Forgács Iván
Ázsia Moszkvában

- Tudja... Tudja, ez... Ez itt - Ázsia! - duzzogja az arcomba Neja Zorkaja. Az Igazság kimondása azonnal fiatalos mosolyt vetít sokat látott, mérgesre düllesztett szemeire. De hát nincs is semmi baj. Egyszerűen Moszkvában vagyunk, és a neves színház- és filmtörténész igazán tudja, hogy errefelé ma így illik köszönteni a vendéget, nehogy kellemetlen meglepetés érje. (Belgrádi és szófiai változat: - Ez itt a Balkán! Nálunk is hallani, bár mi inkább azt mondjuk: - Ez itt még nem Európa!) Jó, ha az oroszok szerint ez Ázsia, akkor legyen Ázsia. A kisebbrendűségi komplexus megnyilvánulása most azért sem zavar, mert a Független Államok Közössége és a Baltikum VIII. filmes fórumára érkeztem, s a program világosan jelzi, hogy idén a közép-ázsiai köztársaságok alkotásai játszanak majd meghatározó szerepet.

Az egyre rangosabb rendezvényt a posztszovjet filmművész-szövetségek Konföderációja szervezi. Vezetője a kiváló forgatókönyvíró, Rusztam Ibragimbekov. A dolgot még izgalmasabbá teszi, hogy már évek óta követhetetlen pletykák keringenek a Konföderáció és az orosz filmművész-szövetség között folyó durva ellentétekről, ami személyekre fordítva igencsak abszurd helyzetet jelent, hiszen az egykori nagy alkotópáros, Ibragimbekov és Nyikita Mihalkov marakodik egymással. A történet zavaros, az mindenesetre tény, hogy idén a Konföderációt kirakták a Filmművészet Házából (Dom kino), s így máshol kellett megtartania fórumát. Milyen helyet lehet erre még találni ebben az ázsiai Moszkvában? Például a Filmközpontot, amely a Filmmúzeummal önmaga betölt egy utcát az állatkerttel szemben. Több kis- és nagyvetítő, fogadásokra és kerekasztal-beszélgetésekre alkalmas kávézókkal, éttermekkel. Hát, ez inkább Amerika. Igaz, sokak szerint a hely nem elég otthonos, s az impozáns effektusok mögött maffiacégek állnak. (Aki hitetlenkedik, vagy mélyebben érdekli a téma, nézze meg az interneten a http://www.kinocenter.ru oldalt.)

De hagyjuk a körítést! Ez az "ázsiai" fórum ugyanis az idén roppant kellemes meglepetéssel szolgált, amit talán nem lehet csupán szerencsés véletleneknek tulajdonítani. A filmeket nézve az ember sokszor elgondolkodott, tendenciákat vélt fölismerni, általános következtetéseket mert levonni, és komoly szellemi ösztönzést kapott arra, hogy ne zavarosnak, hanem tisztázhatónak, értelmezhetőnek és minősíthetőnek lássa az életét. Filmfesztiválokon az ilyesmi egyre ritkább. Bár a lenyűgözően rokonszenves, orosz származású amerikai filmesztéta, Vlagyimir Padunov a nyilvános vitákon többször is figyelmeztette a résztvevőket, hogy keveset foglalkoznak a művek formai oldalával, nem volt mit tenni. Mindenki szenvedélyesen értelmezett, s a filmektől felszabadultan vég nélkül beszélt volna a valóságról. És eközben képtelenség volt nem felfigyelni egy visszatérő mozzanatra. A vendégek, filmesek és kritikusok a jelen elfogadott politikai fogalmaiba csomagolva, szinte kivétel nélkül hangot adtak egykori közös hazájuk elvesztése iránti fájdalmaiknak. Nem kell megijedni, nem annyira a szovjet, hanem az uniós értékek fogalmazódtak újra. Jó volt megint együtt lenni. Főleg persze az idősebbeken érződött a megkönnyebbülés, hogy legalább egy hétig nem azon kell töprengeniük, mihez is kezdjenek magukkal. Mindegy, lássuk a nem kevésbé érdekes részleteket.

