Fizikai Szemle nyitólap |
Tartalomjegyzék |
V. Grecsanyinov
tábornok, Kijev
1999. január 18-án és 19-én a Pavlográdi Mechanikai Üzemben megsemmisítették az első Szsz-24 típusú interkontinentális ballisztikus rakétát, ami azt jelentette, hogy az utolsó szakaszában lépett az ukrán nukleáris örökség felszámolása. Ez kínál okot arra, hogy egészen napjainkig végigkövessük Ukrajna nukleáris leszerelésének útját.
Ukrajna a Szovjetunió tagállamaként jelentős szerepet játszott a szovjet nukleáris rakéta-védőpajzs létrehozásában. Elég csak emlékeztetni arra, hogy 20 felszerelendő katonai stratégiai rakétakomplexumból 13-at a Déli Ukrán Tervező Iroda tervezett meg és a Déli Gépgyár gyártott le. Az ebben a gyárban készült töltetek aránya egyes időszakokban a szárazföldi támaszpontok rakétáin elhelyezett éles töltetek között meghaladta a 60 %-ot. A Szovjetunió széthullása után Ukrajna területén 222 egységnyi stratégiai fegyverhordozó maradt: 176 interkontinentális ballisztikus rakéta és 46 nehéz bombázó a megfelelő nukleáris felszereléssel, mégpedig: körülbelül 2000 nehézbombázók atombombáihoz. Ezen kívül még Ukrajna területén maradt néhány száz egységnyi éles taktikai nukleáris töltet is.
Az új Ukrajna előtt, amely az USA és Oroszország után a harmadik legnagyobb nukleáris arzenált örökölte, felmerült a kérdés, mi legyen ennek a sorsa. E kérdés megoldása lett az állam politikai vezetőinek egyik legfontosabb feladata.
A meghozatalra váró döntést az tette bonyolulttá, hogy ez volt az ukrán vezetés egyik első önálló döntése, amelyet - a korábbiaktól eltérően - nem a szövetségi hatalom diktált, és amely, mint később kiderült, ellentétben állt a Szovjetunió jogutódjaként fellépő, Moszkva álláspontjával. Magára a leszerelés folyamatára, sajnos, nem volt jellemző a megfontoltság és a következetesség. Még ma, 1999-ben is csak azt mondhatjuk, hogy Ukrajna számára kedvezőbb biztonsági feltételeket kellett volna biztosítani. De ami megtörtént, az megtörtént. Kövessük hát az akkori idők eseményeit.
Mint köztudott, Ukrajna már 1991-ben széles körben deklarálta a teljes körű és mielőbbi nukleáris leszerelésre vonatkozó szándékát. Az Ukrán Országgyűlés 1991. október 24-i határozata így fogalmazott:
"... Az Ukrajna által folytatott politika a területén elhelyezett atomfegyverek és támaszpontok teljes felszámolására irányul, mégpedig, szándékai szerint, a legrövidebb határidőn belül... "
Az ukrán elnök 1992. május 7-i levelében az USA elnökét igyekszik meggyőzni, hogy "... Ukrajna biztosítja az összes nukleáris fegyver megsemmisítését, beleértve a területén elhelyezett stratégiai támadó fegyverekét is ... "
Ugyanakkor L. Kucsma miniszterelnök az országgyűlés előtt 1993-ban tartott beszédében síkra szállt amellett, hogy az ukrán haderő leghatékonyabb és legnagyobb teljesítményű részét, a 46 szilárd üzemanyagú, SzSz-24. típusú interkontinentális rakétát (460 éles töltetet) meg kellene hagyni Ukrajnában. Ezt egyetlen érvvel indokolta: a rakéták szavatossági ideje hosszú, ezért nem kellene megsemmisíteni azokat.
Ez a következetlenség és ellentmondásosság egyrészt az atomsorompó-egyezmény ismeretének hiányáról tanúskodott, másrészt a körülmények azt mutatták, hogy az ukrán vezetés - tapasztalatlansága és inkompetenciája folytán - nem tudta felfogni, hogy az atomfegyverek birtoklása az illető ország rangsorolását befolyásoló politikai tényező, amely adott esetben a támadásnak vagy a támadás megelőzésének politikai eszköze lehet.
