Fizikai Szemle nyitólap

Tartalomjegyzék

Fizikai Szemle 1992/1. 12.o.

MENEKÜLÉS A JÓZAN ÉSZTŐL

Szergej Kapitza
a Szovjet Fizikai Társulat elnöke

Azok a hatalmas változások, amelyeket a Szovjetunióban Gorbacsov politikája, a peresztrojka indított el, tudomány- és technikaellenes megnyilvánulásokat is felszínre hoztak. A csernobili katasztrófa után egyesek az atomenergiáról való teljes lemondást követeltek. Széleskörű tiltakozás jelentkezett a műszaki haladással szemben; ugyanakkor fokozódott az irracionális, természetfölötti jelenségek iránti érdeklődés.

E társadalmi jelenségek megítélésénél ne tévesszük össze a felszínen látható szimptomákat azokkal az okokkal, melyek a társadalom drámai átalakulását idézték elő - hiszen ez a társadalom a legutóbbi időkig tudománybarát és racionális volt, sőt. “tudományosan" megtervezhetőnek hittük. Szerző a külső tüneteket válságjeleknek tekinti, amelyek a mélyebb és remélhetőleg racionálisan magyarázható társadalmi folyamatokat kísérik.

A változás természete

Első helyen az országban végbemenő átalakulás méretét kell említeni. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy hivatalosan is kinyilvánították a hidegháború befejeződését. Minden háború után vannak győztesek és legyőzöttek. Ismerjük a győzteseket: Japán és Németország (az USA szerepét itt nem tárgyalom), a fő vesztes azonban a Szovjetunió [1].

A háború hidegháború volt. Nem igen tudnánk beszélgetni róla, ha forró lett volna, sőt olyan sem lenne, aki meghallgathatná; még ha életben maradtunk volna - akkor sem. A vereségtünetek azonban mindenképpen valódiak. Csapataink minden fronton megalázó és szégyenletes visszavonulásra kényszerültek. Volt szövetségeseink és gazdasági partnereink sietve hagytak itt bennünket, mivel a gyors változások megvalósításában a saját útjukat akarják járni.

Szörnyű zavar uralkodik országunk gazdasági életében, egyre nő az infláció, a korrumpálódott elosztási rendszer képtelen élelmezni a népet. Nem csak azért vagyunk kénytelenek áttérni a központilag tervezett gazdaságról a piacgazdaságra, mert az nagyobb hatásfokkal működik, hanem elsősorban azért, mert a tervgazdálkodás főleg katonai orientációjú volt. A gazdasági változások fő hajtóereje maga a katonai vereség. A hidegháborút alapvetően gazdasági téren vívták, ezért a fegyverkezési versenyben elszenvedett vereség nyilvánvaló. Nyilvánvalóbb, mint a soha meg nem vívott csaták láthatatlan katonai veszteségei. A hidegháború íratlan törvényei alapján a vereséget el kell ismerni, mielőtt még erőszakot alkalmaznánk; az elrettentés annak a háborúnak a harcmodora, amelyben egyetlenegy csatát sem vívnak.

A válság elsősorban politikai természetű. Az “ancien régime" gyorsabban omlik össze, mint a gazdasági rendszer; a központi hatalom demoralizálódása az Unió létét fenyegeti. Gondolom, hogy amikor ez a cikk megjelenik, már tanúi leszünk, hogyan válnak le az egyes köztársaságok a Szovjetunióról. Jelenleg a fennálló gazdasági kapcsolatok, így a közös energiahálózat, a távközlés, vasút, légiközlekedés és az ipari államok komplex technikai függőségei jobban összetartják az országot, mint az alig létező központi hatalom. Elképzelhető, hogy az Unió megmentésére a maradék politikai hatalomhoz, a katonai esőhöz fognak folyamodni.

Be kell látnunk, hogy - annak ellenére, hogy 70 évig küzdöttünk érte - nem valósult meg a Szocialista Állam főtörekvése. Semmivé foszlott a szocialista és kommunista forradalom nagy koncepciója, hogy eszméi általánosan elterjednek és alapvető változásokat idéznek elő a világban. Ezért harcoltunk, végső fokon ezen a téren vesztettünk - ez a válság végső magyarázata. Ma arra van szükségünk, hogy mind a gazdaságot, mind a gondolkodásunkat demilitarizáljuk.

A világforradalom eszméje, annak különféle megjelenési formái mind a marxizmus ideológiájára alapozódtak. (Nem óhajtom érinteni azt a problémát, hogy miben különböznek Marx tanai a marxizmustól és az országunkban hirdetett, illetve megvalósított. eszméktől.) Ez az ideológiai rendszer, mely a Szovjetunióban és azon kívül folytatott politikánkat motiválta, most összeomlóban van. Ehhez kell viszonyítani vereségünk beismerését, annak a történelmi átalakulásnak a méreteit, amelyet most megélünk.

Véleményem szerint mi a Szovjetunióban csak fokozatosan és nehezen ébredünk ennek tudatára, habár hallgatólagosan elismerjük azt. Tapasztalhatjuk bizonyos vonatkozásban a régi eszmék továbbélését, de a katonai rétegnek is hozzá kell szoknia új helyzetéhez. Történnek kísérletek annak megítélésére, hogy mi menthető át a múltból. Példának hozhatjuk fel, hogy sok országban megtalálhatók a szocializmus, a köztulajdon, a tervezés egyes vonásai. A késlekedve megvalósított privatizációnál közrejátszik, hogy a piaci elvárásokat össze kell egyeztetni a társadalmi igazságosság elvével - ezek a modern történelem és politikaelméletekben is megfogalmazódtak, de megvalósultak a szovjet társadalom pozitív vonásaiban is.

Nem szándékozom vitát kezdeményezni, de érdemes megemlíteni, hogy egyes okok, melyek a szovjet válságot előidézték, általános jellegűek, elsősorban annak a gondolkodásmódnak a válságával kerültünk szembe, amely politikai eszközként a katonai erőt alkalmazza. Úgy tekinthetjük ezt, mint egyik magyarázatát a racionalitás válságának. A továbbiakban ezt a kérdést tárgyalom.

Mit várunk a racionális gondolkodástól?

