Bécsben 1913. december 22-én született. Édesapja az Osztrák-Magyar Monarchia huszártörzstisztje volt. A budapesti Piarista Gimnázium elvégzése után a Pázmány Péter Tudományegyetemen jogi tanulmányokat folytatott, ahol 1936-ban “summa cum laude" minősítéssel doktorátust szerzett. Végzés után a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumba került, a külföldi kulturális kapcsolatokkal foglalkozó osztályon dolgozott. A háború alatt többször is behívták katonai szolgálatra.

Mivel nagyon érdekelte a fizika, még minisztériumi évei alatt elkezdte a fizika és matematika tárgyak hallgatását az egyetemen. A kötelező félévei fizikából és matematikából már megvoltak, amikor 1950 márciusában munkahelyéről mint osztályidegent elküldték. Ekkor az egyetemen alapvizsgára jelentkezett. A vizsgán az elnök Fejér Lipót volt. A jó eredményben Tóth Lajos, egykori piarista matematika-fizika tanárának tanítása is visszatükröződik.

“A jóformán autodidakta módon megszerzett félig-meddig végzettség birtokában" - mínt saját maga jellemezte akkori helyzetét - megpróbált elhelyezkedni. Az Egyesült Izzóban Szigeti Györggyel és Millner Tivadarral tárgyalt. Az Oriongyár laborjából és a Hőtechnikai Kutatóból is kapott ígéreteket. Végül a Műegyetem Kísérleti Fizikai Tanszékén kötött ki 1950 őszén. Visszaemlékezéseiben így ír erről: “Ide nem ajánlott be senki, egyszerűen becsengettem. Egy titkárnő nyitott ajtót: "Igen a professzor úr itt van, tessék bemenni." Bementem, ekkor láttam először Gyulai Zoltán akadémikus, egyetemi tanárt, aki azután oly nagy szerepet játszott életemben. Erdélyi taplósapka volt a fején, báránybőrbundában ült az íróasztala előtt. ... Elmondtam, eredeti jogi végzettségem után most alapvizsgáztam, és fizikusi állást keresek. Elmosolyodott és ezt mondta (szószerint emlékszem): "Azért nevetek, mert nincs tíz perce, hogy két tudományos tanársegédi állást kaptam, és arról beszéltünk adjunktusommal, honnan veszünk most két fizikust. Én magát felveszem." Ezzel kiment a titkárnőjéhez s diktált egy rövid levelet a személyzeti osztályhoz. ... Néhány nappal utánam betöltötték a második üres helyet is Levius Ernővel, aki az éppen akkor megszüntetett világhírű Fasori Evangélikus Gimnázium fizikatanára volt."

Az állást az akkoriban újjászervezett MTA biztosította és fizette. Az ilyen álláson lévők munka szempontjából semmiben sem különböztek az egyetemi tanársegédektől. A kutatáson kívül az oktatói munkában is részt kellett venniük. Laborgyakorlatokat vezettek és az előadásokra bemutatási kísérleteket készítettek elő (heti hat, illetve heti négy órában). “Ezekre a demonstrációkra Gyulai nagyon igényes volt, a legkisebb hiba sem fordulhatott elő." Gyulai nagyon komolyan vette nemcsak az oktatást, hanem a tudományt is, “és nem is mindég puha kézzel."

Gyulai Zoltán először azzal bízta meg, hogy a diszlokációk irodalmát tanszéki szemináriumi előadás formájában dolgozza fel. Jellemző a téma újszerűségére, hogy ehhez akkor elég volt 16 cikket elolvasni. 1951 elején saját kutatási témát kapott. Első cikke, melyet Gyulai Zoltánnal közösen írt, 1952-ben jelent meg. Bár teljes értékű fizikusként látta el munkáját, a körülmények miatt még nem volt fizikusi diplomája. 1953 kora tavaszán kapott engedélyt, hogy külön a részére megállapított vizsgaelőírások szerint megszerezhesse a fizikusi oklevelet. Szeptember végéig vizsgázott és megkapta az “okleveles fizikusi" diplomát negyven éves korában. Ekkor már négy gyermekes családapa volt. A marxizmus tanulása nem okozott neki gondot, mivel a jogi egyetemen a marxizmusról már 1945 előtt tanult. “Kiváló jogbölcseleti professzorunk - Móor Gyula - jóvoltából a marxizmust igazán tudtam, csak persze nem fogadtam el. Egy dolog egy bizonyos filozófiát, világnézetet, vallást ismerni és megint más tanításait elfogadni." - írja visszaemlékezéseiben.

Ezután sorra írja közleményeit. Talliummal aktivált NaCl rekrisztallizációval kapcsolatos eredményeit 1957-ben a Nature-ben publikálja. “Vizsgálatok nagy nyomáson végbemenő rekrisztallizációs folyamatok köréből" című kandidátusi disszertációját 1960 februárjában védte meg. Közben, 1958-ban a műegyetemről áthelyezték az MTA Műszaki Fizikai Intézetébe. Néhány hónapig az újpesti Egyesült Izzó területén igen szűkösen elhelyezett részlegben dolgozott, majd az intézet elektronmikroszkópos laboratóriumába a Puskin utcába került, sokkal jobb körülmények közé. Feladata a cinkszulfid feketedésének vizsgálata volt, mely probléma akkoriban, a televíziós képernyők gyártásának megindításakor, fontos kutatási témának számított. Az elektronmikroszkópiai labort 1961-ben Kémiai Szerkezetkutató Laboratórium néven önállósították. Morlin Zoltán egy elekrondiffrakcióval foglalkozó öttagú csoportnak lett vezetője. Fenntartotta kapcsolatait azonban Gyulai Zoltán professzor kutatócsoportjával is. Így nem meglepő, hogy a Kémiai Szerkezetkutatónak a Központi Kémiai Kutatóintézetbe történt beolvadásakor, 1973-ban visszakerült a BME-n működő akadémiai Kristálynövekedési Kutatócsoportba, mely 1976-ban egyesülve a Kristályfizikai Kutatócsoporttal a Budaörsi útra került Kristályfizikai Kutatólaboratórium néven. Az optikai kristályok megmunkálásával és orientálásával foglakozó részleget irányította nyugdíjba vonulásáig, 1979 végéig. A tudományos munkát azonban nem tudta abbahagyni, még 74 éves korában is jelent meg cikke.

Kristályfizikai munkássága mellett meg kell említeni, hogy másodállásban az Országos Közegészségügyi Intézetben közel három évtizedig környezetvédelemmel, levegő-szennyezettséggel is foglalkozott. Több szakkönyv magyarról angolra fordítása is dicséri szorgalmát.

Nem volt híve a “publish or perish" (“publikálj vagy pusztulj") jelszónak, de huszonöt év alatt 34 idegen nyelven és 16 magyar nyelven írt közleménye volt.

Főleg nyelvtudása okán (németül anyanyelvi szinten beszélt, angolon kívül olaszul is tudott) többször részt vett az Akadémia fizikus és szilárdtestfizikai bizottságainak, az ELFT választmányának munkájában, konferenciák szervezésében.

“Mi vidám fizikusok" szólása szállóigévé vált a tanszéken az ötvenes években. Nem törte le, hogy nem sikerült az akadémiai doktori disszertációját megvédenie a hatvanas évek végén, hogy az egyik fia disszidálása miatt nem kapott útlevelet a hetvenes évek elején.

Hosszú betegség után 2002. január 11-én hunyt el.

Derűs egyéniségének emlékét nem csak családja, hanem munkatársai is megőrzik.