Fizikai Szemle honlap

Tartalomjegyzék

Fizikai Szemle 2008/7-8. 246.o.

A RÉSZECSKEFIZIKA ANYAGELMÉLETE: A STANDARD MODELL

Horváth Dezső
MTA KFKI RMKI
és MTA ATOMKI, Debrecen

A CERN nagy hadronütköztető (LHC) gyorsítóját 2008-ban indítják, négy hatalmas észlelőrendszere közül kettőben jelentős magyar részvétellel. Az LHC egyik fő feladata a részecskefizika elméletének, a Standard modellnek kísérleti ellenőrzése. Mivel manapság igen sokszor emlegetjük, a szerkesztők kérésére megírtam ezt a bevezető jellegű összefoglalót a Standard modell elméleti alapjairól és legelemibb kísérleti bizonyítékairól. Ehhez persze jelentős mértékben felhasználtam korábbi hasonló cikkeimet - főként a Természet Világa Mikrokozmosz különszámában (szerk. Lévai Péter és Hegyi Sándor, 2000) és a Handbook of Nuclear Chemistry (szerk. Vértes Attila és társai, 2003) 1. kötetében megjelenteket -, úgyhogy, ha bizonyos dolgok visszacsengenek egy-egy hűséges és jó emlékezőtehetségű olvasónak, az nem a véletlen műve.

Állandó vita tárgya, hogyan írjuk a Standard modellt magyarul. Angolul Standard Model, magyarul szokás csupa kis betűvel írni. Szerintem ez nem egy szabványos modell, hanem Standard a neve, hasonlóan a pesti Váci utcához, szemben Vác egyik váci utcájával. A továbbiakban tehát megpróbálom összefoglalni a részecskefizika alapismereteit. Mivel a fizika egzakt tudomány, csak szavak használata szükségszerűen zavar érzetét kelti. Ha cikkem összezavarja az olvasót, az a szerző hibája, nem a mögötte levő fizikai elméleté, amely pontos matematikai formalizmuson alapul és előrejelzései gyönyörűen egyeznek a kísérleti eredményekkel, amint azt a későbbiekben látni fogjuk.

Elemi (és még elemibb) részecskék

A természet megismerésének egyik iránya egyre mélyebbre hatolni az anyag szerkezetében. Ennek során, minden nagyobb lépés eredményeképpen újabb, oszthatatlannak hitt részecskék jelentek meg: Démokritosz 4 atomja (a-tom = oszthatatlan), Dalton és Mengyelejev elemeinekatomjai, Rutherford atommagja, majd az úgynevezett elemi részecskék, amelyek közül a legismertebb az elektron, a proton és a neutron, látható világunk fő alkatrészei. Az elektron valóban elemi, de a proton és a neutron egyáltalán nem azok, komoly belső szerkezettel rendelkeznek.

Az elemi részecskéket különféle szempontok szerint osztályozzuk. A legfontosabb a spin (saját perdület1) szerinti osztályozás: a feles spinű (S = 1/2; 3/2; 5/2 ....) fermionok és az egész spinű (S = 0; 1; 2 ....) bozonok szimmetria- és egyéb alapvető tulajdonságai erősen különböznek. A fermionok száma megmarad, amíg bozonokat büntetlenül kelthetünk vagy elnyelethetünk: egy lámpa akárhány látható bozont (fotont) kisugározhat és egy vevőantenna akárhányat elnyelhet, csak az energia és impulzus megmaradását kell biztosítanunk. Ugyanakkor a televízió képernyőjét felvillantó elektront, amely fermion, valahonnan oda kell vinnünk és dolga végeztével valahová el kell vezetnünk. Érdekes és a fizika szempontjából igen lényeges különbség az is, hogy adott állapotban akárhány bozon lehet egyidejűleg, de fermionból csak egy (Pauli-elv). Ennek következtében töltenek be az atomi elektronok egyre növekvő energiájú energiahéjakat és ez akadályozza meg azt, hogy az atomok az anyagban és a nukleonok az atommagban egymásba hatoljanak, ily módon biztosítva makroszkopikus formát tárgyainknak.

A részecskék másik osztályozási szempontja az, hogy a jelenleg ismert négy alapvető kölcsönhatás, a gravitációs, elektromágneses, gyenge és erős közül melyekben vesznek részt. Valamennyi részecskére hat ugyan a gravitáció, de szerepe csak csillagászati szinten jelentős, laboratóriumi szinten elhanyagolhatjuk. Ugyancsak minden részecskére hat a gyenge és minden töltéssel vagy mágneses momentummal rendelkezőre az elektromágneses kölcsönhatás. Az erős kölcsönhatásban résztvevő részecskéket hadronoknak, közöttük a fermionokat barionoknak, a bozonokat pedig mezonoknak hívjuk. Az erős kölcsönhatásban részt nem vevő részecskék a leptonok. A nevek a kezdetben megfigyelt részecskék tömegéből erednek: a leptonok (pl. az elektron) könnyűek, a mezonok (pl. a pion, mπ ~ 139 MeV,2 az elektron tömegének, me = 0,511 MeV, 273-szorosa) közepes tömegűek, amíg a barionok(proton, neutron) nehéz részecskék (mp = 938 MeV = 1836 me).

Szimmetriák

A szimmetriák a részecskefizikában még fontosabb szerepet játszanak, mint a kémiában vagy a szilárdtestfizikában. A jégben a hidrogénatomok tetraéderes szimmetriával helyezkednek el az oxigénatomok körül; ettől lesz fajtérfogata nagyobb a folyékony vízénél, amelyben nincs ilyen megszorítás. Az anyagok vezetési (elektromos, hő-, hang-) tulajdonságai pedig a különböző kristályrács-szimmetriákra vezethetők vissza. A részecskék belső szerkezetét, mindenfajta anyagelmélethez hasonlóan, szimmetriák írják le, a részecskefizikában viszont minden a szimmetriákból (vagy azok sérüléséből) származik: a megmaradási törvények, a kölcsönhatások, sőt a részecskék tömege is.