Már századokkal ezelőtt megkísérelték a közgondolkodás és a szociális gondolkodás racionális megfogalmazását. Idézhetném Platont, Szent Pált, Szent Márkot, Szent Ágostont vagy Tertullianust [2]. A leghelyesebb, ha a 17. századig megyünk vissza, ha a modern racionális gondolkodás eredetét akarjuk tanulmányozni. Előfutárai voltak ennek a reneszánsz kor természettudósai, művészei és a humanizmus képviselői. A modern természettudományok történetében Kopernikusz és Vesalius, Kepler és Galilei, Descartes és Bacon munkái a racionális gondolkodás fejlődésének lépcsőfokai. Hatása a leglátványosabban a mechanikában jelentkezett. Kiemelkedő eredménye az égi mechanika alkalmazása a Naprendszerre, ez az emberiség történelmének egyik legnagyobb intellektuális kalandjának tekinthető. Nem Voltaire fordította-e le Newtont franciára, elsősorban mint az ismeretelmélet és a kultúra, nem pedig mint a természettudomány üzenetét, annak ellenére, hogy a “Principiát" bárki elolvashatta latinul is?

Egyidőben ment végbe Európában a természettudomány fejlődése, a kapitalizmus és a szabad piac felvirágzása az Egyház és a monarchia hatalmának hanyatlásával. Hatalmas “peresztrojkája" volt ez Európának - a reformáció és a harmincéves háború kora, mely egy teljes évszázadot töltött ki. A kataklizmák kísérőjelensége volt a babonák felvirágzása. Emlékezzünk csak arra, hogy mintegy 50000 boszorkányt égettek meg vagy fojtottak vízbe - többet, mint bármikor az emberiség története folyamán [3]. Kepler saját anyját csak nagy nehézségek árán mentette meg a máglyától. Az ezeréves középkori ideológia bealkonyulása nem mehetett végbe szociális felfordulás és létbizonytalanság nélkül. Ugyanez ismétlődik meg kisebb mértékben a francia forradalom előtt, a mesmerizmus felbukkanásával, és az első világháború előtti mélyreható változásokat kísérő spiritizmus és egyéb “tudományos" babonák térhódításával. Eklatáns példája az irracionális gondolkodásnak a hippik megjelenése az USA-ban a vietnami háború idején. Először 1967 nyarán jártam az Egyesült Államokban -- Sidneyből repültem akkor San Franciscóba. Megérkezésem vasárnapra esett, és még aznap elvittek Haight-Ashburyba, ahol a “Virág Gyermekekkel" találkoztam. Másnap utaztam Stanfordba a SLAG-hoz, itt vettem a hatnapos arab-izraeli háború kitörésének hírét - ez zökkentett vissza a valódi életbe.

Meglepő az egybeesés a társadalmi válságok és a babonák, kultuszok, misztikus hajlamok megjelenése között. Most az ESP és az UFO, az asztrológia és a léleklátás, a misztikus kultuszok és a mesmerikus csodadoktorok jöttek divatba. Az irányukban megnövekedett érdeklődés biztos jele annak, hogy a társadalom válságban van, az egyén létbizonytalanságban érzi magát, frusztrált, nem lát célt maga előtt.

Kitértünk már arra a jelenségre, hogy a társadalmi változások korában tünetként jelentkezik a rossz közérzet; ez az átalakulást közvetlenül megelőző reagálás. Most vizsgáljuk meg azt, hogy a társadalom lelkiismeretét képviselő művészek és írók milyen megnyilvánulásait tapasztalhatjuk az átalakulások korszakában? Tudjuk, hogy Bosch és Breughel éppen a nagy európai változások idején tünt fel. Megjelent Nostradamus, akinek jóslatait mais sokan bújják. Ilyen üzenetként értelmezhetjük az Art Moderne és a science fiction megnyilvánulásait. Századunkban ezek még a nagy változások előtt - azok előjeleiként jelentek meg. Másrészt a mai művészetben külön tudjuk választani a köznapi, “normális" reagálást azoktól a képzetektől, melyek a környező, felbolygatott világ nyavalyái által testben és lélekben meggyötört művészektől származnak. Ennek a művészi felfogásnak a végső határait mutatják a posztmodernek. Egyes írók például nemcsak a szöveg központosítását áldozzák fel, de a lapokra tördelést is - így az üzeneteknek csak lokális, felszínes vonásai maradnak meg.

Nézzük továbbá, hogy mit üzen nékünk a média? [4]. A Szovjetunióban a gondolatközlés és a véleménycsere lehetőségét a glasznoszty hozta meg, és ez megváltoztatta a társadalmi tudat teljes modelljét. A pozitív változásokkal párhuzamosan sajnálatos módon megjelent az irracionalitás. Olyan erők törtek felszínre, melyeket a hatalom és a cenzúra elfojtott.

Publicitást kelli biztosítani mindannak, ami le van írva? Hol a sajtó, a média, a TV felelőssége az irracionalitás és a tudományellenesség terjesztésében? Vezessük-e be az ellenőrzést, vagy hivatkozzunk inkább a szerzők és kiadók lelkiismeretére és felelősségérzetére? Gorbacsov rendeletet hozott, és felhívta a miniszterek figyelmét arra, hogy avatkozzanak be, ha nyilvánvalóan hirdetik az erőszakot, az ízléstelenséget, a szexet. Ezzel szemben senki sem védi meg a közönséget az asztrológusoktól és jövendőmondóktól. Ne menjünk el szó nélkül amellett a jelenség mellett sem, hogy éppen most fogyatkozott meg a népszerű tudományos folyóiratok és a természettudományos TV műsorok száma. Ez sajnos nem szórványos jelenség, ezért a tudományos közvéleménynek reagálnia kell érdekei védelmében. A Szovjetunió léte szempontjából is életkérdés, hogy a társadalom egészségesen viszonyuljon a tudományhoz és a technikához.

Anélkül, hogy a tudományfilozófia finom részleteibe bocsátkoznánk, világosan meg tudjuk különböztetni a tudást a hittől. Nem szabad szem elől tévesztenünk azt sem, hogy általában megbíznak a tudomány népszerűsítőiben. A nevelés folyamata bizonyítja, hogy a laikus hisz abban, amit mondanak neki, ezért nagy annak a felelőssége, aki a tudomány üzenetét közvetíti a nagyközönséghez. A tömegkommunikáció, elsősorban a TV meggyőző ereje jelentős. A félretájékoztatás etikailag elítélendő a társadalom részéről. Amint mondják egyesek, ma Krisztust nem keresztre feszítenék, hanem TV-antennára.

