Lalík Sándor
A dokumentum százszorszép világa
(Mediawave, 2004)

Abban az időben, amikor a játékfilmes globalizáció egyes területeken úgy működik, mint a gyorsétkeztető világhálózat, és "tudós" műhelyek előírják, milyen etapjai legyenek a cselekményfejlesztésnek, hány percenként kell valamilyen fordulatnak, izgalmi csomópontnak beállnia, s milyen végkifejlet felé kell elmozdítani a gyorsmozgásúra tervezett, de valójában a valóság kihívásaival erősen küszködő tákolmányt, a dokumentumfilm természetes egyszerűséggel képes felmutatni izgalmas anyagot és eredetiséget témaválasztásban, alkotói megközelítésben, a valóság mélyén munkáló rejtett erők makacs felkutatásában. S ne képzeljük, hogy a valóság búvárai, kutatói, felfedezői és leleplezői csak egyhangú és szürke képsorokban, hosszan beszélő fejekkel, a "látványosság" háttérbe szorításával és a filmes eszköztár (teljes) mellőzésével tudják kifejezni magukat. Akárcsak játékfilmes társaik, nemcsak racionálisan, de a szépség (esztétikum) kívánalmai szerint is szerkesztik és építik fel alkotásaikat, élve a filmkép varázsával. Ezek között aztán lehet érzelmileg rendkívül felkavaró, erős atmoszférával telített, elgondolkoztató vagy tettre ingerlő. S innen már nem tudnék különbséget tenni igaz játékfilmes és igaz dokumentumfilmes hatás között. Nézzük meg hát - szelektálva és rendszerezve -, honnan ered, miben is áll az a doku-sokszínűség, ami tapasztalható volt az idei Mediawave fesztiválon is! Lássuk, milyen irányokból, milyen elszánásokkal álltak neki az alkotók témáik feldolgozásának!

Fiktív dokumentumfilm. Marja Mikkonen (finn) 99 év az életemből című rövidfilmje (valójában vizsgafilm) négy különböző korú nő élettörténetéből összegyúrt etűdsor. Minden évhez a legfontosabb esemény megjelölése kapcsolódik (a születéstől a halálig), a képek pedig látszólagos esetlegességeikkel, "primitív" szépségükkel és bájukkal lenyűgöznek. Olyanok, mintha szemcsés amatőrfilm-kockák lennének (pedig Betára készültek), mintha megtörtént eseménypillanatokat rögzítenének (pedig mai felnőtteket mutatnak a legkülönbözőbb életkorok megjelenítésére), s mintha lezárt történetet idéznének (pedig a fiktív-valóságos élettörténet befejező szakaszát az "emberi életkor végső határáig" ki kellett találni). A film annyira kitágítja az értelmezés lehetőségét, és olyan erős személyes-hangulati töltete van, hogy valamennyien (mi, nézők) magunkénak érezhetjük. Ez az alkotás természetesen nem dokumentumfilm, a kísérleti kategóriában szerepelt (s bizonyult a legjobbnak), de jól mutatja a filmtípusok közötti természetes átjárhatóságot.

Szociografikus dokumentumfilm. Phil Grabsky (brit): A fiú, aki a Bamiyan Buddháin játszik - egyéves időkeretben mutatja be annak a néhány menekültnek az életét, akik éppen abba a történelmi kő-homok-agyag pusztaságba vetődtek, ahol az afganisztáni tálibok egyik utolsó gaztettükként Buddha-szobrokat romboltak le vallási fanatizmusuk maradandó dicsőségére. A film a nyolcesztendős, rendkívül talpraesett, örökösen mosolygó (olykor a kamerának grimaszoló) Mir mindennapjait (részben megpróbáltatásait) követi nyomon az éhezéstől és vízhordástól az iskolalátogatáson át alkalmi vendéglői foglalatosságáig. Ő mutatja meg a stábnak az üres szoborfülkéket, az összekormozott barlangfreskókat. Mir családjával maga is barlangban lakik. Az idősebbek elmondják menekülésük történetét, felelevenítik Afganisztán utolsó negyedszázadának vérzivataros éveit, amikor a törzsi viszályokat különböző nagyhatalmak használták ki. És reménykednek, hogy a közelben épülő szociális lakásokból nekik is jut. De a remény nemcsak szavakban, néma képsorokban is kifejeződik. Látjuk a dicső múlt építészeti emléknyomait. Látjuk a hallgatásba burkolózó, fenségesen hatalmas hegyláncokat és a barátságosan hívogató völgyeket. És látjuk a zöldellő rétek fölött megülő, mozdulatlan párafelhőt, mely mintha gondolkozna. Hova, merre tovább... Afganisztán?