Terünk alapvető szimmetriái vezetnek a megmaradási törvényeinkhez. Az energia- és lendületmegmaradás levezethető abból a kézenfekvő szimmetriából, hogy a fizikai törvények nem függhetnek attól, hol vesszük fel az időskálánk és koordinátarendszerünk kezdőpontját, a perdület megmaradása pedig a koordinátarendszerünk tetszőleges szögének következménye. Általában minden folytonos szimmetria valamilyen megmaradási törvényhez vezet, a vonatkozó megmaradási törvények pedig a kölcsönhatások fontos jellemzői, ezért is olyan fontos a szimmetriák felderítése.

A feles és egész spinű részecskék alapvetően különböző szimmetriájúak: a fermionok fizikai viselkedését leíró hullámfüggvény olyan felépítésű, hogy két azonos fermion felcserélésekor előjelet vált, szemben a bozonokéval, amely nem vált előjelet, és a korábban tárgyalt fermion-bozon különbség innen vezethető le: két teljesen azonos állapotban levő fermion közös állapotfüggvényének zérusnak kellene lennie. A részecskék spinje is furcsa szerzet; habár hozzáadódik a részecskék hagyományosabbnak tekinthető pályamomentumához, amely a különböző atomi pályákon elhelyezkedő (de nem igazán keringő) elektronoknak megfelelően kapta a nevét, csak két fizikai sajátállapota van: vagy jobbra forog (azaz a spinje felfelé mutat) vagy balra (lefelé). A háromdimenziós térben kell tehát kezelnünk egy olyan vektort, amely ugyan bármerre mutathat, de méréskor csak két állapot valamelyikében találhatjuk, tehát csak két független mennyiség jellemzi. E két mennyiség hagyományosan a spin hossza és valamelyikirányra vett vetülete. Mivel a háromdimenziós térben a vektoroknak három komponensük van, a spin esetében valahogyan meg kell szabadulnunk a harmadikszabadsági foktól, és ez vezet a spin igencsak különös szimmetriatulajdonságaihoz.

Kitérő:3 Szimmetriacsoportok

A részecskék egy-egy jellegzetes szimmetriáját a halmazelmélet nyelvén szimmetriacsoportok segítségével írjuk le. A fizika igazi nyelve a matematika: az elmélet és spekuláció között a megfelelő matematikai formalizmus adja a különbséget, az teszi lehetővé ugyanis, hogy elméletünk alapján kísérletileg ellenőrizhető, számszerű eredményeket kapjunk.

Mivel a szimmetriák többnyire koordinátarendszerünk transzformációi során jelentkeznek, a matematikai apparátust is így választjuk meg. Erre kézenfekvő példa a síkbeli koordinátarendszer forgatása a középpont körül Θ szöggel. Az 1. ábrán látható, hogy ilyenkor egy P pont régi (x,y) koordinátáiból az elforgatott rendszerben elfoglalt (x',y') újakat a következő transzformációval kapjuk meg:

képlet

A P pont, mint kétdimenziós vektor, tehát a következő koordináta-transzformáción megy át:

képlet

A fenti egyenlet a következőt mondja: az (x',y') vektort úgy kapjuk meg, hogy az (x,y) vektort megszorozzuk az előtte álló számtáblázattal, mátrixszal, mégpedig úgy, hogy az eredményvektor első eleméhez a mátrix első sorát, a másodikhoz pedig a mátrix második sorát kell a vektor megfelelő elemeivel szorozva összegeznünk.

A forgatáshoz vezető transzformációs mátrixok fontos tulajdonsága, hogy nem változtatják meg a P pont távolságát a koordinátarendszerünk kezdőpontjától (hiszen egyik ponton sem mozdítottunk), azaz

képlet

A részecskefizika általában nem valós, hanem komplex mennyiségekkel dolgozik. A komplex számok általános alakja x = a + ib, ahol i a képzetes egység: i2 = -1. A mérhető fizikai mennyiségeknek, természetesen, valósaknak kell lenniük, ezért azokban a komplex mennyiségek abszolút értékének négyzete jelenik meg, amelyet úgy kapunk, hogy az x komplex számot megszorozzuk a saját x* konjugáltjával:

képlet

Komplex mátrixoknál a konjugálást az elemeinek a főátlóra történő tükrözése, a mátrix transzponálása súlyosbítja. Az a feltétel tehát, hogy a forgatás a vektorok hosszát ne változtassa meg, a komplex elemű U forgatómátrixtól megköveteli, hogy unitér legyen, azaz hogy U+ transzponált-konjugáltja saját magával szorozva az egységmátrixot adja, amely a fő átlójában egyeseket, azon kívül nullákat tartalmaz:

képlet

A fenti típusú forgatások a következő matematikai tulajdonságokkal rendelkeznek:

  • összeadhatók: forgatás Θ1, majd Θ2 szöggel egyenértékű egy Θ = Θ1 + Θ2 szögű forgatással;
  • az összeadásuk felcserélhető: Θ1 + Θ2 = Θ2 + Θ1
  • van egységelemük, a Θ = 0 szöggel történő forgatás ugyanis semmit nem csinál.

    A fenti tulajdonságokkal rendelkező matematikai objektumok halmazát a halmazelméletben csoportnak hívjuk, a háromdimenziós forgatások csoportját pedig forgáscsoportnak. A forgáscsoport elemeinek konkrét matematikai alakját nem írjuk fel, az túlmegy cikkünk érthetőségi körén (már az eddigiek is erősen feszegetik a keretet).

    Ennyi bevezetés után visszatérhetünk végre a spinre. A spin - mint már említettük - háromdimenziós mennyiség, a tulajdonságainak megfelelő szimmetriacsoport pedig a forgáscsoport. Ahhoz, hogy matematikailag kezelni tudjuk a spint, a forgáscsoportot le kell tudnunk írni, azaz egyenleteket kell tudnunk rendelni a műveleteihez: ezt ábrázolásnak hívjuk. A háromdimenziós forgatások csoportjának kézenfekvő ábrázolása fenti példánk alapján az SU(2), a 2 × 2-es speciális (egységnyi determinánsú) unitér komplex mátrixok csoportja. Egy ilyen A mátrix determinánsa egységnyi, ha

    képlet

    Az SU(2) természetesen nemcsak a spinre alkalmazható, hanem bármilyen, a spinhez hasonló szimmetriájú fizikai mennyiség leírására Az alapvető fermionok osztályozása ilyen mennyiségeken alapul, mint például a később bevezetendő izospin.

