Fizikai Szemle nyitólap

Tartalomjegyzék

Fizikai Szemle 1997/3. 91.o.

SZILÁRD LEÓ ÉS SZABADALMAI

David Grandy
Brigham Young Egyetem, Hawaii

Amikor Szilárd Leónak a 20. századi tudományra és társadalomra gyakorolt hatását vizsgáljuk, biztosak lehetünk abban, hogy ez vitákra ad alkalmat. Az emberek életkörülményeinek javítása hajtotta, és sohasem volt elégedett saját eredményeivel. Lankadatlan figyelemmel kísérte mások munkáját, ezzel sokszor vonta magára rosszallásukat. Tény, hogy Szilárd tevékenységére oda kellett figyelniük az embereknek. Mit lehet kezdeni egy tudóssal, akinek gondolatai és álmai túlmutatnak munkaköri kötelességein, és aki természetesen mozog döntéshozók: tábornokok, elnökök sztratoszférájában? Először is jól szemügyre kell venni. Mik lehetnek az indítékai? Egocentrikus természet vagy csillogó páncélzatú fehér lovag?

Szilárd az utóbbi jellemzést fogadta el, és magát az emberiség szolgálatában álló "kóbor lovagnak" nevezte, de valakinek a magáról alkotott jó véleménye is csak egy vélemény. Voltak, akik Szilárdot öntörvényűnek és túlbuzgónak látták. Megpróbáljuk Szilárd jellemét és indítékait szabadalmain keresztül vizsgálni. Az 1920-as, 1930-as és 1940-es években sok ötletét és találmányát szabadalmaztatta, nemegyszer kollégái meglepetésére és megdöbbenésére. A II. Világháború alatt a Groves tábornokkal folytatott szüntelen alkudozások során a szabadalmakat ütőkártyaként használta fel. Miért küszködött szabadalmaztatással, különösen amikor mások annyira kritizálták érte, és főleg amikor végül is ezek legnagyobb részéről lemondott az Egyesült Államok javára, ahelyett, hogy megtartotta volna magának. Ehhez kapcsolódva el kell mondani egy történetet, amelyen mint egy ablakon keresztül beletekinthetünk Szilárd személyiségébe.

Legismertebb szabadalma ma már az atombomba-tudomány része. Szilárd, 1933 végén, az utcán járva rádöbbent egy, az életét megváltoztató gondolatra, amiről később így írt: - "Mialatt a lámpa zöldre váltott és én átmentem az utca másik oldalára, hirtelen eszembe jutott, hogy ha találnánk olyan elemet, amely neutronokkal szétverhető és amely egy neutron elnyelése után két neutront bocsát ki, ezt az elemet elég nagy tömegben alkalmazva nukleáris láncreakciót tudnánk fenntartani. "- Ezek a sorok ma óriási hatással vannak ránk, de az 1930-as évek elején kevés embert érdekeltek. Szilárd szerint "nem keltett lelkesedést" a kollégái között, amikor a nukleáris láncreakció lehetőségét kereste, habár Joliot és Curie nem sokkal korábban közölték a hírt, hogy alfa-részecskékkel sikerült mesterséges radioaktivitást előidézniük. A londoni egyetem fizikusa, P. M. S. Blackett is azt mondta Szilárdnak, hogy az angol tudomány nem fogad el "ilyen fantasztikus ötleteket"; a Szovjetuniót viszont nagyon is érdekelné a dolog. Ernest Rutherford még udvariatlanabb volt: Szilárd szerint "kidobták Rutherford irodájából"; amikor a Cavendish Laboratóriumtól egy év szabadságot kért, és ehhez próbálta elnyerni a nagy kísérleti fizikus támogatását.

Teller Ede szerint Rutherford goromba visszautasítása hajtotta Szilárdot a Szabadalmi Hivatalba: "Szilárd felháborodott, és mintegy bosszúként bejegyeztette a szabadalmat (a nukleáris láncreakció koncepciójára)". - Szilárdot ugyanakkor bántotta, hogy egyesek ezeket az ötleteket nem találták komoly megfontolásra érdemesnek, és úgy döntött, hogy nem hozza azokat nyilvánosságra. Amikor ezt az epizódot olvastam, megdöbbentem, mert Szilárd nem olyan ember volt, aki a bosszúnak ezt a burkolt és nem gyakorlatias módját választotta volna.

