"AMERISZTROJKA" ÉS A TERMÉSZETTUDOMÁNYOS OKTATÁS

Vezérszónokok, alapítványozók követelik a változást, de a természettudományos oktatással foglalkozó konferenciákon is közhelyszerűen hangoztatják a “rendszerreform", “rendszerváltoztatás" jelszavát. A rendszer szó használatával utalunk arra, hogy a meglévő rendszert alapjaiban, teljes egészében, de kölcsönös támogatással akarjuk megváltoztatni. Ha viszont őszinték akarunk lenni, akkor ma, a csábító és hangzatos politikai jelszavak korában, a gyakran elhangzó frázisokkal szemben mindannyiunkban kifejlődött egy egészséges cinizmus. Vajon a rendszerreform lehet-e más mint az idei soron következő jelszó?

Megvan a lehetőség a természettudományos oktatás rendszerének reformjára. Annyit kell “csupán" tennünk, hogy a társadalom legkülönfélébb rétegeit mozgósítjuk egy távlati, alaposan átgondolt programhoz, amely a jelenlegi természettudományos oktatási rendszer minden aspektusára kiterjed. Ez így persze logikusnak tűnik, de eddig miért nem kezdtünk hozzá?

Úgy látszik nem ezt az utat akartuk járni, és amit most próbálunk csinálni; annak nincsenek előzményei, legalábbis Amerikában. A természettudományos oktatást ugyanolyan módon kezeljük, mint a többi problémánkat. Addig várunk, amíg a válság mérete államunk hajóját elsüllyedéssel fogja fenyegetni.

Ilyenkor persze a kezünk ügyébe eső, vagy politikailag népszerű gyorsan ható csodaszerhez nyúlunk; rövidtávú megoldásokat keresünk, amelyekkel a hajót még egy darabig a felszínen tarthatjuk, és amelyek megfelelőek arra, hogy a túlsó partot elérjük. Így toldozgatjuk az egészségügyi ellátás rendszerét, a bank- vagy energiarendszert, vagy bármilyen, az újságok címoldalára kívánkozó nagy gondjainkat.

Milyen szép lenne, ha a reformokra volna egy sikeres “made in America" modellünk, amit csak alkalmazni kellene a természettudományos oktatás jelenlegi helyzetére. Miért nincsenek jó modelljeink a rendszerek megváltoztatására? Talán igaz az a nagyon egyszerű pszichológiai magyarázat, hogy gyűlöljük a változásokat! Annak ellenére, hogy a növekedés érdekében azokat elkerülhetetlennek tartjuk - és ha már bekövetkeztek, örülünk is nekik mégis, gyűlöljük a változásokat.

Közülünk sokan - különösen azok, akik jövedelmező vagy hatalommal járó állásokban vannak - hasznot húzunk a fennálló helyzetből. Kapjuk a fizetést, a mellékes jövedelmeket, biztosított a pozíciónk, el vagyunk látva segédszemélyzettel, lélektanilag ösztönöz a jutalmazási rendszer, sokat utazhatunk és általában hozzászoktunk a kényelemhez. Nekünk, a középső és felső irányításban résztvevőknek hatáskörünk lenne változtatásokat véghez vinni, ehelyett inkább arra gondolunk, hogy ezekkel a változásokkal előnyöket és hatalmat veszíthetünk.

Egészen egyszerű okokból még azok is ellenállnak a változtatásoknak, akik szenvednek a fennálló rendszertől. Tudhatják-e előre, hogy nem pottyannak-e a tűzbe a pecsenyés serpenyőből? Miért törjék magukat a pozitív változások érdekében, amikor olyan sokszor csalódtak reményeikben?

A kilátások valóban aggasztóak. A természettudományos oktatók helyzetüket egy hasonlattal szokták jellemezni: olyan ez, mint mikor valaki az Antarktisz felett akarná átszerelni a Boeing 747-est, amelyen repül. A helyzet mindenkit szorít. Milyen kellemes is volna átalakítás közben az oktatást egy-két évig szüneteltetni - de hát ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak.