Az utolsó következtetést megerősíti az a tény is, hogy (1992 első felében néhány hónap leforgása alatt) gyorsított ütemben orosz üzemekbe szállították át az összes taktikai nukleáris töltetet. Ez a fegyverzet a regionális Ukrajna körülményei között éppen a támadás megelőzésének eszköze lehetett volna. A titokban és sebtében végrehajtott rövid külön akció igen furcsa volt és a mai napig megmagyarázhatatlan maradt. Ezt a feltevést erősíti meg az a tény is, hogy a két fél csak 1997-ben kezdett valójában tárgyalni a taktikai nukleáris fegyverekkel kapcsolatos egymás közötti kompenzációról.
Igazi hebehurgyaságnak és felelőtlenségnek tekinthető az 1991-ben teljes harckészültségben és nukleáris felszereléssel Ukrajna területén maradt 46 darab TU-160 és TU-98 típusú nehéz (stratégiai) bombázósorsának meg nem oldása.
Már a legelején, az új Ukrajna politikai és katonai stratégiájának meghatározása során világossá vált, hogy a stratégiai nehézbombázók sem nukleáris, sem hagyományos felszereléssel nem illenek bele az ukrán hadsereg koncepciójába.
"Vevőt" kellett volna keresni, mégpedig Oroszország személyében, ahol vannak ilyen repülőgépek, van megfelelő javító-karbantartó bázis és ahol ennek a fegyvernek az alkalmazása koncepcionálisan elfogadott volt. Az oroszok ezért a fegyverért szép pénzt fizettek (átlagban körülbelül 2 millió dollárt repülőgépenként.) Az ukrán hatalom azonban félt, hogy olcsón elkótyavetyéli a vagyont. Most azután ennek a hanyagságnak isszuk meg a levét, a repülőket prés alá kell küldeni, és már csak színes fémként lehet értékesíteni, "kupaconként" 50 ezer dolláros áron, mivel ezek a repülőgépek többé nem illeszthetők be az orosz harcászati koncepcióba, amely az elmúlt 7 év alatt megváltozott. (Persze azóta gyakorlatilag az összes repülő harcképtelenné vált.) A végeredmény hatalmas anyagi veszteség, ám se felelősök, se bűnösök nincsenek.
1991 végére-1992 elejére visszatérne ki kell emelni a következőket. Ebben az időben Ukrajnában számításokat kezdeményeztek az Ukrajna területén lévő interkontinentális ballisztikus rakéták automatikus indítás-vezérlő rendszerének létrehozására. Ez most már nem titok. De akkor vajmi kevesen tudták, hogy az ukrán fegyveres erők vezérkarának az egyik - katonai vezérlő rendszerekre specializálódott - ukrán tudományos központtal karöltve végzett stratégiai kutatásai témájaként komolyan foglalkoztak az ötlettel, hogy Ukrajna legfelsőbb vezetése számára (szükség esetén saját döntés alapján) biztosítsák az interkontinentális rakéták Moszkvától független indítását. Számunkra a munka során világossá vált; hogy ilyen vezérlő rendszert elvben létre lehet hozni. A kilövés és a rakéta célba érésének teljes ciklusát elemezve azonban kiderült, hogy Ukrajna a rendelkezésére álló eszközökkel nem képes követni és ellenőrizni a rakéta világűrben való repülését; pályájának meghosszabbítását, a becsapódási pont meghatározását stb. Az Ukrajna területén lévő interkontinentális rakéták célpontjai ugyanis 10-11 ezer kilométerre lévő szárazföldi objektumok voltak. A Munkácson és Krím félszigeten működő két rakétaelhárító állomás informatikai szempontból nem tudta biztosítani az interkontinentális ballisztikus rakéták alkalmazását, már csak azért sem, mert épp ellenkező feladatot láttak el: a világűrből érkező támadó rakéták megfigyelését és elhárítását.
Végül is a kutatásokat leállították.