Kalatozov

Legkevésbé a retrospektív program vonzott közönséget. A jelenlévők mindent tudni véltek Mihail Kalatozov életművéről. A végeredmény mégis a grúz származású rendező (Kalatozisvili) újrafelfedezése lett. Udvariasságból mindenki kiválasztott magának egy filmet, amelyre vagy kevésbé emlékezett, vagy éppen a kedvence volt, hogy aztán ámuldozva-ájuldozva jöjjön ki a vetítőből. Hát igen, fénykora miatt lazán elkönyveltük Kalatozovot a lírai realizmus egyik nagy mesterének, erre kiderül, hogy stílusa komoly avantgardista gyökerekből táplálkozott, és az új hullámok is hatottak rá. A kulcsfilm 1930-as grúz alkotása, a Szvaneti sója volt, amely egy világtól elzárt kaukázusi helység életét mutatja be dokumentarizmusában ritka tónusgazdag, olykor pedig kifejezetten formabontó kompozíciókkal. Jómagam is azok közé tartoztam, akik Kalatozov 50-es években készült sikereinek intenzív vizuális megoldásait elsősorban akkori operatőre, Szergej Uruszevszkij tehetségének tulajdonították. Tévedés. A rendező saját képi világa formálódott tovább, hiszen már a Szvaneti sója is tele van tudatos ferde beállításokkal. De egyébként is gyakran alulértékeljük a kelet-európai lírai realizmus filmszerűségét, mintha a Szállnak a darvak vagy Az el nem küldött levél hatása csak az olvadás tematikus, politikai hátterében rejlene (és persze sorolhatnám a többi szovjet, magyar, lengyel, csehszlovák, román, délszláv példát). Nem, ezeknek a filmeknek rendkívül kidolgozott artisztikus nyelvezete van, csodás dinamikával kombinálják az epikus részeket a nagy lelki konfliktusokat jelző lírai képsorokkal, elképesztő játékokat művelnek a fekete-fehér nyersanyag kínálta árnyalatokkal. Bevallom, csak húsz percig akartam tisztelegni a Szállnak a darvak emléke előtt, de huszadszor is könnyezve néztem végig. Tatyjana Szamojlova Veronikáját pedig talán csak most értettem meg teljesebb mélységében. Ahogy ebből a szépséges kislányból lelkiismeret-furdalása közben egy igazi tudatos, modern, emancipált nő érik, az egyszerűen fantasztikus. És felemelő. Akárcsak a film vége a hazatérő katonákkal, a virágosztással, amely tényleg képes elhitetni, hogy most már örökké béke lesz, és új élet kezdődik. Mert új életnek kell kezdődnie. Mert lehet új életet kezdeni.

Pályavesztés

Amilyen világos, hogy Kalatozov és társai klasszikus életművet hagytak maguk után, annyira egyértelműen kezdhetünk sajnos beszélni a 80-as évek ígéretes középnemzedékének válságáról. A fórumon két neves kijevi rendező okozott komoly csalódást: Mihail Belikov és Roman Balajan. Pályájukat figyelve többről van itt szó két egyedi megingásnál. Belikovot, az 1981-es remekül stilizált retró, a Röpke éjszaka alkotóját most nem is bántanám klisészerűen antisztálinista filmje, az Aranyláz miatt, hisz az efféle politikai ponyva ma sokak számára szinte kötelezően vállalt kudarc. Balajan esete sokkal elgondolkoztatóbb. Ő Mihalkov nyomdokain haladva igazi szovjet nemzedéki kultuszfilmet készített 1982-ben. A Lebegést utoljára tavaly láttam telt házas vetítésen a kijevi Mologyiszty fesztiválon. Felkavaró ereje, sikere változatlan, sokan magukból kifordultan meg se várták utána az esti műsort. - Ilyen film után nem lehet egy másikat is megnézni. Mindig elképedek, mennyire rólunk szól, milyen tökéletesen ír le minket! - kóválygott kifelé az egyébként igen csavaros ízlésű esztéta, Vadim Szkuratyivszkij. Ezek után döbbenetes volt a nézők és a szervezők (Konsztantyin Scserbakov, Jelena Sztyisova, Irina Kurgyina) tompa zavartságát érzékelni az orosz produkcióban készült Világos éjszaka moszkvai bemutatóján. Rutinos árnyalásokkal csiszolgatott, a süketnémák egyik gyógyintézetében játszódó zavaros lélektani sokszögtörténetet nézhettünk, amely még a mindig visszafogott, rejtőzködő Irina Kupcsenkóból is közönséges tónusokat préselt ki. Csak hát nem beszélhetünk igazán váratlan meglepetésről. Balajan lassan két évtizede nem találja önmagát. Vonzódása a lelki problémákhoz, individualista szemlélete mindig nyilvánvaló volt, ám egykori remekével bebizonyította, hogy igazán mélyen ő is "csak" a társadalmi tudatával birkózó szovjet egyént ismeri. Szociális aspektus nélkül mikrorealista kamarafilmjei rendre légüres térbe kerülnek.