Szilárd a szabadalmi bejelentés ügyét a maga részéről elővigyázatossági intézkedésnek szánta, amire H. G. Wells olvasása inspirálta. Wells egy 1914-ben megjelent regényében sötét képet rajzol az eljövendő atomkorról. Szilárd a potenciális romboló hatás miatt tett ilyen lépéseket azért, hogy a társadalmat megvédje elgondolásainak esetleges káros következményeitől. Véleménye szerint ennek leghatásosabb módja, ha ötleteire szabadalmat jelent be, majd átadja a kormánynak megőrzés céljára. Ezzel - más tudósokkal ellentétben - publikálás nélkül is biztosítani tudja maga részére a prioritást.

Berlinben, mielőtt a fizikával foglalkozott, mérnöki tanulmányokat folytatott, ezzel magyarázható, hogy sok - főleg a Cavendishben dolgozó - kollégája előtt járt egy lépéssel. A Cavendishben eltöltött éveiről C. P. Snow úgy emlékszik vissza, hogy kollégáival együtt ő is azt tartotta, hogy "alkalmazott tudománnyal csak másodrendű elmék foglalkoznak". Különösen Rutherford rajongott az olyan tiszta tudományért, amelynek nincs kapcsolata sem kereskedelmi érdekekkel, sem pénzügyi lehetőségekkel. "Arra voltunk büszkék - írja Snow -, hogy az általunk űzött tudománynak semmilyen körülmények között nem lehet gyakorlati haszna." - Szilárd hitt abban, hogy a fizikából olyan új technikai módszerek fognak születni, amelyek forradalmasítják majd a társadalmat, így hát nem sok esélye volt ott a beilleszkedésre - szabadalmai irritálták kollégáit, akik szerint vétett az ellen a tudományetikai felfogás ellen, hogy a tudománynak nyílt fórumokon van a helye. Polányi Mihály 1934-ben ezt írta a Cavendish Laboratóriumból Szilárdnak: - "F. G. Donnan szólt nekem, hogy ellenzi a te szabadalmi bejelentéseidet. "

Egy másik levél Maurice Goldhabertól jött, aki Cavendish-beli kollégáit próbálta meggyőzni Szilárd felfogásának helyességéről: "Valaki elküldte a laboratóriumba neutronszabadalmad egy példányát. Teázás közben beszélgettünk róla, természetesen félreértették szándékaidat, szerintük tudománytalan, és csak anyagi érdekeltség motivál. Azzal védtelek meg, hogy elmondtam azt a véleményedet, hogy a tudomány számára hasznos, és a társadalom számára sem káros, ha az eredményeket közvetlenül technikai célokra hasznosítják, "- Szilárd sok szabadalma vonatkozott az atomenergia jövőjére. Az 1930-as évek nagyobbik részében olyan elemeket keresett, amelyek alkalmasak nukleáris láncreakció megindítására, de a kiválasztott elemek között nem jutott eszébe az urán. A könnyebb elemek érdekelték, mint a berillium és az indium, végigböngészte a periódusos rendszert, de az akkori szemléletnek megfelelően azt gondolta, hogy a természetes radioaktív elemeknek neutronbesugárzás után nagyobb lesz az atomsúlya. A láncreakcióhoz felhasználható elemek keresése végül is kudarccal végződött, és Szilárd ezt 1933-ban be is ismerte. Ugyanezen év decemberében azonban újraéledtek a reményei, amikor - az egész fizikustársadalom mély megdöbbenésére Otto Hahn, Lise Meitner, Fritz Strassmann és Otto Frisch bejelentette, hogy neutronnal besugározva az uránnak nem a tömege nőtt meg, hanem elhasadt. Az eseményeknek ilyen hirtelen fordulata leginkább Szilárdot villanyozta fel, mert úgy érezte, hogy új lehetőségek nyílnak meg előtte, de ugyanakkor a sötét kilátások is aggasztották.