Elemző dokumentumfilm. José Padilha (brazil) A 174-es busz című munkája a 2000. június 12-i riói buszeltérítés történetét dolgozza fel. A film gerincét az akkori élő-egyenes tv-közvetítés adja, amihez a rendező a túlélők és a terrorellenes akcióban részt vevők mai kommentárjait, megjegyzéseit kapcsolja. A film végigköveti az eseményt szinte percről percre - hiszen a teljes történés négy és fél órát tartott, a rekonstrukció pedig két óra időtartamú -, így közvetlen részeseivé válunk a drámának. Ugyanakkor a mindenoldalú megközelítés és tényfeltárás érdekében a film körbejárja az eltérítő utcafiú személyiségét és fejlődéstörténetét - rokonok, ismerősök, szociális munkások, pszichológusok és rendőrök bevonásával. A fiú kisgyerekként szemtanúja édesanyja meggyilkolásának, majd az utcára kerül, bűncselekményekben vesz részt, látja, amint társai áldozatul esnek a rendőri erőszaknak, de nem pusztul ki belőle a vágy, hogy egyszer munkát találjon, és új életet kezdjen. Céltalan és értelmetlen cselekedetével valójában magára és az utcagyerekek nehéz helyzetére, kiszolgáltatott sorsára akarja felhívni a figyelmet. A túszdráma végén ketten lépnek ki a busz ajtaján, a túszszedő és egyik fogva tartottja. A pattanásig feszült légkörben lövések dördülnek, mindketten halálos sebet kapnak. A film végül elsiratja a buszfoglalót. Az ártatlan áldozatoknak is kijárt volna legalább ennyi. (A 174-es busz a legjobb dokumentumfilm különdíját kapta a fesztiválon.)

Konfrontáló dokumentumfilm. Karel Doing (holland) az Utazás Tarakanra című filmjében nagybátyja 30-as évekbeli, a holland gyarmatvilágba vezető útját kutatja végig megmaradt levelek segítségével, valamint igazi filmesként azzal, hogy 1938-39-es, az archívumban fellelt celluloidanyagokat és saját utazásának 2001-es felvételeit vágja egymás mellé. A nyüzsgő nagy kikötőket (Genova, Port-Said, Colombo, Jakarta) érintő, egyre egzotikusabb tájakon, majd Borneó dzsungelén át az olajban gazdag Tarakan szigetére vezető út kétféle képsora egymásra reflektál és konfrontálódik. A film az érdekességen túlmenően az eltérő világok összevetésében a "minden viszonylagos" érzését és gondolatát erősíti. Az Európától nagyon távoli, minimálisan civilizatorikus települések első ránézésre talán kibírhatatlanoknak tűnnek, de a hosszabb periódusra odaérkezőknek (egy idő után a másságukban is) elfogadható és élhető világot kezdenek jelenteni.

