Szlaukó Katalin:
Szent Ferenc, Laci bácsi és a kurd énekes
(Mediawave, 2004)

Nem tudom, ki hogy van vele, de magam nem csak falusi házunkat nevezem az otthonomnak. Ma is ugyanígy hívom a veszprémi campust, ahogy évekig tettem a zalaszentgróti színjátszó táborral, és már öt éve "hazamegyek" a győri Médiawave-re is. "Otthon" az első mosoly az alapítvány elnökétől fogad: "Megjöttek a lányok!", az első ölelések pedig a tavalyi és régebbi ismerősöktől, akikkel tudom - ha másutt nem is, de itt biztosan - felhőtlen és intenzív napokat tölthetek el újra. Évről évre egyre több barátom lett visszajáró vendég, fertőződött meg valamivel, amit minden évben igyekszem szavakba foglalni - ezt kísérlem meg most is.

Először késtem a fesztiválmegnyitóról. Megnyitottuk hát a magunk módján, csipkelődős poénokkal, a belépőkkel küzdő számítógépnek drukkolva, az érkező ismerősök felfedezését harsány örömkiáltásokkal konstatálva. De még így is elcsíptük a végét a zsinagógában, a Párhuzamos kultúráért díjak átadását, ahol többek között Sára Sándort és Maia Morgensternt is díjazták. (Tavaly úgy búcsúztunk el, hogy jövőre a zsinagóga felújítás miatt kimarad a helyszínek közül. Kellemes meglepetés volt, hogy mégis a fesztivál rendelkezésére bocsátották az évek alatt a rendezvény egyik jelképévé vált épületet. Idén is itt volt a koncertek zöme. Örömmel jelentem, a kupola már csodaszép.) Idei első fesztiválélményemről annyit, hogy kedvenc zenekara, az Imperial Crowns tekintetében is jó Johnny Depp ízlése. Persze az első nap még "választottak" helyettünk, hiszen a fotókiállításokból, pálinkatörténeti konferenciából, diaporáma és CD-ROM fesztiválból, filmvetítésekből és koncertekből leginkább az utóbbiak illettek a megnyitó végére.

Minden visszajáró vendégnek van egy évek alatt kialakult fesztiválmenetrendje. Ha keresel valakit, sejted, hogy nagy valószínűséggel koncerten, vetítőben vagy a sörcsap mellett leled meg. Rólam tudják, hogy csak a fikciós és animációs rövidfilmek vetítésein kell szemfülesnek lenni, és megkerülök. Győrben kaptam életem első komolyabb adagját belőlük, ami mondhatni függővé tett. Másfél órába legalább hat-hét film belefér, s ha csak a fele jó, már pozitív mérleget lehet vonni. Kisfilmben is tökéletesen el lehet mesélni elégikus élettörténeteket, ahogy idén a Germanija vagy a Matróz (Skipper Straad) tette, bár általában e forma leginkább a frappáns, csattanóra kihegyezett, humoros darabjaival hódít. A külföldi filmek közül a Germanija egy zárkózott múzeumi teremőrnő egy napját követi végig Németországban. Háta mögött összesúgnak a takarítónők, de némán tűri a megaláztatásokat. Csendesen üldögél, gépiesen végzi a dolgát. Ha kérik, fotózza a turistákat, pesztrálja az elkóborolt gyerekeket, közben elmélázik, flashbackekben megjelenik előttünk élete nagy szerelmének története. Tizenöt évesen Görögországban teherbe esett egy német katonától, őt követte ide. A múlt képei közül utolsóként az látjuk, ahogy idegen külseje miatt megalázottan, nagy pocakkal, már a vasúti váróból is kitessékelve ül az esőben, szerelmét várva a megbeszélt találkán. Töprengései közben ez a nap is eltelt, lezárja a termeket, lopva gyertyát gyújt, és imádkozik egy ikon előtt. Ez a kép köti össze jelenét és múltját, s amikor szülőföldjét elhagyta, ugyanennél a festménynél mondta el az utolsó imáját. Átöltözik, hagyja, hogy füle hallatára újfent kitárgyalják, és kimegy a múzeum elé, ahol egy férfi várja esernyő alatt. Az, akiért ötven éve idejött. Szeretettel, empátiával, az ikon és az eső motívumával összefogva ügyesen ábrázolja a film főhőse sorsát. Győr nem az a hely, ahol egy film nem válik személyes élménnyé is, a teremből kijőve a Germanija rendezője, Mirjam Kubescha kért tőlünk útbaigazítást. Rögtön a véleményünket tudakolta, s elárulta, hogy filmje főszereplőjét illetően jól tippeltünk, Monika Bleibtreu valóban Moritz Bleibtreu (Luna papa, Kísérlet) édesanyja.