Erős a korreláció a tudományellenesség, illetve technikaellenesség és az erőszak, szélsőséges eszmék, mint a nacionalizmus, fasizmus, stb. között. Talán ez a kapcsolat a veszély igazi jele, nem pedig az ufológusok irracionális buzgalma. Amikor ezek az eszmék gyökeret vernek, követik őket a politikailag szélsőséges megnyilvánulások - ez a most végbemenő változások mélyén rejlő valós fenyegetés. Más tekintetben fel kell figyelnünk arra a tényre, hogy a Szovjetunióban áttérünk egyik mítoszból a másikra, de az új sem racionális. Megmaradta Claude Levi-Strauss által oly alaposan vázolt tudományos gondolkodással ellentétben álló mitológikus gondolkodásmód [5]. Ez utóbbi újjáéledését szociálantropológiai szempontból is érdemes vizsgálni. Hiszen a kommunista ideológia mitológiává degradálódott - így ez a folyamat jelenti a váltást egyik mitológiáról a másikra. Az átmenet az irracionalitás irányába már régebben megkezdődött. Rauschenbach szerint [9] a vallás alapvető emberi igényt elégít ki, így társadalmi szükségletet fejez ki. Szerinte a mitológikus gondolkodás centruma az agy jobb féltekéjében van, míg a racionálisé a balban.

A hivatalos ideológia rothadása, szétbomlása A. Szpirkin példáján szemléltethető a legjobban. Évekig a Tudományos Akadémia vezető filozófusa volt - egyetlen levelező tag a dialektikus metarializmus tanszékről. Több kiadást megért kézikönyvet írt a témáról. Minden, a dialektikus materializmus iránti kötődése ellenére Szpirkin most az ESP, a kuruzslók, léleklátók és más ilyen áltudományos kacat rendszeres támogatója. Szakmai, tudományos felkészültsége nem teszi alkalmassá, hogy a valósággal szembenézzen. Számos alkalommal szégyenletes sőt bűnös kapcsolatba lépett “tanulmányának tárgyáva [6].

Nemrégiben a Filozófiai és Jogi Osztály szavazatával Szpirkint az Akadémia rendes tagjává választották, habár az Akadémia szabályzata szerint ezt még az összes akadémikus szavazatával kell jóváhagyatni. Itt már a józan ész diadalmaskodott: 240 tagból csak 58 szavazott rá. Frolov, a Filozófiai és Jogi Osztály egyetlen szakmailag jól képzett és felelős tagja kétségbevonta az Osztály illetékességét, megállapítva: “Elvárhatjuk-e tíz alkimistától, hogy egy vegyészt válasszon meg?" Filozófiai intézményrendszerünk romlottságát teljes mélységében a Szpirkin ügy mutatta meg. Évtizedeken keresztül szolgálták ki az uralkodó pártot, amely az ideológiát egy totális államhatalom eszközéül használta fel. Tünet ez - még meghatározóbb, mint a bulvársajtóban megjelent egyes közlemények. Ami a kiadványokat illeti, a Tudományos Akadémiáról sem mondhatjuk el, hogy gáncsnélküli. Nem olyan régen a Nauka (Tudomány) c. folyóirat megjelentetett nagy példányszámban egy asztrológiát népszerűsítő könyvet. Egy új folyóirat, a “Társadalomtudományok és modernség" az Ufológiai Központ felvételei alapján “Hangok az űrből" című riportokat közöl.

A dolog másik oldala viszont, hogy nő azoknak a társadalmi kérdésekkel foglalkozó íróknak a tábora, akik új értékeket, új eszméket keresnek. Jó példa erre [12], ahol a gazdasági nehézségek ellenére felelősen és alkotó módon közelednek napjaink valóságához. A kihívás nemcsak a szovjet tudósoknak, de mindenkinek szól, akiket sújt a józan ész válsága.

Mechanisztikus örökség

A válságjelenségek bizonyos mértékig annak is tulajdoníthatók, hogy a társadalmi folyamatok vizsgálatát mechanisztikusan közelítjük meg. A pozitivista megközelítés - amelynek talán a marxizmus a legeklatánsabb megjelenési formája - áthatja gondolkodásunkat. (Elnézést kérek a talán túl messzemenő egyszerűsítésért.) Azt javaslom, hogy térjünk vissza a 17-18. századi példához, amikor a természettudomány, a klasszikus mechanika eredményei kihatottak a társadalomtudományokra és a politikai eszmékre. A 19. században a szociális eszmék megfogalmazásában a mechanika elveit, sőt szókészletét használták fel. Beszéltek társadalmi erőkről, néptömegekről, nemzeti energiákról; úgy vették a történelmet, hogy benne kauzális folyamatokon keresztül a társadalmi fejlődés determinisztikus törvényei érvényesülnek. Ebben a században jelentkezett a fejlődés gondolata, jelent meg a statisztikus mechanika, de valahogy ezeknek alig volt hatásuk a társadalom gondolkodására. A közgazdászok ma is szeretik használni a pénzügyi mérleg kifejezést, beszélnek megmaradási törvényekről, nem törődve azzal, hogy nyitott és nemegyensúlyi rendszerrel van dolgunk, ahol az entrópia ugyanolyan fontos, mint az energia. Az újabban megjelent rendszeranalízis kapcsán divatba jött káosz kapott helyet a politikai elméletekben és nem csak metaforikus kifejezésként. Társadalomtudományos vonatkozásban is meg kell értenünk, hogy hosszútávú rend egy látszólag teleologikus és racionális modellben is kialakulhat lokális erők hatására, anélkül, hogy nagy eszmékről vagy koncepciókról beszélnénk. Ez vonatkozik komplex rendszerek fejlődésére, magára az életre is. .