Portré-dokumentumfilm: Gilles Apap: A renegát hegedűs. Maxime Jourdan (francia) rendező filmje szintén az egymástól rendkívül távoli világok közelítését és kölcsönösen jobb megértését szolgálja. A francia származású, Kaliforniában élő hegedűvirtuóz tényleges és lelki utazásra indul Indiába, hogy igazán átérezze a "fehér ember" számára oly különös zenei kultúrát. Apap némileg didaktikusan és leegyszerűsítve - de hiszen tanáremberről is szó van, aki tanítani és tanulni indult a Gangesz-parti Benaresbe - azt mondja, hogy a klasszikus európai zene előadója hangjegyeket szólaltat meg. Ez a merev hozzáállás lényegileg különbözik az indiai előadó méltóságteljes és ellazult (test)tartásától, az érzelmek kifejezésére koncentráló muzsikálásától, melynek során a hangszeres személyisége teljesen feloldódik a zenében. Ide vezethetők vissza olyan zenei sajátosságok, mint a kitartott hangok, a finom átkötések és hajlítások. A portréfilmben a művész (tárgyi) környezetének leírásán túl elsősorban a hegedűs zenei ideáljain, vonzalmain keresztül jutunk közel személyiségéhez, melynek kiteljesítése és megerősítése útján volt rendkívül meghatározó élmény az indiai kirándulás. Egészen másfajta portré Vlagyimir Eisner (orosz) A végső határidője, amely egy mai, öreg zsebtolvaj története, aki megjárta a háborút, és negyven évet töltött börtönökben. Barátai háborús rokkantak. A rendőrség figyelemmel kíséri tevékenységét, de ő - ennek ellenére - újra és újra nekiindul, hogy vaknak és némának tettetve magát elvegyüljön a kisváros tömegében. Mint mondja, a megélhetésért választotta ezt az utat. A vállalkozók kirabolták az országot, az államnak meg nincs pénze. Sok tízmillió ember van így eleresztve, támogatás nélkül, remény nélkül, kiszolgáltatva a kegyetlen mindennapoknak. A portrén keresztül a tengődésre kényszerítettek, az élhető társadalomból kiszorítottak sorsa sejlik fel.

Retro-dokumentumfilm. Vita Zelakeviciute, litván származású rendező (lengyel) filmje, a Skizofrénia a Szovjetunió pszichiátriai gyakorlatát veszi górcső alá, ugyanis 1967 és 1987 között a rendszer ellenségeit előszeretettel minősítették elmebetegeknek, és dugták őket meghatározatlan időre zárt osztályokra. Börtön és elmegyógyintézet azonos egységként tartozott a Belügyminisztérium felügyelete alá. Nem volt nehéz ide bekerülni, hiszen elegendőnek mutatkozott a röpcédulázás, a rendszerrel szembeni "ellenséges propaganda és agitáció". De azok is odajuthattak, akik kiálltak az elzártak mellett, és könyvet publikáltak nyugaton a szovjet gyakorlatról. A filmben megszólalnak egykori ápoltak, akik túlélték a megpróbáltatásokat, és ma is praktizáló orvosok, pszichiáterek, akik védik akkori véleményüket: a rendszerrel szembehelyezkedők valóban elmebetegek (csak egy őrült megy fejjel az áthatolhatatlan falnak, gondolhatták), s helytállónak ítélik diagnózisukat: "renyhe skizofrénia", melyet egyébként a Szovjetunión kívüli szakirodalom nem ismer. Vagy ha az elmeállapot körül nem volt semmi kivetnivaló, a pszichiátriával csak jobban jártak, mint a börtönnel - hangoztatják. Pedig a kényszerkezelés nem volt leányálom. Inzulinnal és más gyógyszerekkel sokkos állapotot, illetve görcsös bénultságot idéztek elő. Ezek után már valóban könnyű volt rájuk mondani, hogy skizofrének, elmeháborodottak, kóros depresszióban szenvedők. A stáb ma is működő, elkülönített pszichiátrián, zárt osztályokon forgatott, ahová manapság már nem a politikai másként gondolkodókat zárják, hanem a másként másokat, például a vallási révületbe esőket, az Istennel beszélgetőket.

