Fizikai Szemle 2005/5. 181.o
VERMES TANÁR ÚR - A MI MUKI BÁCSINK
Vermes tanár úr mindenkié, ám Muki bácsi csak azoké,
akiket tanított. Így a miénk is, azon osztályé, itt a Jedlikben,
amelynek tagjai a múlt évben ünnepelték meg matúrájuk
50. évfordulóját.
Ezt az osztályt 1952 szeptemberétől tanította Vermes
tanár úr, tehát "csak" két éven át. A "csak" ellenére mély
nyomokról, melyeket az osztály tagjaiban hagyott, hadd
idézzek - mivel annál jobban most sem tudnám megírni
- egy őt köszöntő cikkemből:1
"Egy keveset még várunk, egyre többen leszünk, majd
lassan megindulunk fölfelé, a volt osztálytermünkbe. A
lépcsők egy kisebb szabad teret ölelnek körül, négy szint
magasságban. »Nézd csak,« - mondja valaki közülünk -
»itt lógott a Foucault-inga.« Ennyi kellett csak, hogy meginduljon
az emlékek lavinája.
..1952. Új fizikatanárt kaptunk. Szikár, szinte aszkéta
alkat, hátrafésült haj, élénken figyelő szemek, és bőrönddel
jár, egy közepes méretű, barna, kopott bőrönddel.
Ezek voltak első benyomásaink Vermes Miklós tanár
úrról.
És aztán jöttek a fizikaórák. Először még arra figyeltünk,
hogy haját tenyérébe rejtett kis fésűvel az órán
többször is hátrafésüli. Ám egy kis idő múltán ezt már
nem vettük észre, sőt sokszor azt sem, hogy kicsengettek.
Megszűntek az órai mással foglalkozások, viszont
megszaporodtak a fizikát követő órákról való késések,
sőt nem csak azokról. Mi történt velünk, mit csinált velünk
- harmincnégy égetnivaló fiúval - Vermes tanár úr,
illetve: Muki bácsi, mert már mi is így hívtuk egymás között
- elszólásként máskor is -, mióta megláttuk szertára
egyik szekrényének oldalán azt a - egy volt diákja által
készített - karikatúrát e névvel, mely benzolgyűrűket
dobálózsonglőrként ábrázolta őt.
Mi történt? »Csak« annyi, hogy vele mindig, mindenhol
a fizikát - pontosabban a természet, az ember csodáit -
tanultuk, úgy, hogy jóformán észre sem vettük. Tanórák,
szakkör, szertárban töltött idő, kirándulások, mind-mind
egybefolytak. Nem tudtuk, mikor tanulunk és mikor szórakozunk.
A szertárban, ahol hetekig tartó térsakk-csatákat vívtunk,
és míg a partner gondolkodott a következő lépésen,
könyveket, folyóiratokat forgattunk, vagy az elmúlt
évek képi és tárgyi emlékeivel ismerkedtünk? A
Normafa lejtőin, ahol együtt síeltünk és közben a súrlódásról,
a halmazállapotokról és a nyomás alatti olvadásról
beszélgettünk egy-egy forduló után? Az uszodában,
egy erőmérő végén lógva, megtudandó - Archimédesz
nagyobb dicsőségére -, hogy mekkora a fejünk,
és másnap olvashattuk a rangsort a fizikai előadó
ajtaján? ..
Nem tudom, hiszen »csak játszottunk«, és ő remek játszótárs
volt, a legidősebb játszótársunk. De azt tudom,
hogy életemben nem volt annyi vidám percem, mint ezeken
az együttléteken. S ezért szerettük és tiszteltük őt."
Pedig nem követelte meg a tiszteletet: »a tanár ébresszen
tiszteletet a természet dolgai, az emberiség nagy
teljesítményei iránt, minden egyéb tisztelettel azután lesz,
ami lesz.« Mint például 1954 tavaszán, amikor Vermes
tanár úr megkapta a Kossuth-díjat, és mi kamaszos esetlenséggel
felköszöntöttük. Ránk nézett előre hajtott fejjel a
szemüvege fölött és ezt mondta: »Minek ez? Dolgozzunk
talán, kérem« - de a szája sarkában mosoly bujkált. (A
Szabad Nép 1954. március 18-i száma is »felköszöntötte«.)"
