Kárpáti György
Elvis-filmek DVD-n

A Warner augusztusban hét Elvis-filmet ad ki Magyarországon DVD-n (Börtönrock, Szerelem Las Vegasban, 1001 éj rock and roll, Kipörögve-bepörögve, Csőstül a baj, Gyorsiramban és Gond a lányokkal). Miért jelenik meg magyar szinkron nélkül, monó hanggal hét Elvis-film Magyarországon? Hiszen nincs évfordulója az Ikonnak (születésének 70. évfordulója csak jövőre lesz), és szerintem hullámvölgyben van nálunk az Elvis-kultusz. Nyilván filmtörténeti jelentőségű az ügy. Nézzük hát!

Elvis kezdettől fogva filmsztár akart lenni. Egy új Clark Gable. Vagy még inkább: egy új Rudolph Valentino. Szívesen képzelte magát a latin szerető szerepébe. Ezért növesztette híres barkóját. És ezért készíttetett magáról félmeztelen fényképeket, melyeken erotikusan, komoran és kihívóan meredt a lencsébe. Sőt, azt is terjeszteni kezdte magáról, hogy anyai ágon olasz ősöktől származik. Visszatekintve nem is járt messze az igazságtól, ő lett a filmvászon első tinédzser Valentinója. Piszkosszőke haját hollófeketére festette.

Elvist Hollywoodban sem hagyta el a szerencse, mely már korábban a születőben lévő rock 'n' roll világban mellé szegődött. A fiatal, szelíd lázadó szerepköre ugyanis James Dean halála után egy éve már betöltetlen volt. Az 50-es évek elejétől egyre több filmet készítettek a modern fiatalokról. Marlon Brando vetette meg a műfaj alapjait A vadban (melyet a magyar származású László Benedek rendezett 1954-ben). A film egy motoros banda és az általuk rettegésben tartott kisváros konfliktusairól szól. 1956-ban elkészült az irányzat legjobb alkotása, a Haragban a világgal James Deannel a főszerepben, melyből az is kiderült, hogy a srácok zavaros viselkedése a szülők pszichológiai és erkölcsi hiányosságának az eredménye.

Állítólag hosszan tárgyaltak arról, hogy a készülő Jimmy Dean Story főszerepét Elvis játssza. Erre végül nem került sor, Elvis mégis egy korszak meghatározó "színészegyénisége" (vagy mondjuk úgy, filmvászonjelensége) lett. Tizenkét év alatt huszonkilenc szerepet játszott el. Persze Presley nem volt új Dean. Dean ugyanis megvetette Hollywoodot az összes pojácával, aki az álom részese akart lenni (például amikor bemutatták a Haragban a világgal forgatása előtt a többi színésznek, az orra alatt azt mormolta mindenkinek, hogy kapd be, kapd be, kapd be), Elvis viszont mást sem akart, csak hogy befogadják. Amikor belecsöppent az események sűrűjébe, nem volt ideje felfedezni az Álomgyárat, mert a gépezet elkapta, és évi két film készítésére kényszerítette.

Első filmjének bemutatója 1956. november 15-én volt. A Love Me Tender (Szeress gyengéden) nem igazi rock 'n' roll film volt, ráadásul a végén a hős meghalt (persze csak annyira, hogy a végén még egy dalt el tudjon énekelni). Ám már az első filmjénél kiderült - ami aztán az összes későbbi filmjére is jellemző volt -, tökmindegy milyen a film, tökmindegy milyen benne Elvis, csak ott legyen a vásznon. A filmek aprópénzbe kerültek, és még Elvis csúcsgázsijával együtt is annyira olcsón hozták ki őket, hogy egyszerűen nem tudtak megbukni. A stúdióproducert és Elvis menedzserét (az Ezredest) csak a pénz érdekelte, Elvis filmsztár akart lenni. Nem színész, hanem filmsztár. Hollywoodi sztár.

