Fizikai Szemle nyitólap

Tartalomjegyzék

Fizikai Szemle 1999/11. 406.o.

KÍVÜL HÁROM KULTÚRÁN

Zollman Péter
London

Zollman Péter 1932. június 14-én született Budapesten. Mérnöki oklevelet 1953-ban a Budapestí Műszaki Egyetemen szerzett. Nős, két leánya és három unokája van. Magyarországot 1956 novemberében, a forradalom leverése után hagyta el. 1962-ben Gábor Dénes mellett alkalmazott elektronfizikából doktorált Londonban, az Imperial College-ben. Kutató fizikus, 1953-73 között műszaki igazgatói, 1973-tól 1993-ig vezérigazgatói állást töltött be. Három Királynői Kitüntetése (Queen's Award) van. 1993 óta verseket ír és fordít.

Úgy emlékszem, nyugat-afrikai törzseknél szokás, hogy napnyugtával összeül az egész család egy fa alatt, és megbeszélik a nap eseményeit. Ha úgy ítélik, hogy jó napjuk volt, akkor egy fehér követ, ha pedig úgy, hogy rossz, akkor egy szürke követ helyeznek kunyhójuk elé, hogy az egész falu tudjon róla.

Mindannyiunknak, valamilyen formában, folyamatosan számadást kell készítenünk életünkről. Amikor felkértek, számoljak be arról, hogy mivel járultam hozzá az angol kultúrához, eldöntöttem, hogy nyilvánosan teszem meg, "hogy látva lássanak" - hogy az egész falu tudomást szerezzen róla.

Ilyen beszámolók gyakran mennek át magamutogatásba, olyanok, mintha az ember a saját nekrológját írná a The Times számára. Én inkább azokat a tényeket gyűjtöttem össze, amelyek segítenek abban, hogy elképzeljem, hogyan is éreztem magam a senkiföldjén - hogyan tudtam több kultúra között hidat építeni saját magamban.

Először röviden beszámolok magyarországi éveimről: miért mentem el 1956-ban, és miért éppen Angliát választottam új otthonomnak. Beszélek angliai életemről, ahol fizikusként létre hoztam egy olyan vállalatot, amelynek keretében az ipari kutatásaim során kialakult elgondolásaimat megvalósíthattam; beszélek a legutóbbi évekről, amikor költészettel, és versek fordításával foglalkozom. Úgy vélem, hogy hozzájárultam mind az angol, mind a magyar kultúrához. Családommal és magánéletemmel nem akarok foglalkozni annak ellenére, hogy mint apa és nagyapa segítettem az engem befogadó ország népesedéspolitikáját és élőkörnyezetének fejlődését.

A Horthy admirális által vezetett Magyarországon születtem a nagy világválság utáni konszolidáció évében. Katolikusként nevelkedtem, ennek dacára serdülő éveimet Hitler "nürnbergi törvényei" határozták meg. Sztálin szerint osztályellenség voltam, mert apámnak egy kis boltja volt, amelyet 1944-ben bezártak, 1945-ben újra megnyitotta, de 1949-ben államosították. Túléltem a második világháborút, a holokausztot és a hidegháborút.

Tizenegy évesen, amikor apámat behívták kényszermunkatáborba, legidősebb fiúként én lettem "a férfi a családban". Tudatában voltam nehéz életkörülményeinknek, mégsem tudtam egészen komolyan venni a dolgokat. Élveztem az életet, szerető családom és nagyszerű barátaim körében, kirándultam a hegyekbe, úsztam a Dunában - egyszer boldog, máskor boldogtalan szerelmes voltam. Idősebb kamasz koromban fordult érdeklődésem a zene és az irodalom felé.

Miért jöttem el Magyarországról? Színházi rendező szerettem volna lenni, de politikai okokból a műszaki egyetemre kellett beiratkoznom, amit ugyan nagyon élveztem, nem hivatalosan mégis kapcsolatot tartottam a Színművészeti Főiskolával. Diplomám megszerzése után a Párt nem járult hozzá, hogy előadó legyek a híres Simonyi Károly professzor által vezetett Elméleti Elektromosságtan Tanszéken. Osztályidegenként nem találtak alkalmasnak arra, hogy a szocialista ifjúságot tanítsam. Szerettem volna családot alapítani, de nem akartam, hogy gyermekeim a hazugság és gyanakvás légkörében nőjenek fel. Fájdalommal vettem tudomásul, hogy a vasfüggönyön túl létező másik világ elérhetetlennek tűnt számomra. Tevékeny részt vállaltam az 56-os forradalomban és a