    1. ábra

    Ha a szabadsági fokokat növeljük, hasonló tulajdonságú, magasabb szimmetriacsoportokat kapunk. A következő fokozat, a későbbiekben ugyancsak előforduló SU(3) három lehetséges sajátállapotát úgy kell elképzelnünk, mint egy egyenlő oldalú háromszög három sarkát, amelyek között, tehát a háromszög oldalai mentén, párosával, egy-egy SU(2) szimmetria létezne.

    A komplex mennyiségek miatt azonban a forgatási szabadsági fokot csökkenthetjük is, így jön létre az U(1) csoport, amely az 1 × 1-es unitér mátrixoké, azaz a komplex számsík egységnyi abszolút értékű számaié. Ez az elektromágneses kölcsönhatás mértéktranszformációinak szimmetriacsoportja. Az elektromágneses mértékszimmetria legegyszerűbb példája az, hogy az elektrosztatikus potenciál zéruspontját szabadon választhatjuk meg, az a rendszer fizikai állapotát nem befolyásolja.

    Antirészecskék

    A részecskéknek általában van antirészecskéjük, amely azonos tulajdonságú, de ellentétes töltésű, és kölcsönhatásuk annihilációt, sugárzásos megsemmisülésüket eredményezi. Amikor az elektron antirészecskéje, a pozitron annihilál egy elektronon, relatív spinállásuk függvényében két vagy három foton keletkezik; a proton és antiproton annihilációjakor viszont akkora energia, közel 2 GeV szabadul fel, hogy fél tucat részecske is keletkezhet.

    A Világegyetem általunk belátható részében a részecske- antirészecske aszimmetria oka, azaz hogy miért nincs benne jelentős mennyiségű antianyag, a fizika nagy kérdései közé tartozik. Ha lennének ugyanis antianyagból álló csillagrendszerek, azok antirészecskéket sugároznának. A galaxisok és antigalaxisok határán, ahol az egyik galaxis kibocsátotta részecskék a másik anyagával szétsugároznak, erős sugárzási zónát kellene látnunk, de a csillagászok sehol sem észlelnek ilyen jelenséget.

    Kitéro: A CPT-szimmetria

    Az antirészecskék érdekes tulajdonsága, hogy matematikailag úgy kezelhetők, mintha azonos tömegű, azonos nagyságú és ellentétes előjelű töltéssel rendelkező, térben és időben ellenkező irányban haladó részecskék volnának. Ez a természet fontos szimmetriája: a töltés, a tér és az idő egyidejű tükrözésétől a fizika törvényei nem változnak meg. A három tükrözési művelet angol rövidítése nyomán, charge, parity, time ezt CPT-szimmetriának hívjuk. Az elektron és pozitron annihilációját tehát úgy írhatjuk le, mintha egy elektron bejönne a képbe, kisugározna két vagy három fotont, azután dolga végeztével, térben és időben ellenkezőleg kihátrálna; az elektromágneses áram analógiájára ezt részecskeáramnak nevezzük. Egyszerű részecskeütközés esetén egy ilyen oda-vissza menő részecskeáram kölcsönhatási bozont cserél egy másik hasonló árammal. Ezt Heisenberg határozatlansági relációja teszi lehetővé, amely kimondja, hogy egészen rövid időtartamokra, illetve távolságokon megengedett az energia-, illetve impulzusmegmaradás sérülése: ΔE · Δt ≥ ħ/2 és Δp · Δx ≥ ħ/2, ahol Δ az utána álló mennyiség (kis) változását jelöli, E, p, t, x pedig a szóbanforgó részecske energiáját, impulzusát, az eltöltött időt és a megtett úthosszat. A 2π-vel osztott Planck-állandó, ħ = 1,055 · 10-34 J/s kicsinysége biztosítja, hogy a makrovilágban a megmaradási törvények pontosan teljesülnek. A cserebozon lehet tehát valódi vagy virtuális aszerint, hogy teljesül-e rá az energia- és impulzusmegmaradás, azaz ténylegesen (kísérletileg megfigyelhetően) létrejön-e vagy sem.

    A CPT-szimmetriát napjainkig minden kísérleti megfigyelés messzemenően alátámasztja, és szerepe annyira alapvető a térelméletben, hogy sokak szerint nem is lehet kísérletileg vizsgálni; látszólagos kis eltérések megfigyelése esetén inkább hihetünk valamelyik megmaradási törvény sérülésében, mint a CPT-szimmetriáéban. Ennek ellenére komoly kísérleti erőfeszítés irányul ellenőrzésére. Legpontosabb tesztje a semleges K-mezon és antirészecskéje relatív tömegkülönbsége, amely a mérések szerint <10-18.A CERN-ben 1999 végén megépült Antiproton-lassító berendezés fő célja antihidrogén- atomok (antiproton és pozitron kötött állapota) előállítása, hogy a hidrogénatommal összehasonlítva a CPT-szimmetriát ellenőrizzék (antianyag-fizika).

    A kvarkmodell

    Az egyik legkorábbi megfigyelés, amely az elemi részecskék lehetséges belső szerkezetére mutatott, a proton és a neutron hasonlósága volt: csaknem azonos a tömegük és azonosan hat rájuk az atommagot összetartó erős kölcsönhatás, csak a töltésük különbözik. Bevezették tehát a nukleon fogalmát, amelynek két állapotát, a neutront és a protont az izospin kvantumszám4 különbözteti meg. A nukleon feles izospinje a spinjéhez hasonlóan két sajátállapottal rendelkező vektor, a felfelé mutatót rendeljük a protonhoz, a lefelé mutatót a neutronhoz.

    Az izospinnek a spinhez csak annyi köze van, hogy azonos szimmetria, az SU(2) írja le a tulajdonságait. Az izo előtag magfizikai eredetű: adott protonszámú elem különböző neutronszámú izotópjai, illetve az adott tömegű, tehát azonos teljes nukleonszámú, de különböző protonszámú izobár-magállapotok az izospin segítségével azonosíthatók.

