Fizikai Szemle nyitólap

Tartalomjegyzék

Fizikai Szemle 1993/1. 5.o.

JÖVŐNK: VESZÉLYEK ÉS LEHETŐSÉGEK

Hans Peter Dürr
Max Planck-Institut für Physik
- Werner Heisenberg-Institut,
München

A Pugwash mozgalom Albert Einstein és Bertrand Russel Manifestójával indult meg az ötvenes évek második felében, elsősorban az atomfegyverek által keltett az emberiség történetében példátlan, egyenesen fennmaradását fenyegető veszélyek elhárítására egy "új gondolkodásmód" sürgetésével, amelynek értelmében minden embernek elsősorban ember voltát kell előtérbe helyeznie, ha fenn akar maradni - és ehhez képest el kell törpülnie minden más nemzeti, etnikai, vallási stb. különbségnek. (Maga a Pugwash név különben attól a kanadai falucskától származik, ahol az első összejövetelt tartották.)

A Pugwashban kezdettől fogva fizikusok vitték a vezető szerepet, ma is az elnök (j. Rotblat) és a főtitkár (F. Calogero) is fizikus. A fizikusok szerepe tehát ma is nagyon fontos, bár mára már igazán interdiszciplinárissá vált összetétele (a fizikusoktól a közgazdászokig és pszichológusokig). A Pugwashban különben nincs tagság mindig az adott kérdésben (nukleáris leszerelés, vegyi fegyverek kérdése, környezeti katasztrófák veszélye, stb. stb.) a világon a legjobb szakértőket igyekeznek meghívni.

A Pugwash alapgondolata, hogy a világ korunkban fordulópontra jutott, az emberiség léte forog kockán és megmentése csak új gondolkodásmóddal, azaz teljesen új emberi magatartással lehetséges. A Pugwash érdeklődésének középpontjában eleinte elsősorban a nukleáris fegyverek, illetve a leszerelés állt, azonban kezdettől fogva törekvései sokkal szélesebb körre terjedtek ki, hiszen összejövetelei nevében kezdettől fogva ez áll: "Pugwash Conferences on Science and World Alfairs". Most már viszont évek óta mindaz egyre inkább érdeklődési körébe tartozik, ami az emberiség túlélését veszélyezteti, legyen az energia probléma, az elmaradt országok (a Föld népességének döntő többsége, négyötöde) robbanásveszélyes nyomora vagy az életet veszélyeztető környezeti katasztrófa lehetősége.

A Pugwash gondolkodásmódját, azt hogy mai világunkat, annak döntő problémáit hogy látja, nagyon jól tükrözi Hans Peter Dürr fizikus professzor bevezető előadása, amelyet a legutóbbi Pugwash konferencián (Berlin, 1992. szeptember 12-18) tartott. H. P. Dürr Werner Heisenberg tanítványa és munkatársa volt, - hazánkban is járt - ma ő a müncheni W. Heisenberg Fizikai Intézet igazgatója, és ő volt a szóban forgó berlini Pugwash konferencia fő szervezője.

(B. D.)

1955-ben, amikor kiderült, hogy a hidrogénbombával sokkal veszélyesebb fegyver került az emberek kezébe, mint amely elpusztította Hiroshimát és Nagaszakit, Bertrand Russel és Albert Einstein Londonban kiadott "Manifesto"-jukkal fordultak a világ tudósaihoz. Arra szólították fel őket, hogy lépjenek ki a hagyományos elefántcsonttoronyból:

"...tartsanak konferenciát, és mérjék föl a veszélyt, melyet a tömegpusztító fegyverek további fejlesztése jelent..", majd:

"Kérjük Önöket, ne az emberek egy kiválasztott csoportjához forduljanak. Mindannyiunkat fenyeget a veszély. Ha ezt megértik, van remény, hogy közösen lépjünk fel ellene.

Meg kell tanulnunk újmódon gondolkodni: ne azt kérdezzük, mit tegyen a számunkra rokonszenves csoport a katonai győzelem érdekében - ilyen lépések többé nincsenek. Meg kell kérdezni magunktól: mit tegyünk, hogy megakadályozzunk bármilyen katonai beavatkozást, amelyik mindegyik fél megsemmisüléséhez vezethet... Úgy szólunk Önökhöz mint ember az emberhez, és az emberi érzéseikre apellálunk - nem szabad nyugton maradnunk..."

