Fizikai Szemle nyitólap

Tartalomjegyzék

Fizikai Szemle 1995/9. 318.o.

VÉGÜLIS SZERENCSÉS EMBERNEK ÉRZEM MAGAM...
- Harsányi János beszél életéről

1925-ben születtem Budapesten. Édesapám gyógyszerész volt, volt. egy patikája. A fasori Evangélikus Gimnáziumba íratott be. Érdekeltek a klasszikus tárgyak meg a matematika. Első matematikatanárom Faluba volt, kicsit bolondos ember, le is mondott tanári állásáról, mert buddhista lett. Őt Csernák követte helyettes tanárként. Csernák tanár úr inspirált leginkább. A III. gimnáziumban (7. osztály) szorgalmi feladatokat adott, amiket lelkesen megoldott legalább az osztály fele, mert nagyon érdekesek voltak. Lelkesedésem látva megkérdezte, miért nem oldom meg és küldöm be a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok feladatait. Ezt meg is tettem. Közben magamtól kitaláltam, hogyan lehet a hatványozást negatív kitevőkre általánosítani, vagy mit lehet mondani egy negatív szám faktoriálisáról. Csernák tanár urat azonban nem véglegesítették, így a felső osztályokban matematikát és fizikát Renner János tanított, aki jó fizikus is volt, Eötvös Loránd tanítványa. Renner részt vett Eötvös gravitációs méréseiben, de Indiában valami trópusi betegséget szedett össze. Kigyógyult belőle, de végig meglátszott az arcán. Végülis megnyertem az Országos Középiskolai Matematikai Versenyt.

Érettségi után matematikus meg filozófus akartam lenni. Bementem Fejér Lipi előadásaira. Komplex függvényekről beszélt, amit nem nagyon fogtam föl, így elment a bátorságom. A tiszta matematikusok nem mindig mondják meg, miért fejlesztették ki a matematikának ezt vagy azt a fejezetét, miért találták ki valamelyik tételt. De azért későbbi életemben a tiszta matematika is megfogott, az 1970-es években sok matematikai cikket írtam. Pesten azonban édesapám kedvéért gyógyszerészgyakornoknak iratkoztam be. Egyetlen gyereke voltam, rám kívánta hagyni a patikáját. A háború alatt katonai halasztást is kaptam, ami jól jött, míg a németek be nem jöttek.

1944 májusában behívtak munkaszolgálatra, pestkörnyéki gyárakba kellett árut vinnünk. Október 15-én Szálasiék átvették a hatalmat, de minket egy ideig, a vatikáni védlevél megóvott. Nemsokára azonban kivittek a pályaudvarra deportálásra. Láttam, hogy itt a döntés utolsó pillanata. Nagyon sajnáltam otthagyni hátizsákom és szép pulóverem. A végén mégis otthagytam. Elég jó télikabát volt rajtam, az Északi Teherpályaudvaron sok civil is sétált. Így levettem a sárga karszalagom, elvegyültem az emberek közt és szépen kisétáltam a pályaudvarról. A Mária-utcai jezsuita rendház (most Rajk László Kollégium) főnöke adott menedéket. Többször volt nyilas razzia, de a házkutatás során nem találtak meg a nyilasok, pedig nem lett volna nehéz megtalálni engem. Azt hiszem, megvesztegették őket. 1945. január 17-én érkeztek meg az oroszok, akkor lettem újra szabad.

Segítettem édesapámnak romos patikánk helyreállításában, és beiratkoztam az egyetemre gyógyszerésznek. Így hallgattam Rybárt is. Utána azonban csakhamar átiratkoztam a Bölcsészkarra, és 1947-ben már ledoktoráltam. Disszertációmat az Atheneum folyóirat is közölte, ez volt a címe: “A filozófiai tévedések logikai szerkezete". Arról szólt, hogy a matematikában összetett szillogizmusok vannak, de a bizonyításokat bárki szabatosan ellenőrizheti. A filozófiában nagyon egyszerű alapföltevésekből indulnak ki, sokkal egyszerűbb a bizonyítás is, mégis a filozófusok sokféle következtetésre jutnak belőlük. Mi lehet az oka? Azt fejtegettem, hogy a hibát az egyszerű alapföltevések meg nem engedett általánosításakor (olykor indokolatlan beszűkítésekor) követik el. Elég triviális konklúzió volt, de Kornisnak elég. Kornishoz és környezetéhez képest még mindig jó volt.

Doktorátus után Szalai Sándor mellé kerültem a szociológiai tanszékre tanársegédnek. Szalai értelmes ember volt, szeretett idézgetni is. De soha nem volt türelme végigolvasni egy könyvet, ezért idézetei mindig a könyvek első 20 oldaláról származtak.