    A kísérleti technika javulásával egyre több erős kölcsönhatásban résztvevő elemi részecskét, hadront fedeztek fel és valamennyi rendelkezett izospinnel, azaz annyi különböző töltésű, közel azonos tömegű, és egyébként igen hasonló tulajdonságokkal rendelkező részecskét lehetett megfigyelni, ahány lehetséges állapota volt az izospin harmadik komponensének (I3).A nukleon teljes izospinje I = 1/2, a harmadik komponense I3 = ±1/2 lehet a két állapotnak megfelelően. A legkönnyebb hadron, a π-mezon vagy pion teljes izospinje 1, ezért a három lehetséges sajátállapotnak (I3 = -1, 0 és +1) megfelelően háromféle töltésű pion létezik: pozitív, semleges és negatív. Az izospin tehát az elemi részecskék osztályozásának alapvető kvantumszáma lett.

    1. táblázat

    Amikor azután felfedeztek egy újabb kvantumszámot, a ritkaságot (angolul strangeness, furcsaság), amely szabadon kombinálódik az izospinnel újabb és újabb hadronokban, Gell-Mann és Zweig bevezették a hadronok kvarkmodelljét. Három kvark feltételezésével sikerült leírni az összes addig megfigyelt részecskét. Az izospin az első két kvark kvantumszáma, és az I3 = ±1-sajátértéküknek megfelelően az up (föl) és down (le) nevet kapták, a harmadik pedig a strange (különös) nevet. Jelölésük ennek megfelelően u, d és s. A kvarkmodell szerint a kvarkok kétféleképpen kapcsolódhatnak össze: három kvark bariont (és három antikvark antibariont), illetve egy kvark és egy antikvark mezont formál. A kvarkok spinje feles (1. táblázat), tehát fermionok. Három kvark kötött állapota is fermion lesz tehát, a kvark+antikvark-rendszer pedig bozon. A kvarkok töltése 2/3 és -1/3, így adja ki például a p = (uud) állapot a proton pozitív és az n = (udd) a neutron zérus töltését. Az izospin harmadik komponense tehát a részecskék töltésével van szoros összefüggésben, egységnyi növelése ugyanis azt jelenti, hogy az adott részecskében egy d-kvarkot u-kvarkra cserélünk, tehát a töltését egységgel növeljük: +2/3-(-1/3) = 1.

    A kvarkmodell, habár sikeresen megmagyarázta az összes megfigyelt részecske tulajdonságait, azonnal komoly ellentmondásokba keveredett. Nem volt érthető, például, miért csak a fenti két állapot jöhet létre belőlük, miért nincsenek szabad kvarkok, és hogyan lehetnek egy barionban azonos fizikai állapotú kvarkok, holott a Pauli-elv ezt fermionokra határozottan tiltja. A részecskefizika fejlődése során, ha valami érthetetlennel találkoztunk, gyakran bevezettünk egy új kvantumszámot. Ez történt most is: mivel három lehetséges állapotot kellett leírnunk, a színlátás három alapszínének analógiájára az új kvantumszámot színnek hívjuk.

    Az erős kölcsönhatás hordozója, a kvarkok három színe bevezetése az összes fenti problémát egyszeriben megoldotta: az újabb kvantumszám feloldotta a Pauli-tiltást, és annak posztulálása, hogy a természetben csak fehér (azaz mindhárom színt, vagy színt és antiszínt tartalmazó) részecskék létezhetnek, mert a szín-szín vonzás annál erősebb, minél inkább távolodnak egymástól a színek hordozói, megmagyarázta, miért csak a 3-kvark- és kvark+antikvark-állapotok stabilak, csakis ezek fehérek ugyanis a lehetséges kombinációk közül. Az analógia a színlátással igen jó, hiszen az antikvark anti-színe megfelel a kiegészítő színnek. Fehérnek a három alapszín keverékét, valamint a szín + kiegészítő színt látjuk. A szín szerepe az erős kölcsönhatás töltéseként hasonló az elektromos töltéséhez az elektromágnességben, azzal a különbséggel, hogy a színek mindig vonzzák egymást, amíg az azonos töltések taszítják.

    A három fermioncsalád

    A kvarkmodelltől a Standard modell felé az egyik legnagyobb lépést Glashow, Iliopoulos és Maiani tették 1970-ben a róluk elnevezett GIM-mechanizmus bevezetésével. Különböző kísérleti megfigyeléseken alapuló elméleti megfontolások alapján kimondták, hogy a kvarkok párokban léteznek, a három addig ismert kvark mellett tehát léteznie kell egy negyediknek, az u kvarkhoz hasonlóan +2/3 töltéssel. A negyedik c (charm) kvarkot 1974-ben sikerült két csoportnak is kísérletileg megfigyelnie (az újonnan megfigyelt cc kötött állapotot a két csoport különbözőképpen jelölte, ezért máig J/Ψ részecskének hívjuk), és ezért Richter és Ting 1976-ban megkapták a fizikai Nobel-díjat.

    A párokba rendeződött kvarkok mellett ugyanannyi leptonpárnak kell lennie, különben elromlik az elmélet belső rendje; anomáliák lépnek fel, amikor a részecskereakciók valószínűségét számítjuk. Az anomáliák kiküszöbölése megköveteli, hogy a leptonok és kvarkok összes töltése zérus legyen, és a kvarkok háromféle színével ez a feltétel családonként teljesül: 0-1+3 · (2/3-1/3) = 0. Amikor tehát Perl csoportja 1975-ben felfedezte a harmadik leptont, a τ-t (Nobel-díj, 1995; ami késik, nem múlik), azonnal feltételezték újabb kvarkpár létezését. Így alakult ki az 1. táblázat menazsériája; azóta mindkét új kvarkot megfigyelték.A fermionok helyét a párokban a nukleonok izospinjének mintájára bevezetett gyenge izospin (T) jelzi: a felső részecskékre a gyenge izospin harmadik komponense T3 = +1/2, az alsókra T3 = -1/2.A párok gyengeizospin-dublettek. Vegyük észre a gyenge izospin és az izospin közötti különbséget: az előbbi a gyenge kölcsönhatás kvantumszáma, amellyel valamennyi elemi fermion rendelkezik, amíg az utóbbi csak a két legkönnyebb kvarké és az erős kölcsönhatásra vonatkozik.