Ezzel a célkitűzéssel indult útjára 1957-ben a Pugwash-mozgalom, és szerveződött meg a "Pugwash Conferences on Sciences and World Affairs", melynek keretében a kanadai Nova Scotia tartományának Pugwash nevű kisvárosában gyűlt össze a Nyugat néhány tudósa. Alapvető változást hozott a konferencia a tudósok társadalomszemléletében - megértették, hogy tudományos kutatást végezve erkölcsileg felelősek a társadalmi és politikai következményekért - tudásukkal viszont pozitívan járulhatnak hozzá a pusztító következmények elhárításához.

A Pugwash 35 éves története folyamán a tagok számos konferenciát, szimpóziumot, műhelyt tartottak; tanulmányozták a fegyverzetellenőrzést, a lefegyverzés és a feszültségek csökkentésének módját; tanácsokat adtak a döntést hozó politikusoknak és a közvélemény formálóinak optimális megoldások megtalálásához. Még a kelet-nyugati hidegháborús szembenállás legsötétebb napjaiban is hatásos volt a működésük. Nem volt mindig könnyű áttörni a gyanakvás falát, mivel mindkét oldalon feltételezték hogy a másik félhez húznak vagy tartoznak. Szellemi függetlenségüket és erkölcsi integritásukat megőrizve a Pugwash-csoport nem szűnt meg latba vetni befolyását ott, ahol ezt szükségesnek tartotta. Meggyőződésem, hogy nem a szembenállás kompromisszumot nem ismerő légkörének van oroszlánrésze a volt Szovjetunióban bekövetkezett változásokban, hanem a "pugwashisták" kitartó, odaadó és nyitott szellemű tevékenységének.

Kelet és Nyugat között véget ért a hidegháború - a globális atomháború veszélye minimálisra csökkent. Sokan úgy vélik, hogy mivel a Pugwash fő célját, az atomháború megelőzését lényegében elérte, a hetedik Quinquennium bezárása után a mozgalomnak ünnepélyesen be kellene jelentenie, hogy egy hosszú és nehéz korszak szerencsés véget ért, és meg kell szüntetnie önmagát. Itt Németországban nem idegenkednek ettől a szemlélettől, hiszen maga a kormány is beszüntette a béke és a biztonság keresésére irányuló - eddig is csak szűk térre korlátozott - tevékenységét.

Nem helyes a béke és biztonság problémáját kizárólag katonai oldalról szemlélni. Az erők és ellenerők komplex egyensúlyáról van szó, a társadalmi szerkezetek rendkívüli sokféleségéről, de ezeket a struktúrákat a maguk változatosságával együtt mind figyelembe venni szinte lehetetlen. A béke és biztonság mesterséges és instabil, ha azt az erősebb fél törvényekkel és rendeletekkel antidemokratikusan, az élet alapkövetelményeit megsértve - kényszeríti rá a gyengébbre. Fel kell deríteni a mélyben lezajló folyamatokat, a feszültségek, az igazságtalanságok és mindenfajta egyenlőtlenség forrásait.

Mi a biztonság garanciája? Úgy gondolom, az emberek akkor érzik magukat biztonságban, ha jövőjük kiszámítható, nem jár felesleges kockázattal. Megbízható prognózishoz az kell, hogy a jövő történéseire bizonyos elfogadható alapfeltevések után tudjunk következtetni. A természettudomány mai eredményei arra figyelmeztetnek, hogy ez sokszor lehetetlen, mivel a biológiai és társadalmi rendszerek túlságosan összetettek, nem mentesek az instabilitástól, az előre nem látható fordulatoktól. Sokak számára a biztonság azt jelenti, hogy meg tudják őrizni eddigi helyzetüket, ne kerüljenek kedvezőtlenebb körülmények közé, sőt inkább javuljanak a kilátásaik, életük felfelé irányuló tendenciát mutasson. A nyugati világban általában biztosra veszik, hogy "status quo"-juk biztosítva van. Ez a követelmény magában foglalja az állandó gazdasági növekedésre való jogot is. Tekintetbe véve a Föld véges méretét, az erőforrások kimeríthetőségét, nem várható el, hogy ilyen igények mellett a biztonság nemcsak egy szűk elit, de mindenki számára biztosított legyen.