Ezt a szituációt, érthetően nem csak Ukrajnában, hanem az USA-ban és Oroszországban is mérlegelték. Egyre jobban erősödött az Ukrajnára, valamint politikai és katonai vezetőire a nukleáris leszerelés érdekében gyakorolt nyomás. Oroszország arra törekedett, hogy az ő irányítása alatt maradjon az Ukrajna területén lévő nukleáris támaszpont-csoport és Moszkvából irányított egységes rendszert alkosson. Ez a megközelítés nagy előnyöket biztosított Oroszország számára: egyrészt a SALT-1 egyezmény vonatkozásában, amelyet az ukrán rakéták terhére lehetett volna teljesíteni, nem csökkentve a saját területén lévő támaszpontok számát, másrészt a rögzített ukrán komplexumok voltak az első csapás célpontjai, ami csökkentette az ilyen célpontok számát Oroszország területén, harmadrészt, az Ukrajna területén lévő interkontinentális ballisztikus rakétákat nem lehetett oroszországi célpontokra irányítani, csak azoknál távolabbiakra stb. Az orosz vezetés másban látta maga számára a veszélyt, nevezetesen a taktikai nukleáris fegyverekben, amelyek mobilinak voltak, hatótávolságuk néhány száz kilométer volt, valamint a nukleáris szárnyasrakétákkal és bombákkal felszerelt nehézbombázókban. 1999. január elején Ukrajnába látogatott egy magas beosztású civil és katonai szakemberekből álló csoport, amely bizonygatta a jogosságát, sőt követelte, hogy térítésmentesen adjanak át minden nukleáris eszközt Oroszországnak. Csupán egy - katonai műszaki - érvet hoztak fel: az ukrán fél nem képes üzemeltetni és alkalmazni a nukleáris fegyvereket. Az érvelés mögött az a politikai cél bújt meg, hogy Ukrajnát befolyásuk alatt és függőségben tartsák, és ne engedjék az USA-t beavatkozni Ukrajna nukleáris leszerelésének folyamatába.
Az USA elsősorban az ukrán interkontinentális ballisztikus rakétáktól tartott, amelyek egy része amerikai célpontokra volt irányítva. Már 1991. december vége óta az USA kezdeményezésére sorozatos háromoldalú Ukrajna - Oroszország - USA találkozókat tartanak. Ukrajnában, amelyeken Ukrajna nukleáris leszerelésének különböző változatait tárgyalják, és javaslatok hangzanak el arról, hogy az USA finanszírozza a teljes folyamatot, bizonyos kártérítést fizetve Oroszországnak.
Az Egyesült Államok tényleg nagy aggodalommal. viseltetett az instabil és kifürkészhetetlen Ukrajna lépései iránt. A helyzetre jellemző az L. Aspin amerikai és K. Morozov ukrán hadügyminiszter párbeszéde (Washington, 1993. augusztus). A szituáció a következő: a Pentagonban ebéd közben tárgyalják Ukrajna nukleáris leszerelésének és az USA részéről felajánlott kompenzációnak a kérdését. Aspin hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államokban nehéz megmagyarázni az amerikai adófizetőknek, miért szükséges Ukrajnának segíteni, amikor az ukrán interkontinentális ballisztikus rakéták amerikai városokra vannak becélozva. Erre Morozov nem tudott mit mondani. Csak később a kulisszák mögött megvitatva ezt a beszélgetést tanácsoltuk, hogy mondja Aspinnek: "De hiszen az Önök rakétái is Ukrajna ellen vannak irányítva." Nyilvánvaló, hogy az USA és Ukrajna álláspontja között szembeötlő az eltérés, hiszen nem az Egyesült Államok kért segítséget Ukrajnától a nukleáris leszereléshez, hanem fordítva. Ily módon, a nukleáris leszerelésről szóló döntés megbeszélések és viták során érlelődött. Egyre élesebben rajzolódtak ki a probléma megoldásával kapcsolatos ellentmondások. Egyrészt Ukrajna technikai függésben maradt Oroszországtól a stratégiai nukleáris fegyverek alkalmazását illetően, Ukrajna nem volt képes önállóan használni azokat. Másrészt, a nyugat felé való orientáció nem tette lehetővé Ukrajna számára, hogy katonai-politikai szövetségre lépjen Oroszországgal. Viszont csak ilyen feltételek mellett leltetett volna megoldani a stratégiai nukleáris fegyverek Ukrán területről való alkalmazásának kérdését.
Ez a politikai ellentmondás nem befolyásolta volna a taktikai nukleáris fegyverek alkalmazását, mivel Ukrajna erre önállóan képes volt, azonban ezek a fegyverek már nem voltak meg, mert Ukrajnának sikerült megszabadulnia tőlük.