Andrea Arnold Darázs (Wasp) című filmje már nem ilyen lágy akkordokat penget. Zoë egy átlagos, angliai sorházblokk előtt, egyáltalán nem átlagosan kerül a szemünk elé. Bár még nincs harminc, négy gyereke veszi körül, kócos, ruhája egy kinyúlt hálóing, karonülő legkisebbjén nincs pelenka. Hazafelé tartanak, amikor felbukkan Daven, korábbi szerelme. A nyúzott, fásult nő kivirágzik, a fiú szórakozni hívja, s ő igent mond. Kis szépséghiba, hogy a gyerekeket nem vallja magáénak, és hogy a hódító ifjú kocsija csak a harmadik pöccentésre indul. A koszos lakótelepi ablak mögött randira készülő Zoë csak kristálycukrot tud uzsonnára adni a porontyoknak. Alig csörög némi apró a zsebében, így a gyerekeket sem tudja kire hagyni, együtt kell hát a találkára menniük. Azaz csak mellé, a piciknek csendben kint kell maradniuk a kocsma kukái mögé bújva. Davent meghívja egy sörre, de így csak pohárnyi kóla és kis zacskó chips jut a kint váró csemetéire, akik elég türelmesek. Csak az egyik pici sír, hisz sült krumpli lett neki beígérve, és ahogy az idő telik, egyre éhesebb. Míg Zoë hallótávolságon belül, a parkolóban enyeleg pasija kocsijában, az éhes gyerekek frissen eldobott ételmaradékot zsákmányolnak. Jóllaknak, elcsendesülnek, de ekkor egy darázs a kisbaba maszatos pofijára száll, onnan pedig be a gyerek nyitott szájába. A sikításra az anya odarohan, a darázs mégis meggondolja magát s kiröppen a baba szájából. Mindenki sír, veszekszik, persze Zoë érzi, hogy itt leginkább ő a felelős. Daven értetlenül áll. A következő képen a fiú kocsijának hátsó ülésén három elégedett gyerek majszolja saját "fish&chips"-ét, majd amikor elindulnak hazafelé, egyikük kiejti az ablakon a maradékát. Hiteles rétegrajz lehetne, de a feloldással kicsit túlidealizált: tündérmesék, sajna, nincsenek.

A humoros darabok közül Radu Jude Birkózása (Corp la corp) egy extrém gegre épít. Az otthon házimunkát végző nyugdíjas nőre egy korabeli férfi tör rá, üti, fojtogatja, közben feldúlja a lakást, de a nő sem hagyja magát. Ez lehetne jó is, de aztán kiderül, hogy csak egy unatkozó házaspár mindennapi testedzését látjuk. Vacsorájuk és ágyba bújásuk nem tesz sokat az ötlethez. Fokozatosabban bontja ki komikumát Cristian Nemescu Lépcsőházi története (Poveste la scara "C"), olyannyira, hogy a kommunikációra képtelen, étkező család ábrázolása még valódi drámába is torkollhatna. A főhős Andrej szülei tudtán kívül egy emelt díjas szexvonalat tárcsáz az expozíció után - itt már evidens, hogy egy vígjátékot látunk. Félreértés ne essék, ő csak ismerkedési tanácsokat kér, mert szerelmes Monicába, akivel egy lépcsőházban laknak. A buja válasz is egyszerű - meg kell állítani a liftet, ha együtt utaznak. Megérkezik a család busás összegre rúgó telefonszámlája. A helyzetet tetőzi, hogy Andrej édesanyjának büszkén újságolt új munkahelye épp a számlát terhelő szexvonalat üzemeltető cégnél van, sőt, ő a liftes ötlet gazdája. Nem fiának, hanem férjének tulajdonítja a hívásokat, ezért ki is próbálja párján az oly sokat taglalt csábítási trükköt. A családi béke helyreáll, kamasz fiuk élete is rendeződik, mert míg a lift állt, ő Monicával együtt gyalogolt fel az emeletre, így végül egy randi is összejött. Leginkább a hangbujálkodók munkahelyi snittje dicséri az alkotók fantáziáját: túlzsúfolt lakótelepi szoba, 40 feletti, tisztes családanyákkal egymás hegyén-hátán, ki kötöget, ki körmöt lakkoz...