Most, hogy megszűnt a kelet-nyugati szembenállás, összeomlott a szocialista államok centralizált gazdasága, új, nagyon sürgető globális problémák egész sora bukkant fel, sok méltányos gazdasági, szociális és kulturális igény jelentkezett népek és egyének részéről. Óvni kell a nem megújítható erőforrásokat, a jelenlegi gazdasági színvonalat, de ez a követelés komolyságában és összetettségében felülmúlja azokat a gondokat, melyeket a fegyverkezés és a nukleáris fenyegetés elhárítása idézett eddig elő.

A Pugwash-tudósok számára nem új a probléma, már az 1965-ben Etiópiában tartott "Science in Aid of Developing Countries" konferenciájukon ez volt a fő téma. Később, és különösen 1987-ben megtárgyalták a szegény országok gazdasági fejlődésének problémáját, a világ energiagondjait; a népességi trendet, a légszennyezést különös tekintettel az emberi tevékenységek következtében felhalmozódó szén- és kéndioxidra. Kiemelt gondossággal tekintették át a tudomány és technika szerepét a fejlődésben, valamint a nemzetközi adósságválságot. Döntő fordulat volt ezen a téren a Fekete tenger mellett, 1988-ban tartott évi összejövetel, amikor a "Dagomys Declaration of the Pugwash Council - Ensuring the Survival of the Civilization"-ban ezeket egyenrangúnak nyilvánították az atomháború kérdésével. A deklaráció így kezdődik:

"Növekvő veszélyek árnyékában élünk egy olyan világban, ahol senki sem függetlenítheti magát a többiektől... A Russell Einstein Manifesto szellemében felhívunk minden tudóst, hogy még jobban figyeljen az egész Földet fenyegető globális veszélyre, a környezet pusztítására, és arra, hogy az emberek túlnyomó részének nem teszik lehetővé az elemi szükségletek kielégítését sem. Nem csökkentve erőfeszítéseinket a háború megelőzése, a fegyverkezés megakadályozása terén, tudomásul kell vennünk, hogy a környezetkárosítás és a tömeges elszegényedés már tény, és még akkor is katasztrófához vezet, ha az atomháborút sikerül elkerülnünk. A mostani igazságtalan nemzetközi gazdasági rendszer sok országot arra kényszerít, hogy a további elszegényedés megakadályozására környezetet károsító ipari és mezőgazdasági termelési módszereket alkalmazzon. Ha a világ népességnövekedéséhez hozzávesszük a fejlett ipari országok egyre növekvő termelését és a gátlástalan fogyasztói szokásait, akkor tudomásul kell vennünk, hogy bolygónk a katasztrófa felé sodródik..."

A múlt évben Pekingben tartott Pugwash Konferencia határozatával a jelen konferenciának a következő optimista címet adták: "A közös jövő képe; veszélyek és lehetőségek". A Kelet-Nyugat szembenállás nyomasztó évei, az emberi és anyagi értékek szörnyű eltékozlása után, felfokozott várakozással azt remélték, hogy az emberiség végre minden erejét és kreatív képességét a Russel-Einstein Manifesto utolsó bekezdésének szellemében "...a boldogság, tudás és bölcsesség..." növelése érdekében fogja latba vetni. Én inkább azt a címet adtam volna, amely a mi egyik munkacsoportunk témájának és a jelen konferencia plenáris ülése egyik előadásának is a címe: "Hogyan lehet megvalósítani egy elviselhető, igazságos, életre érdemes világot?" A konferencia helyéül azért választottuk Berlint, hogy hangsúlyt kapjon a felfokozott várakozás és remény, hiszen három évvel ezelőtt 1989. november 9-én, innen néhány száz lépésnyire dőlt le a berlini fal, a vasfüggöny, amely Berlin városát és az egész világot két ellenséges, harcban álló táborra osztotta.