A “természet"-tudósok lenézik és kinevetik a “nem. természet"-tudósok kísérleteit, amikor azok meg akarják érteni a valós világ folyamatait - ragaszkodva a történelem mechanisztikus felfogásához. Manapság viszont számítógépes modellezés segítségével kapaszkodunk bele a determinisztikus és mechanikus megközelítésbe, mely azt ígéri nekünk, hogy mágikus betekintést kapunk a jövőbe - megoldjuk a világ komplex problémáit. A számítógép nagyszerű, ha adatok, számok feldolgozására alkalmazzuk, de mielőtt hozza folyamodnánk, tudnunk kell, honnan indulunk el, hová igyekszünk, mik a célkitűzéseink. Az emberi ész korlátai ma szűkebbek, minta mesterséges intelligenciáé, ezért nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a társadalom problémái jóval bonyolultabbak, mint a fizikáé.

A Szovjetunió intézményeiben erős a technokrata örökség, uralkodó koncepció még új parlamentünk ülésein és vitáiban is. A törvényhozók mostani nemzedékét erre nevelték, de reméljük, hogy a következő nemzedék gondolkodásmódja inkább társadalmi és humánus orientáltságú lesz. Őket kell most támogatnunk, megmutatni nekik, mely irányba induljam. Kihívás ez új gondolkodásmódra mindannyiunk számára, akik elköteleztük magunkat az izgalmas új lehetőségek feltárására. Új eszmék, új ideálok, sőt új ideológiák kidolgozása van napirenden. Az utóbbi szó egyesekben viszolygást kelthet, de mégsem értünk egyet azokkal, akik azt tartják, hogy a történelem befejeződik, ahol az ideológia kezdődik. Hogy a régi eszmék divatjukat múlták, nem jelenti, hogy megállt a történelem, még akkor sem, ha egyesek a fundamentalizmus elavult eszmerendszerébe kapaszkodnak, vagy más módon akarják az ideológiai vákuumot kitölteni. Ez csak a társadalmi zűrzavar egyik szimptómája. Módot kell találnunk tehát arra, hogy a józan gondolkodást segítsük győzelemre, figyelembe véve a történelem tanításait. Nem mondhatjuk azt, hogy nincs tanulnivalónk a történelemtől.

Evolúció és revolúció: a szélsőségek kihívása

Alapvető elképzelésünk, hogy inkább fejlődjünk, mintsem hogy forradalmat csináljunk. A lokális és rövid időre szólórend fontosabb és hatékonyabb, mint a hosszútávú célkitűzések vagy a kommunisztikus üdvözlés ígérete. A forradalom, a gyors társadalmi változások reménye az a csoda, amely egy új mágikus hitvallás segítségével megold minden problémát és bajt. A múltban a vallás és erkölcs felé fordult a remény; a mai jelszó: tudomány és józan ész.

Az ígéretek olyan szélsőségesektől erednek, akiket az jellemez, hogy magányos lelkek - legtöbbször elkeseredettek és boldogtalanok. Ok üzennek hadat a társadalom és tudomány törvényeinek, a hagyományos bölcsességnek és a konszolidált rendnek. Viszont forradalmárok, úttörők nélkül még ingatag haladás sem képzelhető el. Bíznunk kell azokban, akik új utaknak vágnak neki - még ha kezdetben hóbortosak és irracionálisak is. Hol húzzuk meg a határt? Az a társadalom, amely üldözi a másként gondolkodókat és kizárólag csak saját stabilitására törekszik, egyhelyben topogásra és felbomlásra van ítélve. Kérdés: mennyire szabad másként gondolkodni?

A társadalmi és politikai szélsőségek ma olyan nagy hatalommal rendelkeznek, hogy a gyakran törékeny társadalmi rend erői nem tudják ellensúlyozni a szélsőségek támadását. Keskeny az ösvény, amelyen az egyensúlyt kereshetjük, különösen a Szovjetunióban, ahol most rendkívül gyors változások zajlanak. Jobb volna, ha ebben nem olyanok működnének közre, akik nem hisznek a modern technikában, természettudományban és orvostudományban.

Visszatérve az asztrológiára, ez csak ártatlan játszadozás volna, ha nem kísérné sokszor csodadoktorok extraszenzoriális tevékenysége. Gondoljunk arra a Kaspirovszkira, aki a TV-ben is fellépett, több órán keresztül bizonygatta az ország nyilvánossága előtt, hogy az emberek minden baja elmúlik, ha benne bíznak és követik őt. Csak nagyon gyenge tiltakozás jelentkezett a hivatalos orvostudomány oldaláról, ami nem ellensúlyozhatta a TV-nyilvánosság által keltett népszerűséget. Az okot talán a, modern gyógyászat elembertelenedésében kereshetjük; ahol legfeljebb csak azt ígérik nekünk, hogy méltósággal fogunk meghalni... Az elmúlt Szilveszter napján a kommunista párt lapja, a Pravda fél oldalt szentelt egy csodadoktor tevékenységének. Még ugyanebben a számban részletes riportot közöltek egy szimpatikus indiai léleklátóról, aki garanciával ad tanácsot személyes és politikai ügyekben. Néhány nap múlva a Pravda egy hóbortos nő gondolatait közli a “rotációs" gravitációról. Egyik felsorolt esetben sem történt utalás a természettudományra vagy a technikára.

Fantasztikus tudományellenes gondolatok máskor is kísértettek a szovjet tudományban. Liszenkot a totális állam segítette áltudományos koncepciói megvalósításában. Ennek a tárgyalása túl messzire vezetne, de azt hiszem, hogy a részletek közismertek. A tanulság csak az, hogy a magok, melyekből ilyen szörnyek kikelhetnek, még életképesek, ezért veszélyes a tudományellenes és irracionális eszmék olyan megnyilvánulása, amely a média és a politika támogatását élvezi.

Az áltudományos és irracionális gondolatok nem érik be azzal, hogy csak mitológiának tekintsük, hanem mindent megtesznek azért, hogy tudományosnak látsszanak. Olvashatunk tudományos csillagjóslásról, extraszenzoros személyek tudományosan megalapozott gyógyerejéről. Talán a “keresztény tudomány" (Christian Science) játszott úttörő szerepet a tudomány és a mitológikus gondolkodás összekapcsolásában, amikor bizonyos tudománytalan nézeteket támogatott. Mindig kitűnő irodalmi alkotásnak fogjuk tekinteni a Bibliát, éppen úgy, mint Ezeregyéjszaka meséit - ezek jelentősen hozzájárultak kultúránkhoz és civilizációnkhoz, de ne nevezzük őket tudománynak. Nem lehet ez az egyetlen mód arra, hogy üzenetet közöljünk valakivel, hiszen akkor alapvető ellentmondás keletkezne a tudományos megismerés módszere és a művészi képzelőerő között.

