Szép emlék a forgatás, mert olyan emberek dolgoztak benne minden szinten, akik megértették, mit akar a jelmeztervező. Azért, mert ők is értették a saját szakmájukat. Akkoriban még mindenki tudta a dolgát. Mondok erre egy példát egy másik Várkonyi-filmből. Volt akkoriban egy fantasztikus kalapos, úgy hívták, hogy Szemén Böske. Az Egy magyar nábobot készítettük, és egyszer váratlanul felhívott a Várkonyi (aki mindenkit tegezett) és azt mondta: te, Fanny, figyelj ide, kitaláltam, hogy a Sulyoknak csinálj valami olyan főkötőt, hogy csak a feje látszódjék, olyan legyen, mint egy Rembrandt-kép. Erre én fölhívtam a Böskét, este volt, hat óra vagy hét, másnap reggel kezdődött a Sulyokkal a forgatás, aki egyébként főszereplője volt a filmnek, ő volt a lányok anyja. Szóval sietni kellett, ezért azt mondtam Böskének: figyelj, menj ki a spájzodba, ott van az a nagyon édes kis csipke, az a függöny, azt szedd le, mosd ki, keress valami sifont vagy bársonyt, és kezdd el berakni egy bieder főkötőre, nyolc körül ott vagyok. Odamentem este nyolckor, megbeszéltük, másnap reggel hatkor mentem a kész főkötőért. És meg lehet nézni: van egy csodálatos kép a Sulyokról, ahol tényleg olyan, mint egy Rembrandt-figura: csak az érdekes, kicsi emberarc látszik ki... Szóval akkoriban mindenki tette a dolgát, és volt kapacitás. Volt egy jelmezkölcsönző üzem vagy gyár, ahol négy hatalmas műhelyben folyt a munka. Egy-egy műhely hat-hét szabásszal és harminc-harmincöt emberrel dolgozott. Mindent meg lehetett csináltatni, volt ott kalapos műhely, cipészműhely. Szóval egy biztos: csodás hátterünk volt a munkához. Egy ilyen szabászműhelyben még szakosodtak is. Ez azt jelentette, hogy egyikük tudta a díszmagyarokat, ez a parasztot, a másik a századfordulót. Ez ilyen egyszerű volt akkor. Ma ez nincs, megszűnt, eltűnt. Meghalt a szakma. Később úgy rendelkeztek, hogy megszüntetik a jelmeztervező-képzést. Akkoriban többször nyilatkoztam erről. Nagyon hangosan tiltakoztam, üvöltöztem, mert valahogy ráéreztem már nagyon fiatalon, hogy ez mennyire fontos. Borzasztóan lényeges, hogy a tervező önmagában nem létezik, nem tud dolgozni, ha nincsenek partnerek, mert maximum a papírig jut el. Hiába van valakinek kézügyessége, egy filmet nem lehet megcsinálni papíron, ahhoz szakemberek kellenek. Akik ma még dolgoznak ebben a szakmában, azok a színházakba menekültek be, de ők is már mind ötven felett vannak, tehát tíz éven belül vége a szakmának. Sajnos az is kétségtelen, hogy a mai fiatal tervezők korántsem foglalkoznak annyira a valósággal. Tehát nem néznek utána, hogy például a reneszánsz korában egy női ruha milyen anyagból és hogyan volt szabva. Most a stilizáció a divat, vagyis mindent átteszünk modernbe. Tehát nincs leásás, nincs előtanulmány. Nagyon-nagyon szomorú, mert a jelmeztervezés, jelmezvarrás ráadásul gyönyörű és örömteli szakma. Itt az Operettben például az én varrónőim a mai napig lejönnek és beülnek a főpróbára, és ott örülnek és dicsekszenek: ezt én varrtam...

Hol a jelmeztervező helye a filmben?

Ez nagyon nehezen meghatározható dolog. Nagyon bonyolult az egész. Úgy kezdődik, hogy a jelmeztervező elolvassa a könyvet, majd megbeszéli a rendezővel, hogy az körülbelül mire gondol, azután hazamegy, és leül a rajzasztalhoz. Ez az utolsó nyugodt időszaka az egész munkának. Utána összeül az úgynevezett tervtanács, ahol a rendező elfogadja a terveket, és ahol az operatőr is beszél arról, milyen színvilágot képzel el, elmondja, mi a kérése, mi az elvárása. Ezután elkezdődik az úgynevezett beanyagozás, majd jönnek a műhelyekkel folytatott megbeszélések. A film nagyon más, mint a színház. A színháznál van egy úgynevezett első öltözés, amikor minden kell a színpadra, a film viszont ebből a szempontból is folyamatosan készül. Általában a filmnek - legalábbis régen - volt egy hathetes előkészítése. Ez a mi esetünkben azt jelentette, hogy az első három hét ruháit nekünk mindig előre át kellett adni, mert a rendező meg az operatőr megnézte, hogy festenek, mivel lehet komplikáció. A tervezőnek végig ott kell lennie a forgatáson, főleg egy ilyen nagy filmnél, mint az Egri csillagok volt. Hiszen az szinte természetes, hogy a rendezőnek eszébe jutnak újabb és újabb ötletek, kitalál valamit, megváltoztat dolgokat. Ott kell lenni annak az embernek, aki dönteni tud, és annak is, aki az ötletet tovább tudja vinni, és meg is tudja valósítani, illetve valósíttatni. Tehát gyakorlatilag egészen addig, míg a szalag bekerül a laboratóriumba meg a vágószobába, a tervező jelen kell, hogy legyen.

Érdemes művész, számos kitüntetése van, ugyanakkor alig szerepel a lexikonokban. Megszámlálhatatlan színdarab és ötven film jelmeztervei alapján mit tart a legfontosabbnak a munkájában?

A jelmeztervezésnek, tehát az én egész életem munkájának és értelmének van egy népnevelő funkciója. Ez egy nagyon összetett foglalkozás vagy képesség, vagy nem is tudom, minek hívják. Nem tudom, nevezhető-e alkalmazott művészetnek, hiszen a rajzkészségen túl tudni kell művészettörténetet, kortörténetet, tudni kell színekkel dolgozni, ismerni kell az anyagokat, ismerni kell az irodalmat, tudni kell az események hátterét. Én konokul jelmezpárti vagyok, nem azért, mert úgy hívnak, hogy jelmeztervező, hanem mert meggyőződésem, hogy az embereket gazdagítja, teljesebbé teszi az, ha úgy látnak egy régi korról szóló darabot vagy filmet, hogy az a saját régi miliőjébe van helyezve. Ilyenkor lehetőség nyílik felkelteni a nézők érdeklődését az adott kor iránt, megjegyeznek valamit, gazdagodnak valamivel. Talán csak annyival, hogy a Bánk bán korában hogyan jártak és öltöztek az emberek, vagy miként öltözködtek Shakespeare korában. Mindig azt éreztem és érzem, hogy ez egyfajta küldetés, aminek én megpróbálok megfelelni.

Szerkesztette:
Lencsó László