Ebben az időben Szilárd Amerikában élt - állás nélkül, és igyekezett laboratóriumot és anyagi segítséget találni kutatásai folytatásához. Két hónap múlva alkalmazta őt Walter Zinn a Columbia Egyetemen, és az ott végzett kísérletekből kiderült, hogy a maghasadás neutrontermelő folyamat. Ezután kezdett el Fermivel dolgozni. Együtt fejlesztettek ki egy urán-grafit rendszert, amelyben önfenntartó láncreakció alakul ki. Szilárdot mindig aggasztotta a lehetőség, hogy ha az atomenergia kereskedelmi forgalomba kerül, akkor visszaélhetnek vele, ezért Fermivel végzett munkájuk sok részeredményét szabadalmaztatta. A szabadalom Szilárd részéről csak a tudományos információk védelmének és ellenőrzésének módszere volt. Jóval azelőtt, hogy biztonsági intézkedések tömkelegével beindult a Manhattan-program, Szilárd igyekezett rávenni a fizikusokat, hogy gyakoroljanak öncenzúrát tudományos eredményeik közlésével kapcsolatban. A legtöbb esetben ez a publikáció elhalasztását jelentette. Az 1940-es évek elején pedig Szilárd, burkolt formában az USA kormányának támogatását kérte ahhoz, hogy másokat rávegyen, ne éljenek a lehetőséggel, hogy kutatásaikról tudományos folyóiratokban számoljanak be.

Az információvédelem nehezebb ügy volt, és Szilárd élt ennek előnyeivel, habár néha a dolog visszafelé sült el: vitákat kavart - de ez alapvetően hozzátartozott Szilárd személyiségéhez. Például 1940 tavaszán elküldött egy cikket a Physical Review-nak, amelyben kifejti a véleményét, hogy urán-grafit rendszerben láncreakció tartható fenn. Kínos helyzetbe hozta azonban a kiadót a kísérő levéllel, amelyben közölte, hogy a kormány kívánságára halasszák el a közzétételt. Kérdéses, hogy létezett-e abban az időben olyan kormányhivatal, amelyet ez a probléma komolyan érdekelt, habár néhányan már tudtak a létezéséről. Időközben azonban Szilárd rávette Einsteint, hogy bizalmasán, Alexander Sachson keresztül levelet küldjön Roosevelt elnöknek. A levélben leírja a legújabb németországi fejleményeket, és azt, hogy a náci kormány átvette a maghasadási kutatások közvetlen irányítását, fokozza erőfeszítéseit, és áttörést akar elérni ezen a területen. Einstein kitért Szilárdnak a Physical Review-nak beküldött cikkére, felhívta a figyelmet arra, hogy a cikk közlése fenyegetést jelent a nemzetbiztonságra; javasolta a kormánynak, hogy tekintse az ügyet az "uránra vonatkozó ...általános politika" részének. Ilyen politika természetesen nem létezett, de az üzenet egyértelmű volt.

Kevéssel ezután Szilárd levelet kapott Louis Turnertől, a Princeton Egyetem fizikusától. Turner arról informálta Szilárdot, hogy szerinte maghasadás várható az akkoriban feltételezett transzurán elem, a plutónium esetében is. Az iránt tudakozódott, hogy mik lehetnek ennek elvi alapjai, és mi az, amit ezzel kapcsolatban titokban kell tartani. Válaszában Szilárd kijelentette, hogy őt már "kérték arra, hogy halassza el publikációját" - a röviddel azelőtt a Physical Review számára leadott cikknek. Ezután azt is kijelentette, hogy "tudomásom szerint alig lehet kétséges, hogy az Ön publikációját az én cikkeméhez hasonlóan határozatlan ideig el fogják halasztatni". Ez a megállapítás tükrözi az egész levél alaphangját. Szilárd úgy ír, mintha ő csak érdekelt fél lenne, akit érint a "hatóságok" beavatkozása, amelyek eldöntik, hogy mit kell cenzúrázni - ezt mutatja a homályos kijelentés (tudomásom szerint). Valójában egész erejével maga dolgozott a cenzúra megvalósításán, mintha ezzel hivatalosan megbízott személy lenne.

