Fizikai Szemle nyitólap

Tartalomjegyzék

Fizikai Szemle 1992/7. 241.o.

EGY ÉLETÚT

Beszélgetés a 80 éves Tarján Imrével

Tarján Imre 1912-ben született Szabadkán. 1930-ban a szolnoki Verseghy Ferenc reálgimnáziumban érettségizett. Egyetemi tanulmányait (1930-35) matematika-fizika szakon a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, mint az Eötvös József Kollégium tagja. 1939-ben doktorált fizikából a Debreceni Tisza István Tudományegyetemen. A fizikai tudomány kandidátusa lett 1952-ben, a tudomány doktora 1966-ban, az MTA levelező tagja 1970-ben, rendes tagja 1976-ban.

1935-50. közt több helyen dolgozott különféle beosztásban: intézeti, illetve egyetemi gyakornok, tanársegéd, majd gimnáziumi, illetve főiskolai tanár. (950-82. egyetemi tanár, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem (SOTE) Biofizikai Intézetének (előző nevén: Orvosi Fizikai Intézet) igazgatója és időközben (1961-75) az MTA Kristályfizikai Tanszéki Kutatócsoportjának vezetője is. 1982-től nyugalmazott egyetemi tanár az Egyetemen, illetve tudományos tanácsadó az MTA Természettudományi Kutatólaboratóriumaiban (TTKL). 1959-63. az általános orvostudományi kar dékánja, 1970-73. a SOTE tudományos rektorhelyettese, 1976-90. az MTA Matematikai és Fizikai Tudományok Osztályának elnöke (ezt megelőzően több éven át osztályelnök-helyettes, illetve osztálytitkár-helyettes volt). 1961-ben Kossuth-díjat, 1985-ben Állami Díjat kapott, az évek során több kormánykitüntetésben részesült. Számos bizottság tagja, tisztségviselője volt az Egyetemen, az Akadémián, különböző tudományos és társadalmi egyesületekben. Több hazai és külföldi folyóirat szerkesztőbizottságának tagja.

Összesen kb. 170 tudományos tárgyú, pedagógiai, kutatásszervezési, tudománypolitikai cikk, több szabadalom és kb. 10 könyv szerzője (társszegője), egyesek szerkesztője is, közöttük: “Laboratory Manual on Crystal Growth" kézikönyv (1972) és a “Fizika orvosok és biológusok számára" (1964, -68, -71), valamint a “Biofizika alapjai" (1977, -81, -87, -91) egyetemi tankönyv-kézikönyv (az előbbi oroszul és lengyelül, az utóbbi angolul és németül is).

Minden volt munkatársad nevében szeretettel köszöntelek 80. születésnapodon. Jó egészséget és sok örömet kívánok. Engedd meg, hogy ez alkalomból elbeszélgessünk, ezt a nem könnyű időszakot, a 20. századot majdnem kitöltő életutadról.

Bevezetőként a mai fiatalság okulására meséld el életutadat megismerkedésünkig 1950-ig, amikor is átvetted az akkori Orvosi Fizikai Intézet vezetését. Azért tartom a mai fiatalok számára érdekesnek fiatal éveidet, mert azok 1945-ig a kapitalizmusban zajlottak. Nyilván jó családi, iskolai és egyetemi háttér, valamint a kemény munka tette lehetővé, hogy fiatalon egyetemi tanári kinevezést nyerj el. A mai fiatalságnak sok vonatkozásban hasonló körülmények között kell kialakítania egyéni életutját, és talán ismét hozzá kell szoknia a kemény munkához.

Az első jelentős élményem, hogy az érettségi elölt (1930) megnyertem az országos középiskolai tanulmányi versenyt fizikából. A diáksiker természetesen kihatott a pályaválasztásra is. Így kerültem a matematika-fizika szakra. Az egyetemet Budapesten végeztem az Eötvös Kollégium tagjaként. Akkor még Richter Imrének hívtak. Apám, aki állami elemi iskolai igazgató-tanító volt, éppen diplomázásomkor (1935) magyarosította nevét. Állami alkalmazottnak akkortájt ajánlatos volt ezt megtenni.

A Kollégium volt a másik nagy élmény, ami különös hatással volt rám. Megtanultam tisztelni, szeretni és becsülni a tudományt. A tanulás nem kényszer volt számunkra, hanem igény, szükséglet, ha úgy tetszik: öröm és szórakozás. Hallgatóimnak is beszélek erről; arról is, hogy baj, ha az értékskála nem a képességekre, tudásra, teljesítményre épül. Remélem, a nemrég felújított Kollégium is új utakon, de erre vezet.

