EGY ZARÁNDOK UTAZÁSA

Mezei Ferenc
Los Alamos Nemzeti Laboratórium

Arra szeretném fölhasználni ezt az alkalmat, hogy visszatekintsek 35 éves kutatói múltamra, melyből 31 évet neutronszórással töltöttem, és nagyobb távlatban megkísérlek feltenni néhány "miért" és "hogyan" kérdést. John Bunyant idézve kicsit mélyebbre szeretnék lépni, mint csupán tőle kölcsönvenni a cím egy részét. A nála szereplő helyek és személyek általánosítások az élet sok területére, a tudományra is, így hadd maradjanak itt is megnevezetlenül. Az elmúlt 35 évet nem szakmai karriernek érzem - soha nem tettem azt, ami a karriert előmozdítja. Csupán egy zarándoklatot tettem Netuton "igazság óceánjának" partján, amiről a tudomány valójában szól. Fontos az is, hogy Bunyan művének címében lévő "a" kicserélődött "egy"-re. Ami itt következik, az egyéni történet és egyéni nézőpont, ami azért talán mások számára is érdekes lehet. Elsősorban talán azoknak, akik nálam sokkal fiatalabbak, akik nem követték nyomon a szakma fejlődését ilyen hosszú időn keresztül, és akik abban a jó vagy rossz szerencsében részesülnek, hogy az elkövetkező évtizedekben a tudomány fejlődésének aktív résztvevői legyenek.

Mindenekelőtt szeretném megköszönni a bizottságnak, amiért ebben a megtiszteltetésben részesített sok arra érdemes jelölt közül. Úgyszintén szeretném hangsúlyozni, hogy minden eredmény, még ha egyéni sikernek látszik is, valójában sok ember, a család, a munkatársak, az elődök és a látszólagos szemlélődők többé-kevésbé direkt, többé-kevésbé észrevétlen, többé-kevésbé szándékos hozzájárulása. Ezért mindannyiuknak szeretném kifejezni őszinte hálámat.

Kezdetnek hadd soroljam fel azokat kérdéseket, melyeket az előadásban anekdotikus stílusban érinteni fogok: Milyen szerepe van a szerencsének a tudományos eredményekben? Milyen tanulság vonható le az én saját utazásomból a tudomány birodalmában. Hogyan változott a tudomány működése az elmúlt évtizedek során, és vajon előnyösek ezek a változások avagy hátrányosak? Milyen távlatok nyílnak meg a mi tudományterületünkön? És végül, de nem utolsósorban, milyen kulcsfontosságú kihívások állnak előttünk, a tudományos közösség előtt az új évezred küszöbén?

Rátérve az első kérdésre; meg vagyok győződve róla, hogy az úgynevezett sikeremberek pályafutásában általában sokkal nagyobb szerepet játszik a tiszta szerencse, mint amennyit ők hajlamosak beismerni. A társadalom működésének módja nagyon sok tekintetben hasonlít a lottóra. Az üzlet és a politika kevés győztest kíván és sok vesztest; a kiválasztási módszerek sem nagyon látszanak különbözni valamiféle szerencsejátéktól. Bizonyosan kisebb (mindazonáltal igen fontos) szerepe van a szerencsének a sportban, a zenében, a művészetekben, a tudományban. E szakmák vonzereje éppen a szerencse korlátolt szerepe.

Minden tudós szerencséje először is iskoláinak a színvonalával kezdődik. Én valóban kitűnő iskolákba jártam Magyarországon. Ezen felül, Magyarországon a középiskolai matematikai oktatásban az országosan szervezett (sporthoz hasonlítható) tevékenységnek évszázados hagyománya van. A magyar középiskolás diákok átlagos természettudományos képzettségét a nemzetközi összehasonlító tanulmányok folyamatosan a világ élvonalába sorolják, egy szinten például a japánokéval. Az egyetemi képzés, amit szűk öt év alatt kaptunk, úgyszintén eléggé tekintélyes és összevethető bármely neves egyetemmel a világon.