A rock 'n' roll hiába volt új világ, a 30-as-40-es évek zenés filmjeinek hagyományát követve vitték filmre. Nemcsak az ósdi dzsessz-szlenggel és elavult kézszorongatással fűszerezett párbeszédekben bővelkedő történetet láthattuk ezerszer, de az eredetinek mondott tánclépéseket is, a zenei betéteket, a konfliktusokat és a karaktereket is. Elvis is ugyanabban a fiktív világban lebeg, ahol a korábbi zenés filmek sztárjai. A lázadás tekintetében megközelíteni sem tudta Brandót vagy Deant (mondjuk ki, csapnivaló színész volt), ami vélhetően újabb frusztrációkkal terhelte amúgy sem patyolattiszta lelkét. A filmsztárrá válás rögös útján a legnagyobb problémája az volt, hogy a filmjeiben mosolyognia kell, miközben azok a színészek, akik nagy hatással voltak rá (Brando, Bogart, Dean), sosem mosolyogtak. Elvisnek pojácának kellett lennie. De miért is hitte, hogy egy mosoly nélküli, komoly szerepben megváltja a világot? Első szerepe ilyen volt, meg is bukott vele. Nem hiszem, hogy egy-két vigyoron múlt a karrierje. Ráadásul példaképei nemcsak egyszerűen tehetségesek voltak, hanem őstehetségek. Elvis berobbant a zenébe, mindent vitt a tévében, logikusnak tűnt, hogy a filmvásznat is meghódítja majd. Nem sikerült. Pedig erre vágyott a legjobban.

A kialakulóban levő tévékultúra egyik első emblematikus sztárja is Elvis lett. Miért bukott akkor el a nagyvásznon? Akkoriban a tévé legnépszerűbb műsora a képes "rádió-show" volt. Egy fél ország ült esténként a készülék elé, hogy láthassa a két dal erejéig színpadra kacsázó Elvist. Mi egyebet tehettek volna? Akkoriban nem volt nagy a választék). Presley menedzsere megrendelte az összes létező pitiáner, leégett, kiöregedett vagy zöldfülű varietészámot, amely még föllelhető volt az országban. A varietétáncosok, bűvészek, zsonglőrök, jódliművészek, lokálkomikusok és lemezlovasok garmadájával készített egy show-t, melynek szenzációja Elvis fellépése volt. A műsorban ő volt a sztár, jobban mondva az egyetlen épkézláb fellépő, akinek előadása társai bárgyú produkciói mellett még kiemelkedőbb, emlékezetesebb lett. Még a zenekar sem egy tehetséges csapat volt, ami egy ilyen orgánumú és kaliberű művésznek járt volna, hanem egy olcsó hatfős bárzenekar. A délutáni Elvis Presley Show közönségének átlagos korhatára tizenhárom év, s ennek kilencven százaléka nőnemű. A bárgyú fellépők egymást váltogatják, miközben az ingerült tinitömeg egyre dühödtebben akarja Elvist! A közönség eksztázisban, a fellépők produkciójukat félbehagyva menekülnek le a színpadról, gyengébb idegzetűek sírva fakadnak. Egymás után jönnek a szórakoztatóipari kamikázék, miközben a közönség eszét veszti a kielégítetlenségtől. Aztán fellép a színpadra a Király, és a közönség extázisban őrjöng érte. Megérdemlik.

Elvis szerepei süllyedésének egyes állomásaiként is értelmezhetők. Minél mélyebbre jutott a drog és a spirituális örömök világába, annál kevesebb energiát ölt szerepeibe, annál kevésbé érdekelte, hogy miben játszik, kit játszik. A kezdeti brandós álmok filmes pályájának végére egy hét alatt összedobott B-mozikra redukálódtak. Gyakran emelte át a hóbortjait a filmekbe: Elvis, az autóversenyző, Elvis a sztárénekes, Elvis az autóversenyző-sztárénekes, Elvis a karatézó. Amikor Elvist besorozták, megjelent a vásznon Elvis, a katona. Pályája végére ott tündökölt a maga valóságában: Elvis, a vaskezű menedzser ügyefogyott bábuja.