Válaszában Turner bebizonyította éleslátását, megtalálta Szilárd érvelésének gyenge pontját, és mesterségesen elbonyolított okfejtéssel szemben kifejtette, hogy a valóságban nem létezik cenzúraprogram, és ilyenre nincs is kilátás. "Hogy cikkemet közlik-e vagy nem, - írta Turner - az valószínűleg, nem függ attól, hogy mi megállapodtunk-e, vagy hogy azt elküldtem-e Önnek. Kell valamilyen általános szabálynak lenni, amely ezekre most vonatkozik, és nem hetek múlva vagy még később."

Az epizód azért tanulságos, mert beleillik abba az általános képbe, amely Szilárdnak a szabadalmakkal kapcsolatos rafinériáit jellemezte. A háború előrehaladtával Szilárd igyekezett minél fontosabb szerephez jutni, még mielőtt az USA kormánya elkötelezte volna magát az atombomba mellett. Törekvéseinek nagy részét az általa bejelentett szabadalmakba burkolta, illetve azokba, amelyeket utólag szabadalmaztatott még állami alkalmaztatása előtt. Elvileg nem ellenezte, hogy a szabadalmakat átadja a kormánynak, ha viszonzásképpen hivatalos hatáskörhöz juthat, így a szabadalmakat ugródeszkának használta ahhoz, hogy a dolgokat a saját ízlése szerint befolyásolja. 1943 elején arról értesítette a Manhattan-terv vezetőjét, Arthur Comptont, hogy egy listát állított össze a maghasadási energiával kapcsolatos találmányairól, és szeretné azokat is szabadalmaztatni, amelyekkel eddig még nem tette. A kormány már unszolja - mondta Szilárd - hogy amikor összeállítja ezt a listát, jobb lenne, ha "nem lenne a Chicagói Egyetem bérlistáján, mert különben bizonyos jogi bonyodalmak következnének be".

Adminisztratív szempontból ennek semmi értelme nem volt, különösen mivel Szilárd ugyanakkor azt is kijelentette, hogy nem kívánja "megszakítani vagy lassítani" a laboratóriumban végzett munkáját. Így viszont tág lehetőség nyílt számára a manőverezéshez. A bérlista, legalább is elméletben, fékezte Szilárd tevékenységét, most szabadabb lehetőség nyílt az önálló akciókhoz, ami viszont gyakran összeütközésbe hozta Comptonnal és Groves tábornokkal. - "Ahányszor azt gondoljuk, hogy kézben tartjuk a szabadalmak ügyét - írta Groves Comptonnak - Mr. Szilárd hirtelen, figyelmeztetés nélkül megváltoztat mindent, és kezdhetjük a dolgokat előlről." Védekezésül Szilárd utalt bizonyos jogi bonyodalmakra, amelyek szerinte lassítanák az ügymenetet. Ez valós akadály volt, de beleillett Szilárd ködösítési politikájába, amelynek hátterében a Manhattan-program iránt érzett morális és tudományos bizalmatlansága volt. 1942-ben közölte Comptonnal, hogy "meglehetősen vegyesek az érzelmei" az atombombával kapcsolatban, és ambivalenciáját Groves szervezési ténykedésének rovására élte ki.

Az egész háború folyamán változó intenzitással folyt a szabványokkal kapcsolatos huzavona, és csak 1946-ban oldódott meg véglegesen. 1943 végén bizonyos haladás mutatkozott. Groves legfőbb célkitűzése volt, hogy hivatalosan ellenőrzése alá vonhassa a Szilárd és Fermi által 1942-ben sikeresen kipróbált urán-grafit láncreakciós reaktort. Kezdetben Szilárd nem kért erre szabadalmat, habár bizonyos korábbi szerződések kötelezték volna rá. Röviddel a reaktor kipróbálása után, amikor levétette magát az egyetem bérlistájáról, Szilárd úgy látta, hogy már nem kötelezi őt a szerződés. Ez a húzása azonban csak elodázta az elkerülhetetlent, mivel nem sokkal később Compton átnyújtott neki egy gondosan fogalmazott ultimátumot, amelyben felszólítják, hogy írassa át a szabadalmakat a kormány nevére, vagy mondjon le a tervben való részvételről. Szilárd - a legrosszabbtól tartva - úgy döntött, hogy nem lehet az ultimátumot nem tudomásul venni.