A szerencse jelentkezhet kudarc formájában is. Nem tudhatom biztosan, hogy végül is szerencsés voltam-e, hogy kísérleti fizikus lettem, miután kvantum-térelméletből írtam a szakdolgozatomat. 1966-ban fiatal tanársegéd voltam az Eötvös Loránd Egyetemen, amikor egy doktori ösztöndíj ajánlatot kaptam a Nobel-díjas John Bardeentől. A Természettudományi Kar párttitkára azonban úgy tartotta, hogy nem engedhetnek meg nekem külföldi utazást, még magánutat sem, mivel én nagyon aktív voltam a kutatásban és az oktatásban, viszont ehhez képest kevés aktivitást mutattam a vezető párt támogatásában. Így éppen a párt eme buzgó védelmezője vetett véget a flörtömnek az elméleti fizika magas művészetével.

1968-ban a Központi Fizikai Kutatóintézet neutronszórással foglalkozó csoportjához kerültem. A nemrégiben sikeresen felújított kutatóreaktor mellett egy nagyon jó neutrondiffrakciós labor működött Pál Lénárd irányításával, aki akkoriban mind tudományos, mind politikai téren a magyar fizika egyik legbefolyásosabb alakja volt. Pál felajánlott nekem egy kolléga távozásával megüresedett állást, amelyben rugalmatlan szórást kellett végeznem ferromágneses ötvözeteken. Ezek a kísérletek csúfos kudarchoz vezettek, ami viszont később nagyon is hasznosnak bizonyult - ez volt másik, kivételesen szerencsés balsikerem.

Miután több mint egy év alatt semmi publikálható eredményt nem sikerült felmutatnom - amiért valószínűleg elbocsátottak volna bármelyik nagy neutronközpontban - 1969 karácsonya előtt kaptam egy levelet Páltól, melyben élesen kihangsúlyozta eredményeim hiányát. Az ünnepek alatt néhány o1dalas válaszlevelet írtam. Ebben összefoglaltam, hogy mit tanultam a rám bízott munka során az elmúlt év alatt, nevezetesen azt, hogy a számomra előírt kutatási program hibás volt: a többszörös szórás okozta háttérzaj miatt képtelenség volt azonosítani a kis mágneses szennyezés hatásait, amelyeket tanulmányoznom kellett volna. Ráadásul, írtam, ez a véletlenszerűen fellépő zaj úgyszintén teljesen hiteltelenné tesz ezen a téren minden eredményt, melyekből érkezésem előtt néhány cikk jelent meg tekintélyes nemzetközi folyóiratokban, amelyeknek Pál is társszerzője volt. Senki sem csodálkozott volna, ha pályafutásom a neutronszórás területén itt véget is ért volna. De nem ért véget. Irományom fő következtetése az volt, hogy csak polarizációs analízissel lehet eredményesen megközelíteni a problémánkat, és ezt kellene művelni. Pál Lénárd zöld utat adott erre, bár nem tudott pénzt adni új felszerelésre.

A következő három évben egy fluxusra optimalizált polarizált neutronnyalábot próbáltam összeállítani, magamévá téve minden eszközt, amit találtam (elég sok volt, még Co-Fe polarizátor kristályok is voltak). A labor legdrágább berendezését, a teljesen kész repülési-idő spektrométert is szétszedtem. Megtanultam, hogyan építhető hatékony és kompakt monokromátor-védelem paraffin és ólomtéglákból, összeállítottam két polarizált neutroncsatornát. De továbbra sem volt egy komoly publikációm sem.