A következő élményem már Debrecen, pontosabban a Gyulai-tanszékvolt. 1935 végén egész véletlenül értesültem arról, hogy Szalay Sándor, aki akkor a debreceni Tisza István Tudományegyetem Orvoskari Fizikai Intézetében Gyulai Zoltán tanársegédje volt, Cambridge-be megy 8 hónapos ösztöndíjjal Rutherfordhoz és helyettest keres. Mi az Eötvös Kollégiumból ismertük egymást, ő ajánlott be Gyulainak. Így vitt jó sorsom Gyulai Zoltánhoz, aki előzőleg engem, mint egyetemi hallgatót nem ismert, hiszen ő a debreceni katedrára Szegedről Fröhlich Pál mellől kelült. Az első időkben -- míg Szalay Sándor Cambridge-ből nem jött vissza - gyakorlatilag csak ketten voltunk Tomka Pállal. (Boros János is csak 1-2 évvel később került Szegedről Debrecenbe.) Mi láttuk el mind a fizika-szakos bölcsészek, mind a medikusok laboratóriumi gyakorlatait, vezettük az előbbiek diplomamunkáját, amit akkor szakdolgozatnak hívtak. Az adminisztrációt is mi végeztük és közben jutott időnk tudományoskodni is. Gyulainál új világba kerültem, ő ugyanis más szemléletet képviselt a fizikában, mint amit Pesten megismertem. Budapesten a rendkívül dinamikus Ortvay Rudolf révén az elmélet volt erős; Gyulai pedig a göttingeni iskola tagja volt, R. W. Pohl követője, a klasszikus kísérleti fizika művelője. Ilyen típusú fizikus volt egyébként Szalay Sándor is, aki már diákkorában édesapjától tanult kísérletezni.

Akkor még sok kísérleti eszközt a kutató maga állított össze, még olyan berendezést is, mint például egy kettős monokromátor. Akkor kevés és viszonylag egyszerű gyári készülék létezett, mint például a fényenergia abszolút mérésére szolgáló termooszlop, vagy egy diffúziós pumpa. Igen jó szolgálatokat tett a mindennapi munkákban például E. Angerer “Technische Kunstgriffe bei physikalischen Untersuchungen" vagy J. Strong “Procedures in Experimental Physics" című könyve - amit ma kevesen ismernek - és nagy előny volt a kísérleti fizikusnak, ha maga is értett valamit a fém- és famegmunkáláshoz, üvegtechnikához és nem utolsó sorban az elektronikához. Így tehetett szert a kutató bizonyos fokit anyagismeretre, ami nélkülözhetetlen volt a kísérletek megtervezésénél. Reálisabb kívánságokkal mehetett a technikushoz is, ha egy kísérleti eszközt készíttetett.

A debreceni éveim alatt bent laktam az intézetben, a laboratóriumban, ahol dolgoztam. Gyulai Zoltán Szalay Sándor fél fizetését utalta ki számomra, és mint mondta, a másik felét is megkaphatom, ha beválok. Így kétszer annyi ideig voltam ellátva, mint ameddig a helyettesítés tartott, azután pedig Gyulai belföldi kutatói ösztöndíjat biztosított számomra. Munka bőven volt, sokat lehetett tanulni. Különösen hasznos volt számomra, hogy kb. 2 éven át Gyulainak én készítettem elő az előadási kísérleteket. Rengeteg kísérletet mutattunk be. Akkor jelentek meg Pohl könyvei, ezek voltak a “bibliák". A kísérletek összeállítása gyakran a késő éjszakai órákig tartott. Másnap reggel minden kísérletnek mennie kellett, azoknak is, amiket Gyulai este, a vacsorát követő sétája után gondolt ki. Sikertelen kísérlet nem fordulhatott elő. Megtanultam, hogy a problémákat megoldani és nem panaszolni kell.

Közben persze - mint említettem - tudományos munkával is foglalkoztunk. Az első témámhoz az ötletet Gyulai Zoltán az agrárbarátainak a problémáiból merítette: lehet-e különbséget tenni a krumplifajták között elektromos vezetőképességük alapján? A vizsgálat nemleges eredménnyel csakhamar abbamaradt. Ezután kezdtem színcentrumokkal foglalkozni. Ez a téma új volt, Göttingenből hozta magával Gyulai. Egy különös jelenség mutatkozott röntgenezett NaCI kristályokon fotovezetésben, ami nem illett bele az akkori képbe. Ennek közelebbi vizsgálata volt a feladatom. Sok mérési anyag gyűlt össze, ennek egy részéből készült a doktori disszertációm, amit 1939-ben védtem meg. A dolgozatnak a Zeitschrift für Physikben megjelent változata már a háború után Pohl 60. születésnapjára készült ünnepi számban látott napvilágot. Pohltól egy dedikált könyvet kaptam, az “Einführung in die Mechanik,.." akkori kiadásának egy általa korrigált példányát.