    Ezen a ponton joggal vetődik fel a kérdés, vajon hány hasonló kvark-lepton családot rejteget még a Természet. A választ a CERN és Stanford nagyenergiájú e-e+ ütközőnyalábjai5 adták meg csaknem tíz éve: semennyi, csak három család létezik. A fenti gyorsítókon előállított Z-bozon ugyanis valamennyi fermionpárra elbomolhat, és a Standard modell a bomlási csatornákat pontosan leírja, az egyetlen ismeretlen tényező a leptonokhoz tartozó neutrínók száma; mivel a hagyományos detektorok a neutrínót nem észlelik, ezek láthatatlan bomlási módusok. A teljes bomlási élettartam és a látható módusok mérésével megállapították a láthatatlanokét, és abból kiderült, hogy háromféle könnyű neutrínó, tehát csak a már meglevő három leptoncsalád létezik (egy esetleges nehezebb, tehát a töltött leptonokéval vagy a mezonokéval összemérhető tömegű neutrínóhoz nem okvetlenül tartozna új család).

    Az 1. táblázat tehát a Standard modell által jelenlegi tudásunk szerint megengedett összes alapvető fermiont tartalmazza. A kedves olvasót ne rémítse meg a fenti kijelentés látszólag túlzott óvatossága. A megalkotása óta eltelt három évtizedben a Standard modellt sokféle módon sikerült elméletileg kiterjeszteni, ami számos (sőt időnként rengeteg) új hipotetikus (azaz egyelőre csak a fizikusok képzeletében élő) részecske megjelenéséhez vezetett. Bár egyelőre semmiféle kísérleti bizonyítékot nem találtunk sem a Standard modell teljeskörű érvénye ellen, sem a kiterjesztések jósolta új jelenségek, illetve részecskék mellett, az utóbbiakat teljesen kizárni sem lehet.

    A kölcsönhatások

    Mint említettük, a gravitációról elfeledkezve, a részecskefizikában három kölcsönhatásról szoktunk beszélni, alapvető tulajdonságaikat a 2. táblázatban összegezzük.

    A Standard modell szerint a kölcsönhatások helyi szimmetriákból erednek, forrásuk valamilyen töltés, és bozonok közvetítik őket. Ezek a bozonok nemcsak a kölcsönhatások hordozóiként, hanem szabadon is léteznek, ugyanolyan elemi részecskék tehát, mint az 1. táblázat fermionjai, és kísérletileg is észlelhetők. Egy fermion részt vesz egy kölcsönhatásban, ha rendelkezik annak töltésével: a gyenge kölcsönhatás valamennyi fermionra hat, az elektromágneses az elektromosan töltöttekre, az erős pedig a kvarkokra.

    2. táblázat

    Az elektromágneses kölcsönhatás hordozója a foton (jele γ), a gyengéé a három gyenge bozon (W+, W- és Z0). Mivel az erős kölcsönhatás során a két kvark színt cserél, hordozójának, a gluonnak (glue angolul ragasztó) egy színt és egy antiszínt kell hordoznia. Ez nyolc különböző gluont jelent, mert a 3×3 lehetséges szín-antiszín kombinációból létrehozható egy olyan, a , amely fehérből fehérbe vinne át, tehát nem jelentene színcserét. Az elektromágneses és a gyenge kölcsönhatás összehasonlítására kitűnő példa a pionbomlás. Tipikus elektromágneses folyamat a semleges pion bomlása két fotonra: π0 → γγ, 8 · 10-17 s élettartammal. A töltött pion ugyanakkor csak gyenge kölcsönhatásban tud bomlani müonra és neutrínóra, és az élettartama ennek megfelelően 26 ns = 2,6 · 10-8 s, nyolc nagyságrenddel nagyobb a semleges pionénál. Vegyük észre, hogy a fenti reakcióban a bozon eltűnt, de a lepton egy antilepton társaságában keletkezett: a fermionok száma megmarad, a bozonoké nem.

    Az elektromágneses kölcsönhatás tulajdonságait régen ismerjük: forrása az elektromos töltés, közvetítő bozonja a foton, helyi szimmetriája, amelyből származtatható, a Maxwell-egyenletek mértékszimmetriája.6 Ez a szimmetria az elektromágneses potenciál nullpontjának szabad választásával kapcsolatos: a fizikai erő potenciálkülönbség következménye; ezt a madarak bizonyítják, amikor nyugodtan üldögélnek a nagyfeszültségű vezetéken. A lokalitás követelménye azt jelenti, hogy megköveteljük a mozgásegyenletek invarianciáját akkor is, amikor a mértéktranszformáció tartalmaz egy tetszőleges téridő-függvényt; némi matematikai manipuláció árán ez a függvény fogja szolgáltatni az elektromágneses teret. Mivel a foton tömege zérus, az elektromágneses kölcsönhatás végtelen hatótávolságú; potenciálja a töltések távolságával fordítottan arányos. A fotonokat mindennapi életünk során szemünkkel és televíziós vevőkészülékünkkel is észleljük, létezésükhöz tehát nem férhet kétség.

    Az erős kölcsönhatás forrása a színtöltés, közvetítője a nyolc gluon, helyi szimmetriája pedig a három színnek megfelelően az SU(3) szimmetria.7 A gluonok tömege is zérus, tehát az erős kölcsönhatás is végtelen hatótávolságú, potenciálja viszont közelítőleg a színes részecskék távolságával egyenesen arányos. Ez annak a következménye, hogy - a fotonnal ellentétben - a gluonok maguk is hordozzák a színt, a kölcsönhatás forrását, tehát saját magukkal is kölcsönhatnak. Ha tehát két kvarkot megpróbálunk egymástól elválasztani, a terük energiája a távolsággal nő, mert a gluonok egyre több újabb gluont és kvark-antikvark párt keltenek közöttük, a kvarkok pedig hadronokká alakulnak, amíg az összes szín el nem tűnik; ezért nem észlelünk szabad kvarkot (kvarkbezárás).