november 4-e utáni eseményekben, elsősorban munkahelyemen, Magyarország egyik legnagyobb és legdinamikusabban fejlődő ipari üzemében, az Egyesült Izzóban. Ennek következtében nevem ismertté vált Budapest északi külvárosaiban. Röviden összefoglalva: eljövetelemet megmagyarázzák a frusztráció évei, sóvárgásom egy jobb világ után, ehhez járult a forradalom bukása után a megtorlástól való félelmem.

Addig halasztgattam távozásomat, amíg a helyzet végképpen reménytelenné vált. Nyomasztott és kicsit szégyelltem is, hogy otthagyom családomat, barátaimat és a hazámat. A határon való átkelés egyszerre izgalmas és félelmetes is volt, végül az egész nagyon egyszerűen zajlott le. Öt nap múlva - útban Anglia felé - az egyik segélyszervezet autóján találtam magamat.

Miért éppen Angliában telepedtem le? 1956 telén az egész világon dédelgették a magyarokat. Válogathattunk, különösen a diplomás embereknek volt könnyű állást találniuk. Ismertem annyira magamat, hogy nem tudnék még egyszer hazát változtatni, hideg fejjel hoztam meg döntésemet; a legtisztább logika diktálta azt, hogy Angliát válasszam. Most, 40 év múlva sem tudom azt mondani, hogy ez hiba volt, csak éppen akkori elképzeléseim voltak hibásak. Azt hittem (sőt: egy 25 éves világosfejű ifjú szemtelen magabiztosságával tudni véltem), hogy az angol társadalom nyitott, osztálynélküli társadalom, ahol az emberek európai kultúrával rendelkeznek, műveltek, jól keresnek, áthatja őket a modern szellem és készek befogadni a külföldit és az etnikai kisebbségeket. Nem vettem figyelembe, hogy milyen nehéz lesz megszokni az éghajlatot és az étkezési szokásokat. Ne felejtsük el, hogy ez 1956 végén történt, amikor még nem volt globális felmelegedés; nem terjedt el a távfűtés, nem voltak olcsó spanyolországi turistautak, és a szupermarketek polcai nem voltak tele a kontinensről származó ínyencségekkel.

Mindezek dacára szerencsés volt a választásom. Az emberekkel folytatott beszélgetéseim során kezdtem őket megérteni, megismertem az intézményeiket és szokásaikat. Amikor végül találtam egy lakályos albérletet, már saját ágyam és könyvespolcom volt, ez már alapja lehetett a saját otthonnak. Elkezdtem járni a városokat, falvakat, a vidéket, barátokat szereztem, megnősültem, családot alapítottam. Már nem arról volt szó, hogy egy idegen országot kóstolgatok: elkezdtem élni a saját életemet.

Már négy nappal megérkezésem után elhelyezkedtem, és két hónap múlva - álmaim beteljesedéseként - a londoni Imperial College-ben a később Nobel-díjat kapott Gábor Dénes professzor kutató munkatársa lehettem. Mérnöki képzettsége mellett ő fizikus, feltaláló, futurológus, tanár, versfordító és még ki tudja hány humán emberi tevékenység gyakorlója volt. Három éven át tőle néhány méterre dolgoztam, csodálatos egyéniségének befolyása alatt. Csak a lángész szót használhatom, elsorolni sem tudom azt a sok szellemi kincset, amit a mellette eltöltött évek folyamán stílus, módszer és világszemlélet tekintetében kaptam tőle. Csak az első munkanapom első néhány percét szeretném Önök számára felidézni. Több héten át tartó, formális és informális - fárasztó meghallgatások után érkeztem munkahelyemre, ahol az íróasztalomon két könyvcsomót találtam. Talán az első feladatom megoldásához kellenek ezek a könyvek, vagy pedig a "nagy ember" akarja elkápráztatni az újonnan jöttet saját publikációival? Szépirodalom volt! Evelyn Waugh, Orwell, Arthur Koestler, C.P. Snow és Thomas Hardy munkái; így akart Dénes bevezetni engem új világomba és a választékos angol stílusba.