A világ mai eseményeit látva be kell vallanom, hogy mélyen le vagyok sújtva. Elkeseredéssel nézem a derülátó címet: "Shaping Our Common Future: Opportunities and Dangers", mivel a kilátások nem bíztatóak. Nagyon kísért, hogy ne változtassam-e meg a címet a következő, szerényebben hangzó megfogalmazásra: "Opportunities for Averting Dangers to Our Common Future" ("Alkalom arra, hogy a közös jövőnket fenyegető veszélyekre felhívjuk a figyelmet"). Egyáltalában, milyen lehetőségeink vannak a közös jövőkép megrajzolására? Nem bonyolódtunk-e be már szörnyen mindenféle zűrzavaros tűzoltó akcióba anélkül, hogy valóban képesek lennénk jól kezelni a Föld különböző pontjain felbukkanó növekvő feszültséget és állandó összetűzéseket? Szembe kell néznünk a növekvő számban kitörő, gyilkos gyűlölettel vívott helyi háborúkkal olyan népek között, amelyek néhány évvel ezelőtt viszonylagos békességben dolgoztak és éltek egymással.

Sokan vannak köztünk, akik már korábban komolyan elgondolkodtak a jövő kilátásain, és egyértelmű jeleit látták annak, hogy ilyen katasztrofális helyzet kialakulhat. Vannak azonban úgynevezett "realisták", akik a jövőt visszapillantó 'tükörből nézik, és arra a következtetésre jutnak, hogy hosszabb távon csak egyet lehet tenni: minél több pénzt, hatalmat, befolyást felhalmozni. Hasonlítanak ezek a tőzsdespekulánsokra, akik hidegvérrel lesik az események menetét, ideszámítva saját hozzájárulásukat a zűrzavar kialakításában, és arra számítanak, hogy idejében "ki tudnak majd ugrani", és menteni tudják saját bőrüket a teljes összeomlás elől. Hasonlóak ezek a "levélláncok" elindítóihoz, akiknek az az érdekük, hogy optimista hangulatot keltsenek, felvázolják egy "határtalan lehetőségeket tartogató jövő" képét, arra veszik rá az embereket, hogy ne vegyenek tudomást a figyelmeztető előjelekről.

Azt hiszem, még mélyebbre kell hatolnunk, és ha meg akarjuk találni a jelenlegi világméretű nehézségek gyökereit - nem elég a tünetek ellen küzdeni és valahogyan továbbevickélni. "Meg kell tanulni új módon gondolkodni" állapítja meg a Russel-Einstein-Manifesto - ezt az új gondolkodásmódot kell nekünk megtalálni és kialakítani. De kiket értünk azon, hogy "nekünk"? Eddig is sokan voltak - elsősorban Délen -, akik mindig "újmódon" gondolkodtak, és találunk sok olyan embert a fejlett ipari országokban is, akik "vették az üzenetet", és hozzáláttak a változások megvalósításához. Más oldalról nézve a problémát, várhatunk-e új gondolkodásmódot olyan emberektől, akik büszkén hirdetik, hogy ők a "világ erkölcsi vezetői", akik a háborút a politikai problémák legális megoldásának tekintik, akik győzelemittasan hiszik, hogy a Keleti Tömb vezető gazdasági hatalmának összeomlása azt bizonyítja, hogy a nyugati gazdasági rend jelen formájában a lehető legjobb, és csak az tudja az emberiséget az egész világon megszabadítani a szegénységtől és boldogítani.

Ez utóbbi esetben a kilátások rosszak, mivel egy önfenntartó dinamikához való megalkuvó alkalmazkodásról van szó, amely nyíltan a kapzsiságot és önzést legalizálja. Természetesen a kapzsiság és az önzés része az emberi természetnek, de én előbbre valónak tartom az emberi hajlandóságot az együttműködésre, a szeretetre és részvétre. A Darwin-féle evolúciós elmélet primitív értelmezése szerint "ember az embernek farkasa" ez az értelmezés azonban lebecsüli a túlélés előnyeit. A demokratikus társadalom kötelessége, hogy olyan követelményeket állítson fel, amely az elemi bölcsességet tartja előbbre valónak. Teljesen nyilvánvaló, hogy a nyugati gazdaság alapelveinek és határfeltételeinek megváltoztatása nélkül nem oldhatók meg napjaink égető problémái. Ezek az alapelvek nem tartják becsben az emberi szolidaritást, a természeti kincseket, és csak az állandó mennyiségi növekedésre törekszenek.