A DVD-n most megjelenő Börtönrocknál is csupán a pénz lebegett a stúdió szeme előtt. Presley a szerepért 250 000 dollárt kapott, valamint a nettó bevétel tizenöt százalékát és a dalok kiadói jogát, ám rajta kívül az MGM, amely tulajdonosként nem volt érdekelt a Presley-üzletben, jóformán a semmiből akarta előállítani a filmet. A teljes költségvetés Elvis gázsija nélkül 40 000 dollár volt, valószínűleg a legkisebb összeg, amit valaha is Presley-filmre költöttek. Még a stúdiót is meglepte, hogy Elvis menedzserét nem érdekelte a forgatókönyv. Mint mondta, őt csak az érdekli, "hogy a filmben legyen benne a zene, és az én fiaim csinálják". Közepes színészeket szerződtettek, a díszletek a lehető legolcsóbb belső hátterek lettek, nem terveztek nagy revüszámokat, és a forgatási menetrendet a lehető legszorosabbra szabták. Ezért kérték fel a rendezésre Richard Thorpe-ot, aki a világ leggyorsabb rendezőjének számított: nem nézte a forgatókönyvet, nem változtatott a sztorin, nem szólt bele a szereposztásba, egyszerűen a leghatékonyabb filmforgató volt a piacon. A filmre aztán 4 millió dollár értékben váltottak jegyet. Elvis a börtönben. A legmagasabb csillag a legmélyebb veremben. Felröppentek a legendák. Az alulról jött Elvis gyilkolt, börtönből szabadult. Aztán meg, hogy rákos, és meg fog halni. A film körüli felhajtás jól sikerült. A közönség olyan sztárt kapott, aki gyarló, mint bármelyik átlagember, királysága tiszavirág életű, legalábbis a vásznon. A film végén Elvis egy nyakára kapott ütés következtében elveszti hangját, és veszélybe kerül énekesi pályafutása. (Mellesleg ez valódi félelme volt Elvisnek, és gondolom, a film ördögűzés volt számára.) A Börtönrockban Elvis egy lány megmentése közben véletlenül megöli annak támadóját, ezért egy évre ítélik. Odabent unaloműzésből megtanul énekelni és gitározni, és elítélttársával együtt a börtöndzsemborik legnépszerűbb előadóivá válnak. Elhatározzák: kiszabadulva zenekart alakítanak és befutnak. Ez így is lesz, de a siker nem várt változásokat hoz hőseink személyiségében, melyekkel szintén meg kell küzdeniük. A legendás börtöntáncot maga Elvis koreografálta, melyhez a mintát természetesen korábbi fellépései adták.

Nem csupán ördögűzés volt Elvis számára a film, hanem álomkiteljesítés is. Ezért vette fel egyik kedvenc szerepét, az autóversenyzőét. Lázadás? Ugyan kérem! Egy szeszély kedvéért gyorsan hátat fordított a lázadó fiatal szerepkörnek. Ez a lufi is kidurrant. Inkább megvásárolta Gracelandet. Ágyasok, drog, semmittevés. Prostitúció ez is, csak éppen nem utcasarki. Elvis mozi melletti másik szerelme az autózás. Fiatal korában még egy városi autóversenyt is nyert, amelyet másnap a címlapon hozott a helyi sajtó, a képen éppen az autóját szerelő Elvisszel. Az USA-beli autómánia fénykorában vagyunk. Önérzetes amerikaiként az amerikai álomban szereplő járgányt választja kedvencéül. És abból is rögtön vagy húszat. Első autója Cadillac volt, sőt sikere kezdetén első dolga is egy autó vásárlása volt. Szüleinek is Cadillacet vett első ajándékként, miközben még a munkásnegyedben laktak. A Szerelem Las Vegasban című filmben Elvis egy olyan autóversenyzőt alakít, aki meg akarja nyerni a világbajnokságot, de egy gonosz olasz gróf ebben meg akarja akadályozni. Küzdelmük során a Király megismerkedik az Ann-Margret által játszott bájos úszásoktatóval, és végigbulizzák Las Vegast. Két évvel később a Kipörögve-bepörögve című moziban olyan autóversenyzőt alakít, aki mellesleg még sztárénekes is, és persze akiért élnek-halnak a nők. Egyszerre három nőstény akarja becserkészni: egy dobos, aki Elvisszel akar egy zenekarban játszani; egy szerelmes, elkényeztetett úrilány; és egy írónő, aki a tökéletes amerikai férfit kereste, és úgy fest, meg is találta (naná). Ráadásul nem elég a nők rajongása, még egy tervező is a nyomában van, aki rá akarja venni, hogy próbáljon ki egy új tervezésű autót a sivatagban. Az 1968-as Gyorsiramban című filmben aztán már egyszerűen elfogy a történet: Elvis megint csak autóversenyzőt alakít, akit menedzsere bajba sodor, ezért egy gyönyörű adóbehajtónő ered a nyomába. (A DVD kiemelt terjesztőpontjaiként javaslom az APEH-irodákat és azok környékét.) Utóbbi filmben néhány messziről felvett versenyjelenet mellett jobbára a blue screen előtt tekeri Elvis a kormányt, ami nemcsak negyven év távlatából megmosolyogtató, de már akkoriban is rezgő léces trükknek számított. Ráadásul a parkbeli, ételbárbeli jeleneteket is műteremben vették fel, ami rettentő illúzióromboló. A számok is egyre laposodtak, a koreográfiára pedig már ügyet sem vetettek. Az instrukciók körülbelül így hangozhattak el: Elvis, énekelj egyet, maguk meg ott közben dobálják magukat lazán, aztán kólaszünet, és mehet ugyanez!