Ekkor már újra élesedett a politikai helyzet Magyarországon. Azért nem mentem nyugatra, mert a patika az én nevemen volt. Amikor 1950-ben meghallottam, hogy heteken belül úgyis minden patikát államosítanak, akkor határoztam el a távozást. Ha nem így döntöttem volna, talán most vidéki patikus lennék valahol. Kitapasztaltam a nyilasokat és kommunistákat, nem volt mindig kellemes, mégis alapvetően szerencsésnek érzem magam.

Kimenni csak illegálisan lehetett. Meg kellett fizetni, aki a határon átvezetett. Az fölvette a pénzt, azután esetleg átadta áldozatát a rendőrségnek. Feleségem apja tagja volt egy szabadkőműves páholynak. Ide főleg zsidókat vettek föl, de fölvettek egy vidéki bádogost is, mert a nyilas időkben zsidókat bújtatott. Vállalta, hogy ingyen átvisz Ausztriába. A baj az volt, hogy az ő falujában egy embercsempészt épp elkapott a rendőrség, ezért nem érezte elég biztonságosnak, hogy ott menjünk át a határon: veszélyes lett volna. Úgy döntött, hogy a szomszéd falunál visz át, mert gyerekkorából emlékezett arra a vidékre is. A Fertő-tó mocsárvidéke volt az, áprilisban még mindent víz borított. Előre megmondta, hogy gumicsizmában jöjjek. De a csizma mindig a sárba ragadt, utólag kézzel kellett kiráncigálni. Végülis eltévedtünk. Egy éjszaka helyett három éjszakán át bolyongtunk a lápban. Nagyon fárasztó volt. Egy napra szánt élelmünk hamar elfogyott. Lápvizet ittunk, ami tele volt bogarakkal.

Végül átértünk osztrák területre. Az országút egy töltésen vezetett. Fölmásztunk a töltésre, akkor vettük észre, hogy épp egy őrtorony van a hátunk mögött. De üres volt. Osztrák parasztokhoz mentünk, ők mesélték, hogy az aknákon minden éjjel felrobbannak emberek. Mint már mondtam, végülis szerencsés embernek érzem magam.

Menekülttáborból Ausztráliába kerültem Sidney-be gyári munkásnak. Elég gyenge a kézügyességem, ezért egyik helyen sem tűrtek meg sokáig. De végülis Kaliforniába kerültem, a Stanford egyetemre. Elkezdhettem saját kutatásaimat. Kiváló közgazdászokat ismertem meg. Ők is megismertek engem. Ez is kellett a Nobel-díjhoz: ismertség és ismeretség, szakmai kapcsolatok. Ha Magyarországon lettem volna közgazdász, nem biztos, hogy megkaptam volna a Nobel-díjat, mert abban személyes kapcsolatoknak is van szerepe. Az is számít, ki hol dolgozik. Mint mondtam, szerencsés ember vagyok.

A Nobel-díjat a játékelmélet továbbfejlesztéséért kaptam. A játékelméletet Neumann János alapozta meg. Én 1964 februárjában kerültem a Kaliforniai Egyetemre Berkeley-be. Akkor Johnson volt az elnök, a kubai válság után; akkor készültek arra, hogy tárgyalni kezdjenek az oroszokkal, Brezsnyevvel az esetleges nukleáris leszerelésről. Oscar Morgensternnek, aki Neumannal könyvet írt a játékelmélet közgazdasági alkalmazásairól, volt egy MATEMATIKA nevű vállalata. Morgenstern nem volt különösen tehetséges, de jó üzletember volt. A kormánytól kapott különféle megbízásokat. Egyszer például a földközi-tengeri amerikai flottát kellett ellenőriznie, fogalmam nincs, milyen szempontból. Morgenstern vállalata fiatal matematikusokat kért föl, hogy folytassák tovább a játékelméleti kutatásokat, későbbi tanácsadás érdekében.

Pár héttel azután, hogy Berkeley-be kerültem, odajött Harald Kuhn is, aki Princetonban Neumann tanítványa volt, és már voltak játékelméleti publikációi. Ő bíztatott erre a témára. Minden évben háromszor Washingtonba mentünk, ott előadásokat tartottunk munkánk eredményeiről a kormány szakértőinek. Ott merült föl az a probléma, hogy a vetélkedő játékosok általában nincsenek a teljes információ birtokában, nem ismerik az ellenfél kártyáit (bombáit, rakétáit) és szándékait, így kell tárgyalniok. Ezt a problémát sikerült visszavezetnem a jólinformált játékosok Neumann által kidolgozott elméletére. Tavaly ebből lett a Nobel-díj.

