Tanner Gábor
Disneyland, Marne-la-Vallée

Nem vágytam a Párizs melletti Disneylandbe. Nem szeretem a zsigeri reakciókat kiváltó impulzusokat. Nem szeretem az ösztöneimre apelláló intenzív élményeket. Mert ilyenkor kiszolgáltatottnak érzem magam. Szeretek tudni magamról. De hát a gyerekek! Ahogy beléptünk, megbizsergetett a Main Street gigantikus, színes műanyag hatású Barbie-házsora, a valós méretű Polly Pocket-tömb. (Azt mondják, ez egy 19. század végi stilizált utcasor, szerintem a My Little Ponyval kezdődő, a Barbie-házzal folytatódó és a Belville legokastélyba torkolló - semmiképpen sem végződő! - korunkbeli műanyag játékok gigantikus változata. Hiába, változnak a viszonyítási pontok!) Valóban libabőrös lettem. Ott messze magaslott Csipkerózsika kastélya. A kiskésit! A Csoda másodpercek alatt működésbe lépett. Odalett minden távolságtartásom, kívülállási szándékom. A méltóságomat kicsit később, az Indiana Jonesos hullámvasút-szerűségen vesztettem el, ahol őrült sebességgel rángattak hátrafelé össze-vissza, pár pillanatra még fejjel lefelé is talán, bár ezt nem volt időm érezni (a szemüvegem sem mozdult el az orromról), csak abból következtettem ki, hogy míg sorban álltunk, láttam, másokkal határozottan ez történik. A pár másodperces, erőteljes benyomásszerzések hosszú szüneteiben felmerül a kérdés: mi végre ez a park? Erről a Disney-mítosz többféle, bár lényegében egy gyökerű mesét őriz. Adott egy idős úr, aki szeret vagy szeretne játszani. Az egyik szerint villanyvasutazik a kertjében, és he would be so happy, ha mindenki ott guggolna körülötte, és fütyülne, pöfögtetne - persze csak jelképesen. (Mármint jelképesen az ő kertjében...) A másik úgy szól, hogy családapánk elnézi a játszótéren legeltető többi szülőt (miközben amerikai mogyorót ropogtat), és felrémlik benne, mi volna, ha ők se csak kötelességszerűen bambulnának, hanem involválódnának. Disneylandben a szülő kétségtelenül bevonódik a játékba. Többféle szinten is. Először, mert nehéz összetartani a gyerekeket a Karib-tenger kalózainak töksötét alagútjában, máshol pedig a "mi az, apa?" (én sem látom, mert homályban vagy ellenfényben van, netán színes fénnyel eltorzítják stb., ez aztán csak dagasztja és dagasztja a dacoskodó kérdés-feleleket - lásd Csillagok háborúja-blokk bejárata), vagy a "mikor érünk már oda?" ütemes ismételgetése (lásd csaknem mindenhol a parkban) tart munkában. Ízlés kérdése, de én szeretek olvasgatni, míg a gyerekek baromkodnak a Millenárisban. De ne legyünk igazságtalanok! Nem tudnám rávenni a fiamat, hogy mérsékelt nyüglődéssel sorban álljon a budafoki úti földhivatal előtt. A Dumbós körhintára viszont pontosan hetvenkét percig várakozunk. Eközben nincs egymás molesztálása. Csupán szolid unatkozás. Az ide-oda kígyózás során újra és újra felbukkan ugyanaz a német család, mögöttük olaszok és portugálok. Nézzük egymást. Aztán eltávolodunk, majd jönnek újra. Több tucat sorbaállás múlt el nyomtalanul az életemben. De ez bevésődött. Pedig multikulturális összeszólalkozás sem történt, mint annak idején síléccel és síbotokkal hadakozva Lomnicon a lanovkánál. Disneylandben a sor vonalvezetése okán folyton mozgásban tartottak bennünket. Alig mentünk (araszoltunk), de mentünk. Rohanó világunkban, a gyorsuló időben meg ilyesmikben szinte elfeledkezünk olyan leheletnyi apróságokról, mint például az alig menés és a menés közötti különbség. Disneylandben helyre tolják a dolgokat. Hány hirtelenszőke kisfiú mellett suhantam már el Budapest lüktető metropoliszának forgatagában, akiket nem ismernék fel a következő találkozásunkkor, de annak a disneylandi kiskölyöknek az arcát abból a Dumbós sorból még négy hónappal később is élesen látom magam előtt!