Ezek az erőfeszítések azt is eredményezték, hogy egy technikai mérésjavaslat a polarizációs analízis lehetőségeiről mágneses ötvözetek vizsgálatában, amit elküldtem az ILL-be (Laue-Langevin Intézet, Grenoble), olyan komoly fogadtatásra talált, hogy 1972 áprilisától fölajánlottak nekem egy egyéves vendégkutatói állást. Két héttel az elutazásom előtt belebotlottam abba az egyszerű felismerésbe, hogy a legjobb módja, hogy megértsük, mit is csinál a neutron spinje egy polarizált nyalábban, azaz, hogy klasszikus vektornak képzeljük el a spint, ahelyett, hogy 'fel' és 'le' kvantumállapotokban és átmenetekben gondolkodjunk. Landau mondására gondoltam, hogy az a legjobb elmélet, amelyiknek nincs szüksége semmire a klasszikus fizikán kívül, és hogy a magmágneses rezonancia elméletében szintén a klasszikus leírást használják. Ez azt jelentette számomra, hogy mágneses térben a neutron spinje nem tesz mást, mint a Larmor-szabály szerint forog, ahelyett, hogy misztikus kvantumugrásokat végezzen. Természetesen nem én voltam az első, aki erre a helyes következtetésre jutott (Otto Frisch jött rá erre 1935-ben), de az én személyes "felfedezésem" keltette izgalom vezetett engem a most Mezei-flippernek nevezett berendezés megalkotásához és a neutron-spin-echo alapgondolatához, és mindez 24 óra leforgása alatt történt. Egy héten belül sikerült kísérletileg is igazolnom Budapesten, hogy az echo effektus működik, és az első, neutronszórással foglalkozó, megírandó cikkem gondolatával utaztam el Grenoble-ba, azzal, hogy javasolni fogom: építsenek meg egy neutron-spin-echo spektrométert az ILL-ben.

Már az eddigiek is a nagyon valószínűtlen események nagyon figyelemreméltó sorozatára utalnak, de a legszerencsésebb fejlemény csak ezután következett: 1973 januárjában a Rudolf Mössbauer vezette ILL megengedte nekem, hogy egy teljes méretű NSE (Neutron-Spin-Echo) berendezést építsek, az IN11-et. Ebben határozott szerepe volt annak, hogy 1972 karácsonya előtt egy lassan rezgő grafitkristályon tükröződő neutronnyaláb Dopplereltolódását mérve sikerült kimutatni, hogy a neutronspin-echo valóban képes inelasztikus jelet detektálni a 0,01 peV tartományban. Erre a célra egy majdnem semmibe sem kerülő egyszerű, szó szerint asztali NSE elrendezést építettem.

Maradt azonban még egy politikai probléma is: abban az időben a magyar szabályok nem engedélyezték egy kutató számára, hogy két évnél többet töltsön külfö1dön. Mössbauernek és Pálnak 1974-ben sikerü1t megoldaniuk ezt a kérdést.

Mindabból, amit ma tudok arról, hogy hogyan hoznak döntéseket a mi szakmánkban, az egész történet legbámulatosabb része, hogy Mössbauer azonnal támogatott egy semmiből jött innovációt. Illusztrációként arra, hogy mi a szokásosabb menete a dolgoknak, hadd idézzem Donald Glaser visszaemlékezését, aki a buborékkamra feltalálásáért Nobel-díjat kapott: "Az első erről szóló cikkemet nem fogadta el a Physical Revietu Letters, azon az alapon, hogy a "bubblet" (buborékocska) szót használtam, ami nem szerepel a Webster szótárban. Nem kaptam támogatást az ONR, AEC és NSF alapoktól, azzal az indoklással, hogy "a munka túl spekulatív ahhoz, hogy állami alapokból költsenek rá; és ugyanezért nem léphettem be a Cosmotronba sem. Ezek azonban nem voltak olyan fájdalmas tapasztalatok, mert végül a Michigani Egyetem talált 750 dollár támogatást számomra, ami tökéletesen elegendő volt az első évi kutatásra. "

Manapság még egy hagyományos neutrondiffrakciós spektrométer építésére vonatkozó javaslat is egy 20 oldalas szándéknyilatkozat és egy 40 oldalas elő-javaslat után egy 100 oldalas javaslattá duzzadhat fel anélkül, hogy valamilyen lényeges információt tartalmazna. Egészen másképp működött ez akkoriban az ILL-ben. Senki nem törődött az elkerülhetetlenül fiktív "tudományos jelentőséggel", azon egyetlen lényeges dolgon kívül, hogy képes-e az új berendezés többet nyújtani az akkori legjobbnál. Az IN11 "technikai leírása" egy három oldalas kézzel írott szöveg volt, ennek is a nagyobbik részét az előzetesen végrehajtott kísérlet felbontóképesség-vizsgálatának leírása tette ki. Sokkal később megértettem, hogy Mössbauernek a javaslattevő tesztelésére volt egy hatékony módszere, mely jobb a hangzatos életrajzoknál. Amikor magyaráztam neki a spin-echót, volt egy ellenvetése. Előzőleg is gondoltam már erre, és kész válaszom volt rá. Sok év múlva egyszer felemlítette nekem azt a kérdést, hozzáfűzve, hogy csak látni akarta, valóban értem-e mindazt, amiről beszélek.

