Fizikai Szemle nyitólap

Tartalomjegyzék

Fizikai Szemle 1990/2. 35.o.

ÉLETPÁLYÁM

Telegdi Bálint
ETH, Zűrich

1. Első lépéseim a természettudományok felé

Családom, szüleim kevés vagy inkább negatív hatással voltak tudományos fejlődésemre - szeretnék mégis néhány szóval megemlékezni róluk. Apám a budapesti Kereskedelmi Főiskolát végezte el, és nyelvtehetség volt, amit részben annak köszönhetett, hogy mint ellenséges állampolgárt 1914 és 1919 között a franciák egy normandiai szigetre internálták.1 Párizsban az első világháború kitöréséig sok frankofil osztrák-magyar monarchiabeli értelmiségi lakott. Ezekkel találkozott a táborban, ahol az időt olvasással ütötték agyon. Apám irodalmi szinten megtanult németül, franciául és angolul. Később más nyelveket is elsajátított - így a bolgárt, a románt és (kezdő fokon) az olaszt.

Sorsát, és ezen keresztül az enyémet is, nyelvtudása determinálta: "vándormunkás" lett - habár igen magas fokon. 1919-ben visszatért Magyarországra, de itt nem érezte jól magát, ezért kivándorolt Bulgáriába (azért éppen ide, mert ez volt az egyetlen ország, ahová vizum nélkül beengedték - a bolgárok olyan elmaradottak voltak, hogy erre a csalafintaságra még nem gondoltak). Munkája apámat hajózási cégekhez kötötte, ezért gyakran költöztünk át más országokba (általában olyanba, melynek a nyelvét sem ismertem). Gyermekpszichológusokra bízom annak eldöntését, hogy ezek a változások pozitív vagy negatív hatással voltak-e fejlődésemre.

1928-1930 között apám (Romániából) visszatért Budapestre, hogy szülőhazájában még egyszer szerencsét próbáljon. Az elemi iskola két első osztályát végeztem el ez alatt, és ennek köszönhetem, hogy ma is helyesen írok (és természetesen olvasok) magyarul. Erre az időszakra tehető (emlékeim szerint) a természettudományok iránt megnyílvánuló érdeklődésem kezdete. Még Romániában - előző állomáshelyünkön - láttam először életemben hangosfilmet (Abie's Irish Rose volt a címe); Budapesten később többet is megnéztem. Borzasztóan kíváncsi voltam, hogyan csinálják. Apám nem tudta megmagyarázni (nem is érdekelte - azt hiszem, 1956-ban bekövetkezett haláláig még azt sem tudta, mi a különbség egyen- és váltóáram között). Más tekintetben rendkívül intelligens volt, de a technika iránti érdektelensége engem később is nagyon bántott. Talált végül egy mérnököt, akiről feltette, hogy tudja, milyen módon rögzítik a filmre a hangot. A mérnök el is magyarázta: beszélt a fényingadozásoknak átalakításáról áramingadozásokká "szeléncella" segítségével, ami számomra teljesen misztikusnak tűnt. Később, 14 éves koromban, olvastam Lee du Bridge könyvét a fotoeffektusról - ebben nem említette a szeléniumot (azt hiszem, ma már értem, hogy miért).

1930-ban Bécsbe költöztünk, és itt éltem (az idő egy részében szüleim nélkül) egészen a német bevonulásig, 1938-ig. Családom sokat vitatkozott arról, hogy milyen iskolába járjak - tíz éves koromtól kezdve az elkövetkező nyolc éven keresztül. A "reál" illetve "humán" oktatás közti kompromisszumként reálgimnáziumba irattak: olyan iskolába, ahol tanítottak latint, (de görögöt nem) és egy modern nyelvet (nem emlékszem rá, hogy melyiket). Középiskolás éveimre nagy általánosságban kellemesen és hálával emlékezem vissza. Az iskola jó volt; keményen tanultunk és a számonkérés is szigorúan ment. Nincs emlékem arról, hogy jó lettem volna bármilyen természettudományos tantárgyból, jó osztályzatom csak latinból volt. Ennek is inkább az volt az oka, hogy mivel az előző félévben rossz jegyet kaptam, apámnak (aki egy kedves fiatallányt fogadott mellém házitanítónak) be akartam bizonyítani, hogy a rossz jegy a latintanár rosszindulatának tulajdonítható. Ez idő tájt az osztrák-magyar hagyományok előírták, hogy a család egy "misst" vagy "mademoiselle"-t vegyen mellém, aki anyanyelvére oktat. Apám sajnos nem volt ehhez elég jómódú, ezért (vagy talán mert anyám nem szerette volna, hogy egy fiatal nő legyen a házban) külön angolleckéket vettem egy hölgytől a városban; 15 éves koromban már folyékonyan beszéltem a nyelvet.