Mindebből azt az elhamarkodott következtetést vonhatnánk le, hogy Disneylandben kihasználják a látogatókat. Pár perces élményekért órákig váratják. Ha az élményszerzést tekintjük hasznos időtöltésnek, a sorbaállást pedig szükséges rossznak, akkor bizony 1:50-1:40-nél jobb arányt nem kapunk. Ez annyit tesz, mintha egy másfél órás filmért négy teljes napot rostokolnánk a pénztár előtt. És rontsam tovább a dolgot? Mindez két hónappal a nyári invázió előtt történt velünk. Méltatlankodásunk olyan könnyelmű kijelentésekre ragadtathatna, mint amit például a Los Angeles-i Disneyland megnyitása után írt az egyik kritikus: "Számomra a park olyan volt, mint egy óriási pénztárgép, mely csirgett-csörgött, ahogy a Disney-varázslat teremtményei előbújtak." De ki szereti úgy érezni, hogy 170 eurós kiadása nem érte meg?! (Senkit ne tévesszenek meg a park site-ján kikereshető jegyárak, ugyanis annak a mondásnak az analógiájára, miszerint a tizenegyes az, amit a bíró megad, itt úgy van, hogy annyit kell fizetni, amennyi ott, belépéskor a pénztárak felett ki van írva - remélem, az üzleti korrektségéről híres Walt Disney sebesen pörög a sírjában.) Hát csak volt valami értelme! Azon túl is, hogy a tökéletesen lefáradt gyerekek Jack Sparrow-kardjaikkal, valamint cowboy coltjaikkal hadonászva, vagy a Hófehérkés piros bársonykötésű emlékkönyvet szorongatva (még összesen 50 euró) egybehangzóan állítják, ez baromi jó volt, de mikor érünk már oda a kocsihoz, apa. Én is úgy érzem, hogy tanulságos látogatás volt. Nem tudom, megérte-e az árát, de hagyjuk már a pénzt!

A parkolóhoz vezető mozgójárdán Umberto Ecóra gondolok. Visszavágyott Disneylandbe, mert Adventurelandben ott parádéztak az aligátorok a folyó partján, ám amikor az igazi Mississippin hajókázott, egy fia krokodilt sem látott. "A technológia teljesebb valóságot nyújt, mint a természet." Érdekes, hogy még senki nem vette észre, de én most rádöbbentem: Disneyland az internet-kultúra előfutára. Korábban úgy hangzott az öntudatos fogyasztó jelszava, hogy nincs idő a fejfájásra sem. Kettő az egyben. De azonnal! Wash and Go. Nincs tökölés! Kérem a következőt! Egyre gyorsabban és könnyebben megszerezhető lett minden. Kicsit drágább? Na jó, valamit valamiért. Már el sem kell menni. Egy pillantás a kattintásra felpattanó színes demoanyagra, a kurzort felhúzzuk a buy-ra, és annyi. De az ember nem gép, tudja ezt mindenki. Egyszer csak hibázik. Rossz helyre klikkel. Máshova jut. Hm, ez is érdekes azért, dörmögi. Na végre, csapkodják egymás hátát azok a monitor mögötti kábelekben rejtőző öltönyös Mátrix-ügynökök. Elmélázik. Elkezd szörfölni. Órák telnek el. Már nem könnyebb, nem gyorsabb. Más. És birtokba veszi. A magáévá teszi. Otthona lesz. Ennek a metamorfózisnak a kiváltásáról álmodozott valamikor Walt Disney. Ecót szerette volna: bemegy Disneylandbe, és többé nem vágyik máshova. Jó ott neki. Felmegy a hálóra, és megtalál mindent. Jó kutya. Ül! Úgy.