Gyulai Zoltán Észak-Erdély visszacsatolásakor, 1940-ben átment a Kolozsvári Egyetemre, engem is hívott. Nem követtem Gyulait, - a megismételt hívásra sem - részben családi okokból, részben mert bizonytalannak éreztem a kolozsvári jövőt. Gyulai ajánlásával felkerestem Bay Zoltánt, az Egyesült Izzó Kutatólaboratóriumának vezetőjét, ugyanakkor a kultuszminisztériumban is tájékozódtam az elhelyezkedés felöl volt Eötvös kollégista barátaimnál.

Utóvégre gimnáziumi tanár is lehetek. Mindkét helyen kedvező fogadtatásra találtam, nehéz volt a választás. Végül is gimnáziumba mentem, mert a háború alatt egzisztenciálisan ez biztosabbnak látszott. Úgy gondoltam, hogy egy vesztes háború után is inkább fennmarad az állam, mint egy gyár, még ha oly hatalmas is, mint az Izzó. A Pestszentlőrinci Gimnáziumban nagyszerű közösségbe kerültem, ugyanezt elmondhatom talán még fokozottabb mértékben a Trefort-utcai Mintagimnáziumról, ahol 1946-49-ig működtem vezető tanárként. 1949-ben azután a Tanárképző Főiskolára (Czukor-utca) neveztek ki, ahol Öveges József volt az egyik, én a másik Fizikai tanszék vezetője. Persze a 40-es évekhez tartozott a sok katonáskodás is, még a gyorshadtest “kalandozásában" is részt vettem.

Mindennel együtt ezt az időszakot is jelentősnek tartom életemben, de kevésbé a tudomány alkotó művelése, inkább a gyakorlati pedagógia sokoldalú megismerése, bizonyos vonatkozásban fejlesztése és a háború utáni építésben való részvétel szempontjából. Érdekes és érdemes visszaemlékezni azokra az időkre, amikor csak úgy mellékesen az Eötvös Társulat, meg a Pedagógus Szakszervezet megszervezésében, a dolgozók gimnáziumainak, különböző egyetemi előkészítő tanfolyamoknak, a Gazdasági és Műszaki Akadémiának a beindításában, tanítók szakosító tanfolyamainak lebonyolításában előadóként, szervezőként egyaránt részt vettem. Egy-két éven át a gimnáziumoknál fizika szakfelügyelőként is működtem. Még 1946-ban a középiskolai tanárok számára műhelygyakorlatokat (fém-, famegmunkálás, üvegtechnika stb.) szerveztem, hogy a középiskolai szertárakat saját erőből olyan állapotba hozzuk, hogy elindulhasson a kísérletezve tanítás. Cikkeket és könyveket írtam, oktatásunk feljavítása érdekében jártam az országot, előadásokat tartottam, kísérleteket mutattam be, hogy mielőbb elkerüljünk a mélypontról. Valamivel később, az 50-es évek legelején néhány városban veled is voltam, Egerben ellopták a kofferunkat, amiben a kísérleti eszközök voltak. Ezzel persze a vándorszereplések be is fejeződtek.

Az elmondottakból látszik, hogy milyen fontos egy ifjú számára a családi háttér, a színvonalas iskolák, egyetemek, a tehetségek kiemelésének intézményei, mint például az Eötvös Kollégium. De az is kitűnik, hogy a megszerzett szakma gyakorlása és a lehetőségek között nincs mindig összhang és egy életútba a véletlen is gyakran beleszól. Most térjünk át az Orvosi Fizikai Intézetben végzett vezetői munkádra. Jól emlékszem az 1949-es oktatási évre, amikor 21 évesen, a szakemberhiány miatt egy évvel korábban kibocsájtva az egyetemről gyakornokként az akkori tanszékvezető Koczkás Gyula mellett dolgoztam. Koczkás állandóan támadásnak volt kitéve egy kommunista fiatalokból álló csoport részéről. Koczkás szangvinikus eme lévén gyakori volt a veszekedés, ezért igen álldatlan állapotok alakultak ki. Ebben a helyzetben váltottad fel Koczkás Gyulát. Visszagondolva arra az időre utólag is meg kell állapítanom, hogy bölcs szalámi-politikával eltávolítottad közülünk a hőzöngő párttagokat, megtartottad közülünk a szakmailag értékeseket, és behoztál az intézetbe kitűnő középiskolai tanárokat, megalapozva egy máig kitűnő oktatási színvonalat, és nyugalmat teremtettél a munkához. Vezetői stílusodat alapvetően demokratikusnak éreztem, de a szükséges mértékben a laissez faire és az autokratikus elemek is jelen voltak. A kemény munkát mindig megkövetelted és aki nem volt eredményes, azt elküldted. Vezetésed alatt az intézet mikroklímája igen jó volt és eredményesen lehetett dolgozni. Te hogyan élted át a vezetés gondjait?

