Tanner Gábor
A világ urai

A nappaliban katonázunk a fiammal. Én vagyok a parketta-tengerről a perzsaszőnyeg-partra szálló Playmobil-vikingekkel, ő a szőnyegen ideiglenesen emelt kockavárat védő kedvenceivel, melyek között vannak indiánok, egy ólomkatona Nagyvázsonyból, egy francia Jeanne D'Arc, néhány kalóz és pár mozgatható kezű, lábú, csuklójú dinó-expedíciós műanyag borzalom a Tescóból. Erőszakra nevelek. A macho anyánkat! De lehet, hogy feszültséglevezetek. Derék apa vagyok! Mindazonáltal leállunk egy pillanatra, mert a sarokban világító tévé egyhangú reggeli unalmát váratlanul megtöri egy reklámklip: egy kisfiú veri a testvérét, egy kislányt. - Apa, ezt miért csinálja? Még fölényes vagyok, mit tudom én, ez valami vicc lesz. A múltkor is láttuk, hogy a plazmatévét egy kisgyerek felé rohanó bikával hirdetik. - De apa, miért rugdossa? A fiam most már feláll, és odajön hozzám. - Apa, miért rúgja el a babáját? A döntött képmező, a nyersen primitív, mesterkélten amatőr beállítás és a diákszínkör hanghordozásával eröltetett spontán dialógok tényleg idegesítőek. Aztán a narrátor: "Brutális? A valóság sokkal rosszabb. Ne hagyjuk, hogy így legyen." - Apa, mi van odaírva? - A Krízisközpont és a Telefontanú számai. - De miért veri meg? Két válasz van. Vagy azt mondom neki, hogy amiért én is az apai brutalitás terhe mellett betiltottam itthon a verekedést, tehát amiért időnként te is neki mennél a nővérednek, ha nem félnél, hogy elverlek, vagy elmondom, mire gondolt a reklám megrendelője. - Tudod, vannak olyan családok, ahol nem úgy élnek, mint mi, ahol a felnőttek verik a gyerekeket, és így azok is ütlegelik egymást. - De miért, apa? - Mert idegesek, feszültek. - Miért? - Mert az apának túl sok pénze van, vagy éppen ellenkezőleg: elvesztette az állását. Idegesek, mert nem tudják, mi lesz holnap. Feszíti őket a felelősség. Hogy ellazuljanak, isznak, aztán elvesztik az önkontrolljukat és verni kezdik egymást... Bekattannak. Picit elgondolkozom, aztán mégis folytatom. - Igen, kisfiam, én is bármikor bekattanhatok, ha kirúgnak az állásomból. Én is bedurvulhatok, ez egy ilyen világ. Jobb lesz, ha félsz apádtól. Az ördög sosem alszik. A klip megrendelője, az esélyegyenlőségi kormányhivatal egyenlő esélyeket teremt a félelemre. Rettegj apádtól! Behívom a kislányomat is. - Gyerekek, ha apuka bekattan, és elkezdi játszani itthon a terminátort, nem sír, nem vonyít, hanem hívja a következő számot: 06 80 204 387. Tűz esetén a tűzoltókhoz, bekattanáskor meg ide telefonálni, világos? Ha elvágnám a zsinórt, akkor Fanni, te bezárkózol a vécébe, és a mobilodról hívod őket. De legjobb, ha küldesz egy MMS-t nekik, amint éppen verem a Balázst. Komoly arcot vágok. Úgy tanultam a tévéből, hogy ilyenkor kicsit le kell lappasztani vagy fittyeszteni a bőrt a járomcsont tájékán, guvasztásnál egy kicsit jobban szét kell feszíteni a szemem (végül is fel akarom nyitni a gyerekeim szemét, hát jó példával kell kirukkolnom), picit félre kell dönteni a fejem, és ilyeneket mondani szigorúan összecsücsörített szájjal: nem a reklám felháborító, hanem a tartalma. Már úgy belefeledkezem a mimikába, mint Jim Carrey, amikor eszembe jut a gyerekek anyja. Kint matat. Őt se hagyjuk ki a számításból! Végül is ő kezeli a háztartás legveszélyesebb fegyvereit, mint például kés, villa, olló. Bár a magam részéről már a varrós dobozbéli varródobozbéli tű gondolata is rettegéssel tölt el. Nem az én idegeimnek való, amikor beledöfik a ruhába, átszúrják, aztán a másik oldalon kihúzzák. Na és aztán ott van a konyhai és a szobai fegyvereket egyesítő, az egyik végén kör alakban visszagörbített hústű. Hátborzongató! Uramisten, a Rettegés az Elm utcában Freddyjét a nőkről mintázták, de e filmtörténeti felismerésem jelentőségét most nincs időm értékelni, mert elönt a rettegés: mi van a mi kezünkben? Ütvefúró, csavarhúzó (reméljük döfő csavarhúzó), esetleg ha nagyon elmérgesedik a helyzet, és éppen a telken vagyunk: motoros kapa. Jól van, megnyugodtam. Talán mégis megvan a családon belüli erőegyensúly. Spanyol csizma. Ez már a kislányom arzenáljának része: egy kilencvenöt eurós bőrvacak, amit két hónap alatt nő ki. Nem beszélve a büfépénzről. Most még csak cukorkára kéri, holnap játékteremre fogja, holnapután pedig extazi tablettára. A szülőt őrületbe kergető hadviselés. Szóval összegezzük a helyzetet: a százéves antik cserépkályha árnyékában négy potenciális vadember húzta meg magát. (Remélem, a szomszédok nem nézik a tévét.) A legkétségbeejtőbb a kettősség. Ahogy nyugodt, békés családnak látszunk, azok is vagyunk, s mi van, ha mégsem! Látok egy kedves, szimpatikus embert, aki mondjuk, nagyon hasonlít Lévai Katalin esélyegyenlőségi miniszterre, de mi van, ha hazamegy és ellentétébe fordul. Gürcöl és koncol. Doppelgängerné. Miként Aileen A rémben. Éjszakánként férfiakat végez ki, elveszi a tárcájukat, hogy a pénzből eltarthassa a lányaként-szeretőjeként-utolsó menedékeként funkcionáló Selbyt. Aileen elmeséli, hogy álomvilágban élt gyerekkorában, Patty Jenkins rendező érezteti velünk, hogy soha nem is ébredt fel. Ez a tragédiája. Pedig ahogy a fogyasztótabletta reklám-szlogenje mondja: "Álmodozni nem elég":