A történet azonban nem ért véget teljesen Mössbauer jóváhagyásával. 1975-ben nyilvánvaló lett számomra, hogy hagyományos polarizátort és analizátort, azaz Co-Fe teljes visszaverődésű tükröket használva az IN11 túl alacsony hideg-neutron-intenzitást kapna. Szerencsére az elején senki nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. Olyan új elképzeléseket kezdtem vizsgálni, mint mágneses hexapólusok, Stern-Gerlach-mágnesek, mágneses tükrök stb. Semmi sem tűnt eléggé ígéretesnek, amíg fel nem merült a szupertükrök gondolata 1976-ban, és megszülettek az első nagyon biztató eredmények az első próbadarabbal, amit a KFKI-ban az egyik párologtató berendezés segítőkész gazdája készített el. A következő tíz próbálkozás az ILL-ben Paul Dagleish-sel, amit egy standard minta-preparációs párologtató berendezéssel végeztünk, teljes kudarcba fulladt. Végül rájöttünk, hogy a készülék az ILL-ben sokkal erősebben melegítette fel az üveg alaplapot, mint az első kísérletben, amit szerencsére a KFKI-ban csináltunk. Az első sorozat szupertükör 1977-ben azonnal hétszeresére növelte az IN11 neutron- intenzitását. Ezen intenzitás-nyereség nélkül aligha lett volna elérhető bármilyen gyakorlati siker a berendezésen. Ellentétben a történet többi részével, a szerencsének nem sok köze volt a szupertükör feltalálásához. Volt egy probléma, amelyet mindenképpen meg kellett oldanom ahhoz, hogy a dolog valóban működjön, és egy teljes évembe került, amíg végül megszületett a használható megoldás.

A neutron-spin-echo a magmágneses rezonanciával összehasonlítva nagyon egyszerű technika, mégis ijesztően bonyolult a többi neutronszórásos módszerhez képest. Mielőtt az ember helyesen be nem állít több mint egy fél tucat paramétert, semmilyen jel nem látszik. Egy spin-echo kísérlet 150-300 elemből álló hangolási táblázat kimérésével kezdődik. Semmilyen korábbi neutronszórásos munkában nem találtak rá módszert, hogy ezt eléggé gyorsan el lehessen végezni. John Hayter, aki 1974-ben csatlakozott az IN11 programhoz nagyon jól tudta, hogy egyetlen módon lehet válaszolni az új kihívásra: kijátszani a rendszert. Az IN11 összeállításának egy korai szakaszában, sokkal előbb, mint hogy bárkinek eszébe jutott volna a szoftverre gondolni, vagy akár arra, hogy valami szokványos (és nem megfelelő!) megoldást használjunk, egyik reggel John kijelentette: "Megvan!" Kérdeztem, hogy micsoda. "A szoftver, ami lehetővé teszi, hogy mindent megcsinálj a géppel, amit csak akarsz. "Mint a Csendes-óceáni régió szülötte, MAUI-nak nevezte el (MAchine User Interface). Én ezt csak 1998-ban értettem meg, amikor a Hawaii szigetekhez tartozó Mauira érkeztem szabadságra. Még soha nem láttam hatékonyabb és kompaktabb parancs-nyelvet. Ez nagyon hamar lehetővé tette számunkra automatikus rutinok írását, amik a számítógéppel több száz beállítási méréssorozatot végeztettek el néhány óra alatt. Tizenöt évvel később Faragó Béla a MAUI-t egy fejlettebb kommerciális programra cserélte fel, ami az ILL-ben ugyancsak elfogadott standardokon kívül esik, de azért én még ma is ösztönösen MAUI parancsokat gépelgetek be.