A munkatársak kiválasztása valóban gondot okozott, különösen induláskor. Az 50-es években egymás után létesültek új kutatóhelyek és tanszékek, amelyek mind tematikailag, mind pedig a munkafeltételeket illetően ígéretesebbek voltak intézetünknél. Vonzóbb volt például a fölfejlődőben lévő magfizika, mint a kristályfizika vagy az orvosi fizika. Azt is vegyük tekintetbe, hogy Budapesten különösen kevés hagyománya volt a fizikának az orvostudományban, következésképp az orvosképzésben is. Nem igyekeztek hozzánk kerülni a fiatalok, sem az orvosok, sem a fizikusok. Nagyon távolról kellett elindulni mind az oktatás, mind a kutatás tekintetében. Valóban néhány kiváló középiskolai tanárral sikerült az indulás problémáját megoldani, amit nem szabad “jobb híján" megoldásnak tekinteni. Külön kutatóképzés és elkülönült tanárképzés csak 1950-ben indult el hazánkban; addig csak tanárképzés folyt, és a diploma megszerzése után az élet szelektált. Nagyon vigyáztam arra, nemcsak indulásnál, később is, hogy dilettánsok ne zavarják meg munkánkat. Nincs szükség olyan fizikusra, akit a fizikusok jó biológusnak, vagy orvosnak hisznek, de fordítva sem.

Az intézetvezetés mindig felelősséggel, emberi, szakmai, financiális gondokkal jár, ezek azonban nálunk megsokszorozódnak. Feltétlenül munkatöbbletet jelent mais az intézet interdiszciplináris profilja, valamint az a körülmény, hogy több kart szolgálunk, hogy idegen nyelvű oktatást is végzünk (jelenleg két idegen nyelven), hogy elsőévesekkel foglalkozunk stb. Az elmúlt évtizedekben többlet-terhet hozott magával a politikai-társadalmi struktúra is. Sok volt a “gazda": minisztérium, egyetem, párt, szakszervezet, DISZ illetve KISZ és természetesen az Akadémia is. Mindegyik intézkedett, szervezett, ellenőrzött. Ezekhez járultak még a fizika, biológia, orvostudomány területén tevékenykedő különböző tudományos és népszerűsítő szervezetek, testületek, szövetségek.

Az intézetvezetői munkát a múltban nehezítette, hogy sok éven át az intézetben egyáltalán nem volt párttag, később is csak egy-kettő. Így működésünk minden területén különös gondot kellett fordítanunk a tájékozódásra és mások tájékoztatására egyaránt. Nem jó, ha rólunk, de nélkülünk esetleg félretájékozódva döntenek.

Örülök, hogy az intézet munkaköri klímáját jónak tartottad. Kétségtelen, hogy igyekeztem néhány belső intézkedéssel megfelelő keretet biztosítani konstruktív légkör kialakításához, de lényegileg nincs szó másról, mint: őszinteség, nyíltság, segítés egymásnak emberileg és szakmailag egyaránt. Fontos az összetartozás érzése, és ez megvolt. Mindezekhez partnerek kellettek. Most is köszönöm a segítséget munkatársaimnak. Határterületen, - mint említettem - sokkal nehezebb az intézetvezetés, mint valamilyen diszciplináris szakmában. Határterület esetén problémát jelent például a hovátartozás a kutatás-támogatás vonatkozásában, esetünkben az egészségügyi tárca és az akadémia, az utóbbival kapcsolatban egyaránt sióba jöhetett az orvosi, a biológiai és a matematikai-fizikai tudományok osztálya. Hasonló kérdés merül fel a kutatási eredmények megítélésénél, a tudományos minősítés tekintetében is.