Ami a stratégiai nukleáris fegyvereket illeti, érdekes helyzet alakult ki, amelyet azonban nem lehet kihasználni. Az ok politikai, mivel Ukrajna az orosz (volt szovjet) külpolitikától eltérő külpolitikai vonalat követ.
Ilyen körülmények között Ukrajna nukleáris leszerelését megoldani azt jelenti, hogy feloldják az interkontinentális ballisztikus rakéták alkalmazási lehetősége és az ehhez szükséges politikai feltételek hiánya között feszülő ellentmondást. (Ukrajna tömbön kívüli ország). Ukrajna helyes döntést hoz, amikor meg akar szabadulni a stratégiai nukleáris fegyverektől, és ezzel feloldja a fennálló politikai ellentmondást. Nevezzük meg ezt a lépést: a politikai ellentmondások és az Ukrajna nukleáris leszerelését sürgető okok felszámolása:
E körülmények mellett voltak még más okok is, amelyek befolyásolták a nukleáris leszerelési folyamatot Ukrajnában: az interkontinentális ballisztikus rakéták rossz műszaki állapota, harci készültségi határidejük lejárta, valamint az orosz szakemberek közreműködése nélkül történő üzemeltetés és karbantartás megvalósíthatatlansága.
A folyadék üzemanyagú (SzSz-18 és SzSz-19) típusú interkontinentális ballisztikus rakéták tárolási határideje 1993 és 1997 között fokozatosan lejárt, és ez 130 rakétát érintett. Ezeket üzemen kívül kellett helyezni és meg kellett semmisíteni. De maradt még 46 darab SzSz-24 típusú rakéta (ezekről beszélt L. Kucsma miniszterelnök 1993-ban), amelyek szavatossági ideje 2001 után jár le.
Itt szintén érdekütközésről beszélhetünk. Mi volt Ukrajna számára a nukleáris leszerelés legfőbb indítéka: a műszaki üzemeltetési problémák vagy a független politika megvalósítása iránti igény? Elemezzük a kérdést. Ha Ukrajna megmaradt volna a Szovjetúnió kötelékében vagy katona-politikai szövetségre lépett volna Oroszországgal, és akkor merült volna föl a lejárt határidejű interkontinentális ballisztikus rakéták megsemmisítésének szükségessége, vajon abban az esetben is 176 rakétát semmisítettek volna meg? Világos, hogy nem. A 130 folyadékrakétát megsemmisítették volna, de a 46 szilárd üzemanyagú rakétát egyenként 10 fejjel kétségkívül meghagyták volna csapásmérő (megelőző, ellen- és ellenválasz rakéta) vagy támadáselhárító eszközként. Annál is inkább, mivel a Szovjetunió és USA SALT-1 megállapodása ezek megsemmisítését nem írta elő.
De (ahogy a fentiekből kiderült) Ukrajna más helyzetben volt, ezért döntést kellett hoznia a teljes nukleáris potenciál megsemmisítéséről.
Tehát, az ukrán nukleáris leszerelés legfőbb politikai oka az orosz politikától eltérő önálló ukrán politika volt. E pillanattól kezdve a nukleáris leszerelési folyamat
Ukrajnába eléggé következetesen zajlott. Ezt bizonyos nemzetközi ellenőrzés is segítette. Megtették az alapvető jogi lépéseket, vagyis megtörtént a SALT-1 egyezmény ratifikálása (1993 novemberében), az atomsorompó egyezményhez való csatlakozás (1994 februárjában), és a háromoldalú ukrán-orosz-amerikai elnöki nyilatkozat aláírása (1994 januárjában).
Az utóbbi dokumentum elfogadásával a három fél megállapodott az Ukrajnában lévő nukleáris rakétacsoport megsemmisítésének menetéről (a SALT-1 és az atomsorompó egyezmény követelményeit figyelembe véve), és meghatározták, hogy a folyamatban melyik fél miért felelős és mit kap cserébe.