Megjelentek keleti eredetű okkultista mozgalmak, a Krishna-hívők és mások. Társadalmi és pszichológiai szempontból érdekes volna megvizsgálni, hogy mennyi itt. az ismeretlen és távoli iránti vonzódás, és mennyire játszik szerepet a vágy a menekülésre az élet realitásai elől. Biztos, hogy az ilyen eszmék terjedése nem ártalmatlan, ezért figyelemreméltó az a négy részes cikksorozat, amely a “Prirodában" (Természet) jelent meg ~6~, és ennek a kérdésnek szenteltek. Sajnos visszhang nélkül maradtak ezek a cikkek. Mára elöntött bennünket a misztikus, okkultista, áltudományos áradat. Arra kell gondolnunk, hogy itt hatalmas irracionális erők jöttek működésbe, amelyeket sötét politikai célokra akarnak felhasználni.

Leon Feuchtwanger “Lautensack fivérek" című, 1949-ben megjelent regényében olvashatjuk, milyen volt a hatalom és a miszticizmus kapcsolata Hitler birodalmában. Mély benyomást keltenek azok a tények, melyeket S. Goudsmith tárgyal “Alsos Mission" (1948., New York) című dokumentarista munkájában az áltudományok szerepéről a náci Németországban. Emlékeztessünk talán Mrs. Nancy Reagan asztrológusára, aki a közelmúltban olyan nagy publicitást kapott? A régebbi irodalomból példaként hozzuk fel Gibbon “A római birodalom hanyatlása és bukása" c. művének közismert 15. és 16. fejezetét. Ebben a racionális gondolkodás alkonyát és a vallásosság szerepének megnövekedését tárgyalja a szerző. Levonhatjuk azt a következtetést, hogy a józan ész és a racionalitás válságával összefüggő jelenségek szociálantropológia és a történelem egy fejezeteként értelmezhetők, és tanulmányainkban mint a társadalmi “petit mal" tárgyalható. :Az orvosok és történészek húzodozása a téma feldolgozásától így inkább megérthető, mint a tudósoké vagy a újságíróké, akiket a vita személyükben is érint.

A jelenkor nukleáris és technikai kérdései

A közvélemény technikaellenes megnyilvánulásait megértjük, ha Csernobilre gondolunk. Hatását még ma is - az eset után öt évvel - jól tapasztalhatjuk. A magenergia történetének eddigi legnagyobb balesetét alaposan feldolgozták, ezért nem megyek a szerencsétlenség részleteinek tárgyalásába. Annyit jegyzek csak meg, hogy mi - itt elsősorban a Szovjetunió társadalmára gondolok- még nem készültünk fel, sem technikailag, sem pszichikailag, vagy akár intellektuálisan, a nukleáris kor valóságának befogadására. A nukleáris technológia irányítójának olyan nagy a hatalma, hogy ennek ellensúlyozására nem dolgoztuk még ki a megfelelő társadalmi és jogi garanciákat. Csernobilnek ez a fő, sajnálatos tanulsága; ezért több, mint technikai baleset.

A világ mélyrehatóan reagált rá. A közegészséget és jólétet ért károsodás nagyobb, mint a gazdasági. Az orvosok nem tudják eldönteni, hogy mi okozott több bajt: a sugárzás vagy az attól való félelem? Megingott a bizalom nemcsak a tudományban és a tudósokban, hanem az orvostudományban is. Kezdetben mindent elkövettek, hogy lebecsüljék az esemény méretét, sőt a hatalom részéről megnyilvánult nyomás következtében a szakértők is félretájékoztatták a közvéleményt a várható hatást illetően. A nukleáris “glasznoszty" csak nehezen és keservesen alakult ki. Nem kárhoztathatjuk a világot, amiért ellenszenvvel viseltetik az atomenergia és általában a technika iránt. Egyik következmény, hogy a SZU-ban minden új atomerőmű építését leállították.

Nagyon jelentős a Kazahsztánban lezajlott megmozdulás az atomkísérletek ellen, amelyet nemcsak a közvélemény, de a helyi állami szervek is támogattak. A további kísérletek gyakorlatilag lehetetlenné váltak ebben a magenergiától sújtott köztársaságban. Nem jobb a helyzet (a bombagyártók oldaláról nézve) a Novaja Zemlján. Ilyen értelemben a kísérletek elleni tiltakozás hasznosnak is mondható.

Az atombomba-kísérletek, a nukleáris fegyverek iszonyatos tömegű, irracionális felhalmozása a fegyverkezési verseny eredménye. Jelentősége túlmenő a helyi tiltakozásokon és a közvéleményben keltett félelmen. Elmondhatjuk, hogy a fegyverkezési hajsza nem más, mint hit abban, hogy a társadalmi problémákat technikai eszközökkel lehet megoldani. Bizonyságul szolgál ez arra, hogy az ésszerűtlen hatalomkoncentráció mindkét fél részéről túl sokba kerül.

Nem meglepő az a felfedezés, hogy az irracionalitás eredete a militarizmusban keresendő. Az egyik hadihajó politikai tisztje mondta nekem egyszer, hogy felfedezett a fiatal tengerészek között egy szélsőséges kultikus csoportot. Kérdésemre, hogyan történhetett ez meg, azt válaszolta: “Ön azt gondolja, hogy mindenről tudhatunk, ami a hajó tíz fedélzetének sötétjében lezajlik?"

Most, amikor a katonai - ipari komplexum elvesztette célját, válsága az irracionalitás táptalajává válik. Egy nemrégiben az űripar békés felhasználásáról tartott nemzetközi szeminárium mellett megnyílt kiállításon nagy tablón szemléltették az UFO-kat. A képeket gyenge technika és pszichotikus rendetlenség jellemezte. Azt gondolom, hogy a hadsereg által támogatott bizonyos kutatási területekre ráférne egy kis glasznoszty - a nyilvánosság segítené a normális fejlődést, ezért elengedhetetlen lenne.