Egy pillanatra úgy tűnik, a műdolgok megítélésével könnyebben boldogulunk. Olyan, hogy Csipkerózsika-kastély, vagy Szépség és a szörnyeteg-beli kastély, vagy hét törpe-kunyhó nincs. Csupán képük van. Disneylandben a rajzfilm-képek alapján felépítették őket. Disney-virtuália életre kelt, gondoljuk magunkban, ahogy ámulattal kémleljük a csiricsáré palota tornyocskáit. "Disney a képzeletbeli mesekastélyokat úgy fordította épületekké, ahogy a turizmus fordította az európai épületeket képzeletbeli mesekastélyokká" - írja igen plasztikusan Benjamin Woolley. Egészen addig igazat adhatunk a professzor úrnak, amíg közel nem megyünk a kérdéses objektumokhoz. A Szörnyeteg kastélyába lépve hiába keressük a rajzfilmen látható termeket! Sehol a Szépség és a Szörnyeteg Varázslatos Karácsonya-beli hatalmas kert. Nem azt kérdem, hogy hol a hó a fenyőfákról, meg hogy miért nem jeges a kis patak, hanem hogy hol vannak? (Megjegyzem, meseországban vagyunk, tehát a nem feltett kérdéseimnek is lenne létjoga.) A gonosz Forte siralmasan néz ki. Valami sötét teremben megyünk felfelé egy félemeletnyit, közben a rajzfilm epilógusa alatt látható színes üvegablakokat idéző tablókon követhetjük a történet egyes fázisait, aztán hopp, kint találjuk magunkat az erkélyen, szép kilátás nyílik egy pici térre, melyet a hét törpe kunyhója határol. Balra Pinocchio háza. Ez nem a Szörnyeteg kastélya, dohogok. Szó sincs valóra váltásról! Sherlock Holmes műháza Londonban, a mű Baker streeten, aprólékos, gondos munka. De ez csak egy gigantikus paraván! Ráismerünk (ha nem egyértelmű, akkor kiírják, mire kell gondolnunk, én például Hook kapitány hajóját messziről összekevertem a Fekete Gyönggyel), pár percig szórakoznak velünk, aztán kész. Jöhet a következő. Hát megismersz? Jól van, úgy, hozd vissza, ez az! Jó kutya. Jól van, most már menj innen szépen!

Pinocchiónak és a Karib-tenger kalózainak azért van szerencséjük, mert beleférnek a hagyományos vidámparkbeli szellemvasút kliséjébe. A Csipkerózsikában nincs víz meg csónak, így az ő sztorijával nem tudtak mit kezdeni a parképítők. Pedig egy mű Csipkerózsika, akit ha megcsókolok, feltámad, bejött volna. Persze csak ha olyan Fionás. Mindezen a Pinocchio-alagútban gondolkodom, tehetem, mert unalmas diorámák között húzbálják a csónakunkat. A Karib-tenger kalózainak monumentálisabb alagútrendszerében már trükközik is a csónak. Begyorsul, majd hirtelen megáll. Előredőlünk. Egyszer még pár csepp víz is becsap. Az előttem ülő japán turista törölgeti magát (azért annyira nem lett vizes), én a kamerát próbálom valahogy begyömködni a hátizsákba. Nehéz, mert alig lehet mozogni, úgy össze vagyunk préselődve. Beúsztunk a mese terébe. Kicsit távolabb Jack Sparrow vív Will Turnerrel. Nem lehet felismerni sem Johnny Deppet, sem Orlando Bloomot, mert messze vannak, sötét is van, zavarja is a látványt a színes fény. Mozognak. Erőteljesek a zavaró hangeffektusok. - Apa, ezek bábuk, mondja a fiam. Visszafordult a gyerek, mert nagy Sparrow-fan. Nem rendeltetésszerűen használja a látványosságot. Már mást kéne nézni, s akkor nem látná, hogy ismétlődnek a vívómozdulatok, a csávók pedig egy helyben állnak. Kisvártatva egy tivornyázó kalóz lóbálja felettünk a lábát. Ő is bábu. Jobbra egy részeg alak hentereg a disznók között. Szánalmas, ahogy a bábumalac ingatja bábufejét, miközben a báburészeg arcára fagyott bábuvigyorral bábul. Mi a franc ez? Azért is döbbenetes Disneyland béna robotikája, mert még maga Walt Disney kezdett kísérletezni az embernek bábuval történő helyettesítésén. 