Ezen régi történetek számomra leginkább lenyűgöző része az, hogy mindazok a dolgok, amiket szerencsém volt kitalálni, mind rendkívül egyszerű ötletek. Wigner Jenő írta: “Sohase bántam, ha a munkám egyesek számára triviálisnak tűnt. Egész életemben úgy találtam, hogy legjobb olyan, fizikai problémákat keresni, melyek megoldása először egyszerűnek tűnik. Később kiderülhet, hogy teljesen kidolgozott formában ezek a problémák még épp hogy kezelhetőek. Azon problémák megoldása, amelyek már az elején nagyon bonyolultnak tűnnek, gyakorlatilag reménytelen vállalkozás."

Valaki a budapesti neutronspektroszkópiai konferencia első napján megemlítette, hogy már minden egyszerű kérdést megválaszoltak. Ezzel egyáltalában nem értek egyet. Az egyszerű ötletek a tudományos kutatás fő mozgatórugói és azok maradnak a jövőben is. És soha nem fogynak el. A tudományban minduntalan "pszeudo-fogalmakat" találunk ki (mint a klasszikus spin), amelyek egyszerű szabályok szerint viselkednek és lehetővé teszik, hogy bonyolult jelenségeket is egyszerűen tudjunk elképzelni. Meg vagyok győződve, hogy még sok egyszerű és jelentős dolog van, amit ki kell találnunk, legalábbis azoknak, akik előnyben részesítik az egyszerűt a bonyolulttal szemben. Ezen a találkozón is elég sok beszámoló hangzott el, amelyek ebbe a kategóriába tartoznak. Csak egy ilyen példát említek a saját csoportom munkájából, ami mintegy reflektál a spin-echo történet kezdeti bonyodalmára: az én traumatikus összeütközésemre a többszörös szórással 1969-ben. Harminc éven keresztül próbáltam elkerülni ezt a témát. Egy nem régi, üvegekkel kapcsolatos munkánkban azonban szembesültünk azzal a dilemmával, hogy vagy találunk egy jobb módszert a többszörös szórás kezelésére, vagy abbahagyjuk, amit csinálni kezdtünk. A megoldás kivételesen egyszerű lett elvileg, a hullámhossz változtatásával (változtatni a többszörös szórás mennyiségét), és ugyanakkor nagyon fárasztó és bonyodalmas pontosan végrehajtani. Éppen úgy, ahogy Wigner mondta.

Az új, kecsegtető ötletek mintegy kilencven százaléka sohasem fog megvalósulni, hasonló okok miatt, amiket Wigner is említett: csak néhány részletkérdés, amely marginálisnak, vagy legalábbis nem fundamentálisnak látszik, nagyon bonyolulttá vagy használhatatlanná teszi az ötletet. A neutronos szakmában leggyakrabban vagy az intenzitás bizonyul túl kicsinek vagy a háttér túl nagynak. Egy kritérium, ami úgy tűnik, hogy meghatározza az új ötlet életképességét, az a lehetőség, hogy új és impresszív eredményeket lehessen felmutatni gyorsan és olcsón. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint a 750 dollár, amire Glasernek szüksége volt, hogy keresztülvigye a buborékkamra ötletét, bár egy teljes berendezés ma milliárdokba kerül. Ez ugyanakkor egy bátorító tény is: Egy valóban jó, életképes ötlet sohasem hal meg pénzhiány miatt. Természetesen sok millióra is szükség lehet ahhoz, hogy kihasználjunk egy ötletet, ami esetleg véletlenül néhány dollár vagy euró árán bizonyítható volt, (mint az én flippertekercseim, amik néhány méter zománcozott drótból készültek el tizenöt perc a1att). Bőséges tere van az innovációnak, ha új területekre lépünk, új kihívásoknak nézünk elébe. A mi területünkön látok egy hata1mas kihívást: Sok tapasztalatunk van már a folytonos üzemű reaktorokkal, mint az ILL, és a spallációs forrásokkal, mint az ISIS, - ezek két, egymást jól kiegészítő létesítmény. Azt is tudjuk, hogyan kell szuper-ISIS-t építeni: egyszerűen összehozni ugyanazokat a berendezéseket, nagyobb teljesítménnyel. De azt is tudjuk, hogy elfogadható árak mellett nincs így a folytonos üzemű reaktorok esetében. Amiben kevés tapasztalatunk van, azaz, hogy hogyan építsünk szuper-ILL-t spallációs technikával, ami pedig a jövőben az egyetlen használható lehetőségnek látszik. Ez új kihívás, új lehetőségeket fog adni az innováció számára.