Tessék felébredni! Tulajdonképpen meg is könnyebbültem. Hiszen egy újabb problémát oldottunk meg. A valóság egy újabb szennyes szegmenséről rántottuk le a leplet. A jóléti világ egy sereg körmönfont, apró, mindennapi kihívást tartogat. De uralni kell a dolgokat. Nálunk Isten, a szex, a homoszexualitás, az antiszemitizmus, a hazaszeretet, az iraki háború, az Európai Unió stb. mind-mind jól átrágott, kivesézett problémák. Néha szörnyülködünk, mennyit tudnak már ezek a gyerekek, meg hogy mi milyen nudlik voltunk hozzájuk képest ennyi idős korunkban, de igazából szeretjük ezt az állapotot, mert tudjuk, hogy így védettek vagyunk. Az Elefántban láttam, hogy az Államokban már tartanak hetero- és homoszexualitás órát. Itt kibeszélik az előítéleteket, orálisan magukévá teszik a problémát. Megeszik tízóraira. Így is van, beszélni kell, kibeszélni, űzni a félelmet! Ha a családon belüli erőszak kampányba beszáll az oktatási minisztérium is, akkor lehet a témából tananyagot gyúrni. Javaslataim még a cigányozás és zsidózás óra, de szívesen venném a miként fordítsuk másra a benzinárba épített útfejlesztési adót órát is. Ne legyünk szemérmesek! Az erőszaknak különböző megnyilvánulási formái vannak. Így nem érhet meglepetés. Szóval mi itthon a családi erőszakról eleddig nem beszéltünk, de most már ezt a témát is magunk alá gyűrtük, miként a prosztatagondokat a Peponen kapszula. Magabiztosan, elégedetten tekintek körül. "A lenyugvó napnak is van ereje."