Az ügyek egyfajta lezárása volt, amikor 1943 decemberében Groves tábornok és két másik tiszt Szilárddal leült tárgyalni. Némi kezdeti vita után, amelynek folyamán Groves az erőszaknak a látszatát is igyekezett elkerülni azzal kapcsolatban, hogy mi lenne, ha Szilárd nem íratná át a szabadalmait, Szilárd belegyezését adta. Az az igazság, hogy Szilárdnak csak a kiszámíthatatlansága volt kiszámítható. Mivel nem jutott semmire azzal, hogy találmányainak értékét 750 000 $-ra becsülte, visszautasította a kormány 25 000 $-os ajánlatát, és csak a saját számításainak megfelelő kisebb összeget fogadta el. Részletes kimutatást nyújtott be az adott találmánnyal kapcsolatos személyes kiadásairól - szerepeltek például megélhetési költségei, mialatt a Columbia Egyetemen fizetés nélkül dolgozott és a kormánytól 15 417,60 $-t kért kártérítésül.

Miért folyamodott Szilárd ilyen nem hagyományos elintézéshez? Ha ezt önfejűségnek és szeszélyességnek tulajdonítjuk, akkor ugyanezt a kérdést fogalmaztuk meg, csak másképpen. A 10 000 $ visszautasítása fényt vet Szilárd alapvető erkölcsi komolyságára. A kétértelműség és mellébeszélés iránti hajlama csak másodlagos következménye volt annak, hogy mélyen meg volt győződve: a tét nagyobb, mint saját hatáskörének kiterjesztése. Munkás életének nagyobb részében Szilárd szerény anyagi keretek között élt, de egyéni sorsát nem érezte nyomasztónak. A pénz fontos volt számára, de nem önmagáért. Inkább az ideákban és ideálokban dúskált. Amikor a szabadalmai és a Manhattan-program között kellett választania, akkor találmányainak nem a pénzértékét nézte. Az ügy lebonyolításában erkölcsi és nem racionális elvek vezérelték.

Korábban Szilárd azt mondta Comptonnak, hogy szeretné "elkerülni a szabadalmakat, mert biztos akar lenni abban, hogy viszonyát az atombombához ne tisztán pénzügyi megfontolások határozzák meg". Első hallásra ez a kijelentés nagyon ellentétben áll Szilárdnak hosszú ideig folytatott gyakorlatával, azzal, hogy szabadalmaztatja elgondolásait. Ha azonban jobban meggondoljuk, Szilárdot mindig éppen azért érdekelték a szabadalmak, mert ezek közelebb vitték ahhoz, ami igazán érdekelte, hogy tudniillik prioritást biztosítson magának annak érdekében, hogy ellenőrzést gyakorolhasson egy potenciálisan romboló technika felett. Ha a szabadalmak terén anyagi érdekek motiválták volna, akkor presztizsveszteség nélkül elfogadhatta volna a hadsereg által felkínált 25000 $-t, ehelyett csak költségeit téríttette meg. Éreztetvén, hogy megőrizte személyi integritását, megmaradt pozitív deviánsnak.

A szabványok ügyét később bizonyos nem tisztázott körülmények között újból felélesztették, Szilárd azonban most is megmaradt akadékoskodó magatartásánál. Az igazat megmondva, ő mentes volt azoktól az anyagi korlátoktól, amelyek másokat visszavonulásra késztetnek. Groves tábornok kijelentette, hogy Szilárd azért áll így hozzá a prioritás kérdéséhez, mert gyerekkorában nem játszott baseballt: ha megtanulta volna saját érdekeit a csapatérdekeknek alárendelni, akkor felnőtt korában jobb csapatjátékos vált volna belőle. Szilárd iskolás korában valóban futballozott, de mint maga mondja, "ott csak egyfajta kedvenc voltam. [Osztálytársaim] korán felfedezték, hogy objektíven nem vagyok nagy nyereség a csapat számára." Nem alkothatunk könnyen ítéletet Szilárd közreműködéséről a Manhattan-programban, de biztosak lehetünk abban, hogy jelentős volt. Kedvenc biztosan nem volt. Hogy nem kívánt a csapatba beilleszkedni, abból a meggyőződéséből eredt, hogy a tudomány nem hasonlítható sem a baseballhoz, sem a futballhoz; ez olyan játék, amelyet komolyan kell venni.