Leírható-e nagy vonalakban a megreformált természettudományos oktatás? Sajnos ezt nehéz megtenni. Nagyon hasonlít a helyzetünk egy íróéhoz, szobrászéhoz vagy festőéhez, aki pályája legnagyobb, legambiciózusabb művéhez fogott hozzá. Látjuk az irányt, a célkitűzéseket, néhány olyan eszközt is ismerünk, amellyel dolgozhatunk, a végeredményből is sejtünk valamit. Korábbi tapasztalataink azonban megtanítottak arra, hogy munka közben a terv menetének iránya meglepő módon megváltozhat. A vállalkozásunk terve maradjon inkább cseppfolyós, semmint, hogy merev előfeltevésekkel akadályozzuk meg a helyes irányban történő haladást.

Szem előtt tartva az óvatosságot, vállalkozásunk néhány részletével mégis tisztában lehetünk. Korábbi cikkekben említettem, hogy tudatában vagyunk annak, hogy átfogó tervről van szó, olyanról, amely a jelenlegi rendszer minden részletét integrált módon veszi figyelembe. Megtanultuk már, hogy kerülni kell a leegyszerűsítést, hogy a “válasz" nem azt jelenti, hogy még jobb tankönyveket írunk, megváltoztatjuk a vizsgák anyagát, vagy hivatalos közleményeket bocsátunk ki. Szükségesek az elvi megfogalmazások, az ismertetések és minden olyan anyag, amellyel egymást segítjük. Az előadásokon fel kell kelteni a hallgatók érdeklődését, ösztönözni kell az önálló gondolkodást és a jártasságot a problémamegoldásban. Olyan osztályozási rendszert kell kifejleszteni, amely arra serkenti a hallgatót, hogy új helyzetben feltalálja magát, ahelyett, hogy azt kívánnánk, hogy rövid távra bemagolt adatokat, szöveget adjanak elő. Ez azonban csak a kezdet. Többek között igénybe kell venni a szülők, a közösség produktív segítségét; szakmailag erős tanári karra, átalakított tantervekre és új típusú előadásokra van szükség.

Nagyon sokat lehet tanulni a hibák tanulmányozásából. Örüljünk annak, hogy jó előadási szövegek a kisujjunkban vannak. Ne áldozzunk pénzt csupán azért, hogy értékes programokat indítsunk el, majd később megvonjuk a támogatást akkor, amikor a hibákat felderítették, és hozzákezdtek az eredményes munkához. Ne adjunk pénzt az iskoláknak húsz olyan különböző forrásból, amelynek mindegyike saját követelményrendszert támaszt, amelyeket speciális érdekcsoportok irányítanak. Ne hirdessünk meg kétévente új prioritásokat. Ne várjunk kitűnő természettudományos oktatást olyan tanároktól, akiknek a tudása nem megalapozott, akik túlzsúfolt osztályokban, hiányos felszereléssel tanítanak és nincs idejük a felkészülésre. Egy 250 milliárd dolláros rendszerben ne várjunk radikális változást, ha csak 3 milliárdot fektetünk bele. Helyette építsünk fel egységes, nem széttagolt szervezetet; tartósat és nem rövid életűt; megbízhatót, ne felületeset és hasznot hajtót deficites helyett.

Bölcsebbek leszünk, ha a pozitív változások pszichológiai oldalát próbáljuk megismerni. Mi teszi képessé az embereket arra, hogy változtassanak, hogyan tudják rászánni magukat látszólag legyőzhetetlen akadályok leküzdésére? Már szóltam arról a lehangoló körülményről; hogy utáljuk a változásokat. Most itt az ideje annak, hogy tudomást vegyünk egy örömteli dologról: szeretjük a változásokat. Képzeletünket megfogja a kaland lehetősége kihívások herkulesi erőfeszítésekre sarkallnak.