Sugárzik belőlem a hétköznapi világuralom. A kertvárosi idillben hazafelé tempózva előre kiáltok kajla kislányaimnak, hogy ne fogják meg a galambot, miközben fülemen a mobil, mert üzenetet hagyok az otthoni rögzítőnkre: mindjárt megérkezünk. ("Haza kell szólnom magamnak.") Jól menő építész vagyok, a feleségem egykor vadóc pasivadász volt, kábítózott, talán kurválkodott is kicsit, most szerető családanya. Nem kell félnem, hogy a fejemre nő. Hopp, ott nyírja füvet az a bevándorló csávó. - Haver, szombaton én is várlak. Kedvesen leereszkedő vagyok. Nincs bennem gőg. Öntudatom mérhetetlen nyugalmat kölcsönöz puha testemnek. Világos a felállás. Ura vagyok az életemnek gyerekestül, asszonyostul, latin kertészestül. Egy hasonlóan magabiztos fickó közeledik felénk a furgonjával. Az ő magabiztossága mély istenhitéből fakad. Valamikor piti tolvaj volt, de mára megtalálta Istent. Szerető családapa lett, nem lop, nem iszik. Lelkesen dicséri az Urat a helyi gyülekezet istentiszteletein. A furgonját egy tombolán nyerte és Isten ajándékának tartja. Szuggesztíven magyarázza egy rossz arcú "csibésznek", hogy hinni kell Istenben. Isten minden hajszálunk rezdülését érzékeli. Már csak pillanataink vannak, és a furgon átgázol rajtam és a gyerekeken.

González Inárritu brutálisan széttöri a magabiztos nyugalmat a 21 grammban. Miként Gus Van Sant az Elefántban. Már kirúgnánk magunk alól a széket, ahogy óráknak tűnően követjük a szereplőket az iskola lapos, tágas folyosóin. A képmező bal oldalán egy váll-tarkó részlet. És csak megyünk. Puhán, szinte hangtalanul, evilágtól már régen elszakadt nyugalommal. A váll-tarkó tudja, honnan hova tart, nem siet. (Talán, ha mi is ilyen suliba jártunk volna, mi is tudnánk, de így csak feszengünk, nekem le-leragad a szemem, kettővel arrébb már cöcög valaki.) E nyugalomban a brutális biztonságérzet manifesztálódik. Ha egy évtizeddel korábban Kelet-Európában lennénk, e folyosórendszer a diktatúra szimbóluma lehetne, egy kiméletlenül leszűkített tér. Az Elefántban azonban ez a váll-tarkók uralta tér. Az ő terük. Itt biztonságban vannak. A váll-tarkóknak nem szűk, mert megszokták, kitöltik. González Inárritu ezt a már-már szemtelenül nemtörődöm magabiztosságot a koszos, fésületlen kézi kamerás képekkel üti gyomorszájon. A hétköznapiságot, a bizonytalanságot, a kavarodás kiszámíthatatlanságát vetíti elénk. Az Elefántbeli szűk téglalapterek olyanok, mintha egy számítógép monitorját néznénk. A könnyebb azonosítás kedvéért Gus Van Sant olykor szét is világítja a képmezőt. Neutrális világban vagyunk. Az a közös a 21 gramm építészében, latin istenfélőjében és az Elefánt középiskolásaiban, hogy létük koordinátái nem a földre vonatkoznak. Biztonságuk tartópillérei a hétköznapok fölé emelkednek. És hőseink onnan tekintenek szét. Aztán González Inárritu szinte hozzányomja arcunkat a felszínhez. Hajoljunk közel a másikhoz! Szívjuk be a szagát! Érezzük a teste melegét! Lehet, hogy ez az utolsó alkalmunk rá. Ott lent talán nem minden verbalizálható. Zűrös, zavaros. A puha szőnyeg szúr, a fényes cserép meg mintha inkább ragacsos lenne, ha megtapogatjuk. Némileg hatásvadásznak tűnik, amikor Cristina azt mondja, hogy az fáj, hogy a kislányának nem vett másik cipőfűzőt, pedig mennyit könyörgött, mert utálta a pirosat, s most abban kellett meghalnia. Mintha úgy érezném, nem a cipőfűző a gond, hanem hogy a gyerek nem nyavalyog többé. Nem nyüstöl. Nem idegesít. Hogy csend van. Hogy rend van. Nem a funkciótlanná vált gyerekülés a szívbe markoló, hanem a csend. Hogy annak a dolognak, ami a gyerek volt, a férj, nincs többé színe-szaga, sava-borsa. Cristina rendet tenne, venne egy másik cipőfűzöt, de ha végiggondolná, rájönne, ennek mennyire nincs jelentősége retrospektíve se.

