Fizikai Szemle

Tartalomjegyzék

Fizikai Szemle 2007/6. 208.o.

Szabó Árpád: A FIZIKA TÖRTÉNETE

Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007, Harmadik kiadás, 302 o.

Fizikatörténetet írni nem könnyű dolog. Mindenekelőtt magának a fizikának, a fizikai jelenségeknek és törvényeknek alapos ismeretére van szükség, ezen túlmenően azonban tudni kell az előbbiek felfedezésének időrendjét, ismerni a felfedezők személyét és életrajzát, valamint a mindezeket körülvevő társadalmi valóságot. Ugyanakkor elengedhetetlen egy bizonyos egyensúly kialakítása ezek között. A fizikatörténet ugyanis nem "fizikakönyv", tehát túlságos részletességgel nem mehet bele a fizikai jelenségek és törvények tárgyalásába, ugyanakkor el kell kerülnie azt is, hogy a fizikusok élettörténetének részleteibe bonyolódjon bele, vagy túlságosan részletesen mutassa be a korabeli eseményeket, illetve a megfelelő társadalmat.

Szabó Árpád fizikatörténete szerencsésen tesz eleget a fenti követelményeknek, és valóban igényesen megoldva a feladatot kétségkívül gazdagítja a hazai szakirodalmat. A harmadik kiadásban érte ezt el igazán a szerző, kiküszöbölve az előző kiadások kisebb-nagyobb hiányosságait, fogyatékosságait.

A könyv beosztását tekintve három részből áll, nem tekintve az Előszót és a rövid Bevezetőt. Az első részben - amelyik a teljes terjedelem körülbelül egy negyede - a fizika történetének rövid áttekintését kapjuk az ókori fizikától a 18. század végéig. (Nehéz lenne megmondani, hogy ez a viszonylag rövid áttekintés miért áll meg itt.)

A második részben (ez a könyv nagyobbik részét képezi) fejezetenként (mechanika, fénytan, hőtan stb.) tekinti át a fizika történetét, beleértve a legújabb fejezeteket is: a kvantummechanikát, a részecskefizikát, az űrhajózást (!).

A harmadik rész Tudóslexikon és Névmutató címen a könyvben szereplő tudósokat abc-sorrendben sorolja fel, egy-egy mondatban megadva legfontosabb tevékenységüket, illetve felfedezésüket. Ugyanitt megtalálhatók az utalások a könyv megfelelő oldalaira is. Ezt követi a nagyszámú felhasznált irodalom összeállítása. Itt kell megemlítenünk, hogy már az előző részben (második rész!) szerepel egy Utószó, amelyben táblázatos, illetve szöveges összeállítást találunk a fizikai Nobel-díjasokról, külön a magyar vagy magyar származású Nobel-díjasokról, valamint különböző országok tudományos teljesítményéről különböző paraméterek felhasználásával.

A szerző külön érdeméül kell megemlítenünk, hogy az egyes tudósok képeit (több mint kétszáz) is megtaláljuk a könyvben a kísérleti eszközök bemutatása és más, egyes jelenségek megértését segítő ábrák mellett. Sokszor szinte elcsodálkozik az olvasó, hogy egyik vagy másik képet hol lehetett fellelni. Más kérdés, hogy az egyes tudósoknak nem minden esetben a legjellemzőbb, illetve legszerencsésebb képét sikerült megtalálni, és egyáltalán, hogy a képekhez, fényképekhez nem igazán jó a papír minősége.

Ki kell emelnünk, hogy a szerző mindenütt külön is foglalkozik a magyar vonatkozásokkal, nem egy esetben olyan neveket is említve, amelyekkel például a recenzens - bizonyára saját hibájából - sohasem találkozott. Így például Czabán Izsák az eperjesi, majd a nagyszebeni főiskola tanára a XVIII. század második felében, aki az atomelmélet híve volt, Gassendi követője, az arisztotelészi szemlélettel való leszámolás élharcosa. Ilyen továbbá Pósaházi János (1628-1686) is, a Philosophiae Naturalis szerzője, vagy Róna Erzsébet, aki többek között Hevesy Györggyel dolgozott együtt. Kétségtelen, hogy néha kissé elfogult a szerző a magyar tudósok irányában, például mikor azt állítja, hogy "… a nemzetközi technikatörténet a dinamóelv megfogalmazójának Jedlik Ányost tekinti". Viszont, amikor napjaink egyes magyar fizikusait - még élőket vagy nemrégiben elhunytakat - említi, munkásságukat, eredményeiket méltatja, közülük például Pál Lénárd nevét hiányolja a recenzens.

Itt említem meg, hogy a könyvben az általában szokásosnál bővebben szerepelnek orosz és szovjet fizikusok, illetve eredményeik. Ez a szerző neveltetésével függ össze, de ez egyáltalán nem negatívum a műben.

Nagyon hasznos, hogy nemcsak a könyv végén, a Tudóslexikonban, de a szövegben is mindenütt az egyes tudósok neve után zárójelben fel van tüntetve születésük és haláluk évszáma. Ez nagyban megkönnyíti, hogy az olvasó elhelyezhesse őket az események, felfedezések időrendjében.

Az egyes fizikusokat sok esetben - érthetően - egy-egy felfedezésükről, eredményükről ismerjük elsősorban. A könyv olvasásakor nemegyszer megdöbben az ember, hogy egy-egy neves fizikus mi mindennel foglalkozott, és mennyire különböző területeken ért el eredményeket (amelyek egyébként nem köztudomásúak). Newton például jól ismert mechanikai és fénytani kutatásain túlmenően eredményesen foglalkozott a hidrodinamikával, hangtannal és a hőtannal is.

A könyv, kiválósága ellenére, tartalmaz még kijavítandó, kisebb-nagyobb hibákat, pontatlanságokat, nem beszélve a sajtóhibákról (pl. Enriko Fermi - 203. o.). Pontatlan megfogalmazás, amikor "középkori egyházakról" ír (88. o.) vagy az Olasz Akadémiáról (143. o.), hiszen ilyen nevű a mai napig nincs, valószínűleg a Firenzei Akadémiáról van szó. Még félrevezetőbb, hogy a könyv szerint Descartes " .... a molekulák mozgásával magyarázta a halmazállapotok változásait" (63. o.). Ugyancsak legalábbis félreérthető a következő megállapítás: "…a mesterséges rádióaktivitás során gyakori a neutronok sugárzása …" (190. o.). Kifejezetten téves viszont, amit máshol ír a neutronokról: "A század első évtizedének végén a radioaktív sugarakat, elsősorban az alfa-sugarakat, már kutatóeszközként használták. Ismerték az atomszerkezet alapvető elemeit - elektron, proton, neutron -, sőt létüket is igazolták, de mégis ismételten felvetődött: végül is milyen az atom szerkezete?" (180. o.) Azt viszont csak a szlovének sérelmeznék, hogy Joseph Stefant osztrák fizikusként mutatja be (156. o.).

Végül megállapítható, hogy a könyv nyereség a magyar tudományosság számára, azt nemcsak fizikusok - egyetemi hallgatók, tanárok és kutatók - forgathatják haszonnal, de annál sokkal szélesebb kör is.

Berényi Dénes