Legnagyobb hajtóerő, amely képesít bennünket arra, hogy részt vegyünk a természettudományos oktatás reformjában, az az alapvető filozófiai álláspontunk, hogy hiszünk az emberek jó és okos életre irányuló törekvéseiben. Programunkat a következő feltételezésekre építjük:

• Az ember természeténél fogva kíváncsi, szeret tanulni.
• A gyerekek akkor tanulnak a legjobban, ha hagyják őket kísérletezni, ha maguktól jutnak el a megoldáshoz, ahelyett, hogy megmondjuk nekik, hogy mit kell tenniük, és beléjük verjük a helyes válaszokat.
• Hiszünk annyira rendszerünkben és gyermekeinkben, hogy rájuk bízzuk . a legmegfelelőbb megoldások megtalálását, úgy hogy végiggondolják a feladatokat, és a döntést maguk hozzák meg.
• Ha találunk megfelelő eszközöket és ösztönzési módszereket, akkor az emberek megtervezik és véghezviszik azokat a radikális változtatásokat, amelyek mindenkinek a javára válnak.
• Megfelelő környezetben mindannyian ki tudjuk fejteni és tovább tudjuk fejleszteni erőnket és ügyességünket.
• Ha összefogva fejtünk ki erőt és ügyességet, akkor az így létrehozott harmonikus egész értéke nagyobb lesz, minta részek összegéé.

Határt szab a törekvéseinknek, hogy ez idő szerint nincs megfelelő nemzeti egyetértés azon a téren, hogy milyen legyen az egyéni fejlődés és a társadalmi változás. Gondoljunk bele, hogy mennyi időt, pénzt és tudást fektetnek annak pszichológiájába és gyakorlatába, hogy az embereket meggyőzzék arról, hogy megvegyék a popsztárok legújabb CD-jét; hogy válasszanak szinte egyforma két politikus között, vagy a “legújabb és leghatékonyabb" szájvizet használják: Képzeljük el, hogy mekkorát lépnénk előre, - ha csak 10 %-át használnánk fel ennek a lélektani és gyakorlati erőfeszítésnek azért, hogy az emberek idejüket és energiájukat saját valódi érdekükben és egy egészséges társadalom javára hasznosítsák.

Nem unalmas moralizálásra van szükségünk. Már tudunk olyan rakétát tervezni, amely eltalálja egy, a föld alatt, 5000 mérföld távolságra lévő siló kúpját. Talán ahhoz is érteni fogunk, hogy egy tantermet, lakásfűtési rendszert, kórházi elsősegélynyújtó helyiséget tervezzünk, és megnyerjük az emberek támogatását az átszervezési folyamathoz.

Mivel még nem jött létre konszenzus a tekintetben, hogyan irányítsuk az egyéneket és az egész társadalmat a pozitív változások felé, talán hasznos volna, ha néhány gondolattal hozzájárulnék a folyamat elindításához. A 22-es csapdájában vagyunk. Nem hiszünk abban, hogy valóban radikális változások következhetnek be, és éppen ezért nem is következnek be - ez a negatív remény “önerősítő" hatása.

A leglényegesebb tényező talán az, hogy felfogjuk, hogy igen is lehetséges változás - és hogy ez már folyamatban van, és hogy pozitív irányú. Valódi változás akkor lehetséges, ha hiszünk abban, hogy lehetséges. Naiv optimista módjára kell cselekednünk - naiv optimistának kell lennünk.

A változás önkatalizáló, potenciálisan robbanásos folyamat. Amikor elkezdődik, önmagát viszi tovább. Nem az az érdekes, hogy a peresztrojka sikeres-e, hanem az a páratlan gyorsaság, ahogy a Szovjetunió felbomlott, átalakul - azaz, hogy ma is lehetséges forradalmi átalakulás. Ha egyszer az emberek felfogják, hogy a változás megindult, elkezdenek érdeklődni, lépésről lépésre alakítják át a mindennapi gyakorlatot, az eszméiket, feltételezéseiket. Ez a folyamat elvezethet olyan, legalapvetőbb eszmék revíziójához, hogy kik vagyunk és mit akarunk kezdeni az életünkkel. Ha a változási folyamat már elég mélyre hatolt, akkor utána majdnem minden megtörténhet.

