Media Nox, Budapest (2002) 416 oldal, 2390 Ft

A maghasadást Berlinben fedezték fel a 2. világháború előestéjén. A háború alatt német tudósok Heisenberg vezetésével foglalkoztak az atombomba lehetőségével - de nem siettek. Főnökeiknek jelentették, hogy atomreaktorban lehetne jó hasadóanyagot (plutóniumot) gyártani, de az sok-sok évbe telne. Heisenberg Bohron keresztül próbálta megüzenni az amerikai fizikusoknak, hogy a német fizikusok tudják: lehet bombát csinálni, de ők nem csinálnak, és kérte, hogy az amerikai fizikusok se csináljanak. A próbálkozás - mint ma már tudjuk - ellenkező hatást ért el. 50 év múltán nyilvánosságra hozott adatokból kitűnik, hogy az amerikai titkosszolgálat a háború alatt jelentette: nem folyik német atombombagyártás, de ezt nem továbbították a bombakészítő fizikusokhoz. Mire az amerikai bomba elkészült (1945), Németország letette a fegyvert. Szilárd Leó megpróbálta elérni, hogy az atombomba lehetőségét és létét tartsák titokban, ne induljon nukleáris fegyverkezési verseny. Marshall tábornok amerikai hadügyminiszter, Eisenhower tábornok, a szövetséges erők parancsnoka, MacArthur tábornok csendes-óceáni parancsnok is ellenezte az atombomba bevetését, mert Japán már legyőzetett. Truman elnök rendeletére mégis ledobták Hirosimára és Nagaszakira. Ez Sztálinnak szánt fenyegető üzenet volt. Elindult a nukleáris fegyverkezési verseny láncreakciója. Pár év múlva már a Szovjetuniónak is volt atombombája. Ettől tartva Anglia, Franciaország, majd Kína is atombombát fejlesztett ki. Kínával határvitába keveredett India, ezért atombombát csinált. Indiával határvitája van Pakisztánnak, az is atombombát gyárt. Az iszlám országok által körülvett kicsiny Izrael is készített atombombát. És ezután? Mindez komoly etikai problémát jelent a magfizikusoknak, fizikatanároknak.

Az idei könyvnapra jelent meg Pesten egy könyv "Szaddam bombáját gyártottam" címmel, szerzője Khidhir Hamza, aki Amerika leghíresebb műegyetemén (MIT) végzett, majd Bagdadban egy ideig az iraki atombomba-program legfőbb vezetője volt. A könyv - nyilván az amerikai újságíró-társszerző folytán - egy fordulatos akcióregény stílusban van megírva.

Egy atombombához mintegy 20 kg hasadóanyag (U-235 vagy plutónium) kell, ez a nehézfém tisztán liternyi térfogatú. Ezt hirtelen (0,1 milliomod másodperc alatt) kell erre a kis térfogatra összepréselni, sőt lehetőleg a normálisnál is nagyobb sűrűségre, hogy benne egy neutronforrás olyan nukleáris láncreakciót indítson el, amelyben a lecsökkentett felületen megszökő neutronok száma kisebb a kritikus tömegben keletkező hasadási neutronok számánál. Fizikusi érdeklődéssel követjük, hogyan lehet (titokban, a garázsban) atombombát csinálni. A gyújtás (implózió) trükkös kémiai-elektronikai feladat, de az alapkellékek némi utánjárással megvásárolhatók. Ezt Irak megoldotta. Fő probléma a 20-30 kg hasadóanyag előteremtése.

Plutóniumot atomreaktorban lehet tenyészteni U-238-ból. Irak vett is egy kis szovjet és egy nagy francia atomreaktort. Az U-235 bedúsítható tömegspektroszkópiai módszerrel (hatalmas mágnes jobban eltéríti a könnyebb urán-font) vagy diffúzióval (az urán könnyebb izotópját tartalmazó gázmolekulának erősebb a hőmozgása, ezért kicsit gyorsabban diffundál), vagy esetleg ultracentrifugával (ami szétválasztja a nehezebb és könnyebb molekulákat). Az elmúlt 25 évben Irak mindegyik módszerbe belekezdett - de mintha hiányzott volna a kellő műszaki kultúra. Maradt egy negyedik módszer: hasadóanyagot venni a feketepiacon. A könyvet olvasó végül azt is megsaccolhatja, mennyibe kerülhet egy atombomba előállítása. (Néhányszáz milliárd dollár. Szegény ország ne kezdjen bele.)

Közben azonban az Iszlámon belül tombolt a siita-szunnita ellentét (Irán és Irak háborúja), az iszlám-zsidó ellentét (a bagdadi francia reaktor lebombázása), hideg és forró harc az olajért (a Sivatagi Vihar nevű öbölháború). Amerika eleinte Iraknak is, Iránnak is szállított fegyvert. (Kapitalizmusban a pénz beszél.) Bíztatta a kurd felkelést is (hogy hajlékonyabbá tegye a kemény diktátort, Szaddamot, akinek Kuvait elfoglalása után kezében volt a világ kőolajkészletének több, mint fele). Sebaj, a könyvből megismerjük a petrodollárok hatalmát, azt is, hogy Nyugaton sok minden eladó. (Az öbölháború végül szigorú embargóba és egymillió iraki gyerek halálába torkollott.)

Sajnos, a könyvben az érdekes nukleáris történet felett dominál a politikai intrika, a Mercedes-autók ajándékozását követő kivégzések részletes felsorolása. A könyv amerikai bulvárlap-stílusúra sikeredett, néha a "meggyőző" furkálás és "izgalmas" leleplezés érdekében él a költői szabadsággal. Khidhir Hamza Irak egyik legmagasabb beosztású, legjobban fizetett intézetigazgatója volt, akit eleinte Fermi és Oppenheimer példája csábított, ő is a "nukleáris egyensúly" és "nukleáris elrettentés" eszméjével nyugtatgatja lelkiismeretét, de most könyvének szinte minden oldalán szülőhazája politikusait, főnökeit szidja. A végén CIA segítséggel - családját visszahagyva - szökött meg, menedékjogot kérve a budapesti amerikai követségen. A segítségért iraki atomtitkokkal fizet. (Iraknak még nincs működő atombombája.) Happy end is van: a CIA családját is utána menekíti Amerikába.

A könyvet akkor érdemes olvasni, ha egyébként ponyvát olvasnánk. Közben talán elgondolkozhatunk: a három nagy monoteista vallás közül vajon csak az Iszlámnak nincs etikai előjoga az atombombára? Ha a másik kettő lemondana róla, akkor várhatnák el az Iszlám híveitől is, hogy ne törjék magukat érte. A megoldás egy olyan demokrácia volna világszerte, ahol értő és tanult nép dönt így. Referens szerint az igazi kulcs nem a diktátorok és titkosszolgálatok zsebében, hanem az iskolákban, tanárok kezében van.

(M. Gy. )