1945-től próbálta egy lyukkártyás gépek mozgatta robottal utánoztatni Buddy Ebsen táncmozdulatait. Az 1963-as New York-i világkiállításon debütált volna a Mr. Lincoln nagy pillanatai-produkció, ahol egy mozgó robot-Lincoln olvasott volna fel részleteket a valódi Lincoln egykori beszédeiből. A kísérlet kudarcba fulladt, később az ős-számítógépekkel vezérelt Lincoln-bábu negyvennyolcféle mozdulattal és tizenhétféle fej- és arcrándulással késztette szánalomra Disneyland látogatóit. Ezek a kalózok itt összesen nem tudnak ennyit, zsörtölődöm. Gyerekkoromban a szellemvasúton igazi statiszták riogattak bennünket. Jó, ájuldozzon, akinek kedve van a technika teljesítményein, csak nincs a fantáziavilág valódi dimenzióba helyezve. Virilio "hamis, kápráztató máshollét"-ről ír Disneyland kapcsán, de erősen hajlok rá, hogy Baudrillard-rel értsek egyet: Disneyland imaginárius terét azért hozták létre, hogy elhitessék velünk, mindaz, ami ezen kívül van, valódi. Mert itt az illúzió úgy működik, mint egy átlátszó óra: látom a szerkezetet. Nem kápráztat el, legfeljebb zavarja a szemem.

Csaknem tizenöt évvel ős-Disneyland megnyitása után mutatták be a Ha kedd van, akkor ez Belgium című filmet. Ebben egy amerikai turistacsoport egy hét alatt bejárja Nyugat-Európát. Valahol a filmben az önérzetes angol idegenvezető mérgesen vágja az egyik utas fejéhez: azt képzeli, a dollárjaiért megveheti a mi több ezer éves tradíciónkat és kultúránkat. Nem lényeges, hogy a nő mit felel erre, de azt kellett volna mondania: igen, ezt képzelem. Néhány évvel a film bemutatója előtt Walt Disney szövögetni kezdte álmát a Jövő Közösségeinek Kísérleti Mintavárosáról (EPCOT). Ebbe képzelt egy Világtárlatot, ahol gigantikus pavilonokban a különböző országok bemutathatják kultúrájukat. Elképzelése szerint minden nemzet egyenlő nagyságú, és a közönség által egyaránt jól megközelíthető helyet kap. A pavilonok megtekintése olyan lesz, mint egy rövid utazás a különböző országokban. Ugyanekkor már a gyakorlatban is kipróbálták (négy csomóponttal) azt az elektronikus hálózatot, melyen az elképzelések szerint nincsenek centrumok, minden bekötött számítógép egyenrangú. Aki csatlakozik, ugyanolyan súllyal jelenhet meg, mint a többi hálóra kapcsolódott társa. Walt Disney pár szál amerikai vörösfenyőből egy fűrésszel majdnem realizálta az internet virtuális világát. (Amúgy az EPCOT-Center 1982-ben nyílt meg.) Mikor az Emlékmásban Schwarzenegger felszáll a metróra, a kis tévéképernyőkön azt reklámozzák, hogy nem kell a távoli helyekre való utazással vesződni, csak menjünk be az adott céghez, és ott pár perc alatt betáplálják agyunkba az úti kalandot. Remélem, Eco már ott áll a sorban.