A most uralkodó gazdasági hatalmak nincsenek tekintettel az életmód, az elképzelések különbözőségére, a földrajzi, történelmi, kulturális különbségekre. Arra kényszerítenek mindenkit, hogy egyenlőtlen feltételek mellett kapcsolódjanak be a könyörtelen versenybe. "Csúcskövetelményeket" állítanak fel - ezek segítségével győznek le eddig kiegyensúlyozottan működő, bevált növekedési struktúrákat. A játékszabályok bizonyos "sajátdinamikán" alapulnak, és azt eredményezik, hogy a gazdag még gazdagabbá, a szegény még szegényebbé válik. Nincsenek tekintettel arra, hogy véges és nagyon is sebezhető Földünkön élünk együtt.

A történelem arra tanít, hogy instabil körülmények hosszú távon nem tarthatók fenn. A gazdagoknak és hatalmasoknak saját érdekükben arra kell törekedniük, hogy elkerüljék a katasztrófát. Az ellenőrizhetetlen folyamatok nemcsak az államközi kapcsolatokat rontják meg - veszélyes szociális feszültségekhez vezetnek egyes államokon belül is. Elmérgesedik a helyzet, ha emberek tömegét nem engedik alapvető életfeltételeket biztosító javakhoz, mint levegő, víz, termőföld és napenergia hozzájutni.

Eltérő struktúrák létezése a világgazdaságban önmagában nem destabilizáló tényező, mivel az emberek többféle életstílust követve tudnak kreatív, boldog és értelmes életet élni. A mi "első világunkban" az anyagi javak játsszák a főszerepet, alábecsüljük az emberek morális és szellemi igényeit annak ellenére, hogy hangoztatjuk: "az ember nemcsak kenyérrel él".

Létezik egy nyugati "tudományos-technikai-gazdasági" fundamentalizmus, mely azt a téves nézetet vallja, hogy megfelelő ismeretek birtokában mindent irányítani tudunk. Ez a gondolkodásmód nagyon primitív módon mindent pénzzel mér, és az etnikai és kulturális különbözőségeket megszüntetni, a világot homogenizálni akarja. A bioszféra fennmaradását az élőlények, a fajok sokfélesége biztosítja. Az emberiség fennmaradását is a kulturális pluralitás teszi majd lehetővé. Ez a fajta etnikai és kulturális sokféleség azonban csak akkor fog termékenyen hatni, ha nem rontja meg a kicsinyes nacionalizmus, ha a kölcsönös tisztelet és tolerancia fog uralkodni, ha elfogadjuk a különbözőség termékenyítő szerepét.

A fizikából a termodinamika második főtételeként ismerjük azt az alapvető természeti törvényt, mely szerint zárt rendszerben a magasabb rendű, differenciált struktúra az idő folyamán önmagától felbomlik, ha kívülről nem táplálnak be negatív entrópiát, rendezettséget: szintrópiát. Erről a szintrópiáról a Föld felületén a Nap elektromágneses sugárzása gondoskodik; négy milliárd év óta ez a motorja az élet csodálatos lehetőségének. Hihetetlen méretű ipari fejlődésünket csak a napszintrópia: az ásványi tüzelőanyagok, a szén, olaj és földgáz szekunder hasznosítása tette lehetővé. Egy évszázada, hogy folyamatosan tékozoljuk ezt a hatalmas vagyont, melyet a napsugárzás energiája több száz millió év alatt halmozott fel zöldnövényekben és mikroorganizmusokban. A modern ipari társadalom "tiszta haszna" tehát inkább a bankrablóéhoz hasonlít, aki egy egyszerű lángvágó felhasználásával szerzi meg "hasznát" - azt a kincset, amit mások a trezorokban felhalmoztak.

Egyesek szemében sántít a hasonlat, hiszen a minket körülvevő természet mérhetetlen kincsei, erőforrásai nem tartoznak senkihez (tehát nem is lehet elrabolni!), és önmagukban, természetes formájukban értéktelenek (tehát nem kincsek), csak a teremtő emberi értelem teszi őket azzá. Ebben a felfogásban a meg nem újítható energiaforrások fogyasztását túlkompenzálja az egyre újabb forrásokat találó korlátlan emberi fantázia. Visszatekintve az elmúlt évek fejlődésére, ez hihetőnek tűnik, ennek ellenére a meg nem újítható források egyre emelkedő, gátlástalan elhasználása ezeknek és az őket helyettesítő erőforrásoknak a növekvő degradációjához vezetett. Az egyensúly felbomlását nagy mértékben meggyorsítja a legáltalánosabb értelemben vett "szemétnek" a felhalmozódása, melyet nem tudunk a termelési folyamatba valamilyen módon visszatáplálni.