Aileen vagyok, prostituált. Kislánykoromban az apám barátja szexuálisan molesztált. És amikor felnyomtam apámnál a csávót, a fater még engem vert félholtra. Perifériára kerültem. Profi kurva lettem. Egy perverz állat ki akart csinálni, de kiszabadultam valahogy és lelőttem. Azóta bosszút állok. Strihelek és lelövöm a kuncsaftokat. "A lényeg elhallgatása nem változtat a tényeken." Aileen vagyok, prostituált. Nagyon akartam, hogy szeressenek. Szívesen mutogattam a melleimet a fiúknak, később leszoptam őket, engedtem, hogy megkeféljenek. Hogy észre vegyenek, hogy szeressenek. Hogy kedvük legyen hozzám. De inkább elment a kedvük tőlem. Elerőtlenedtem és kurva lettem. Még csak nem is kihasználnak, csupán használnak. A minap találkoztam Selbyvel. Ő felnéz rám. Végre én uralom a mi kis mikrovilágunkat, és ez erőt ad. Most megmutattam azoknak a szemeteknek is! Eddig ők cseszegettek, most én jövök. Érdekes, a lényeg pofába vágása sem változtat a tényeken. Arról már nem is szólva, hogy a lényeg nem egy és oszthatalan. Így van ez, ha az ember pofázni kezd. Előbb át mond, majd bét is kell, s akkor nem maradhat el a cé, és megint minden olyan rohadtul zűrzavaros lesz. A szavakba öntés összekuszálja a gondolkodást, mert már a puszta szókeresés is újabb gondolatokat szül, és azok, ha szerencsénk van, szembe fordulnak az előzőekkel, és akkor megint csak hablagyoltunk.

Ügyvéd vagyok. A minap bejött álláshírdetésünkre az irodába egy kicsiccsentett kurva. Nem tud gépelni, nem ért a wordhöz, se az exelhez, nincs gyakorlata. És bejön ide! Amikor nálunk még a titkárnők is diplomások! Behívattam a nálam húsz évvel idősebb, diplomás titkárnőmet, és kivezettettem vele azt a madárijesztőt. Azt hiszi, hogy amiért mi keményen megdolgoztunk, abba ő majd szépen beleül. Míg ő a napfényre várt, mi csináltuk azt a kurva napfényt! És holnaptól a szemétszállítónk is diplomás lesz! Meg tudom fizetni! Sőt a luxuskurvám is legyen diplomás!

Dear Krízisközpont: testnevelő tanárnő vagyok a littletoni Columbine középiskolában. Van egy lány, aki sosem veszi le a melegítőnadrágját az óráimon, pedig a short a szabályos viselet. Azt mondtam neki, megbuktatom, ha ez így megy tovább. Persze előtte megkérdeztem, miért nem öltözik normálisan, mire azt felelte: nem akar erről beszélni. A kérdésem, hogy miként kényszerítsek ki belőle információgazdagabb választ? Az osztály előtt vetessem le vele a nadrágját, vagy hívjam be a szertárba, és ott kettesben? Végső megoldásként a nadrágletépés - természetesen csupán az igazságról való lepellerántásként - elfogadható? Vagy csak simán jelentsem fel a szüleit? A preventív háború precedense erre az esetre is alkalmazható? Mert lehet, hogy brutálisan verik otthon, mint Mecseki Lacikát. Én szóltam. Best wishes.

Lynndie vagyok. Cigarettázom és kezemmel fegyvertartást imitálva megalázok egy csuklyás fejű, meztelen foglyot. Tudom, hogy a dohányzás káros az egészségre, de feszült vagyok. Még ma is kísért a múlt: gyerekkoromban nevelő apám, István Szentkúti, business manager szexuálisan zaklatott és vert. Elszöktem. Hogy ne kurvuljak el, beálltam a hadseregbe. A világ legerősebb hadseregébe. Rambo is itt szolgált.