    2. ábra

    A kvarkokat mégis észleljük kísérletileg, nagyenergiájú részecskeütközések során keletkező, közel egy irányba kirepülő részecskenyalábok, hadronzáporok, jetek formájában. Elektron-pozitron ütközésnél, például, keletkezhetnek kvark-antikvark párok, és a megmaradási törvények miatt, tömegközépponti rendszerben, ezeknek 180° alatt kell kirepülniük. Ahogy egymástól távolodnak, az állandóan növekvő térerő addig kelt gluonokat és újabb kvark-antikvark párokat, amíg valamennyi részecske színtelen nem lesz. Nagyobb energiákon ez akkora részecskesokaságot jelent (10-20 részecskét egy jetben), amely semmilyen más fizikai folyamattal nem értelmezhető. A gluonok létezését a 3-jetes események észlelése bizonyította, ezek ugyanis csak úgy jöhetnek létre, ha egy kvark-antikvark pár egyik tagja kibocsát egy gluont, minden más folyamatot tiltanak a megmaradási törvények (2. ábra).

    A kvarkbezárás következményeként az erős kölcsönhatás hatótávolsága gyakorlatilag igencsak véges; mintegy 1 fm azaz 10-15 m, az atommag méretéhez közeli. Az atommagot tehát az erős kölcsönhatásnak a nukleonokból kilógó része tartja össze, hasonlóan a kémiai kötéshez, amely a semleges atomokból kilógó elektromágneses potenciál következménye.

    A Higgs-mechanizmus

    A gyenge kölcsönhatás származtatására a gyenge izospin SU(2) szimmetriája szinte tálcán kínálja magát. A dolog azonban szépséghibás: az elmélet a három közvetítő részecske, a W+, W- és Z0 gyenge bozonok tömegére is zérus tömeget jósol, noha a gyenge kölcsönhatás igen rövid hatótávolságából nagy tömegek következnek. A Heisenberg-féle határozatlansági reláció ugyanis, mint korábban említettük, lehetővé teszi, hogy egy M tömegű részecske ħ/(2Mc2) ideig sértse az energiamegmaradást (itt ħ = h/(2π) a Planck-állandó és c a fénysebesség vákuumban); így képes a 80 GeV tömegű W+ bozon közvetíteni a neutronbomlásnál, , felszabaduló 1,3 MeV (csaknem 5 nagyságrenddel kevesebb!) energiát. A gyenge kölcsönhatás hatótávolsága R = ħ / (MWc) ≈ 2 · 10-3 fm, közel 3 nagyságrenddel kisebb, mint az atommag átmérője. Ráadásul az SU(2) invariancia nem viseli el a fermionok tömegét: tömegtagok jelenlétében a mozgásegyenlet invarianciája sérül. Kérdés tehát, honnan van a részecskéknek tömegük?

    Ezt az ellentmondást oldotta fel a spontán szimmetriasértés elmélete (felfedezőjéről Higgs-mechanizmusnak hívjuk), amely a Standard modellt mai formájára hozta. A Higgs-mechanizmus feltételezi egy olyan négykomponensű függvény (komplex izospin-dublett) létezését, amely hozzáadódik a fermionokat leíró függvényhez, mintha a fermionok ebben a térben mozognának. Az egyébként tömeg nélküli fermionok a Higgs-térrel kölcsönhatásban tömeget nyernek, hasonlóan ahhoz, ahogy egy töltött részecske folyadékban sokkal nehezebben mozog, mint vákuumban, mert az elektrosztatikus vonzás következtében magával kell hurcolnia a környezetében levő, polarizált molekulákat.

    A Higgs-tér sérti az SU(2)-szimmetriát, és ezzel, a szilárdtestfizika kvázirészecskéihez hasonlóan olyan új részecskéket hoz létre, amelyek közül három elnyeli az elmélet zérustömegű közvetítőrészecskéit, ezáltal tömeget teremtve nekik és létrehozva a három áhított, nehéz gyenge bozont, a negyedik komponense pedig, melléktermékként, újabb nehéz részecskét hoz létre, a Higgs-bozont. A Higgs-mechanizmusnak még számos jótékony hatása van, amely teljesen kezelhetővé teszi az addig ellentmondásokkal terhes modellt: lehetőséget teremt arra, hogy kiszámoljuk a folyamatok valószínűségeit; nélküle az egyenletekben végtelen tagok lépnek fel, hatására azonban kölcsönösen kiejtik egymást.

    Habár rengeteg jel mutat arra, hogy a Higgs-bozonnak léteznie kell, kimutatnunk eddig még nem sikerült. A LEP-gyorsító utolsó éve erre irányult, de a négy kísérlet együttes erőfeszítése is csak azt mutatta, hogy a Higgs-bozonnak, ha létezik, 114,4 GeV/c2-nél nagyobb a tömege. Nagyon reménykedünk benne, hogy az idén induló LHC kísérletei meg fogják figyelni.

    A gyenge kölcsönhatás egyéb furcsaságai

    Adósok vagyunk még az 1. táblázatban szereplő két jel, az L index és a kvarkok jele melletti aposztróf magyarázatával: mindkettő a gyenge kölcsönhatás különlegessége.

    Az egyik a paritássértés. Ha egy karórát úgy építünk meg, hogy a tervrajzát tükörben nézzük, azaz tükrözzük, valószínűleg pontosan jár majd, legfeljebb a mutatója forog majd ellenkező irányban és a számai- betűi lesznek az általunk megszokottak tükörképei. Sokáig azt hittük, hogy a fizika valamennyi törvénye tükörszimmetrikus, amíg Lee és Yang elméleti jóslata alapján (Nobel-díj, 1957) Wu asszony kísérlete meg nem mutatta, hogy mágneses térben a kobaltatommag gyenge bomlása során a térrel ellenkező irányban bocsátja ki bomlási elektronjait.