Kutatás vonatkozásában végül is - még az 50-es évek elején - az Akadémia Matematikai-Fizikai Tudományok Osztályához (III. Osztály) kapcsolódtunk. Ezt a-r. akkori kutatási tematika nagyobbik része indokolta, de a döntés utólag nézve is- helyeselhető. Eredményeinket a III. Osztály azzal is elismerte, hogy 1961-ben Kristályfizikai Tanszéki Kutatócsoportot létesített. Sőt, később (1976), hogy munkafeltételeinken javítson, a Budaörsi-úti székházban új laboratóriumokhoz jutottunk. Ez a bővülés átszervezéssel is együttjárt: egy önálló MTA Kristályfizikai Kutatólaboratórium (KFKL) létesült, aminek nagyobb részel a mi tanszéki kutatócsoportunk akadémiai állású dolgozói kcpezték. Ez a laboratórium az MTA TTKL-nek egyike. Mindezt jól ismered, hiszen a laboratórium első igazgatója Te voltál. Az alma materben maradt részleg biofizikai programmal működött és működik tovább, igazgatója nyugdíjba menetelem óta (1982) dr. Rontó Györgyi egyetemi tanár, a biológiai tudomány doktora. Az MTA-val való kapcsolata ennék a részlegnek sem szakadt meg, ugyanis az MTA TTKL kihelyezett laboratóriumaként működik, és mint ilyen az MTA Biofizikai Kutatólaboratóriuma (BFKL) nevet viseli.

Ma sem könnyebb a vezetés, mint a múltban volt. Rontó Györgyi viszi tovább, amit értékesnek tart, de az új idők új problémákat teremnek. Három karon, három nyelven kb. 800 hallgatót oktat az intézet (közel 20 óra/hét előadás és 140 óra/hét laborgyakorlat), széleskörű tudományos együttműködést folytat külföldi intézetekkel, meg kell szokni egy új kutatástámogatási rendszert, új publikálási stratégiát kell követni. Új intézetvezetési rendet és stílust kíván a sok, hosszabb-rövidebb külföldi tanulmányút, esetleg egyik-másik munkatársunk végleges kintmaradása stb.

Ha már múltammal kapcsolatban a vezetés gondjait tekintjük, akkor a Tanszék és az akadémiai kutatócsoport mellett hadd szóljak röviden a magasabb szintű egyetemi és akadémiai beosztásaimról is, amilyen például a dékáni, rektorhelyettesi megbízás, vagy az Akadémia III. Osztályán betöltött osztályelnöki funkció. Kérlek, ne; vedd kérkedésnek, hogy ilyesmiket szóbahozok, de ezek is hozzátartoznak életemhez, és talán tanulságul is szolgálnak.

Nem tagadom, jól estek az elismerések, főként azok, amelyeket az illetékes testület részéről titkos szavazással nyertem el. Ilyen volt például a három perióduson át tartó osztályelnökség. Sok időt és energiát fordítottam az említett beosztásokra, - skrupulózus a természetem - nem tudom azonban, hogy mindezzel arányban volt-e az eredmény. Állapítsák meg ezt mások. Mindenesetre a tisztán adminisztratív és reprezentációs tevékenységen kívül igyekeztem többet és mást is cselekedni, “hasznosan" viselkedni. Például tudományos rektorhelyettesként már 1970-ben elkezdtem egyetemünkön a számítástechnikai kultúra bevezetését, megkíséreltem tenni valamit a nagy műszerek jobb kihasználásával, intézetek között az együttműködés előmozdításával kapcsolatban. Minden vonalon korrektségre és az emberi-szakmai értékek elismerésére, valamint érvényesítésére törekedtem, akár mint dékán a kari életben, akár mint osztályelnök a tudományos teljesítmények megítélésétől az akadémiai tagválasztásig. Még csak annyit szeretnék megemlíteni, hogy nagyon jól estek azok az elismerő levelek (például Horányi Béla professzortól) és más kedves megnyilatkozások, amelyek eljutottak hozzám, amikor távoztam(!) a dékánságból vagy valamelyik másik funkcióból.

Beszéljünk most az oktatási munkádról. Mint vérbeli pedagógus az első években nagy súlyt helyeztél a tantermi előadások és a gyakorlatok megszervezésére, hiszen akkor az igencsak heterogén középiskolai ismeretekkel érkezők fizikai ismereteit kellett egy jó középiskolai szintre emelni. Mint tantermi előkészítő emlékszem, milyen sok kísérletet mutattunk be. A későbbiek folyamán a fizikának azon részeit oktattuk, amelyek az orvostudományban alkalmazást nyertek, utóbb pedig áttértünk a biofizikára. Tantermi előadásaidat mindig élvezettel hallgattam és sokat tanultam tőled. - Hogyan emlékszel az oktatásfejlesztés eme szép ívére?