Cél: a bal alsó sarok

A program egésze különben épp azt az utóbbi években jelentkező tendenciát erősítette meg, hogy a kelet-európai játékfilm kezd megszabadulni a társadalmi valóság ábrázolásával kapcsolatos gátlásaitól. Ez már csak azért is örvendetes, mert visszafogja a területen mindig előrenyomuló dokumentumfilm művészi gőgjét és szereptévesztéseit. A műfajjal semmi bajom, kiemelkedő teljesítményeit őszintén tisztelem és nagyra értékelem. Csak azzal nem értek egyet, ha dokumentumfilmek kapcsán esztétikumról beszélünk, ha gyengébb fikciós termések idején azzal hitegetjük magunkat, hogy tartalmas riportok és interjúanyagok képviselik az igazi filmművészetet. Most is voltak ilyen hangok: - Igen, ezek még komoly munkák! Másra már nem is érdemes figyelni! Minden kockájuk többet mond, mint az a sok agyalék! - Jó, ilyesmi is előfordul, de azért jobb saját helyükön kezelni a dolgokat. És hát olykor a legkiválóbb dokumentumfilmesek is melléfognak. A nagy lett veterán, Herz Frank például úgy gondolta, Drága Júlia címmel biztos össze tud vágni valami érdekes művet a veronai Capulet-házban készített privát felvételeiből. Végtelen hosszúnak tűnő képsorokat látunk 30 percben a Júlia-szoborhoz hajszolt, vonult turisták olcsó unaloműzéseiről. Simogatják, tapogatják a kőlányt, butuska emléklapokkal tűzdelik körül. Most meg kéne döbbenni, milyen érzéketlen, barbár az emberiség. A néző egy idő után mégis legyint az egészre, mert felismer egy apró csúsztatást. Az emberek nem egy hős emlékművénél idétlenkednek, és nem is a színházban, Rómeo és Júlia tragédiáját nézve, hanem egy irodalmi figura ihlette turisztikai látványosságnál. Ez a szobor nem jelképezheti az emberi kultúrát, s így a film álszenteskedővé válik. Más a probléma egy észt szerzőpáros, Andres Majmik és Jaak Kilmi munkájával. Az Élő erő valóban hiteles és megrázó képet fest arról, milyen boldogulási lehetőségeket kínál számunkra a jelen. Három férfi életét követhetjük párhuzamosan nyomon. Kettő elvesztette, egy még nem találja helyét a mai világban. A visszakapaszkodás lehetetlennek tűnik. Hiába a sok próbálkozás, a szerves kapcsolat elvesztése a társadalommal végzetes leépülési folyamatokat indít el. De a fiatal alany gépies alkalmazkodása a felkínált trendekhez, a harsányan karrierista jobboldaliság sem garantál érvényesülést. Remek szerkezetű összegzést kapunk, ki van lőve a bal alsó sarok, csak a hatás valahol játékfilmes dramaturgiára épül, és ezért zavar az anyag valóságossága. A szerepek jók, az üzenet igaz, de bajba került élő embereken segíteni kéne, s nem művészeti eszközként használni őket egy filmhez, amelynek sikerét épp az biztosítja, ha nem javul a helyzetük.