A versenyprogram magyar kisfilmjeinek fele a filmszemle versenyprogramjából már ismerős volt, köztük a februárban díjazott Ördögtérgyével és 1 héttel. Az "újdonságok" kisfilm-mániám miatt csak annyiban voltak azok, hogy még nem láttam őket vásznon. Oláh Lehel Öt után hat előttjével 2001-ben találkoztam a Mediawave-en. Idén a szemlén díjazott Guberája mellett az Einstand is versenyfilm volt Győrben. Ötödszörre is sikerült ugyanolyan elbűvölten néznem az inzertekkel tagolt négypercest. Sakkozók a parkban, semmi extra, ha csak az nem, hogy mellettük gyerekek is játszanak, igaz, ők csak papírra rajzolt mezőkön. Aztán változnak a szögek, jönnek a közelik, és látjuk, hogy az aggok tábláin oda nem illő makkok, kupakok, dióhéjak helyettesítenek néhány figurát. Mindenütt hiányzik egypár figura, a hiányzó darabokkal a gyerekek játszhatnak mindaddig, amíg a szakik haza nem indulnak, és vissza nem cserélik a bábukat. A szösszenet fifikás, egyetlen bájos ötlet, amit jól eltalált időtartamban, rövid snittekkel színesít egy park délutáni életéből. Mára a rendező is ismerősöm, búcsúesténk hajnalától Oláh Lehelre, mint Szent Ferencre emlékezem, mert miután egy sajtos kiflit megetetett a galambokkal, nekiállt a Rába-parton vadkacsákat szelídíteni a felkelő nap fényében.

A vetélytársak közül Tóth Barnabás Vonatonja aratta a legnagyobb közönségsikert. A rendező a szokott, Buster Keaton-osan esetlen főhőssel bebizonyítja, hogy egy magyar tényleg minden helyzetet meg tud oldani. A finn fiú angolul beszél, a magyar fiú németül tud, így marad a képzelőerő (a finnugor rokonság képi megjelenítése, amint a helyzetet leegyszerűsítve, a főhősökkel megszemélyesítve egymástól búcsúzó népeket látunk a pusztában), a metakommunikáció és a marihuána. Slusszpoén, hogy csak a szereplők elköszönésekor derül ki, hogy franciául mindketten beszélnek.

Káldy Laci bácsi tavalyi filmje a Jövök, ha tudok sajnos nagyon szűk réteghez jutott el. Ennek ellenére hát, hogy idei munkája, a Rózsi-Rózsi mi bajod? hangos ovációt váltott ki a jelen lévő rendező rajongótáborából, ahova e sorok írója is tartozik. Dialógus nélküli erotikus thrillere után Laci bácsi szelídebb témához nyúlt, a címadó dal elhangzásán kívül újfent némán. Egy délelőttöt követünk végig Rózsi és férje, a kisbabóti nyugdíjas házaspár életéből. A kifőzdei ebéd elfogyasztása feszültséggel teli, Rózsi nem szól a férjéhez, aki délelőtt a kocsmában legénykedett. Az ura nem magyarázkodik, csak énekelni kezd, amivel mosolyra fakasztja asszonyát. Ezért amikor a férfi elszunnyad a konyha díványán, neje szeretőn betakargatja.

A Mediawave sosem éri be pusztán a versenyprogrammal, 2002-ben például díjnyertes dél-amerikai kisfilmekkel örvendeztetett meg. Azóta is emlegetem Carlos Cuarón Adósom vagy (Me la debes) című kisfilmjének a helyzetkomikumból fakadó humorral fűszerezett, családi szerelmi sokszögből fakadó fülledt erotikáját. A mama és lánya szeretője közös, a férfi, mondhatni, kétszeresen is épp akcióban, pedig a családfő otthon van, bár őt leginkább szakácsnőjük tompora foglalkoztatja. 2003-ból, a nő évének ajánlott Mediawave-ről Eduardo Valente Szentimentálisa (Castanho) volt a kedvencem. Magányos, depressziós nő fogyasztókúrára érkezik, ahol a sok önbizalomhiányos, telt sorstársa közt virulónak tűnik, mert egy benzinkútnál nasi helyett valami táplálóbbra lelt: egy szőrös gorillabábra, aki elismerően füttyent, ha valaki ellejt előtte. Nem csak ő "gyógyul meg" tőle...

De versenyen kívül is nem egy kedvencünk akadt az Éjszaka csúcspontja titulusú erotikus szekcióban, így az egyperces In flagranti, melyben egy tehén és a gazda kerül súlyosan félreértett helyzetbe, vagy Andrej Szolokov Latexe, amely egy fiatal bika tehénhez jutásának viszontagságait varázsolta rajzfilmre.

Ilyen emlékek után fokozott várakozással érkeztem a Jameson rövidfilm díjhoz kapcsolódó vetítésekre. Nem hiába, a tavalyi díjnyertesek között nem egy említésre méltó darab akadt. Simon Fitzmaurice Teljes körében (Full Circle) a bank előtt posztoló bizonsági őr és szemben, a sülthalasnál dolgozó Phillippa "röghöz kötött" munkája szerelmük tárgyiasulását nehezíti. Módjuk van egymást nézni és ábrándozni, de a lány baleste kell ahhoz, hogy egymásra találjanak. A tér és a szereplők belső monológjainak megjelenítése, ellenpontozása remekül komponált mozgóképet eredményez.