Jómagam az érettségi után még egyszer "dolgoztam"
együtt Muki bácsival: a júniusi részleges napfogyatkozáskor
itt, a gimnázium utcai lépcsőin követve távcsővel és
fényképezőgépekkel a jelenséget.
A következő években én a bukaresti tudományegyetem
fizika karán folytattam tanulmányaimat, így nem érhetett
az a szerencse, hogy az egyetemen is tanítványa
legyek a Tanár úrnak. Csupán a nyári szünetekben, hazatéréseimkor
találkoztunk - tehát ritkán. Lelkesedése, alapossága,
mozgékonysága még mindig a régi volt, de egy
parányi keserűséget már lehetett érezni a hangjában,
mely az évek múlásával egyre növekedett.
Azután, hogy itthon megkezdtem tanári pályámat,
többször fordultam hozzá szakmai tanácsért személyesen
vagy levélben. Egyszer ő is fölkeresett a munkahelyemen,
és az ezután írt leveléből megtudhattam - megtudhatjuk
-, hogy még a Kossuth-díj sem adhat védelmet a
bürokrácia ellen (ld. a mellékelt levél másolatát). Hát
nem döbbenetes?!
A múló évek során azonban nagy-nagy örömmel tapasztaltam,
hogy a szakmai és a közmédia is tisztelettel
és szeretettel vette körül, nem felejtkezve meg róla.
75. születésnapjára a Népszabadságban megjelent
méltatásból idézem e néhány mondatot: "Ő csoda.
Csodálnivaló.
Követni is lehetne persze, de ez szinte lehetetlen.
Azért, tanár urak, a gyerekek nevében kérem próbálják
meg."2 1983-ban Vermes tanár úr és a bálnahangok
címmel jelent meg egy meleg hangú méltatás az Esti Hírlap
ban.3 80. születésnapján engem ért az a megtiszteltetés,
hogy a Fizikai Szemlében köszönthettem. A legnagyobb
lélegzetű írás azonban Staar Gyula4 tollából született
Az örökégő címmel, és a Forrásban jelent meg 1989
áprilisában. Egyetlen mondatot emelnék ki a mintegy
húsz oldalnyi írásból, egyetlen mondatot, melyben Vermes
tanár úr a következőket válaszolta a szerző kérdésére:
"Az okos tanár, remélem, sohasem követ szolgaian
egy tankönyvet. Még a sajátjait sem"”
Halála - mint mindenkit - engem is lesújtott, de némi
lelki békét adott annak tudata, hogy oly sok nemzedéknek
nyújthatta át humánumát, erkölcsi tartását, szakmai
igényességét. És nagy megnyugvással láttam, hogy az
"utódok" nem felejtették el ezt, és nagyon sokféleképpen
igyekeztek megőrizni Vermes tanár úr - Muki bácsi -
emlékét. Sopronban a nemzetközi középiskolai fizikaversenyt
nevezték el róla, már 1990-ben, alapítványok jöttek
létre, egy csepeli általános iskola fölvette a nevét, sírjára
művészi sírkövet helyeztettek. A Jedlik Ányos Gimnázium
alapításának 50. évfordulóján Vermes-emléktáblát
avatott a Tanár úr szertáránál, a folyosón. És most ez a
szép centenáriumi ünnepség!
Volt azonban még egy megemlékezés a Tanár úrról,
ezt azonban tudatosan hagytam a végére, a személyes
kötődés okán, mivel a Vermes tanár úr című, 2000-ben
megjelent könyv szerzője, Rőth Ágnes egykor tanítványom
volt.
Így lett számomra kerek a Vermes-világ.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Vastagh György, volt jedlikes diák
Lóczy Lajos Gimnázium, Balatonfüred
_______________________________________
Jelen cikk a csepeli Jedlik Ányos Gimnázium által 2005. április 2-án
rendezett Vermes-emlékülésen a szerzőtől elhangzott beszéd alapján
íródott.
1 Egyetlen cél lebegett szemem előtt? - Fizikai Szemle 1985/5
2 Pintér István újságíró, volt tanítvány
3 Molnár Gabriella újságíró
4 A Természet Világa főszerkesztője. (Az interjú még 1987-ben készült!)