    A másik két kölcsönhatás megőrzi a rendszerek paritását, azaz emlékszik rá, jobbra vagy balra (azaz mozgásirányba vagy azzal ellenkezőleg) volt-e polarizálva, amíg a gyenge maximálisan sérti azt. Ez abban nyilvánul meg, hogy a gyenge kölcsönhatás során a részecskék inkább balra, amíg az antirészecskék jobbra polarizálva keletkeznek, amennyire azt a megmaradási törvények engedik: ezt jelképezi az 1. táblázat dublettjei melletti L (angolul left = bal).A neutrínó esete extrém: ha zérus a tömege, a neutrínó csak balra polarizálva, az antineutrínó pedig csak jobbra polarizálva létezhet.

    A paritássértés felfedezése után sokáig azt hitték, hogy a CP-szimmetria, tehát a fizikai törvények változatlansága a töltés és paritás egyidejű tükrözésével szemben, általános érvényű; egészen 1964-ig, amikor Cronin és Fitch (Nobel-díj, 1980) felfedezték, hogy a gyenge kölcsönhatás azt is sérti, ha nem is maximálisan, mint a paritást, csak egy ici-picit. Mint említettük, a CPT-szimmetriát abszolútnak tartjuk. A CP-sértés elvi lehetőséget nyújt arra, hogy megkülönböztessük a világot és antivilágot, és valószínűleg kapcsolatban van az anyag-antianyag aszimmetriával. Visszatérve a karóra példájára, a térbeli (P) tükrözés a jobb-bal cserét jelenti, a töltéstükrözés (C) azt, hogy az órát antianyagból csináljuk, az időtükrözés (T) pedig azt, mintha az óra mozgását rögzítő videofelvételt ellenkező irányban játszanánk le.

    A gyenge kölcsönhatás a kvarkok fajtáját sem tiszteli, ellentétben a másik kettővel: az erős kölcsönhatásban keletkezett kvarkok a gyenge kölcsönhatás szempontjából a három családból vett állapotok keverékei.8 Praktikus szempontból elég vagy az alsó vagy a felső típusú kvarkokat keverteknek feltételeznünk; megállapodás szerint az alsókat keverjük, és erre utal az alsó kvarkok jelei feletti vessző. Ha a neutrínóknak tényleg nullától különböző a nyugalmi tömege, amire mutatnak kísérleti jelek, akkor a leptonállapotok is keveredhetnek.

    Kitérő: Keveredési szögek

    A részecskeállapotok keveredését keveredési szögekkel jellemezzük. A három alsó kvarkot egy háromdimenziós tér koordinátatengelyeinek képzelve, a rendszert három szöggel kell elforgatnunk a három tengely körül, hogy megkapjuk az összes lehetséges kvarkkeveredést. A három szögből pedig megkapjuk a (d,s,b) vektort (d',s',b')-be transzformáló Cabibbo-Kobayash-Maskawa-mátrixot. A CP-sértés a három keveredési szög mellett negyedik paraméterként egy fázisszöget visz a CKM-mátrixba.

    Másik nevezetes keveredés a gyenge és elektromágneses kölcsönhatás egyesítésekor (Glashow, Weinberg és Salam, Nobel-díj, 1979) fellépő gyenge keveredés. A részecskefizikában, ha két állapot keveredését nem tiltja valamilyen törvény, akkor keverednek, azaz a természetben előforduló állapotok az elsődlegesek lineáris kombinációi lesznek. Ez történik a gyenge kölcsönhatás semleges árama és az ugyancsak semleges elektromágneses áram között. Az utóbbi semlegessége viccesen hangzik, hiszen az elektromos áram elektromos töltések árama, viszont mint áram semleges, mert a foton nem hordoz töltést, tehát a kölcsönhatás folyamán a rendszer töltésállapota nem változik meg. A foton és a semleges gyenge bozon keveredésekor csak egy szög lép fel, a Weinberg-szög (vagy weak = gyenge keveredési szög), amelyet így két okunk is van ΘW-vel jelölni. A gyenge keveredés miatt lesz a gyenge bozonok tömege különböző: a Z0 valamivel nehezebb a W±-nál, mert a foton besegít.

    Valamennyi keveredési szög szabad paraméter, tehát nem elméletileg megjósolható, hanem kísérletileg megállapítandó érték.

    A Standard modell jelene és kilátásai

    A Standard modell alapvető alkatrészei tehát a három fermioncsalád és a három helyi szimmetria, amelyből a három kölcsönhatás és 1+3+8 közvetítő bozonja származtatható a szimmetriasértő Higgs-tér áldásos közreműködésével, amely utóbbi melléktermékeként megjelenik a Higgs-bozon. Nem tudjuk, miért éppen az említett három szimmetria hozza létre a három kölcsönhatást, de azt igen, az elektromágneses U(1) szimmetriája az elektromos töltés skalár (azaz egykomponensű) voltával, a gyenge kölcsönhatás SU(2) szimmetriája a kétkomponensű gyenge izospinével, az erős kölcsönhatás SU(3) szimmetriája pedig a háromféle színével van összefüggésben.

    A Standard modellnek 19 szabad paramétere van; aki ezt soknak találja, arra gondoljon, hogy elvileg az egész (mikro)világot leírja velük. Mindhárom kölcsönhatásnak van erőssége (csatolási állandója), a finomszerkezeti állandó az elektromágnesesé, a Weinberg-szög a gyengéé és ott van még az erős kölcsönhatás állandója. Szabad paraméter a 3 töltött lepton és a 6 kvark tömege (és még három a neutrínóké, ha figyelembe akarjuk venni, de azt a számításokban általában elhanyagolhatjuk), a Higgs-bozon tömege, valamint a kvarkok keveredési mátrixának 4 eleme. Az utolsó két paramétert az erős kölcsönhatás és a spontán szimmetriasértés elmélete adja.

    A Standard modell helyességét számtalan kísérleti megfigyelés igazolja. Mindjárt születésekor számszerűen megjósolta a gyenge bozonok tömegét és más tulajdonságait, amit a kísérlet később teljes mértékben igazolt (C. Rubbia, Nobel-díj, 1984).A létrehozása óta eltelt csaknem 30 év alatt a kísérlet minden jóslatát teljes mértékben igazolta, semmiféle olyan megfigyelésünk nincs, amely ellentmondana neki. A Higgs-bozon kivételével valamennyi alkatrészét megfigyeltük, utoljára a t-kvarkot, és a Természet vakon engedelmeskedni látszik neki. Még az az új megfigyelés sem mond igazán ellent a Standard modellnek, hogy a neutrínóknak lehet némi (igen kicsi) tömege.