Ezeket a fogalmakat alkalmazva a természettudományos oktatási rendszer reformjára, néhány alapvető következtetésre juthatunk. A kezdő lépéseknél megszállottként kell viselkednünk, azért hogy képesek legyünk meggyőzni másokat is a csodálatos lehetőségekről, még akkor is, ha a tapasztalat, a látszat alapján másképpen ítélnénk. Ha mi, a változások képviselői és irányítói elveszítjük a reményt, akkor a helyzet valóban reménytelen. Rá kell irányítanunk a figyelmet a már folyamatban lévő pozitív változásokra. Találjuk meg az alkotó módját annak, hogy a helyi médiát meggyőzzük arról, hogy ne a szenzációkkal foglalkozzanak, hanem a megoldásokra hívják fel a figyelmet.

Továbbá: akkor lesz sikeres a természettudományos oktatás reformja, ha összekapcsoljuk más reformtörekvésekkel, és nem elszigetelten dolgozunk. Sokan azzal fognak érvelni, hogy az egyetemi előkészítő oktatást nem reformálhatjuk meg, ha nem szervezzük át az egész 12 osztályos oktatást. Tovább gondolva ezt az érvelést, az egyetemi előkészítő oktatás akkor lehet hatásos, ha része a teljes oktatási rendszert átalakító programnak - beleértve a 12 osztályos rendszert, az óvodákat, a főiskolákat és egyetemeket, a felnőttoktatást és az informális oktatási központokat. Még szélesebb síkon, ha mi, állampolgárok rászánjuk magunkat, hogy átalakítsuk az egészségügyi, a foglalkoztatási és oktatási rendszerünket, akkor ezek a törekvések nagyon hatékonyan erősítik, lelkesítik és támogatják egymást.

Abban a reményben, hogy a párbeszédben nem sikkadnak el a szavaim, ebbe a szélesebb perspektívába szeretném a természettudományos oktatási rendszer reformjának kérdését helyezni. Tekintsük át egy pillanatra az "amerisztrojka", Amerika átszervezésének lehetőségeit. Képzeljük azt el, hogy lehetséges a fő amerikai intézményeknek közös elképzeléseken, filozófián és metodikán alapuló alapvető átszervezése. Az ,,amerisztrojka" egyes elemei, az egészséggondozás, a foglalkoztatás, az oktatás, a szociális ellátás, az energiarendszer, stb. átalakítása egymást erősítő tényezők. Néhány adat az elképzeléseimről és a filozófiámról:

• Mindenre kiterjedő új alapok kellenek, amelyek biztosítják az egyének és a közösség részére a hatáskört és a döntéshozói jogokat.
• Megelőzésre koncentráljunk és ne arra, hogy a megelőzhető bajokat orvosoljuk.
• Minden fontos tényezőt figyelembe véve, igazságosan osszuk el a hasznot és a terheket a társadalom egyes rétegei között.
• Érzelmi és szellemi hozzáállást várjunk el, és ne tiszta anyagias szemléletmódot.
• A korlátozottan rendelkezésre álló erőforrásokra vigyázzunk, használjuk a megújítható erőforrásokat, ezzel segítjük, nem romboljuk bolygónk ökoszisztémájának tartós fennmaradását.

Az egyes területek reformtörekvései többféle módon erősíthetik egymást. Szó volt róla, hogy olyan légkört teremthetnek, amely lehetővé teszi a változásokat. Fontos lélektani tényezőkön túlmenően más nagy előnyök is származnak ebből. Sok olyan gyermek jár ma iskolába, akik a környezetük hatására hanyagok, trágárkodnak, félnek, elidegenedtek, brutálisak, rosszul táplálkoznak, nem részesülnek megfelelő egészségügyi ellátásban. Mennyivel könnyebb lenne a dolgunk, ha a rendszeres reformtörekvések következtében jobban táplálkoznának, megfelelő lenne az egészségügyi ellátásuk, és nem lehangoló, hanem jó légkörű közösségben élnének. Az így iskolázott gyerekek felkészíthetők a termékeny fejlődéshez.