Az oktatónak, akár előadásról, akár laboratóriumi gyakorlat vezetéséről van szó, tekintettel kell lennie többek között a hallgatók előismereteire, milyen a hozzáállásuk a témához, érdeklődéssel vagy közömbösen várják oktatóikat? Könnyebb fizikus hallgatóknak, mint medikusoknak beszélni a fizikáról és könnyebb medikusnak, mint fizikus hallgatónak előadni valamilyen élettani kérdésről. Könnyebb a hallgatóságnak a szűkebb szakmájáról magas színvonalon előadni, mint határterületen egyszerű ismereteket nyújtani. A medikus a nehezen érthető, rosszul felépített, szoros értelemben orvosi témájú előadást, ha feszítetten is, de érdeklődéssel meghallgatja, igyekszik kihámozni a lényeget. A biofizika előadást viszont únja, ha az nem elég világos vagy nem elég könnyen érthető. Régóta vallom, hogy a pedagógia tudomány is, művészet is. A medikusokkal meg is éltem ezt a felismerést.

Megfelelően kiválasztott ismeretanyagot kell oktatnunk, megfelelő módszerrel. Az oktatott anyag nem tehet öncélú, esetünkben az orvosképzést kell segítenie, éspedig tisztán, világosan, didaktikailag minél tökéletesebben. Ezért állandóan korszerűsítettük oktatási anyagunkat, igyekeztünk biztosítani az összhangot a tantermi előadások és a laboratóriumi gyakorlatok között, ezért igyekeztünk mindig összefogott, fegyelmezett oktatói gárda kialakítására. Így is fennmarad még sok probléma: a felsőbb évfolyamokkal foglalkozó oktatók kevéssé támaszkodnak az alsóbbakra, és ez utóbbiak nem ismerik eléggé amazok igényeit.

Rontó Györgyi mindezt továbbvitte, fejlesztette, új dolgokat is kezdeményezett, eleget téve azoknak a kihívásoknak, amelyek a fizika és a biológia, illetve a fizika és az orvostudomány határterületein nagy számban és mélyülő minőségben napjainkban jelentkeznek. Elsősorban a molekuláris biológiai anyag bővítésére, a matematika és az informatika alkalmazásaira, az orvosi műszerezettség oktatási anyagának kiegészítésére gondolok.

Még valami: régóta szorgalmazom a felsőoktatásban is egyes alapvető tantárgyakkal kapcsolatban módszertani útmutató összeállítását. Erre már csak azért is szükség lenne, mert az egyetemen csaknem kizárólag olyan oktatók működnek, akiknek nincsenek pedagógiai ismeretei, még kevésbé tapasztalatai. Különösen határterületek oktatásával kapcsolatban lenne szükség ilyen útmutatóra.

Hatalmas volt ez az oktatási munka. Gondolom, te is úgy voltál vele, hogy az oktatásban a napi visszajelzés, az előadás végén jelhangzó taps milyensége minősítette az aznapi előadás színvonalát, ösztönözve a jobb felkészülésre. De térjünk át a kutatómunkára, hiszen Gyulai Zoltánnal együtt egy szilárdtestfizikai iskolát hoztatok létre, a Biofizikai Intézetben pedig az évtizedek során kialakult egy biofizikai iskola.

A témaválasztást főként három tényező befolyásolja: (a) a tudományterület fejlődéséből adódó problémák, (b) környezeti hatások, társadalmi igények, (c) a kutatók érdeklődési köre. Így volt ez a mi esetünkben is. Mindhárom tényező hatott az elmúlt évtizedekben - és hat jelenleg is. A témák ilyen vonatkozásban önmagukért beszélnek.

Az 50-es és 60-as években az iparilag legfejlettebb országokkal egy időben kezdtünk el foglalkozni gyakorlati célú egykristály-növesztésekkel, amikhez a kristálynövekedés mechanizmusára vonatkozó vizsgálatok is kapcsolódtak. - Örökzöld probléma a kristályhibák kutatása. Ezen betilt főként a röntgen-sugárzással keltett hibákra (színcentrumokra) vonatkozó kérdésekkel foglalkoztunk. E területek művelése egyébként kibővített és korszerűsített programmal, szép nemzetközi sikerrel folytatódik a TTKL KFKL-ben.