Mindazonáltal a reklámfilmben a kisfiú megkérdezi lánytestvérét, hogy akar-e papás-mamást játszani. A kislány elmosolyodik: igen. (Ezután kezdődik a verés-rugdosás, ahol a testvérek a vélhetően szüleiktől hallott mondatokat recsegik: "Most megkapod a magadét!", "Mikor lesz ennek vége?".) Ám ha ebben a családban a papás-mamás egyenértékű a verekedéssel, akkor miért egyezik bele a kislány a játékba? A rémben Aileen a pisztolyával térdre kényszeríti a fickót. Az könyörög, hogy ne lője le, mert most fog megszületni az unokája, valamit mond a feleségéről is... Aileen kivégzi, hiszen a férfi látta az arcát. A lövés előtt Aileen őrjöng, a fickó már nyugodtabb, tudja, hogy meghal. Durva jelenet, de valahogy mellbe vágóbb az a mazohista mosoly, mellyel a reklámbeli kislány voltaképpen egy verésre szóló felhívásra leteszi a babát, és várja az ütéseket, rúgásokat. Lélegzetelállító dramaturgia egy szösszenetnyi klipben.

És ha már nem is lesz új Jóbarátok, azt még szeretném megkérdezni, hogy annak a verős-rugdosós filmnek - amúgy kár, hogy csak ilyen rövid volt - a második részében a kislány majd bosszút áll, mint a killbillbe?

Michael Haneke vagyok, erőszakfilm-rendező. Legújabb opuszom a Farkasok ideje. Szeretek feketében járni, mint egy stilizált Lucifer. Kellemes színfoltja imidzsemnek a Teremtőre hajazó ősz szakállam. Szeretek ilyeneket nyilatkozni, hogy " a magától értetődő nézői borzongásigény nagyüzemi kielégítése óriási pénzt hoz. Ebből él a show-film. Úgy tűnhet tehát, hogy ez a filmtípus a közönségért van, a publikum számára készül, pedig valójában a nézők ellen van, mert nem tesz mást, mint hülyíti az embereket. Ha egy rendező komolyan veszi a nézőt - és nem csak a saját pénztárcájára gondol -, nem akarhatja, hogy a publikum jól érezze magát egy hazug világban." "A lényeg elhallgatása nem változtat a tényeken." A Farkasok ideje csavaros film, mert nem a néző ellen van, hanem érte. Haneke a Vidám játékokban úgy idegenített el, hogy egy ponton visszapörgette a filmet. Egymásra néztünk a körülöttem ülőkkel. Bocs, thrillert nézek. Bocs, én is. Tiszta hülyék vagyunk. Ja. Aztán szépen visszavezetett minket a film világába, hogy ne érezzük azért nagyon rosszul magunkat. A Farkasok ideje közben is egymásra nézünk, mert minden tök fekete, nem látni semmit. Aztán vissza. Hátha kiderül. Ülünk a gondolatainkba zárva. Később már roskadva. Én már olyan sehogy vagyok (bocs, Korniss Mityu), hogy vágyom egy kis hazug világra. Mély meggyőződésemmé vált, hogy Hanekét fesztiválon kell nézni, ott az ember jobban veszi, ha uralni akarják. Ez már annyira művészet, s ő oly nagy művész lett.

Nézem a reklámban ezt a Szentkúti István vállalati tanácsadót, akiről "a lényeg elhallgatása nem változtat a tényeken" figyelmeztetés után a narrátor beismeri, hogy molesztálja, megveri a nevelt lányát. Képzeletben pörgessük vissza a dolgot, mint Haneke mester. Mondjuk, még nem tudjuk, mi a gond vele. Nekem nem szimpatikus, de nem is kellemetlen a fickó. Kopaszodik, de jó karban van. Megnyerő. Az ugrik be, hogy olyan májkroszoftos. Nem érzem benne a kettősséget. Korunk hőse. A veszélyes fickó. Csak ül és néz, de ha meglátja a nevelt lányát, kitör belőle a vadállat. Mint Brad Pitt a Trójában. Eljött a veszélyes hősök ideje. Még úgy tanultam, hogy Akhilleusz a haragvő hős. Wolfgang Petersen átértelmezi a figurát, az ő Akhilleusza veszélyes, bármikor bekattanhat. Szép és erős. És egy ponton ez a lágy már-már feminin férfi átcsap kegyetlen gyilkosba. Mint a gepárd. Sovány, ruganyos, mégis félelmetes haránt izmok dagadnak a karján, amikor csak úgy hanyagul az oszlopnak támaszkodik. (Sráckoromban meggyőződésem volt, hogy Johnny Weissmüller behúzza a hasát a Tarzan-filmekben, olyan valószínűtlen volt a fickó felemelt mellkasa és alatta az a horpadás, állati fárasztó lehetett, de azért ez sem semmi, amit Brad csinál: úgy támaszkodni, hogy közben ellentétesen feszíteni is kell, hogy dagadjon az iszom. Lenyűgöző.) Brad Pitt szeme gyönyörű, de bármikor képes villámokat hányni. Tudom, hogy illetlenség, de most már megnézném ezt a Szentkúti Istvánt, amikor bepöccen. A kis házi Brad Pitt.