Az utolsó, legkomolyabb téma, amit érinteni szeretnék, magának a tudománynak a szerepe és sorsa. A tudomány valószínűleg az emberi tevékenységnek az a része, amelynek a legtöbb köze van az igazsághoz. Tulajdonképpen a tudomány nem más, mint olyan új dolgok fölfedezése, amiket mások is ellenőrizhetnek. Az igazság tudományos kritériuma nem a tekintély, az erő vagy a gazdagság, hanem annak a szabadsága, hogy bárki reprodukálni és igazolni tudhasson akármit, amit akárki állít, és annak szabadsága, hogy bármilyen következtetésünket kimondhassuk. Ez a hatvanas években a kelet- és a közép-európai társadalmakban egy óriási erkölcsi érték és bátorítás volt: függetlenül attól, hogy milyen korlátozott volt a véleményszabadság más területeken, a tudományban volt lehetőség beszélni, elmondani, amit az ember gondol, lehetett függetlennek lenni. Ez hatalmas vonzerőt adott és ad ma is a tudománynak. Ez a szabadság sohasem volt tökéletes, még a legdemokratikusabb országokban sem. Még ott is a karriered rovására mehet, ha kimondod azt, amiről meg vagy győződve. Úgyszintén állandó erőfeszítést követel mindenkitől az, hogy csupán fenntartsuk a vitális értékeket, amiket már elértünk. De a véleményszabadság foka, ami a tudományban érvényesül, sokkal magasabb, mint az emberi tevékenység más köreiben, és ez a természettudományt minden olyan társadalom felbecsülhetetlen értékű tartóoszlopává teszi, ahol érték a szabadság és az igazság.

A következő nyugtalanító jelenség jól ismerős mindenki előtt, aki vezető szerepet tölt be: A természettudomány vonzereje a fiatalok előtt szemmel láthatóan csökken. Hadd idézzek a Fiatal Kutatók Nemzetközi Fórumának nyilatkozatából. (Budapest, 1999. június 23-24., az UNESCO-ICSU Tudományos Világkonferencia 1999 szatellit konferenciája).

"A színvonal csökkenése a tudományban: Állandó rohanás támogatásokért, a kisebb rész-támogatások adminisztrációja miatt a kutató több idejét fordítja papírmunkára, mint a valós tudományos munkára. Manapság túl nagy a verseny a tudomány néhány területén. A jól ismert mondás, »publikálj vagy halj éhen« kifejezi azt a nyomást, ami nagyszámú, sokszor lényegtelen publikációt eredményez, ahelyett, hogy idő jutna a kérdések alaposabb megfontolásához. Emellett, a tudományos közlemények exponenciálisan növekvő száma olvasó számára nagyon nehézzé teszi a hasznos információ kiszűrését. A cikkek számán alapuló értékelésnek egy további mellékhatása is van: a prioritás-vitáktól való félelem megakadályozza a szabad információáramlást...

Karrierlehetőségek fiatal kutatók számára: A modern piacgazdaságban viszonylag fiatal emberek is magas tisztségekhez juthatnak, viszont a tudomány hierarchikus világában a negyven év alattiak csak ritkán jutnak vezető állásba. Ez veszélyezteti a fiatal kutatók számára a kutatás szabadságának megőrzését. Jobban be kellene vonni a fiatalokat a döntéshozásba és új, kevésbé merev struktúrákat kellene találni. A tudomány mint szakma gyakran nem túl vonzó anyagilag, és nagyon ritkán nyújt megfelelő egzisztenciális biztonságot. Ebből kifolyólag fiatal, tehetséges emberek ritkán maradnak meg a tudományban, ha egy vonzóbb munkát találnak. Az, hogy a tudomány képtelen megtartani a legjobb tehetségeit, szintén egy, a tudomány minőségét befolyásoló, kulcsfontosságú tényező."