Paolo Ameli egy bombatölcsérre fókuszálva, hollywoodi szuperprodukciók naturalizmusával vetekedő, igaz történeten alapuló első világháborús kisfilmet forgatott. Vörös sár (Rosso fango) című filmjében először látszólag a háború és saját embertelenségét kompenzálja az angol katona, mikor ellátja a fegyverétől megsebesült német sebét. A néző enyhülő arca csak akkor rándul össze, amikor a film végén búcsúzó angol és német bemutatkozik. Az utóbbi neve ugyanis Hitler. Ines Oliviera Nevek és számokja (O nome e o N.I.M.) öt kötelező katonai szolgálatra frissen bevonult portugál katonával ismertet meg. A kaszárnyai életet fekete-fehér állóképekben, folyamatos dialógusokkal jeleníti meg, története akkor mélyül el, amikor az eltávozás ürügyén az állóképek mozgóképek lesznek, és beleshetünk a fiúk életébe. Egyikük végül nem tér vissza a laktanyába.

Dario Stegmayer gyerekek szemszögéből ábrázolja az argentin diktatúrát. Az Iván libikókája (El balancín de Iván) cím nemcsak a főszereplő megmenekülésének eszközére utal, hanem a mindennapok bizonytalanságát és a kisfiú lelkiállapotát is kifejezi. Ivánnak egy bizonyos félelmét (tériszonyát) le kell küzdenie magában, hogy egy nagyobb rossztól megmeneküljön. Át kell jutnia a szomszéd kertjébe vezető pallón, hogy ne hurcolják el őt is a szülei után.

Irini Vachlioti Matróza látszólag egy hajójáról lemaradt, ezért nincstelenné lett tengeri medve szárazföldi hányódásairól szól, mindaddig, amíg szállást nem kap egy nyilvánosházban, ahol egy utcán dolgozó lány éjjelre üresen maradt ágyában pihenhet. A napok telnek, biztonságot csak a szoba és a nő életének apró jelei adnak a férfinak, aki sosem látta a nőt, de kezd beleszeretni. Viszont is szeretik, hisz cigaretták, ital és apró figyelmességek várják esténként az ágyrajárót. Befut egy hajó, állást kap, az előlegből randevúra készül, fel akarja keresni a szoba másik lakóját. Tervétől egy szajha félúton eltéríti, másnap pedig hajóra száll. A plátói érzelemben az álomszerű sziluettekben megjelenő nőalak miszticizálja a történetet.

Ez évi kedvencem a Jameson-blokk kevés animációs filmje közé tartozott. A Faördög (Treevil) című bábfilm egy finn trióhoz fűződik, amely a fenyő alakú és -illatú autó-légfrissítő keletkezéstörténetét próbálta megfejteni. Tehát miből készül? Fenyőfából, egy az egyben drasztikusan kilapítva.

Ekkor már csak az volt a kérdés, mi mit teszünk idén a Jamesonokhoz. Egy vizsgafilmet az Iparművészeti Egyetem tavalyi terméséből. Pálfi Szabolcs: A busz. Kicsit ugyan nyögvenyelősnek tűnhet a műfaja: animációs áldokumentumfilm, de már a Szigeten és Győrben is nagyon szerette a közönség. Eltűnt egy sárga busz, beszélik a falusiak. Valahogy a sztoriba keveredik II. Rákóczi Ferenc, végül, mint minden jól összemosott pletykánál, eljutunk oda, hogy a fejedelem a Volántolvaj. A titokzatos kalamajkát a falusiakkal készített "mélyinterjúk" színesítik: bibircsókos, tyúkot fejező sokszoknyás nénié vagy szimplán egy kocsmatölteléké. A műfajokat ötvöző film olyan jól működött, mint maga a fesztivál.

Utolsó délutánunkon Győr főutcáján a Sarikamis kurd népzenéje után Boka és cirkuszának Circus Minimus című cirkuszparódiáját 5 éves gyerekek önfeledtségével élveztük, megbocsátva, hogy reggel a velünk szemben elszállásolt társulat zenekari próbájára ébredtünk. Órákkal később teával kényeztettük a kurd énekes hangszálait, s alig használt gimnáziumi orosztudásunkat elővarázsolva - nem lévén más közvetítő nyelv - próbáltunk minél többet megtudni róluk. Beszélgetőtársunk Moszkvában tanult oroszul, onnan vitte feleségnek Lénát a "világvégi" kis falujába. Ilyen különleges emberekkel, történetekkel, helyzettel is csak Győrben találkozom, mint 3 éve, amikor Csintó - címszereplő Varga Ágota dokumentumfilmjében - öccsének vendégei voltunk egy négyzetméter sörre...