Ha eltekintek az akkori politikai bonyodalmaktól és attól a ténytől, hogy szüleim Egyiptomba költöztek, és engem internátusba adtak, dolgaim jól mentek. 12 évesen kezdtem rájönni, hogy minden más tantárgynál jobban érdekel a fizika és a kémia, ezért kezdtem el (vagy inkább próbáltam) könyvtárból kikölcsönzött komoly tudományos könyveket olvasni. Még most is emlékszem néhányra du Bridge könyvén kívül: a McGill-Egyetem professzorának Ernest (nem Lord!) Rutherfordnak "Rádioaktivitás"-ára és Eddingtontól a "Tudomány új útjai"-ra, ahol szó volt entrópiáról és görbült térről is. Az a példa tetszett a legjobban, hogy, ha az ember egyenesen maga elé néz, akkor - több millió év múlva - látni fogja a saját feje hátsó oldalát. (Később, 15 éves koromban, egy nyári táborozáson próbáltam ezzel lányokat elkápráztatni, de az egyetlen eredmény az volt, hogy - joggal felvágósnak tartottak).

Egy váratlan esemény, úgy 13 éves koromban egész további életemre döntő hatással volt. Apám egyik barátja, akivel együtt voltak franciaországi internálótáborban, kémiai felszerelést adott születésnapomra. Sokat kísérleteztem, de egyszer tönkretettem egyik asztalunkat káliumpermanganáttal. Ettől kezdve szüleim minden otthoni kísérletet betiltottak, ezért csak kémiai könyvek olvasására korlátozódhattam. Belépőjegyet szereztem a Nemzeti Könyvtárba, és ott olyan vegyületekről, allotróp módosulatokról olvastam, amilyeneket az iskolában nem is említettek. Ettől kezdve utálatos "csodagyerek" lettem. Kitűnő memóriámnak köszönhettem, hogy az olvasottakat megjegyeztem és bármikor vissza tudtam idézni. Lassanként magam is arra a gondolatra jutottam, hogy vegyész leszek (ettől az illuziómtól csak 24 éves koromban, Zürichben váltam meg).

Ahhoz, hogy vegyész legyek, a középiskola elvégzése után még legalább négy évig kellett volna az egyetemen tanulnom. Apám ezzel szemben a) nem volt arról meggyőződve, hogy képességeim elegendők a tudósi pályához; b) nem tetszett neki, hogy még 18 éves korom után se keressek kenyeret, sőt arra számított, hogy, - ha a szükség úgy hozza anyámat is el fogom tudni tartani (ő ekkor csak 43 éves volt!). Igaz, hogy sajnos elég fiatalon (60 éves korában) meghalt, - és anyámról valóban nekem kellett gondoskodnom, - de így visszaemlékezve aggodalmát kissé túlzottnak tartom.

Az a) feltétel teljesítése nem jelentett komoly akadályt. Éppen ebben az időben találták fel a képességvizsgálatot; egy újsütetű magánvállalkozás foglalkozott vele, azok számára, akik meg tudták fizetni. Három napot töltöttem azzal, hogy mértani ábrákat vágtam ki, alakokat azonosítottam, és drótok köré hurkokat fontam úgy, hogy a drótot közben nem volt szabad megérintenem. Sugárzó arccal mentem haza! Apám csalódására bármilyen technikai kémiai, fizikai vagy mérnöki - pályára "kíválóan alkalmasnak" találtak. Kár, hogy képességeimet nem határolták pontosabban körül, mert akkor korábban választottam volna a fizikusi hivatást. A b) feltételnek nehezebb volt eleget tennem, hogy ugyanis, mint vegyész 18 éves koromban pénzt keressek. Apám viszont - ha valamilyen célt maga elé tűzött - nem ismert akadályt: felfedezte, hogy működik Bécsben egy speciális intézet, olyan szakiskola, ahol vegyipari laboránsokat képeznek. Ma is áll ez az iskola, a "Lehr und Verssuchsanstalt für chemische Industrie" . A gazdasági válság legmélyebb pontja volt ez az időszak Bécsben, ezért ebbe a fenséges intézetbe csak felvételi vizsgával lehetett bejutni. Felvettek; két évig jártam az iskolába, de mivel közben szüleim Olaszországba költöztek át, ezért egymás után két is családnál laktam, akiknek az általam fizetett bérre szükségük volt.