Ukrajna megsemmisítés céljából Oroszországba szállítja az összes stratégiai nukleáris fegyver-töltetet. Ezért cserébe atomerőművi fűtőelemeket kap, ami biztosítja az ukrán erőművek folyamatos üzemét a jelenlegi időszakban. Ukrajna amerikai technikai és pénzügyi segítséggel megkezdi a 176 interkontinentális ballisztikus rakéta és a hozzájuk tartozó földalatti kilövő berendezések megsemmisítését.
Oroszország az ukrán nukleáris töltetek fogadásáért és megsemmisítéséért 100 millió dollár kártérítést kap az USA-tól.
Az Amerikai Egyesült Államok ezzel eléri azt a politikai-katonai célt, amely felé törekedett: megsemmisül a világ harmadik legnagyobb nukleáris arzenálja, az ukrán arzenál, méghozzá az USA számára jelentéktelen kiadások mellett.
Felteszem magamnak a kérdést: ki a nyertese és ki a vesztese ennek a nevezetes politikai ügyletnek? A nyertes, kétségkívül, az Amerikai Egyesült Államok. A vesztes, szintén kétségkívül Oroszország. Na és Ukrajna?
A fent elmondottakon kívül mire tett szert az épülő új ukrán állam?
Bizton egyetérthetünk azzal, hogy ezek a lépések megerősítették Ukrajna politikai tekintélyét a világban.
Ám azt, amit egy-két évvel ezelőtt magasra értékeltek, a mostani körülmények között az állam elismerése szempontjából fontos belső átalakulásokkal kellene megerősíteni. Sajnos, azonban, ezek még hiányoznak. Az ukrán "image" politikai alkotóeleme folyamatosan devalválódik.
A - külső támadást visszatartó politikai tényező szerepét játszó - nukleáris fegyvereitől megfosztott ukrán államnak fel kellett volna készülnie és létre kellett volna hoznia a nukleáris erővel egyenértéke hagyományos haderőt, amely bizonyos mértékig alkalmas a külső támadás visszatartására. Ez már nagyobb hatásfokú fegyvernemekre alapozódhat: csapásmérő légierőre, rakétaütegekre és légi szállító egységekre, vagyis meglehetősen magas hatásfokú és jól mobilizálható erőkre.
Pozitív momentumnak tekinthető, hogy Ukrajna megtartotta jogát maximálisan 500 km hatótávolságú (kis hatótávolságú rakéták osztályába tartozó) rakéták gyártására és katonai alkalmazására.
Mindent együttvéve a taktikai nukleáris fegyverekkel egyenértékű hagyományos fegyverzet még nem áll rendelkezésre Ukrajnában, és az a baj, hagy nem is értik meg ennek szükségességét. Kétségtelen, hogy a stratégiai nukleáris fegyverekkel egyenértékű külső fenyegető erő Európában nem létezik. Az a körülmény azonban, hogy a hadsereg degradálódik, így az állam külső erő elleni alapvető védelmi eszköze fokozatosan veszít harci készültségéből, nosztalgiát ébreszt elsősorban a taktikai nukleáris fegyverek iránt. Az országgyűlés 1999. májusi ülésein teljesen komolyan tárgyalták Ukrajna nukleáris nagyhatalmi státusza visszaállításának kérdését, ami persze irreális (mivel Ukrajnának hivatalosan sosem volt meg ez a státusza), de a jugoszláviai események kapcsán felvetett politikai aspektus arról tanúskodik, hogy a képviselők megértették: Ukrajna katonailag gyakorlatilag védtelen a külső támadásokkal szemben.
Nem volt túl korai az Ukrajna által felvállalt lépés, és nem váltott-e ki ez a lépés a céljával ellentétes reakciót a világ nukleáris technológiával rendelkező országaiban? Már 1997 után egy évvel (1997-ben szállították el Ukrajnából az utolsó nukleáris tölteteket) két új nukleáris fegyverrel rendelkező állam jelent meg a világ színpadán: India és Pakisztán. Egy sor államban, köztük Oroszországban, keményebbekké váltak a nukleáris fegyverek alkalmazásával kapcsolatos doktrínák.
Összefoglalásul tehát elmondhatjuk:
______________________
Pugwash-konferencián tartott előadás, Moszkva-Obnyinszk, 1999. március. A szöveget a szerző bocsátotta a Fizikai Szemle rendelkezésére. Fordította: Fritz Erzsébet, KFKI.