Az Elefánt premier előtti vetítése kapcsán az Örökmozgóban "a gyilkolás anatómiája" címmel filmtörténeti sorozat futott májusban. Ennek egyik darabja Hitchcock Idegenek a vonatonja volt. Ebben láttam a következő jelenetet: Gazdag és előkelő emberek partiján Bruno Anthony odalép két méltóságteljes, de ezzel együtt kedves, idős hölgyhöz, s megkérdezi tőlük, miként tennék el láb alól azt az embert, aki az útjukban áll. A két hölgy először természetesen elképed: hogyan lehet ilyet még feltételezni is, de Bruno addig erősködik, amíg belemennek a játékba. Pár pillanat múlva, már élvezettel sorolják a legkülönbözőbb halálnemeket: lelőnék, megmérgeznék az illetőt, sőt az egyikük megdöbbentően kegyetlen módszerrel áll elő: "Kocsival elvinném egy elhagyott helyre. Ott leütném, lelocsolnám a kocsit, meg őt is benzinnel. Aztán felgyújtanám az egészet." A kegyetlenségre való hajlam, a gonoszság ott van mindannyiunkban.

Valahogy nem tudom átvenni a jóléti kapitalizmus által befolyásolt magabiztosságot. Mindig gyanús leszek magamnak, ha valamit nagyon értek. Több szempontból is hibás példányként harmonikus a viszonyom a diszharmónia különböző megnyilvánulásaival. Nekem jobb úgy, ha a világ nem gömbölyű. Talán azért, mert akkor úgy érezhetem, hogy az ilyen rontottaknak is nagyobb eséllyel van benne hely, mint amilyen én vagyok. Egy kicsit félek a gondolattól, de azt hiszem, már nem szeretem ezt a médiaanyázást az erőszak miatt. Ha elmegyek moziba, akkor ott acsarkodjanak a vérfarkasok, vagy mik, mint az Underworldben, majd én ezt elintézem magammal, ne kelljen már szemlesütve ülnöm egy oktatófilm előtt. Jöjjenek azok a műhajók, műdenevérek! Ahogy öregszem, egyre közelebb kerülök a lényegtelen dolgokhoz. Egyre lényegtelenebb leszek, gondolom. Kipróbálom, bezártam-e az ajtót. Megnézem a kocsit, jól áll-e. Egyre tovább halogatom azok felhívását, akiket nem akarok felhívni. Van valami animális abban a szeretetben, amit a gyerekeim iránt érzek. Szeretem, hogy hús-vér lények. Eszembe se jut szexuálisan zaklatni, vagy verni őket. Valahogy másképp vagyok animális. Trendi meg egyáltalán nem. Igen, és vadállati, illetve vállalati tanácsadó sem. Inkább ne is képzeljük el azt a vállalatot, mely az én tanácsaimra szorul! Ha González Inárritu a 21 gramm-mal arra akart figyelmeztetni, hogy ne feledjük a pillanat fontosságát, akkor azt jól teszi. Én már évek óta nem engedem ki a pillanatot a tenyeremből. Tény, hogy nevetségesen kicsi az a dimenzió, amiben jövök-megyek. Megpróbálom önmagamon túl nem is uralni. Legfeljebb befolyásolni azzal, hogy uralkodok magamon.