A biofizika, illetve orvosi fizika területén előbb a nukleáris medicina felfejlesztését tekintettük időszerű feladatunknak, éspedig egyrészt a nyomjelzés meghonosítását, másrészt a műszerfejlesztést. Számos meleglaboratórium megtervezésében vettünk részt, sok helyen segítettük a módszer elsajátítását.

A 60-as évek elején a nemzetközileg is kialakulóban lévő molekuláris biofizika felé fordultunk: a molekuláris szerkezet és a biológiai funkció kapcsolatának tanulmányozása volt célunk. Előbb nukleoproteideket és részrendszereiket tanulmányoztuk, majd vizsgálataink a lipoproteidekre és részrendszereikre is kiterjedtek. Különösen foglalkoztatott bennünket a nukleoproteideknck fény és különböző vegyszerek által előidézett strukturális és funkcionális sérülése. E program, koncepcióját és módszereit illetően a kristályfizikai múltban gyökeredzik: itt is, ott is a rendezettségben létrejött hibák és ezek következményei érdekesek. Az elért eredmények vezettek el azután jelenlegi programunkhoz (kémiai ártalom jellemzése, UV dozimetria stb.), amit széles nemzetközi együttműködésben művelünk.

Mindig, a múltban és jelenben egyaránt törekedtünk eredményeink gyakorlati alkalmazására is, így a közlemények mellett szabadalmak is kísérték/kísérik munkánkat, amik közül egyik-másik megvalósításra is került.

Konkrét eredményeinket itt most nem ismertethetem, viszont egy-két megjegyzést szeretnék tenni:

(a) Sajnos a tudományos életünk jelenségeire, pontosabban tudománypolitikánk preferenciáira is érvényes az a mondás, hogy az ember, ha elég hosszú ideig él, sok mindent megél és mindennek az ellenkezőjét is, pl: nyugati-keleti ismét nyugati orientáció, alapkutatás-fejlesztés (mint szempont többször is váltakozott), titkolódzás (éberség nyitottság, kutatásirányítás-kutatásszabadság, oktatás és kutatás szétválasztása-összehozása, központi támogatáspályázati rendszer, “köldöknézés"- nagyvonalúság, az Acták favorizálása, majd mellőzése stb. Nem függetleníthetjük magunkat teljesen az áramlatoktól, kénytelenek vagyunk alkalmazkodni a kísérőjelenségekhez még akkor is, ha az sok időt és energiát emészt fel. Nem szabad túlzásokba esni. A közelmúlt tanulsága egy régi igazság: dolgozni, megint csak dolgozni és színvonalas eredményeket produkálni.

(b) Egy másik ügy. Eredményeink között több, gyakorlatilag felhasználható “termék" is volt, és van. Sajnos, ezek közül kevés vált valódi ipari termékké. Könnyű lenne ezért csak a gyakorlati, az ipari-gazdasági szférát hibáztatni: szervezetlenség, érdektelenség. Magunkat, azaz a kutatókat sem hibáztatom a tehetetlenségért, hogy ti. nem foglalkoztunk hatásosan termékeink “továbbításával", sem piackutatással stb. Ez ugyanis nem feladatunk és nem is értünk hozzá. Az értékesítést intézményesen kellene megoldani, de jól működő megoldás ma sincs.

(c) További probléma: beszámolók és kutatási tervek készítése, valamint elbírálása. Be kell vallanunk, hogy ez a tevékenység úgy ahogyan eddig ment, ritkán volt konstruktív és valóban előremutató. Kampányszerű, legtöbbször formális munka folyt, amiből gyakran hiányzott az elmélyült szakmai értékelés, máskor pedig általános emberi gyarlóságok torzították el a reális képet. Mindezt jelen időben is mondhattam volna. Meg kellene próbálni olyan, néhány fős (esetleg külföldi tagokkal kibővült) állandó bizottság létrehozását, amely egy intézet munkáját nemcsak minősíti, hanem menetközben tanácsaival is segíti, egyúttal konzultációs partner is.