Egyik terület reformtörekvései példát mutathatnak egy másik terület fejlődéséhez. A természettudományos oktatásban tapasztalhatjuk, milyen fontosak olyan értékelési módszerek, amelyek erősítik reformelgondolásainkat. Saját törekvéseinket szabotáljuk, ha sok olyan teszttel kísérletezünk, amelyek csak a memorizáló és az elszigetelt tényeket visszaidéző képességet mérik. Ezek a tesztek egyenesen azt sugallják diáknak, tanárnak és a közösségnek, hogy nem fontos kifejleszteni a természettudományos, elmélyült gondolkozás, a tudományos gyakorlat fogalmainak lényegi megértésének készségét. A tesztek jelenlegi elbírálási módszere mind a tanulás mind az oktatás terén rossz utat követ.

Más vonatkozásban is alkalmazhatjuk a természettudományos oktatás területén bevált követelményrendszerünket, és ennek alapján rájöhetünk, hogy a társadalmi rendszerünk sok más területén is hibás értékelési mutatókat alkalmaztunk. Talán a legdurvább és legkárosabb mutató a GNP (Gross National Product, bruttó nemzeti termék), pedig gyakran idézik, mint a nemzet gazdasági jólétének jelzőjét. A valdezi olajkatasztrófa egymilliárd dollárt kitevő gazdasági tevékenységet emésztett fel azért, hogy mérsékelje a környezeti ártalmakat. A GNP-ben ez az egymilliárd dollár a mérleg pozitív oldalán szerepelt! Ha viszont én a kimosott ruhát a napon szárítom, vagy ha lekapcsolom a televíziós készüléket, amikor nem nézem, ez nem jelentkezik a GNP-ben. Ugyanakkor, ha egyedül utazom gépkocsimban, ha ásványi tüzelőt használok fel ruhaszárításhoz vagy a tévékészüléket 24 órán keresztül járatom, az növeli a GNP-t, és azt beszéli be nekem és a társadalomnak, hogy helyesen jártam el.

A GNP a társadalmi jólét értékelési rendszerének éppen olyan hibás mutatója, mint azok a vizsgák, amelyek során a diákok ismereteit szövegtudásra alapozott tesztekkel mérik. A társadalom életét olyan tényezők alapján kell elbírálni; amelyek a családok életéről tájékoztatnak, arról, hogyan élnek a szomszédaink vagy általában, hogyan érezzük magunkat. A társadalmi haladás elbírálásakor figyelembe kell venni a bűnözés fokát, az öngyilkosságok számát, a munkavégzés színvonalát, az egészségügyi statisztikát. Számításba kell venni helyi és az egész Földre kiterjedő környezeti viszonyokat - a levegő tisztaságát, az ózonréteggel kapcsolatos és a globális felmelegedésre vonatkozó gondokat. Mennél részletesebben kidolgozzuk egyes területekre - például a természettudományos oktatásra vonatkozó - értékelési módszereinket, annál inkább alkalmazhatjuk ezeket a fejlődés mértékének elbírálására az egészségügyi ellátás, a gazdasági tevékenység, vagy általában a társadalmi életszínvonal területére.

Az "amerisztrojka" végrehajtásához szükséges radikális változások sok gondot és zavart fognak okozni. A valódi átalakulás mindig nehéz, és nem kerülhetjük meg a bajokat azzal, hogy nem veszünk róluk tudomást. A jelenlegi status quo miatt azonban ennél sokkal nagyobb bajban vagyunk. Sokan vannak közöttünk, akik nem képesek felfogni ezt, mert a belőle származó szenvedéshez már hozzászoktak, ezek már nem tudatosulnak náluk. A jelenlegi: rendszer fenntartásával példa nélkül álló katasztrófának nézhetünk elébe, szétrombolhatjuk vele a bolygónk életét fenntartó rendszert.