1978-ban Olaf Palmeval beszélgetve megkérdeztem, hogyan történhetett, hogy ő Svédországban az atomenergia miatt elveszítette miniszterelnöki posztját. Azt válaszolta, hogy a közoktatásban elhanyagolták ezt a kérdést, innen a közvélemény konoksága. Ezt Európa egyik legcivilizáltabb országának volt miniszterelnöke mondta. A magenergia bevezetését meg kell előzni a népesség alapos ránevelésének, ide sorolva a tudósokat, mérnököket, adminisztrátorokat és törvényhozókat.

A Szovjetunióban a technikaellenes mozgalmak nem korlátozódnak a nukleáris kérdésekre. Moszkvában tüntetésen tiltakoztak a város északi részében felépítendő földgázüzemi erőmű létesítése ellen. A környezetvédő mozgalmak növekvő tiltakozása miatt egy sor kohászati, vegyi és biokémiai üzemet kellett bezárni. Ez jelentősen hátráltatja az ipari fejlődést, amint erre a miniszterelnök felhívta figyelmünket. Nem tudom eldönteni, hogy kinek van igaza - a technokrata kormánynak, amely csak most kezdi felismerni a környezeti ártalmakat, vagy azoknak a környezetvédőknek, akik nem tudják, hogyan fogadják az iparosodott világ igényeit és presszióját. Hogyan egyeztessük össze a “zöldek" kívánságait, akik oly sokat tettek a környezetünk védelméért, és a modern ipar oly fontos, racionális igényeit, amelyek megérdemlik az alapos tanulmányozást? Ha nem lesz ésszerű megoldás, az életszínvonal- amely már most is alacsony - jelentősen, minden elképzelhető határon túl fog csökkenni.

Az ökológiai koncepcióknál még mélyebb, irracionális erők hatnak a nemzeti identitás érzésében. Az a törekvés, hogy egy csoporthoz, törzshöz, nemzethez tartozzunk, annyira alapvető, hogy eredetéről csak a szociálantropológus tudna felvilágosítást adni. El kell ismernünk, hogy bizonyosan sokkal erősebb, mint a tulajdonviszonyokból, a gazdasági helyzetből eredő látszólag racionális osztály-hovatartozás érzése.

A nemzeti érzések erejét leginkább a velük kapcsolatos viccek illusztrálják. Sokan ízléstelennek, olykor támadónak, helytelennek tartják őket; annak ellenére, hogy valóban szellemesek és abszurdak. A mai növekvő nacionalizmus korában nem igen van helye az etnikai viccelődésnek.

Nagyon jól tudjuk, hogy a katonaság és az egyház olyan intézmények, ahol nem igen tűrik a kívülállók viccelődését a háborúról vagy a vallásról. Egyetemi hallgató korában fivérem néhány hónapot katonai táborban töltött. Kért tőlem egy könyvet, és én odaadtam neki “Svejk, a derék katona" történetét. A hatás nem maradt el, hiszen Hasek alakjait azonosítani lehetett az altisztekkel és a tisztekkel. A könyvet nagy garral elkobozták, fivéremet megvádolták azzal, hogy aláássa a hadsereg szellemét. A modern orosz írónak, Vojnovicsnak emigrálnia kellett “Privat Csonkín kalandjai" című szatírájáért, melyet katonai ideológusaink nem tudtak elviselni, éppenúgy mint az iszlám-fundamentalisták nem tudtak nevetni Salman Rushdie “Sátáni versein".

A tudósok és az értelmes emberek többsége számára a humorérzék a normálisság jele. A viccben vagy az abszurd történetekben a racionális és irracionális összeütközése a lényeg - mindaz, ami a nehezen megfejthető emberi viselkedést jellemzi. Az agy anatómiájában a jobb és a bal féltekének egyrészt a logikust és analitikust, másrészt a képszerűt és holisztikust szokás megfeleltetni. Az összeolvadás, kommunikáció léte vagy hiánya a két komplementer rész között magyarázatául szolgálhat alapvető emberi érzések egész sorának. Ez persze csak sejtés, túl messzire vezetne ennek tárgyalása [14].

A tudomány üzenete

A kétessé vált racionális és a részben igaz, de alapjában véve helytelen irracionális közötti ellentétet megtalálhatjuk a tudomány üzenetében. A racionalitás válságát, amelynek a társadalmi következményei a leglényegesebbek, szemléltethetnénk egy asztrológus és egy csillagász beszélgetésével. Néhány évvel ezelőtt felvetettem egy olyan nyilvános vita lehetőségét, amely részben a saját tapasztalataimhoz is kapcsolódtak, a Bermuda-háromszögről - egy csillagász és egy asztrológus között. Az asztronómus tekintélyes Nap-szakértő volt, akinek legfőbb gondja a Napból kiáramló neutrínók számított és a mért intenzitása közötti eltérés volt. A tekintélyes, ugyanakkor skrupulózus tudós biztosan vesztett volna a dörzsölt asztrológussal folytatott vitában, hiszen az utóbbinak a meggyőző ereje (ez az ősrégi, jól bevált szakmai gyakorlat) a létalapja. Emlékezzünk csak Wilberforce püspök és Huxley professzor vitájára. Az evolúció nagy ellenfele nem tudományos érvelésével nyert, hanem azzal a kijelentéssel, hogy Huxley a majomtól származik. Nyilvános vitáknak nagy didaktikus haszna van, amikor a tudományt akarjuk terjeszteni és tanítani, a szakmai viták azonban csekély közönség előtt zajlanak, és követik a tudomány hagyományos előírásait. A hidegfúzió esete mutatja, hogy mi történik, ha nem tartják be a szokásos formákat.

Bámulatos, hogy a Szovjetunióban már a kreacionizmust is importáltuk az amerikai fundamentalistáktól, a közelmúltban televíziónk minden tudományos kommentár nélkül mutatott be egy amerikai filmet az emberiség bibliai eredetéről. A darwini tanok térhódításának évtizedei után most saját kreacionistáink vannak - nem liszenkói, hanem vallásos ideológiával.