Az ökológiailag elviselhető gazdasági rend létrehozása valóban gigantikus feladat, és a "realisták" szerint teljesen. utópisztikus. Én elfogadom, hogy a probléma - valamilyen módon - magától meg fog oldódni, mert a természet számára elvileg nincsenek megoldhatatlan feladatók. Azt viszont nem tudhatjuk, hogy a természet által talált megoldás kedvező lesz-e az ember számára? Nagyon valószínűtlen, hogy a fejlett ipari országok egyre dinamikusabban növekvő termelése automatikusan létrehoz olyan ellenerőket, melyek a fejlődés dinamikáját egyensúlyban tartják. Elképzelhető a leghatásosabb megoldás: kipusztul az emberiség és vele együtt a Föld létét veszélyeztető könyörtelen civilizáció. A természet nem bocsát meg azoknak, akik ostobán nem gondolnak a hosszú távú fejlődésre. Azt is véssük az eszünkbe: a természet megvan az ember nélkül, de az ember nem élhet a természet és a Föld különleges ökológiai rendszere nélkül. A dinamika a valóságban sajnos úgy korrigál, hogy először a leggyengébbet pusztítja el; azokat akik a legkevésbé felelősek az egészért; vagyis a Harmadik Világ lakóit, amint ezt már jelenleg valóban tapasztaljuk. Nem sokkal utánuk következik a fejlett ipari országok népessége, akik az egész katasztrófáért felelősek. Nem látok a jövőben olyan biztos kikötőt, ahol egy kivételezett kisebbség meghúzódhat és továbbélhet.

Ez a pesszimista jövőkép reális, de kérdem én: rábízhatjuk-e jövőnket az ilyen önjelölt "realistákra"? Miért ne legyünk inkább utópisták? Ha igaz, hogy a tegnap utópiája a ma valósága, miért ne lehetne igaz; hogy a ma utópiája lesz a holnap valósága? Nem látok okot hogy előre tagadjuk azt, hogy az emberiség az utolsó percben, az igen nagy veszély tudatában képes kidolgozni egy sikeres, igazán értelmes túlélési stratégiát. Ez kétségtelenül rendkívüli képzelőerőt kíván; ha utópiát akarunk felvázolni, ahhoz több fantázia kell, mint egyszerűen elfogadni a "realisták" következtetéseit, melyek csak a múlt jól bevált sablonjait ismételgetik.

Nincs-e itt a legfőbb ideje annak; hogy szembeszálljunk a környezetpusztítással fenyegető életmóddal, és legalább olyán nagy, világméretű küzdelmet folytassunk ellene, mint tettük a háborús fenyegetés elhárítására? Egy tudós számára nem lehet nemesebb feladat, mint részt venni az ilyen tervben: megrajzolni és valóra váltani egy elviselhető, igazságos, boldog jövő képét.

Szükség van olyan szerkezetű gazdaság megteremtésére, melyben optimálisak a feltételek az erők szabad kifejtése számára. Nem áll ez ellentétben a szigorúan vett "szabadpiaci gazdaság" koncepciójával, mivel a szabadság nem kerülhet szembe a felelősséggel: A fogyasztói piac sem "szabad" minden értelemben, hiszen számtalan szabály és feltétel köti, eleget kell tenni bizonyos előírásoknak, nem sértheti az emberi jogokat és a tételes törvényeket. Ezeket kell kiegészítenünk a generációk egymás mellett élését biztosító, és a generációkon belüli konfliktusokat megelőző követelményekkel, azért; hogy ne fűrészeljük le azt az ágat, melyen az egész emberiség ül. Az új struktúrában a gazdaság feltételei közé be kell építeni a "külső természetet" azért, hogy ne áldozzuk fel a természet sokszínűségét egy egydimenziós skálában gondolkodó, - az értékeket csupán pénzzel mérő - szemlélet érdekében.