Ennek a kreativitásra ösztönző környezetnek a hatására terveztem meg egy újfajta elektronoptikát: egy elektrosztatikus kollimátort a lapos katódsugárcsöves kijelzők számára. A modell elkészítéséhez nemcsak jó matematikai elméletet kellett megfogalmazni, de az ipari méretű gyártáshoz a technikát is ki kellett dolgoznom. Később ez lett doktori disszertációm témája.

Élveztem az Imperial College szakmai és társasági szellemét, mégis a Ph.D. megszerzése után hamar eljöttem, mert nem vonzott az az egyetemen kialakult szokás, amely kényszeríti az embereket, hogy publikációkat írjanak: Úgy véltem, hogy nagyobb hasznomat veszik az ipari kutatásban.

Nem egészen 29 évesen visszatértem az iparba. A következő 13 év történéseit kihagyom, mert úgy érzem, hogy nem kötődik szorosan az általam felvetett témához. Két nagy nemzetközi társaságnál dolgoztam. Az első egy gépgyártó középüzem volt, a másik a De La Rue, hatalmas konglomerátum, amelynek gyárai és irodái mind az öt földrészen megtalálhatók, bankjegyektől kezdve mindent gyártanak az ipari lamellákon, bojlereken, bélyegeken keresztül a számítógépekig és a félvezetőkig. Nagyon hamar mindkét vállalatnál műszaki igazgató lettem annak ellenére - vagy talán éppen azért - hogy nem voltak gyökereim speciális gyártáskultúrájukban.

Itt szeretném elmondani azt, hogy mire utaltam a "Kívül három kultúrán" címmel. Magyarországon politikai okokból nem tudtam és nem is akartam elsajátítani az akkori szellemet. Angliába érkezve rájöttem, hogy ha a Zollmann névből elhagyom a második 'n'-et, attól még a nevem sem lesz angol, sem én nem válok angollá. Az egyetemi "publikálj vagy elvesztél" szellem is idegen volt tőlem. Az iparban is kívül maradtam azok társaságán, akik életüket egyetlen szakmára áldozzák, és nem marad idejük másfajta érdeklődésük kielégítésére.

A De La Rue-nél sok csalódás ért, pedig a csúcshoz közeli magas állást töltöttem be. A vállalatoknál ebben az időben jött divatba a szigorú számviteli ellenőrzés olyan tanácsadók által, akiknek kész receptjük volt - a BBC-től az Államvasutakig - bármilyen társaság problémáinak megoldására. Nem tudtam sem megemészteni, sem megakadályozni a centralizációról decentralizációra történt gyors irányváltásokat, a bürokraták közömbösségét, a defenzív okokból adott rövid határidőket, vagy a nagy szervezetekre akkoriban jellemző, részérdekeket szolgáló személyzeti politikát. Nem volt rosszabb, sőt jobb volt a helyzet ott, mint más hasonló vállalatoknál, mégis úgy döntöttem, megmutatom, hogy lehet valami lényegesen jobbat csinálni, olyant ami technikai és gazdasági szempontból kitűnő, és egyúttal szórakoztató is.

1973. december 27-én bejegyeztettem vállalatomat, a ZED Instruments Ltd.-t. Ez a nap arra háromhetes periódusra esett, amikor a bányászok sztrájkja majdnem megbuktatta a Heath-kormányt, és mindennaposak voltak a váratlan áramszünetek. Mondhatná valaki, hogy ez "nem biztató kezdet", én viszont úgy gondoltam, hogy "ha ezt túlélem, akkor minden mást is".

Hárman kezdtük: jómagam 42 évesen és két, nálam úgy húsz évvel fiatalabb, kiváló munkatársam. Volt annyi tőkém, hogy egy "ideális" vállalkozást beindítsunk. Anyagilag senkitől sem függtünk, ezért megfogalmazhattuk az általam talán hivalkodóan elnevezett "Vállalati Chartát", egy számszerűleg szerény és konzervatív, de célkitűzéseiben merész és ambiciózus programot. Benne volt minden: mit szabad és mit nem. Egy igazán kiváló társaságot akartam létrehozni, amely különleges terméket gyárt, a választott területén világelső, vezetése nyitott, ahol nincsenek bizalmatlanság szülte bürokratikus. formaságok. Ezt a következő két példával tudom bizonyítani.