Sagan professzor mesélte nekem, hogy az USA-ban az asztrológusok száma 15000, míg a csillagászoké csak 1500 - íme a piac hatalma! Másrészt Kepler is - akinek anyjával kapcsolatos gondját már említettük gyakorló asztrológus volt, még magának is írt három horoszkópot. Ebben megállapítja, hogy fogantatása 1571. május 16-án reggel 4 óra 37 perckor történt, és utána 224 napi 9 órai és 53 perces terhesség után anyja december 27-én délután 2 óra 30 perckor szülte meg. Nálunk a nagyon népszerű és haladó “Moszkvai Ifjúkommunista" újság tanácsokat ad olvasóinak, hogy melyek a szexuális aktivitásra legmegfelelőbb órák a horoszkóp alapján. Íme az asztrológia, mint egzakt és gyakorlatilag hasznosítható tudomány

Miközben azt látjuk, hogy a Szovjetunióban az újjáéledt vallás az erkölcsi üzenet közvetítője, mi magunk a totalitárius állami ideológia romjain nem építettünk ki ezzel egyenértékű ideológiát, ezért fordulnak az emberek a hagyományos eszmékhez. Az erkölcsi rendszer racionális és emberközeli alapjait kell megteremtenünk - ennek rendkívül nagy és aktuális jelentősége van. Az Emberi Jogok Deklarációja képviselhet ezen a téren nagyhatású közös nevezőt. Hans Kung kimutatta [7], hogy a fő vallások morális tanításainak alapja közös. Ez üzenet. a. szektások számára és mindazoknak, akik úgy hiszik, hogy ők az “igazság" - akár politikai, vallási vagy erkölcsi igazság - egyedüli birtokosai. Szembe kell néznünk a tudósok morális felelősségével, ez a téma tárgyalásunkhoz szorosan kapcsolódik, és nagy figyelmet kell neki szentelnünk. [8]

A Szovjetunióban újjáéledt az orosz filozófia egyik irányzatával kapcsolatos érdeklődés, amelyet N. Fjodorov nevével szoktak kapcsolatba hozni. Kísérletek történtek arra, hogy a tudományt és a vallást egyetlen humanisztikus és holisztikus keretben békítsék össze. Kapcsolatot teremtettek a keleti kereszténység eszméi, hagyományai és az emberiség problémái között. Vernadszki természettudományos öröksége és az erkölcsfilozófusok munkája jelentős ezen a téren.

Az ismeretlen iránt megnyilvánuló alapvető érdeklődés - akár a személyes sorsunkról, akár egy távoli bolygóról van szó - vezetett az emberiség nagy tudományos felfedezéseihez és az emberi képzelőerő által megteremtett technikai fejlődéshez. Az emberi természetben mélyen gyökerező kíváncsiságot nem hibáztathatjuk azért, mert néha tévutakra kalandozik, olyan utakra, amely az utódok szemében, a racionális gondolkodás szempontjából nem látszik egyenesnek vagy logikusnak. [11]

Átadni az üzenetet

Ma - sokkal inkább, mint bármikor máskor nagy gondolt kell fordítani arra, hogy terjesszük a tudomány üzenetét. Nem annyira a “könnyen-gyorsan" módszerekről, a tudomány népszerűsítéséről van szó, hanem inkább, hogy a társadalmi magatartást tudományosan segítsük a fejlődésben. A falon megjelenő üzenet ma erről szól. Sajnos a Szovjetunióban a korábbi hagyományosan erős törekvések gyengülését tapasztalhatjuk.

Direkt módon nem lehet a tudományellenes megnyilvánulások ellen fellépni. A szimptomák mélyebben fekvő okokra engednek következtetni, a társadalmi rossz közérzetet nem könnyű kezelni. A modern kultúra részét képező tudomány kitartó és rendszeres terjesztése a cél - nem annyira a jövő generáció, minta ma élők számára. A tudomány terjesztését világméretekben kell végezni, fejleszteni kell a nagyközönség viszonyát a globális kérdésekhez. A tudományos közösségeknek világméretekben kell feladatuknak tekinteni, hogy foglalkozzanak ezzel az alapvető és mindeddig megoldatlan problémával. Az üzenet átadását globális gondolkodással, globális tanulmányokkal kell támogatni.

Erre a célra meg vannak az eszközeink. 24 órán keresztül működő, az egész földet átfogó Tv-hálózataink vannak. Sajnos, ezt kevéssé alkalmazzák a globális gondolkodás, a mindenki által elismert univerzális értékek terjesztésére - az erőfeszítések nagysága nem arányos a kérdés jelentőségével. Reméljük, hogy nő a megértés, és felismerik annak szükségét, hogy az új eszközöket felhasználják az üzenet kidolgozására és továbbadására. Ennek nagy - személyes, lokális és globális - jelentősége van. Ha nem a nagyot, absztraktot, távolít vesszük célba, aligha fogunk hatni az emberek mindennapi viselkedésére. Ezt a leckét megtanulhatjuk a világvallásoktól. A média felelőssége, hogy ezeket a dolgokat racionálisan kezelje.

A válságjeleknek a művészetben és egyéb kifejezési formákban történő megjelenésével egyidőben fel kell tennünk azt a kérdést: mennyiben tolmácsolják ezek a társadalmi jelenségeket, és mennyiben felelősek azok továbbfejlődéséért? Ez határozza meg azok végső felelősségét, akik a médiát irányítják és ellenőrzik, valamint a művészekét és írókét, akiknek a hatását közvetítik. Más szavakkal: megállíthatták volna Hitlert, ha nem adják ki a “Mein Kampf-ot? Másrészt közismert, milyen kiterjedten alkalmazzák a totalitárius rezsimek a médiát országuk leigázására és ellenőrzésére. Nem akarom ezzel mondani, hogy van megoldás a dilemmára, de el kell gondolkodnunk ezeken a problémákon, különösen a mai zavaros időszakban, amikor a válság okai és következményei összekeverednek.

Különös jelentőséggel bír államférfiak és törvényhozók tudományos nevelése. Ez összetett dolog, ahol sok függ a tudóstól és a szakembertől; attól, hogy mennyire működik együtt a kormányzati bürokráciával - hogyan tud a hivatalos politika részévé válni anélkül, hogy szellemi és erkölcsi arculatát elvesztené. Más szavakkal, hogyan érje el az elit és a tudóstársadalom, hogy közreműködjön, de ne uralkodjon. Talán a jövő kormányzóját az egyetemen kellene kiválasztani, és nevelését a lehető legkorábban elkezdeni? Iskoláink, egyetemeink és nem a média, illetve a hadsereg lesz az, ami igazán számítani fog.