Ezzel egybevág a saját személyes tapasztalatom, amire a három és fél évtizedes zarándoklat során tettem szert. Most a tudományra 4 veszély leselkedik: Politizáció, Bürokratizáció, Hollywoodizáció és Informatizáció. Az ezekkel a szavakkal jelzett emberi tevékenységekben vagy teljesen hiányzik az igazság, vagy csak ritkán tűnik fel egy nagyon távoli horizonton, és csak ritkán kell vele számolni. Woody Allen szavaival "Minden OK, ami még elmegy". Sok privát üzletnek látszólag több köze van az igazsághoz és a valósághoz, mint a természettudománynak. A legtöbb költség, amit a tudományra fordítanak; gyakran leginkább egy választási kampány része. Nem számolnak azzal, hogy sikerül-e a lehető legjobban fölhasználni a ritka erőforrásokat, avagy sem. A tudományra fordított kiadások levágása a politikusok egyik elsődleges kedvtelése, mert a tudományos közösség nem képvisel sok szavazatot; vagy mint reakció arra, hogy az állami tudomány-managerek nyilvánvalóan többet törődnek a tervek teljesítésének bürokratikus precizitásával vagy a szemnek tetszetős 256 színű éves jelentésekkel; mint a valódi eredményekkel. Egyes tudománypolitikusok személyes véleményüket tekintik a legfőbb igazságnak, amit gondosan megválasztott bizottságok meg is erősítenek, jól tudván, hogy mik az elvárások velük szemben: A tudósok egy része rákapott arra, hogy reklámtrükköket használjon, kielégítendő a hivatalnokok elvárásait. Az áltudományok mindenféle ellenőrzés nélkül terjednek a médiában. Az információtárolási és keresési kapacitás óriási fejlődése azzal a veszéllyel is jár, hogy a rendszer telítve van kétes minőségű adatokkal, megkerülve a hitelesítést az arra valóban hivatottak részéről.

A legnagyobb kihívás előttünk az, hogy megállítsuk ezt a folyamatot és ismét vonzóvá tegyük a tudományt minden fiatal ember számára. A recept egyszerű: Kezdjük el az igazság keresését a kérdezés, az igazolás és a véleménynyilvánítás csorbítatlan szabadságával. Egyszerű kimondani, de sokszor reménytelennek tűnhet véghezvinni. De nincs más választásunk. Szilárd Leó ismételgette, hogy "a siker nem szükséges ahhoz, hogy erőfeszítéseinkben kitartsunk”, az eredetileg a 14. századból, a vallási tolerancia bajnokától, Orániai Vilmostól származó mondást. A társadalom nem engedheti meg, hogy a tudomány lecsússzon a második sorba. A tudományos kutatást mindig az az örök vágy mozgatta előre, hogy többet értsünk meg a világból. A tudomány egyszersmind a leghatékonyabb módszer arra, hogy jobban élhessünk. Ma nagyobb a tét: Az emberi tevékenység következményei ma nem láthatóak előre és pusztítóak is lehetnek. Létezésünk, fennmaradásunk sokkal több tudást igényel, mint valaha. "Végül is, mi nem a szüleinktől örököltük a világunkat, hanem azt a gyermekeinktől vesszük kölcsön." Ez a tudomány világára ugyanúgy érvényes; mint a környezetünkre.

Ez a megfelelő hely arra, hogy megköszönjem Professor Hälgnak és az Európai Neutronszórási Szövetségnek ezen díj megalapítását: Az igazság keresését, mellőzve a politikát, a bürokráciát, reklámot csak a tudományos közösség mint egész tudja véghez vinni. Professor Hälgnak e nemes kezdeményezése egyike azoknak, melyek a mi szakterületünk tudományos közösségét erősítik az elkövetkező évtizedekben. Megtiszteltetés számomra, hogy itt kifejezzem az egész neutronos közösség háláját, beleértve természetesen a díj mostani és a jövendőbeli kitüntetettjeit.

_______________________________

Előadás az Európai Neutronspektroszkópiai Társaság konferenciáján, Budapesten, 1999. szeptember 3-án, a Hälg-díj átvételekor. Fordította Almássy László, KFKI.