(d) Tudományos-felsőoktatási közéletünk ellentmondásai közé tartozik egyfelől a tudományos iskolák fontosságának hangsúlyozása és ilyenek kialakulásának elősegítése, másfelől a tanszéknézetés időtartamának 5, maximálisan 10 évre való korlátozása. Ez utóbbi elképzelést olvastam március végén a Felsőoktatási Törvény tervezetében. 5-10 év nem elég experimentális szakmákban különösen kevés egy iskola kialakulásához, akár a tudomány műveléséről, akár oktatási tevékenységről van szó. Miért nem maradhat tovább, ami bevált, ami jó és követendő? Egy ilyen korlátozás állandó nyugtalanságban tartja a vezetőt és a beosztottakat egyaránt, ami nem kedvez a konstruktív munkának. A törvénytervezetet e vonatkozásban (is) feltétlenül finomítani kell.

Utaltál munkatársainkra és volt tanítványokra. Valóban nagy a “család" és nehéz számba venni tagjait, hiszen a családfa el is ágazott és nem egyszerű annak eldöntése sem, hogy kik tartoznak a családba, beleszámítanak-e például az aspiránsok, diplomamunkások, vendégkutatók, demonstrátorok? A szoros értelemben vett diplomás munkatársakról szólok csupán. Számukat 70-nél többre becsülöm. Közöttük fizikusok, orvosok, kémikusok, gyógyszerészek, biológusok, mérnökök egyaránt találhatók. Vannak, akik külföldre mentek, vannak; akik meghaltak. Arra törekedtem, hogy mindenki, aki legalább néhány évet eltöltött az intézetben, kapjon valamilyen dokumentálható “többletet", így azután volt, aki például radioaktív izotóptanfolyamot végzett, aki labororvosa szakvizsgát tett, vagy egyetemi doktorátust illetve kandidátusi fokozatot, esetleg újabb diplomát szerzett, stb. Az orvosok nagy része csak néhány alapozó laborévet töltött az intézetben, megtanult bizonyos metodikákat, azután átment egy másik intézetbe vagy klinikára stb. A munkatársak több mint fele szerzett intézeti évei alatt vagy nem sokkal ezeket követően valamilyen tudományos fokozatot. Közöttük 5 fő vagy a biológiai vagy a fizikai tudomány doktora.

Megbecsülhetjük volt hallgatóink számát is: az országban jelenleg dolgozó orvosok, gyógyszerészek, fogorvosok kb. fele végezte Budapesten tanulmányait, tehát kb. 18 ezer fő volt valamikor hallgatónk. A SOTE-a végzett külföldi hallgatók száma ugyancsak több ezer.

Gyönyörű ívű a tudományos tevékenységed is és hatalmas az a munka, amivel annyi fiatal tudományos utánpótlást neveltél. Befejezésül hadd kérdezzem meg: nyugdíjba vonulásod óta mivel telnek napjaid?

Kezdettől fogva alig jelentett változást életmódomban a nyugalomba menetel, jóllehet mentesültem az intézetvezetés bokros feladatától. Úgy látom, a feladatok tovább gyarapodnak, egyre többfelé kell figyelni, akár az intézeten belüli problémákat, akár a külső kapcsolatokat tekintjük. A biofizika helyzete a medicinában olyan kérdés, amivel folyamatosan kell foglalkozni. Tárgyunknak más, hasonló feladatot ellátó külföldi intézettel való összehasonlításban - kibővített szerepet tulajdonítunk az orvosképzésben, amennyiben - mint említettem - a modern szerkezetvizsgáló módszerek, valamint az orvosi műszerismeretek fizikai alapjaival, továbbá bizonyos matematikai és informatikai ismeretek nyújtásával, a környezetvédelem bizonyos kérdéseivel is foglalkozunk, stb. Mindez sok helyen érdeklődést váltott ki, ugyanakkor indokolttá teszi, hogy más tárgyakhoz és egyúttal más intézetekhez, klinikákhoz való kapcsolódásunkat, viszonyunkat is újraértékeljük.

Az intézetben számomra időnkénti kisebb-nagyobb belső feladatok, önként vállalt munkák, különböző szakmai szórakozások maradtak meg. Továbbra is körülvesz és lefoglal a közélet, aminek több területe ma is érdekel, és mindezeknek az intézeti vonatkozásai sem közömbösek számunkra. Az Akadémia III. Osztályának munkájában különösen intenzíven részt vettem az elmúlt időszakban is, hiszen 1990-ig osztályelnök voltam, de több társadalmi egyesületben is tevékenykedem. Tehát: munka bőven van, az élet gondoskodik problémákról. Mindezekről szívesen olvasok, beszélek, olykor írok is. Barátok közt érzem magam a Puskin utcában, a Budaörsi úton és a Nádor utcában is.

Munkatársaid, tanítványaid nevében boldog születésnapot kívánunk.

Voszka Rudolf