A szakiskola fejlődésemre nagy, - de talán nem feltétlenül döntő - hatást gyakorolt. Dr. J. Pechinger személyében különleges fizikatanárunk volt, aki doktorátusa ellenére ebben az alacsony szintű iskolában volt kénytelen tanítani a gazdasági válság következtében, (abban az időben a középiskolai tanárok sem rendelkeztek doktorátussal). Diplomájával ez volt az egyetlen állás, amit meg tudott kapni. Beszélt nekem tanulmányairól, és emlékszem, hogy doktori értekezését a Benedicks-hatásról írta. Arra nem emlékszem, hogy mi az, csak azt tudom, hogy Benedicks svéd fizikus volt.

Pechinger szerette a fizikát, és képtelen volt megérteni, hogy a diákok miért nem lelkesednek érte ugyanúgy, mint ő (hasonló az én problémám is ezen a téren). Az osztály nagy részét kimondottan gyűlölte csodálnivaló tantárgya iránt mutatott közömbösségükért. Szép előadási kísérleteket mutatott be (most is emlékszem hidegkatódos, ZnS-ernyős katódsugárcsövére, melynek feszültségforrása egy Wimhurst-gép volt). Az óra nagyobb részében nem előadott, hanem megbeszélt bizonyos dolgokat azzal a néhány diákkal, akit érdekelt a fizika. Gondolhatják, hogy én voltam az egyik kedvence. Érdeklődésemért bőséges jutalmat kaptam: az egyetlen voltam, aki "kitűnő" osztályzatot kapott (az volt a véleménye, hogy diák csak "jót" érdemelhet - a "kitűnő" neki magának van fenntartva). Nem mesélnék ilyen sokat dr. Pechingerről (akiről később kiderült, hogy a nácipárt titkos tagja volt!), ha nem gyakorolt volna döntő befolyást sorsomra. Addigi érdeklődésem kimerült abban, hogy bújtam a népszerű modern tudományos könyveket, elsősorban azokat, amelyek atomfizikával foglalkoztak (azt hiszem, akkor ez a magfizikát jelentette). Dr. Pechinger azt mondta nekem: "Ne vesztegesd az időt népszerű irodalomra. Ha az atomokat igazán meg akarod ismerni, akkor egyetlen könyvet kell elolvasnod, A. Sommerfeldtől az "Atomstruktur und Spektrallinien"-t. Vedd ki a kölcsönkönyvtárból. Ezt meg is tettem. Rövid tanulmányozás után elmentem dr. Pechingerhez: "Uram, az ajánlott könyv nagyon nehéz nekem; tele van kígyóalakú jelekkel (t.i. integráljellel)". Pechinger válasza a lényegre tapintott: "Hát persze, elfelejtettem, hogy nem ismered a differenciál- és integrálszámítást - tanulmányoznod kellett volna, mielőtt Sommerfeldnek nekifogsz." Kivettem a könyvtárból a "Differenciál- és integrálszámítás magántanulóknak" c. könyvet. Még most is emlékszem, hogy egy jezsuita írta, és benne az ábrákat fekete alapon fehér vonalakkal nyomtatták. Ebből megtanultam az integrálszámítást, habár későbbi tanulmányaimban sok zavart okozott, hogy egyes fogalmakat tévesen magyarázott (pl. azt, hogy a derivált azonos az iránytangenssel). Sommerfeldhez tértem vissza (később egy milánói közkönyvtárból vettem ki), és 16 éves koromban le tudtam vezetni a hidrogén-energiaszinteket az Spdq módszerrel. Megértettem olyan fogalmakat, mint helykoordináta, nyomaték és energia, de semmiképpen sem ment a fejembe, hogy az energiát Sommerfeld miért nevezi Hamilton-függvénynek. Valóban dr. Pechinger gyakorolta az első nagy hatást tudományos fejlődésemre. Olaszországba menekülésem után is leveleztünk; később, 1964-ben meglátogattam őt Bécsben. Jól emlékezett rám (valószínűleg a levelezés miatt), és együtt idéztük fel a szörnyű náci-korszak eseményeit. Ő elbeszélte, hogy náci múltja miatt elvesztette állását, én pedig, hogy háromszor kellett elszöknöm a német megszállás elől, (Ausztriából, Belgiumból és Észak-Olaszországból). Ez egy amerikai számára érdekes, de itt már erről sokat beszéltem.