Kiszolgáltatottság

Nem sok értelme van egy fesztiválprogramba vezérmotívumot erőltetni, most mégis szembetűnő a kiszolgáltatottság témájának gyakori jelentkezése. Ráadásul azt hiszem, feldolgozása jól jelez egy szemléleti különbséget a kisebb kelet-európai és az orosz vagy ázsiai kultúrák között. Mi még transzcendentális létszférák felé törekedve is ösztönösen racionálisak vagyunk. Tökéletesen felépített spekulatív szerkezetekkel szeretjük kifejezni a felfoghatatlant. Mindenki fejet hajtott az észt Kezdus Sulev Alvajárás című kétórás kompozíciója előtt. A legapróbb elemekig kidolgozott képek, meditatív lassúságú ritmus. És a bergmani hatások ellenére a történet sem érdektelen. A háború vége, kihalt, viharos tengerpart, világítótorony. Őre már nem tud lányával Svédországba menekülni. Megpróbálja kitartóan szolgálni a szovjeteket, amit inkább csak utalásokból érzékelünk. Ellenpontja a lány, aki alvajáró, tele van lelki, szexuális komplexusokkal, de minden rezdülésével a reménytelen lázadást hirdeti. Két ember küzd eltérő módon a történelemnek és a természetnek való kiszolgáltatottsággal, ami rendre tomboló ütközésekhez vezet közöttük. Elvileg mindez tényleg izgalmas, ám valahol mégis elidegenítően rideg. Az alkotó nem képes igazi azonosító pontot találni a helyzettel, ezért egyre csak fokoz, kombinál, mesterkél. Nem unalmasan csinálja. A tájat bele is préseli az emlékezetembe, de se a néma, se az üvöltő szenvedés nem kavar fel. Ezek persze homályos dolgok, lehet, hogy belőlem hiányzik valami. Bergmant se kedvelem túlzottan.

Ildar Jagafarov Kazanyban készült tatár filmjén, az Égi hegyen viszont meghatódom. Sok benne a hiba, mégis gyakran kell dörzsölgetnem a szemem környékét. Nehézkesen kezdődik a történet, a fiatal főhősnek balesetben el kell vesztenie feleségét, börtönbe kell kerülnie, szabadulása után el kell tőle tiltani kisgyerekét, hogy a Semmiben lebegő megtört férfi titokzatosan érett nyugalmával léphessen színre. Zárkózottan bolyong a városban, míg egyszer a pályaudvar mellett meglát egy mozgássérült kisfiút, akit egy külföldi nő megvásárolt az árvaháztól. Mostohaanyja pár percre magára hagyja. A férfi szemében megvillan a gyöngédség, és elviszi magával a gyereket. Néhány napig vándorolhatnak csodás tájakon, szinte szótlanul élvezve egymás szeretetét, a szabad életet, amíg el nem választja őket a rendőrség. Nincs nagy szenvedés, nincs látványos dráma. Engedelmeskednek a sorsnak. Búcsút intenek egymásnak, a boldogságnak. Nélküle kell élni, mert állítólag valamiért élni kell. Akkor is, ha nincs, és nem is lehet semmink és senkink. Hát jó.

Az újjászületés szigete?

Ma már nem lehet lenéző udvariassággal beszélni a kazah, üzbég, kirgiz filmkultúráról. Nem egy-egy felkapott név fémjelzi őket (Ismuhamedov, Aprimov). Nem most kezdik ízlelgetni az új hullámos, formabontó stílusokat. A grúz film fénykorához hasonlóan egy sajátos világlátás érett egyszerűnek tűnő nyelven művészi szintre bennük. Témától függetlenül a fentebb jelzett őszinte, visszafogott, csendesen mást kívánó, megértő fájdalmat sugározzák. És nem csak önmaguknak. A fórumon a szorongva civilizálódó Ázsiát néztük, és Kelet-Európa lefojtott feszültségeit érzékeltük. A kirgiz Felhőben egy fiatal rockzenész rendre lenéz egy dombról Biskekre, és arról ábrándozik, hogy talán valahol máshol értelmesebben lehetne élni. De hol? Mert mikor visszamegyünk vele a városba, ugyanazt látjuk, mint Budapesten, Prágában, Varsóban. Nyomasztó csillogás, bezártság - nyitott kapukkal. Erkin Szaliev rendező hőse nem panaszkodik. Megkapóan érzékeny férfiassággal, segítségre, szerelemre készen viseli hétköznapjait, s próbálja elhitetni magával, hogy valóban reménykedik. Hasonló állapotot jelez az üzbég Zulfikar Muszakov filmje is: Fiúk az égen - 2. Egy nagy közönségsiker második részéről van szó. Itt négy osztálytárs őrlődik az iskola után Taskent valóságában. Ketten nem bírják tovább, valahogy ellátogatnak nagy szerelmükhöz Londonba. De a lány már a házasságára készül. Nézik európai környezetét, felvett új szokásait - és még mindig szeretik. Mi a jobb? A mai Taskent vagy ez a jövő? A válasz nem kérdéses, de mégis... Az egész olyan nyugtalanítóan kiszámított. Világos, ha minden rendben megy, ez lesz, de azért... Jól esik néha eltöprengeni azon, hogyan lehetne még emberibb a világ. Egy másik kirgiz alkotás, Erneszt Abdizsaparov Falusi elöljáróságának szeretetteljesen szkeptikus iróniája azonban gyorsan visszaránt a földre. Mit számít, mi van a városokban, ha a vidéket még mindig olyan ősi szokások tartják életben, amelyek groteszk színezetet adnak minden civilizációs törekvésnek. Ugyanerre a problémára épül egy felvilágosult szellemiségével feszültséget keltő, szikár üzbég társadalmi-lélektani dráma, a Juszup Razikov rendezte Orvos. A minisztérium vizsgálatot kezd egy vidéki onkológus ellen. De ki bizalmatlan vele szemben? Maga a helyi közösség. És miért? Mert "csak" korszerű gyógymódokat próbál bevezetni, de csodákra nem képes. Nem varázsló. Egyszerűen egy jól képzett orvos. Ami a halállal vívott reménytelen csatákban nagyon keveset jelent.