A Csőstül a bajban az énekesbe egy angliai fellépése után beleszeret egy gazdag örökösnő, és a nyomába szegődik európai turnéja során, de nem sokat árul el magáról. Időközben kiderül, hogy titokzatoskodásának oka az életkora, mivel még csak 17 éves. Elvis mindent elkövet, hogy kiábrándítsa magából a lányt, de eközben az örökösnő rossz szándékú követőire is oda kell figyelnie, hiszen úriember mivolta nem engedi, hogy a lánynak baja essék. A kalandok közepette azonban rájön, hogy beleszeretett az úrilányba. Ebben a filmben különösen szembetűnők a rendezői fogyatékosságok. Minden jelenet olyannyira alá van rendelve a Királynak és dalainak, hogy a statisztákkal szinte senki nem foglalkozik. Ennek következtében a nyitó lokáljelenetben például a kartáncosok különösebb instrukciók nélkül össze-vissza ugrálnak, és a produkciójuk a legkevésbé sem nevezhető koreografált előadásnak. Emellett az énekes a legváratlanabb helyzetekben fakad dalra, így gyakran a körülötte lévő emberek - jobb híján és mert "véletlenül" bennragadtak a képben - idétlenül csápolnak, vagy tapsolnak, csak éppen egyáltalán nem ritmusra. Ennél már csak az álságos díszletek és a bárgyú fordulatok nevetségesebbek. Elvis itt is egy álmot kerget: az igaz szerelemét és igaz párjának megtalálásáét. A filmben legalább sikerül. Mint a 30-40-es évek romantikus Capra-filmjeiben, vagy az említett ikon, Valentino mozijaiban. Érdekes nosztalgiázás, egyben megint csak nem éppen patyolattiszta életének kimagyarázása.

Mai szemmel nézve az egyik legviccesebb filmje, az 1001 év rock 'n' roll, ami bármennyire furcsán hangzik is, nem más, mint egy igazi Elvis kungfu-film. Elvis vérszemet kaphatott, s bár nekünk ma már Bruce Lee, Jackie Chan és mutatványaik jelentik az igazi karatét, no meg a Mátrix számítógép generálta világa, a 60-as években még gitárral is lehetett kungfu-bajnoknak lenni Amerikában. Az 1001 év rock 'n' roll főhőse egy amerikai harcművészsztár (persze Elvis), aki épp egy filmje közel-keleti bemutatójára igyekszik, amikor emberrablók csapnak le rá. A lelkes rablók kiváló verekedési képességei miatt hurcolják el, és céljuk is hamar kiderül: országuk királyának meggyilkolására akarják kényszeríteni. Elvis azonban megszökik, de előtte megismerkedik az Ezeregyéjszaka minden kellemes momentumával, hastáncosokkal, lakomákkal és természetesen a királylánnyal is. De hogy a fenébe jut eszébe Elvisnek egy kungfu-film, önmaga harcművészként való definiálása? Elvis a valóságban is ekkoriban kezdett el foglalkozni a harcművészettel. Mindezt olyan intenzitással, hogy fekete öves, több danos mester lett. Sőt, egy spirituális tökéletesség felé vette az irányt a béke és erkölcs tökéletes egyensúlyát keresve. Vicces bebábozódás ez, mellyel vélhetően erkölcsileg teljesen megmételyezett életét próbálta megtisztítani. Csakhogy ez ugyanolyan álságos, mint egész élete. Színjáték és mellébeszélés.