- A nyolcvanas évek elején több mint egy millió font értékű volt a raktárkészletünk. A raktározásban mindent számítógépre vittünk - nem volt portásunk és egyetlen ajtón sem volt lakat.

- Az általunk kifejlesztett csúcstechnika minősége olyan magas fokú volt, hogy nem kellett hirdetnünk, nem voltak utazó ügynökeink, a termelésünk 80 %-át mégis külföldön, főleg az USA-ban, Németországban és Japánban értékesítettük.

Nagyon sokat költöttünk technikai beruházásra, oktatásra - saját személyzetünkön kívül kereskedelmi partnereink alkalmazottainak a képzésére is. Jó volt a technikai dokumentációnk, szervizállomások és alkatrészellátók működtek Japánban, az USA-ban és a Szovjetunióban. Vásárlóink sikere lett a mi sikereink forrása is. Cégünk neve gyorsan ismertté vált konferenciákon, kiállításokon, a műszaki sajtón és főleg a szájhagyományon keresztül. Háromszor kaptunk Királynői Kitüntetést, először technikai eredményeinkre, a másik két alkalommal exportteljesítményünkre. A Chartánkban rögzítettük, hogy nem folytatunk agresszív piacpolitikát, nem törjük le az árakat, nem adunk kenőpénzt, nem költünk feltűnő hirdetésekre, mindent olyan valós értéken árulunk, ami a vevő számára is biztosítja a gyors megtérülést. Termékeinknek két fő csoportja volt:

- Első (és úgy 20 év után is a legsikeresebbnek tűnő) csoport az automatikus útvonalkitűző rendszer alagútépítésekhez és bányaműveléshez. London, Szingapúr, Sidney, Szibéria és Salt Lake City fő metró- és vasútvonalainak, vízellátó és csatornarendszereinek építői a mi szerződéses ügyfelünk volt, a mi pontos és rendkívül megbízható rendszerünket alkalmazták. Ezt használták fel a Csalagút (Channel Tunel), a CERN Genf mellett épített elektron-pozitron ütköztetője hatalmas alagútjának építéséhez, azoknak a városi elektromos és gázvezetékek alagútrendszeréhez, ahol a kis méretek miatt csak távirányítással lehet dolgozni.

- Nagyenergiájú lézerrel működő, számítógéppel vezérelt gravírozó berendezés olyan nyomdai lemezekhez és hengerekhez, amelyeket a textiliparban, a bankjegy és újságkészítésnél, élelmiszer- és ajándékcsomagoló papírok gyártásánál és a tapétagyártásnál használnak. A berendezéseket közvetlenül működteti a számítógépgrafikus, nagy tere van az alkotói szabadságnak, időt, helyet és pénzt takarítanak meg; nem szükséges sok nagyméretű lemezt tárolni, felújítani vagy a kémiai szennyeződésektől védeni.

És talán ami ennél is fontosabb: jól működő kutatásfejlesztési programot valósítottunk meg egy jól működő üzemben; folyamatosan hasznot hozó termelést, barátságos, nagyon termelékeny; mégis laza munkakapcsolatokat, stabil foglalkoztatottsági szintet egy olyan területen, amelyen közismerten nagy az alkalmazottak fluktuációja. Emlékezzünk vissza, hogy Nagy-Britanniában ebben az időben, amerikai és kontinentális hatásra, pontosan az ellenkező irányzat érvényesült: magas fokon hierarchizált vállalati struktúra, fokozott ellenőrzés. Fontos még megjegyezni azt is, hogy ez még a rámenős piackutató tevékenység, a minőségi körök, az ötletrohamok, a kollektív döntéselőkészítési rendszer stb. feltalálása előtt történt.

Közben a vállalat túl nagy lett és túl sikeres. Tudtam, hogy a munkát nem lehet az eredeti, 17 évig jól bevált Charta szellemében folytatni, gyökeres változásokat kell bevezetni - inkább előbb, mint később. Bármennyire is tudatában voltam ennek, nem akartam egy egészen más vállalatban dolgozni. Közel voltam a hatvanhoz, éreztem (vagy talán csak reméltem), hogy mielőtt örökre eltávozom az égi mezőkre, új feladatok várnak rám. Eladtam a vállalatot egy jól működő, magas szervezettségű amerikai multinacionális csoportnak. Megígérték, hogy gondját viselik mind a vállalatnak, mind az alkalmazottainak, és ezt mindeddig be is tartották, Távozásom egybeesett a harmadik Királynői Kitüntetés odaítélésével. Gyorsan, de emelt fővel távoztam.