    Joggal felmerül tehát a kérdés, mi szükség van még gyorsítókra, és egyáltalán részecskefizikusokra, ha egyszer ilyen, mindent helyesen leíró elmélettel rendelkezünk. A válasz a Standard modell nevében rejlik: nem teljes elmélet, csak modell, amelyről nem igazán értjük, miért működik ilyen jól. Három mértékelméletet jónéhány szabad paraméterrel ellátva összeházasítottunk; megfejeltük egy ad hoc Higgs-mechanizmussal, mert különben nem működik; mesterségesen hozzátettük a fermionok tömegét, és annak örülünk, hogy mindezt hagyja, azaz nem vezet elméleti ellentmondásokra. Nem tudjuk, miért van éppen három fermioncsaládunk és mi a kapcsolat egy-egy család fermionjai között, azon kívül, hogy a töltésösszegük zérus. Nem tudjuk, miért nincs antianyag a látható univerzumunkban és mi alkotja a Világegyetem sötét anyagát. Nem sikerült továbbá észlelnünk a modell kulcsfiguráját, a Higgs-bozont, amelynek léte és tulajdonságai bizonyítanák a Standard modell érvényét.

    Vannak jelei annak, hogy a Standard modell mögött egységes, mélyebb elmélet lehet. Erre vall az a megfigyelés, hogy a három kölcsönhatás erőssége, azaz csatolási állandója az energia növelésével hasonló érték felé tart, tehát mintha egy univerzális kölcsönhatásra lennének visszavezethetők. Kiküszöbölendő a fenti problémákat, az elmúlt 3 évtizedben a Standard modellnek számos kiterjesztése született, és a jövő kísérleteinek kell döntenie, melyik írja le közülük helyesen a mikrovilágot.

    A kölcsönhatásokat egyesítő elméletek közül ma a szuperszimmetria (SUSY) a legnépszerűbb, bár igazát egyelőre semmiféle kísérleti megfigyelés nem bizonyítja. Szimmetriát feltételez a fermionok és bozonok között, tehát azt, hogy minden ismert fermionnak és bozonnak van szuperszimmetrikus partnere: a feles spinű leptonoknak és kvarkoknak zérus-spinű részecskék, a kölcsönhatásokat közvetítő, egyes spinű bozonok és a Higgs-bozon szuperpartnerei pedig feles spinű fermionok.

    A Standard modell lehető legegyszerűbb szuperszimmetrikus kiterjesztése, a Minimális Szuperszimmetrikus Standard modell (MSSM) az elmélet csaknem Valamennyi problémáját tetszetősen megoldja, de igen nagy áron: a rengeteg új részecske mellett igen sok új paraméter bevezetésével. Az utóbbi években érdekes versenyfutásnak vagyunk tanúi a kísérleti és elméleti kutatók között: a kísérletiek hiába igyekeznek megfigyelni a megjósolt új szuperpartnereket, és eközben mind nagyobb részeket zárnak ki a lehetséges paraméterértékek terében; eközben az elméletiek, számításaik, modelljeik finomításával egyre növelik az elméleti alapon megengedett és kísérletileg még nem tanulmányozott paraméter-tartományokat.9 Mivel általában feltételezzük, hogy a szuperszimmetria érvénye esetén a legkönnyebb szuperpartner alkotja a sötét anyagot, valóságos áttörést hozott ezen a területen a WMAP (Wilkinson Microwave Anisotropy Probe) mesterséges hold vizsgálata, amely óriási területeket törölt (azaz nyilvánított valószínűtlennek) az MSSM elméletileg lehetséges paraméterteréből.

    Ajánlott irodalom

    _______________________

    1 Egy R sugarú körpályán V sebességgel mozgó, M tömegű test perdülete MVR. A spin nem kapcsolható a részecskék forgásához, de hozzáadódik más eredetű perdületekhez, az atomokban például a pályamomentumhoz. Nagyságának természetes egysége a redukált Plank állandó, ħ = h(2π).
    2 Az Einstein-féle E = mc2 tömegformula értelmében a részecskék tömegét energiával fejezzük ki. 1 eV az a mozgási energia, amelyet egységnyi töltésű részecske 1 V potenciálkülönbség átszelése során szerez; nagyobb egységei a MeV = 106 eV és a GeV = 109 eV.
    3 Cikkem nehezebben emészthető és első olvasáskor elhagyható, de a mélyebben érdeklődő olvasókat érdekelhető részeit Kitérőkbe helyeztem. Sajnos, a szimmetriacsoportok(remélhetőleg) közérthető magyarázata számos pótmagyarázatot igényel, ez a Kitérőnk tehát a többinél lényegesen hosszabb és fárasztóbb, mind az olvasónak, mind pedig a szerzőnek.
    4 Kvantumszám: a mikrovilág olyan fizikai jellemzője, amely csak bizonyos meghatározott adagokkal kvantumokkal változhat; ilyen például az elektromos töltés és a perdület.
    5 A hagyományos gyorsítók részecskenyalábja álló céltárgyba ütközik, úgy hoz létre új részecskéket. Sokkal tisztább körülmények között, sokkal nagyobb energiákat lehet elérni, ha két részecskenyalábot gyorsítanak egymással szemben és őket egy észlelőrendszer közepén ütköztetik.
    6 Az unitér (U+ U = 1) 1× 1-es mátrixok (azaz az egységnyi abszolút értékű komplex számok) U(1) szimmetriacsoportja.
    7 3 × 3-as speciális (egységnyi determinánsú) unitér mátrixok szimmetriacsoportja
    8 Precízebben fogalmazva: a kvarkok erős kölcsönhatás szerinti sajátállapotai nem egyeznek a gyenge kölcsönhatás szerintiekkel.
    9 Ebből a megfogalmazásból az olvasó számára nyilvánvalóvá kell válnia, hogy a szerző maga kísérleti kutató.