Az időközben folyamatosan hízó és egyre rosszabb bőrben lévő sztár még néhány évig erőlteti a filmes pályát. Ennek eredménye egyik leggyengébb filmje, a Gond a lányokkal. Egy karnevál forgataga keveredik a nyüzsgő keleti parti kollégium hangulatával, amikor a vándorszínészcsoport megérkezik az iowai Redford Centerbe. Elvis Presley egy elegáns menedzsert alakít, aki a társulat újszerű művészetét és a szoros közönségkapcsolatokat felügyeli. A próbák alatt azonban gyilkosság történik, még szerencse, hogy Elvis ott van, s kinyomozza a tetteseket. A film rendezője láthatóan nem tud mit kezdeni az Elvisen kívüli térrel, így az alkotás komolyabb történet híján egyszerűen unalomba fullad. Hiába fakad dalra többször is Elvis, valamint az asszisztencia, ez édeskevés a játékidő kitöltéséhez. Elvis szemmel láthatóan rosszul érzi magát a vásznon, mozgását a minimumra redukálja, nehogy elszédüljön a saját maga diktálta nem túl gyors tempótól.

A válogatásból is látható, hogy egy (jó, mondjuk legyen kettő) "klasszikus" Elvis-film mellett a többi megjelenő DVD a futottak még kategóriából került ki még Elvishez képest is. Így duplán merül fel a kérdés, hogy mi végre is jelennek meg a lemezek? Az első válasz kézenfekvő, hogy (nagy)anyáink nosztalgiázhassanak. De biztos, hogy tudják kezelni a DVD-lejátszót, ha egyáltalában van nekik? Vagy azoknak szánták, akik már agyonhallgatták a régi magnókazettáikat, s most itt vannak a szeretett számok digitálisan felturbózva? A monó hang ugyan valamelyest felújított, de ezzel együtt sem hoz nagy minőségi ugrást az egykori rádiós/tévés felvételekhez képest. Ha pedig anno valaki tévéből vette fel véletlenül a szinkronizált filmet, igazi dilemmába kerül. Mert ugyan a sok megtekintés után (rajongókról beszélünk persze) a szalag kissé hullámzik, a hang egy kissé megkopott, de itt sem bömböl 5.1-es Dolby Digitalban a Király, sőt még szerény sztereóban sem. A házimozi hangfalai kopottan ontják magukból a régről ismert dallamokat a régről megszokott minőségben, amire ugyan rávághatjuk, hogy retrohangulat, de azzal csúnyán átvernénk magunkat. Ráadásul a magyar szinkron hiánya miatt még olvasni is kell a filmet. Egyedül a képminőség az, amin javulást könyvelhetünk el, ami miatt érdemes elgondolkozni a lemez(ek)re való beruházáson. De azt meg pont most ecseteltem hosszú sorokon keresztül, hogy a koreográfiák nagyon gyengék, Elvis One Man showja pedig táncolni nem tudásából fakad, azaz szintén elég hervasztó helyenként. Ha esetleg az ifjabb korosztályokat akarják megcélozni, ez a sorozat inkább lejáratás: mi volt a menő ebben a gáz csávóban? Mert ma már nem azt a világot éljük, ahol a második legismertebb név Mickey egér után Elvisé, hanem azt, amelyikben a legismertebb név Osama Bin Ladené, a második helyen pedig a McDonalds bohóca áll. Ezen a ponton komoly zavarba kerültem. Most akkor kinek is szólnak a DVD-k?