Lehet, hogy elméletemnek komoly hasznát vették a leszerelési tárgyalásokon, de nem vagyok biztos benne. Most azonban komolyan alkalmazza az állam is versenytárgyalásokon (amikor például mobil telefonok frekvenciasávjaira licitálnak) vagy a GATT ülésein. Az életben csak kevés játszma elégíti ki a tökéletes informáltság föltételeit. Elméletem nagyon megnövelte a játékelmélet gyakorlati használhatóságát.

Neumann Jánost nagyon érdekelte a tiszta matematika is, de sok területen alkalmazta is a matematikát. Jól ismertem Pólyát és Szegőt Stanfordban, meg Kemény Jánost a Dartmouth Kollégiumban. Kemény meg is hívott egyetemére, hogy tartsak előadást. Akkor őt, az alkalmazott matematikust az érdekelte, milyen különleges helyzetekben fordul elő, hogy egy tétel igaz vagy hamis voltát nem lehet bizonyítani, mert az axiomatika nem működik.

Magam matematikát nem tanítottam rendszeresen. Játékelméleti kollégiumom volt, de a Kaliforniai Egyetemen minden évben négy kollégiumot kell tartani, így tartottam középfokú közgazdasági kollégiumokat is, noha azon a téren nem végeztem kutatást. Nem is volt sok hallgatóm. Matematikát egy ideig csak közgazdászoknak tanítottam. Most éppen az utilitárius etika foglalkoztat. Ha megritkulnak a Nobel-díjjal kapcsolatos lekötöttségek, ezt szeretném folytatni.

Érdekes több dologgal foglalkozni; ez izgalmasabbá teszi az életet, és saját kutatási területünkön is hasznunkra lehet. Rengeteg könyvet olvasok, népszerűsítő folyóiratokat is (Scientific American, Science News, Discovery). Spekulálni szoktam a kvantummechanikáról is.

A magyarok általában nem tisztelik az egyes tudományok határait. Neumann János végleg nem tisztelte, Szilárd Leó sem. (Szilárd Leó nem kapott Nobel-díjat, noha megérdemelte volna. Igaz, Szilárd soha nem dolgozta ki teljesen ötleteit, pedig nagyon jó ötletei voltak). Gábor Dénes Nobel-díjat kapott, de ő is sok tudományba belevágott.

Az angol iskolai képzés nagyon egyoldalú. Ismerek nagyon jó közgazdászokat, de meglepett, amikor kiderült róluk, hogy fogalmuk nincs, mit csinál a vese vagy a máj. Az amerikai orvosok is nagyon jók, de semmi mást nem olvasnak, mint orvosi szakkönyveket. Egyszer két évig Németországban dolgoztam, fiamnak ott kellett iskolába járnia. Nagyon féltettem, mert azt hittem, hátrányban lesz a német diákokkal szemben, akik Goethét és Schillert olvasnak. Hát semmi ilyen hátránya nem volt. Pedig úgy tudom, hogy régebben a német oktatás nagyon alapos volt.

A magyar iskola nagyon jó volt, remélem, most is jó. Amikor én jártam iskolába, mindenkinek kellett latint, matematikát, fizikát tanulnia. A latin nyelvtan is jó bevezető az idegen nyelvekhez. (Magam az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen harmadik lettem görögből.) Budapesten volt egy speciális intellektuális tradíció, a kávéházi kultúra. Ennek volt a terméke Karinthy Frigyes is, akit sok minden érdekelt, sok mindenben volt tájékozott. Ha az ember egy magyar mérnökkel vagy orvossal beszél, nem meglepő a zenei vagy filozófiai érdeklődés. Akár Schopenhauert is olvasott (a Nyugat hanyatlásáról). Amerikában az ilyen nem fordul elő.

Az általános műveltség Magyarországon sokkal magasabb. Abban is szerencsém volt, hogy pesti gimnáziumba jártam.

<>

A szintén hazalátogatott Oláh György nyilatkozta: A Piarista Gimnáziumban Öveges József tanított nekünk fizikát. Őreá mindig a legnagyobb szeretettel emlékezem. Őszintén szólva arra nem emlékezem, hogy ki tanított kémiát, de Öveges tanár úr nagyon mély benyomást tett rám nem csak azzal, ahogy fizikát tanított, de emberségével is. Abban az időben az ilyen fiatal gyerekeket a tanárok még nem vették teljesen emberszámba. Ő azonban olyan emberi kapcsolatot tudott teremteni diákjaival, ami egyedülálló volt. Nagyon hálás vagyok neki.

(M.Gy.)