Nagyon rokonszenves az ökológiailag elviselhető gazdaság gondolata, de ennek részletes kifejtése nagy nehézségekbe ütközik. Ha ez csak tudásunk végességén múlna, akkor világos, hogy kutatással, tapasztalatok szerzésével megoldást tudunk találni. Az emberiség nincs rosszabb helyzetben, mint maga a természet, hiszen a természetnek nem lehetnek hosszútávú elgondolásai, melyeket megpróbál megvalósítani. A természet "próba-szerencse" módszerrel, a szinergetikus előnyöket, az életnek már létező formáit felhasználva építi a jövőt. Ezért nem lehet az elviselhetőségre recepteket adni; hanem fokról-fokra, nyílt körültekintő viselkedéssel kell megközelíteni.

Minden, az elviselhető gazdaság megvalósítására tett kísérlet szinte áthághatatlan nehézségekbe ütközik a jelen társadalmi és politikai környezetben. Nem nehéz megérteni ennek az okát. Az "elviselhető gazdaság" koncepciója sok ember számára a kézzelfogható előnyök feladását jelenti a távoli jövő érdekében, ez pedig az ő szemükben csak elméleti konstrukció; szemben áll mindennapi tapasztalatainkkal. Miért figyelnének oda az intő szóra; ha hisznek abban, hogy bármilyen nehéz feladat megoldható megfelelő, kitartó tudományos kutatások segítségével. Ha be akarjuk vezetni társadalmunkban azokat a korlátozásokat, melyek az elviselhető gazdasághoz vezetnek, beleütközünk az iparosodott országok kialakult bonyolult hatalmi viszonyaiba, ahol a hatalom és a vagyon nem utolsósorban éppen a "nem elviselhető gazdasági viselkedés" nyomán alakult ki.

Még súlyosbítja a helyzetet a lakosság állandó növekedése, különösen a fejlődő országokban, ahol emiatt újabb környezeti problémák merülnek fel. Azt azonban mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy a környezetet fenyegető legnagyobb veszélyt az az egymilliárd ember jelenti, aki a fejlett ipari országokban négyszer annyit fogyaszt, mint a szegény országok többi négymilliárd lakosa együtt. A befolyásos országok népeinek kötelessége, hogy olyan életformát alakítsanak ki, mely megfelel a Föld minden népének - úgy, hogy közben ne lépjék túl a természeti környezet teherbíróképességét. A fejlődő országokban a nők magasabb életszínvonalával automatikusan csökken vagy meg is áll a népesség növekedése.

Nagyon kedvezőtlenek az erőviszonyok; ennek ellenére nem tekinthetjük reménytelennek a kölcsönös megértésért folytatott harcot. "Katalizátornak" kell lennünk. Nem támaszkodhatunk másra, mint saját erőinkre. Állandóan kutatni kell, meg kell ismerni a társadalmi és politikai folyamatokat, egyre újabb eszközöket kell kikísérleteznünk a kölcsönös megértés érdekében. Ehhez nagy türelem kell; és az, hogy a cselekvéshez mindig a legmegfelelőbb pillanatot válasszuk ki.

Sok minden dolgozik ellenünk ebben a küzdelemben, de éppen az a különbség a komplex problémák és azok között, melyeket "csak" bonyolultnak nevezünk, hogy a megoldás módja is csak komplex lehet. A természettudósok szerepe döntő lehet ebben, mivel szakmai munkájuk sok kreativitást és találékonyságot igényel, és így képesek arra, hogy mind országukon belül, mind nemzetközi téren megfelelő aktivitást fejtsenek ki. A vezetés itt is azoké, akik holisztikusan, tehát a teljes problémát áttekintve tudnak gondolkodni. Közös jövőnk iránt érzett felelősségünk tudatában ezt a szerepet nem engedhetjük át kizárólag a politikusoknak vagy az üzletembereknek. Bátorság kell, hogy szembenézzünk a kihívással, és eltökéltség ahhoz, hogy reméljük: ami ma még lehetetlennek tűnik, holnapra megoldható lesz. Befejezésül - kissé módosítva - hadd idézzem újból Russel és Einstein szavait:

"Egyformán veszélyben vagyunk mindannyian, de ha ezt megértettük, akkor van remény, hogy a veszélyt közösen el tudjuk hárítani..."

______________________

Fordította Menczel György, ELTE Szilárdtestfizikai Tanszék. A cikket a szerző engedélyével közöljük.