Most, hogy a hivatalos szovjet ideológia megszűnt, nagy figyelmet szentelnek annak, hogy a humaniórákat bevonják a természettudományos és műszaki egyetemek tantervébe. N.V. Karlov rektor kezdeményezésére előadásokat és kurzusokat szerveztek a kultúra, vallás és művészet története, illetve természettudomány és a civilizáció története tárgyköréből. Igen reménytkeltő ez tudományos és technikai oktatási szervezetünkben, a hallgatók is nagy lelkesedéssel fogadták. Segíteni fogja az eltávolodást a tudományos és technokratikus beállítású nevelésünktől humanisztikus irányban - sajnos az előbbi még mindig általános uralkodó stílus oktatásunkban. Kritikusaink azt kérdezik, mit tegyünk hát? A felelet: a legfontosabb az oktatás, amit eddig sajnos nem becsültek eléggé - ez vezetett Csernobilhoz.

A kiút

Csak remélni tudom, hogy a jóakarat kerekedik felül. A múltban a Szovjetunió oly nagy árat fizetett a vulgáris és egalitárius törekvéseikért, hogy ma meg tudjuk érteni - ha nem is megbocsátani - az irracionális jelentekezését.

Egyet tehetünk: számba vesszük, hogy ez a jelenség meddig fejlődhet. A Szovjetuniót neurotikus társadalomként írták le, talán a neofreudista módszer fog segíteni, hogy közérzetünket, amely tele van frusztrációval, bizonytalansági érzéssel, le tudjuk írni. A múltban az embertelen körülmények ellenére biztonság és stabilitás uralkodott, habár igen alacsony szinten. A most folyó nagy változások okozzák nálunk az irracionalitás heves feltörését. Ami valóban számít, fontos és veszélyes, az a szélsőségek felszínre kerülése. Ezt már hangsúlyozták felelős és jószemű gondolkodóink. Sajnálatos módon előfordult, hogy egyes értelmiségiek támogatták a szélsőségeseket abban a hiszemben, hogy a szélsőségnek a társadalomban éppen olyan létjogosultsága van, mint a tudományban vagy a művészetben. A jelenkor olyan fontosságot és felelősséget biztosít a tudománynak és a technikának, hogy leegyszerűsítő hozzáállással nem oldhatók meg a feltett kérdések.

Talán érdemes itt emlékeztetni a “Vehi" (Útjelző) című könyvre, amelyet orosz filozófusok egy csoportja adott ki 1909-ben [10]. Lényeges és ma is időszerű figyelmeztetés ez az értelmiség társadalmi felelősségére és feladataira. Az 1905-ös orosz forradalom után publikált mű egyenesen és szókimondóan figyelmeztet a forradalmi politikai szélsőség veszélyeire. Elítélte Lenin és a bolsevik párt politikai elméletét, és eddig szigorúan tiltott volt a Szovjetunióban. Mostanában olcsó kiadásban megjelentették. “A félkegyelműben" (1972) Dosztojevszkij már sokkal előbb prófétikus leírást adott az orosz környezetben megnyilvánuló politikai extremizmusról. Gyakran előfordul, hogy a művészet messze a társadalomtudomány és a gyakorlat előtt halad. [12]

Azt remélem, hogy a jelenlegi válság felismerésével és tanulmányozásával helyes következtetésekre és felelős cselekvéshez értünk el. Alapvetően újból eljutottunk a lét és a kultúra, valamint az anyagi jólét és a technikai civilizáció disszonanciájához. Ez az emberiség dilemmáinak régi és jól ismert kategóriája, melynek nem kellemes arculatával kell megismerkednünk.

IRODALOM

[1] Részletesen tárgyalja a témát V. Toporov “After Defeat" c. cikke. Megj. “Neva", 1990. 6. sz. Az angol kiadást mint Pugwash-cikket terjesztették.
[2] S.A. Averincev “Az európai racionalizmus két születése", “Voproszi Filoszofii" 1989. 3. sz. p. 3-13 (oroszul). A racionalizmus és a demokrácia eredetét tárgyalja, egyrészt a görögöknél, másrészt a reneszánsz és a felvilágosodás korában.
[3] R. Robbins “Encyclopedia of withcraft and demonology", London, 1984, p. 179-180.
[4] Sz. Kapica “Issues in the popuralization of science" Impact on science and society. No. 152, p. 317-326, Párizs 1985.
[5] C. Levi-Strauss “Myth and meaning", N. Y. 1978. Lásd még “Structural antropology" és “Mythology".
[6] “Más nézetből", Priroda, No. 10, 1988. p. 66-83 (oroszul).
[7] H. Küng, Comparative studies in world religions, 1990.
[8] Az erkölcs és a tudomány, valamint a tudósok etikájának kérdése nagy érdeklődést keltett - nemzetközi szinten tárgyalta a Pugwash és a World Science Institute, a College de France, A. Lichnerovicz csoportjának rendezésében.
[9] B. Rauschenbach “Vallás és moralitás", Znamja, 1991. 1. sz. p. 204-216 (oroszul). Vezető szovjet tudós veti fel a témát.
[10] “Vehi". Cikkgyűjtemény az orosz értelmiségről. Reprint, Moszkva, Novoszti 1990. (oroszul). 1918-ban a “De Profundis" c. könyv tárgyalta az októberi forradalom tragikus következményeit. Az írók nagy része Európába emigrált, a többi táborokban pusztult el.
[11] A tudományra vonatkozó kitűnő tárgyalása P. Medawar “Plutos Republic" c. könyve; 1982. London. Utolsó és talán legjobb könyve.
[12] Dosztojevszkij és a “Félkegyelmű"-vel kapcsolatos hagyományt figyelemreméltóan tárgyalja Ju. Karjakin, “Dosztojevszkij és a XXI. század" (oroszol), Moszkva, 1989.
[13] E. Fromm, “The heart of Man", 1964, és különösen “Escape from Freedom", 1941.
[14] Érdekes kommentárokat találunk R. Gregory “The Oxford companion to the mind", Oxford University Press, 1987. munkájában. Lásd a Humor címszót.

_______________________________

Előadás az Eötvös Társulat centenáriumán Budapesten 1991. október 18-án, valamint a “Tudományellenes és technikaellenes irányzatok az USA-ban és a Szovjetunióban" konferencián Bostonban, 1991. május 4-én. (Lerövidítve közölte a Tudomány, 1991. október.)