Az "amerisztrojka" legnagyobb vívmánya lesz, ha egy reggel arra ébredünk, hogy olyan társadalom tagjai vagyunk, amely a népet hozzásegíti képességeinek maximális kifejtéséhez, és ahhoz, hogy elviselhető módon megéljünk a Föld erőforrásaiból. Biztos; hogy az emberek hajlandók áldozatokat hozni ezeknek a “látomásoknak" a megvalósítása érdekében. Amikor megértik, hogy egyformán osztozunk a gondban és az előnyökben, akkor mindenki meg fog lepődni, hogy milyen áldozatokra vagyunk képesek.

A természettudományos oktatási partnerség jól beleillik az “amerisztrojka" kereteibe. Legyünk őszinték: közöttünk még a legjobbak sem fejtik ki maximálisan képességeiket. Szörnyű versenyfeltételek mellett harcolnak a sikerért és a túlélésért. Az egyik leginkább fel nem ismert korlát az, hogy túlságosan beleéljük magunkat az iskolák átalakításának olyan perspektívájába, hogy a szegényes iskolák és tanárok a magas, tudományos intézményektől kapnak rendszeres támogatást. Ha azt akarjuk, hogy a természettudományos oktatási partnerség valóban hatásos legyen, és elősegítse az általunk megálmodott radikális változásokat, akkor a magas tudomány intézményeinek (főiskolák, egyetemek, informális oktatási központok, ipar) egyaránt akarniuk kell a radikális változásokat.

Könnyebben megérthetjük a feladatot, ha a partneri kapcsolatot a felsőoktatási intézmények és a 12 osztályos iskolák kapcsolatának példájával szemléltetjük. A tanárok általában úgy tanítanak, ahogyan őket is tanították. Meg kell változtatni a főiskolák természettudományos oktatási programjait, különösen azokat, amelyeket a jövendő tanároknak szántak, de a nem-természettudományos előadások anyagát is. Ha kiváló oktatómunkát várunk el, akkor az egyetemi munkát legalább olyan jól kell díjazni, mint az akadémiai kutatást. Amikor az egyetemek azon gondolkodnak, hogyan alakuljanak át, jobban teszik, ha az egyetemelőkészítő oktatásból tanulnak, és maguk is hozzájárulnak annak megreformálásához.

Kétszáz évvel ezelőtt fehéremberek egy csoportja kezdeményezett olyan társadalmi reformot, melyet ma Amerikai Egyesült Államok néven ismernek. Ma itt a legkülönbözőbb bőrszínű és nemzetiségű emberek szövetsége létezik, és azzal a kihívással szembesülünk, hogy gyermekeink és egymás számára egy jobb világot alkossunk. Tanulmányomat hordozható számítógépemen írom - ez is emlékeztet arra, hogy korábban elképzelhetetlen eszközökkel rendelkezünk.

Megpróbáltam bemutatni, hogy a természettudományos oktatási partnerség hozzájárulhat egy jóval nagyobb perspektívában elképzelt társadalmi reformhoz, és maga is profitál belőle. Akár a tágabb értelemben vett társadalmi reform érdekeire, akár csak egyszerűen a saját lokális javunkra gondolunk, a partnerség a természettudományos oktatás területén azt kívánja meg, hogy képességeink legjavát nyújtsuk, de ennek meglesz a jutalma is... Látszólag hatalmas a kockázat, nehéz szívvel gondolunk arra, hogy milyen korlátozott mértékben tudunk mi magunk hozzájárulni a rendszerreform-elképzelésekhez.

Több, mint száz évvel ezelőtt Toreau, saját tapasztalataira támaszkodva jutott olyan következtetésekre, melyek ma is ösztönözhetnek bennünket:

___________________________