Szocio-dokumentumfilm. Kocsis Tibor Új Eldorádójában néhány erdélyi kistelepülés, és ha valóban odafigyelünk (és nagyon oda kell figyelnünk!!), az európai természeti és kulturális örökség egy része vívja élethalálharcát egy kanadai aranybányászati cég ökológiai katasztrófával felérő beruházásával szemben. A terv szerint a hegyek elbontása után négy falu völgyében egy 180 méter mélységű cianidos szennyvíztározó épülne. A lakosok összefognak, tiltakoznak, az egyházak is mellettük állnak, sőt, van, aki Svájcból települ át, hogy segítsen felvenni a harcot a minden eddigit felülmúlni készülő környezetrombolás ellen. Ugyanis ép érzékű és épelméjű ember nem gondolhatja, hogy a csodálatos erdélyi táj, a hegyek övezte völgy óriási betonkloákává változtatása, az ördögi és barbár terv kivitelezése bármilyen gazdagsággal vagy extraprofittal kiegyenlíthető lenne. Ha ez megtörténik, egész Kelet-Európában senki nem lehet biztonságban, sem a további beruházásoktól, sem az esetlegesen rázúduló, vagy földjébe, vizébe átszivárgó ciánmasszától. A beruházás veszélyessége és kockázata negyvenszerese a nagybányainak. Pedig az ottani gátszakadás nyomán már közvetlen részesei lehettünk a tiszai halállomány nagymértékű és szörnyű pusztulásának, a szennyezés hosszúra nyúló hatásának. A rendező meghallgatja a másik felet is. A cég román alkalmazottja azok köszönő leveleit mutogatja a falon, akik már eladták házaikat. Hozzáteszem: a Gold Corporation aztán gyorsan lerombolta őket. Kocsis Tibor (ellen)érvei a szépségesen egyszerű, tiszta és felemelő képeken vannak. A kanyargó földutakban, az egy- és kétszintes műemlékházakban, az egyik legősibb település (Verespatak és környéke) évszázados templomaiban, temetőiben, a szabadon lélegző hegyekben, erdőkben, a tavaszváró völgyekben, s az egész páratlan, felbecsülhetetlen és jórészt érintetlen tájban.

Dokumentáció. A világ megismerésében fontos szerepet töltenek be azok a mozgóképek is, melyek csak egy jól kiválasztott témára koncentrálnak, s eltekintenek a tágabb összefüggések felvázolásától. Két iráni film említhető. Iradj Salarvand alkotása, a Pors munkája a halál, a rokon elvesztése miatti tömeghisztéria (őrjöngő, magukat karmoló, sötét ruhás asszonyok sokasága), majd a siratás bemutatása. Mino Kianii Milkan című filmje a hegyi törzsek életébe vezet. Míg a távollevő kedves visszatérését váró, szárnyaló, érzékeny költői mondatokat halljuk, megismerkedünk a nők mindennapi tevékenységével, a "kőkorszaki" szőnyegszövéstől a tej ásott kútban való érleléséig, feldolgozásáig. Sajátos öndokumentáció (s persze több is annál) Szalkai Zoltán Gyaloglás Gulágföldön - Kolima című filmnaplója. A szerző önmagára szerelt digitális kamerával dolgozik. Így mondja el menet közben vagy megpihenve kommentárját az útról, véleményét a gulágrendszerről. S emellett fényképezi mindazt, amit lát, s mindazokat, akikkel találkozik. Akárcsak a hajdan itt élőknek (raboskodóknak), neki is meg kell küzdenie a gyönyörű és szörnyűséges, mai napig vad vidék tundrával benőtt hegyoldalaival, mocsaras völgyeivel, áthatolhatatlannak tűnő bozótosaival. Végül eléri a "célállomást", az elhagyott-felszámolt tábort, melynek helyét csak a sűrű növényzet tudta benőni.

Tisztelet a dokumentumfilmeseknek, akik rendet vágnak a kaotikus világ irdatlan "dzsungelében".