Gyönyörű retrót készített a 60-as évek elejéről a kazah Rusztem Abdrasev. Kevéssé ismert közeget eleveníthet meg kamaszkori emlékei alapján Az újjászületés szigetében. Megállíthatatlannak tűnik a hruscsovi olvadás, küszöbön Gagarin űrrepülése. Táborok már nincsenek, de létezik még a büntető jellegű "áthelyezés" gyakorlata. Így telik meg politikai bizalmat vesztett emberekkel egy isten háta mögötti kazah település. A betelepítettek akaratlanul is új színeket, tarkaságot visznek a hétköznapokba. Nem igazi ellenállók, és nagyon különböző figurák. Van köztük szabadosan gondolkodó orosztanárnő, továbbra is elvhű káderként viselkedő iskolaigazgató, bohókás zsidó fényképész. És ebből a sokféleségből lassan kialakul egy humánus, összetartó közösség, amely képes felismerni tagjaiban az értékeket, valóban lehetővé téve ezzel mindenki számára egyfajta újjászületést. A jelenben persze mindez aligha lehet útmutató. De mi lehet az? Az élelmesség, az ügyeskedés kitartó erőltetése? A fórum számomra legszebb filmje, a Kisemberek erről az alternatíváról ad ritka árnyalt képet. Nariman Turebajev két fiatal hőse Almatiban ügynökösködik. Közös a lakásuk. Egyikük német származású. Igazi belevaló srác, akiről azt gondolnánk, a jég hátán is megél. Szünet nélkül oktatja is az érvényesülésre hallgatag, merengően tiszta tekintetű kazah barátját. De az örök bizonytalanság, a megalázottság lefojtásának mindennapi kényszere egy idő után őt is megtöri. Mindez nem harsányan, hanem simogatóan kijózanító életképek számtalan apró részletén keresztül tárul fel. Nem, ezt az erőszakos létfenntartó nyüzsgést képtelenség élvezni. De el lehet viselni. Mert csinálni kell. Egyelőre nincs más.

Epilógus

Natalja Pjankovára, az orosz film Szabó Ildikójára várok egy ismerősével a Filmművészet Háza előtt. Már a vizsgafilmjét is vetítettük, és most örömmel hallottam, hogy A szláv asszony indulója címmel sikeres új opust csinált. Egyelőre nincs sehol. De mi csak várjuk, s közben föltesszük egymásnak a szokásos kérdéseket, hogy itt mi van a filmmel, ott mi van a filmmel. Egyszer csak feltűnik a közelünkben egy fekete ruhás hölgy. Mielőtt bemegy az épületbe, vet ránk egy pillantást. Ritka szépséges arcán azonnal átsuhan egy bánatos vélemény: - Istenem, hogy ti is milyen tehetetlen figurák vagytok!

Utána kéne menni. Megismerkedni vele, elmerülni gyóntató tekintetében, mindent elmesélni, megmagyarázni, és újjászületni. - Szamojlova... - szólal meg beszélgetőtársam. Mit akar Szamojlovával? Csak nem halt meg? - Szamojlova. Igen, ő volt az. Bejött meginni a kávéját. Öt perc múlva megy haza.

És valóban. A fekete ruhás szépség öt perc múlva szerény méltósággal távozik.

Ez lenne Ázsia?

Köszönöm, hogy erre vetett a sors.