Ha az ifjúkori szárnypróbálgatásoktól eltekintek, első verseimet és műfordításaimat 62 éves fejjel, 1993-ban írtam; ez most a fő elfoglaltságom. Meg kell vallanom, nem ebből élek, mégis keményebben és rendszeresebben dolgozom; mint azelőtt bármikor. Azzal vádoltak meg, hogy dilettáns vagyok - igen, élvezem, amit csinálok! Orbán Ottó méltatta "dilettantizmusomat" a Corvina kiadónak Szirtes György által szerkesztett "The Lost Rider" (Az elveszett lovas) című antológiájával kapcsolatban, amelyben 15 fordításom kapott helyet. Eddig több mint kétszáz fordításom jelent meg különféle antológiákban vagy legyen csak száz, ha nem számítjuk ide azokat, amelyek a saját magam által kiadott "Bábel" címűi kötetben jelentek meg. Két nagyon fontos verses drámát is lefordítottam, a "Csongor és Tündét" és a "Kékszakállú herceg várát", Ezeket előadták Budapesten és Edinburghban, rövidesen színre kerül Indiában a Merlin Színház előadásában - magyar-angol szereplőgárdával. Fordításaim jó kritikát kaptak, most - alig négy év után - híres magazinoktól és verskiadóktól kapok megbízásokat.

A könyvnek, melyben a cikkem megjelenik, "Két kultúra között" címet adták. Amikor megkérdezték, hogy mi lesz az én beszámolóm címe, kész volt a válaszom: "Kívül három kultúrán". Miért három? - kérdezhetik. Ha szerénytelen lennék, a "Kívül nyolc kultúrán" címet adtam volna. Miért "kívül"? Azt akartam ezzel jelezni, hogy több mint két kultúrához tartoztam - "majdnem", ezek alakítottak, tápláltak, olykor vonzottak, máskor taszítottak. Nácizmus, kommunizmus, zsidóság, kereszténység, természettudomány és ipar, üzlet és költészet, belváros és külvárosok, tehát történelmi adottságok miatt kellett mindezeken bizonyos mértékig kívül maradnom. Mi vagyok én: természettudós? zsidó? vállalkozó? költő? - talán. Rendelkezem-e bármilyen - tudományos, vállalkozói, társadalmi vagy irodalmi egyesület tagsági igazolványával? Természetesen nem. Valamikor azt hittem, hogy a magyar kultúrától semmi sem választhat el, de negyven éves angliai tartózkodás, Magyarországon kívül eltöltött élet, házasság, család, egyetemi tanulmányok, otthonépítés, munka és életöröm kissé megváltoztatott.

Mik az eredményeim? Az eredeti tudományos és technikai elgondolásaim, több mint száz szabadalmam alapján gyártott új termékek? Az, hogy több mint 100 embernek biztosítottam állandó munkát és fejlődési lehetőséget? Olyan vállalati stílus és emberi viszonylatok kialakítása, amely elnyerte a brit és a külföldi vásárlók megbecsülését? Az amit a skót irodalmi kiadó, Tom Hubbard írt rólam: "fordításai a magyar irodalomból reveláció, és ... nagy tanulság számomra"? József Attilának a BBC-ben előadott verse: "A Dunánál"? A "Csongor és Tünde" és a "Kékszakállú herceg vára" angolnyelvű előadása Edinburgh-ban, Indiában és Budapesten? Talán a legfontosabb mindezekben, hogy életemmel bizonyítottam C.P. Snow elméletét a két kultúráról.

Befejezem azzal, hogy nagyon boldognak tartom magam azért, mert eddigi életem folyamán sok egymástól különböző kultúrát ismerhettem meg és próbálhattam ki. Azt gondolom, hogy ez nem lett volna lehetséges, ha Magyarországon maradok. A gyökértelenség nagy felszabadító erő, de a kényelmes, nagyvonalúan befogadó Angliában útlevelet is ad formabontó kalandokhoz, amiért én örökre hálás leszek

______________________________

Fulbright előadás Budapesten. Angolul megjelent: Besides two Cultures, a British Council 1998. évi kötetében. Magyar változatát a szerző engedélyével közöljük Fordította: Menczel György.