Nem tudom, Walt Disneynek volt-e kutyája. (A disneylandi kirándulásunk után nagy összegben mernék fogadni rá, hogy igen.) Lehet, hogy túlzás párhuzamot vonni az idomítás és a park látogatóinak terelgetése között, de Disneyland egyértelmű, egynemű és egyszólamú. Alappillérei a felismerés, azonosítás, megnyugtatás. Nem kerülhetünk váratlan szituációba. Excalibur, a bűvös kard tényleg nem jön ki a kőből. De ami a legjobban zavart, hogy a legtöbb Disney-figura, vagy -helyszín parkbeli megjelenítése nem koherens filmbeli önmagával. Ha a legkényesebb példát veszem, az Indiana Jonesos hullámvasutat, amelyen ugyan féltem, de akkor sem értem, mi köze volt ennek az egésznek Indiana Joneshoz. Még csak feltételezni se merem, hogy az általa átélt izgalmakból kívánna felvillantani valamit e pár perces tortúra. A kalapját megvesszük, de a veszélyeket, melyekben része volt, ne akarják velünk zsebre tetetni. Engem feldúlt ez az igénytelenség. Az apróságok (a kis tornyok, Dumbo farkincája, Kuka sapkája) nagy műgonddal kidolgozottak, de az egyes blokkoknak az alapmesékhez alig van közük. Ez egy baromi szimpla vidámpark csiri-csáré Disney-jelmezben. "Az élet harsány színű, tiszta, érthető, biztonságos, középszerű, békés a legközönségesebb szinten" - írta három évvel az első Disneyland megnyitása után Julien Halevy. Akkoriban a bírálók a park művacakjait vették célba. De amíg a műviség nem megy az illúziókeltés rovására, nincs baj. Végül is Disneyland nem természetvédelmi park. Disneylandben egy kis neutralitást vásárolhatunk. Egy cseppnyi rendezettséget. Tisztaságot. Vakítóan kifényezett ürességet. A Disney-mítosz megannyi történetet tart számon a makulátlanságról. A vidámpark "piszkos és csalóka hely, unalmas alakoknak való" - mondta Walt Disney. Itt csillog, ragyog, higiénikus minden. Nincs visszanézés. Nincs elmélázás, mert nincs min. Pillanatok alatt kerülünk be a kis Dumbo-kocsikba, és kedves határozottsággal terelgetnek onnan kifelé, ha letelt az időnk. Az egyik oldalon belépünk az űrhajóba, pár másodpercig harcolunk, aztán a másik oldalon kifelé. Disneyland a gyorsfogyasztás egyik szimbóluma. Aztán a felületességé, a bele nem gondolásé. Ezért fontos a Disneyland-beli sorban állás. A totyogás. A jegyben benne van, meg kell néznünk, ki kell próbálnunk. Nem töprengünk hát, beállunk. Tiszta, semleges közegben cammogunk. Nem lehet mélázgatni, mert az alig észrevehető mozgás alig észrevehetően leköti a figyelmünket. Elveszi a gondolatainkat. Ott vannak a gyerekek is, jobb híján szóba elegyedünk velük. Üres fecsegés - ez ilyenkor a maximum. Hiszen a beszéd most csak pótcselekvés. És ez Disneyland újabb kulcsszava. Vagyis ez az egész olyan, mint a televíziónézés. Epizodisztikus és gyorsan változó a műsor, melyet fogyasztásra ösztökélő reklámblokkok törnek meg. De hát ezen megint nincs mit csodálkozni! Walt Disneyt az 50-es években Amerikában terjedő televízió meghatározó sztárjaként tisztelik. 1954-ben minden szerdán este jelentkezett Disneyland című műsorával, melyben az épülő élménypark csodáival kábítgatta kis hallgatóit. Ötven évvel később itt lődörgünk az európai verzióban (csak még egy elgondolkodtató megjegyzés: a Main Street egyik műházán francia nemzeti színű díszletek terpeszkednek), aha, de jó, mondogatjuk gépiesen, és lábhoz fekszünk.