Szakiskolás évfolyamtársaim között sok rádióamatőr volt. Én a rádióépítés iránt nem lelkesedtem; elég volt, hogy megértettem, hogyan működik a készülék. A "fundamentális" elektromosságtan jobban izgatott - főleg a potenciálelmélet. El sem tudtam képzelni, hogy a rádiócsöveket (sokat összetörtem közülük) miért éppen úgy konstruálják, ahogyan a boltban kaphatók. Mi vezeti a kivitelezőket egy modell gyakorlati megvalósításában? Megfelelő könyvet ugyan nem találtam, azt azonban megértettem, hogy potenciálproblémák szimulálásához gumilapokat lehet alkalmazni. Amikor Hitler csapatai (1938, márciusban) elfoglalták Ausztriát, a helyzet súlyosbodott, de számomra nem tűnt veszélyesnek. Persze, amikor húsvéti szünetben elutaztam a szüleimhez, ők már nem engedtek vissza. Ausztriát egy szerencsés véletlen segített elhagynom: magyar útlevelemet még Budapesten állították ki, és nem a bécsi követségen így a náci határőrök tranzitutasnak hittek.

Szüleim szerették volna, ha Olaszországba is a bécsihez hasonló iskolába járok. Találtak is egyet Bergamóban, ahol kollégiumban helyeztek el. A tanév már elkezdődött - olaszul sem tudtam, így nem vettek fel hivatalosan, de "bennlakó" lettem és időmet nyelvtanulással töltöttem. Egy hölgy adott a városban naponta különórákat, otthon is tanultam, így három hónap múlva tökéletesen írtam és olvastam olaszul. Szorgalmam azzal volt magyarázható, hogy szórakozás csak labdarúgás és az istentisztelet volt - én mindkettőt úntam.

Várható volt a II. világháború kitörése, és Mussolini, aki korábban megakadályozta, hogy a németek lerohanják Ausztriát, egyre inkább közeledett Hitlerhez. Apám azt a gondolatot forgatta a fejében, hogy Angliába küld egy műszaki főiskolára, hogy ne csak laboráns, de úriember is váljék belőlem. Mivel ez számára nagyon drágának bizonyult, Londonból útban hazafelé Belgiumban kiderítette, hogy van ott a szellemében a bécsihez hasonlító magánszakiskola. Két francia leckét vettem (százig megtanultam számolni, valamint a lenni és bírni igék ragozását) és elküldött Brüsszelbe. Teljesen egyedül voltam ott 17 éves fejjel. Kezdetben az előadásokat fonetikusan jegyzeteltem, de egy év alatt a franciát is megtanultam.

A német megszállás alatti izgalmas kalandjaimat kihagyom. Csak annyit erről, hogy mivel olasz állampolgárnak hittek, (és Olaszország ekkor még nem lépett be a háborúba) busszal és vonattal visszaküldtek Olaszországba, Németországon keresztül. 1940. június 10-én léptem át az olasz határt, és néhány órával azután, hogy hazaérkeztem, Mussolini hadat üzent a szövetségeseknek. Kritikus időpont volt ez; az olasz vizumom, - ha egy nappal később érkezem - már lejárt volna, így Magyarországra kellett volna minden valószínűség szerint visszatérni. Ebben az esetben viszont - finoman szólva - valamilyen magyar vagy német húsdaráló áldozataként végeztem volna.

Tanulmányaimat több okból nem folytathattam Olaszországban. 1940 nyarát úszással töltöttem, másrészt azzal, hogy bejártam a milanói Castello Sforcesco könyvtárába (Sommerfeldet, Abrahamt és Beckert) olvasni. Munka után is kellett néznem, ezért mivel máshoz nem értettem - műszaki fordításokat végeztem. Az egyik napon a könyvtárban egy szintén Közép-Európából származó fiúval találkoztam, aki maga is fordításokat csinált. Ajánlotta egy szabadalmi ügyvívő cég nevét, ahonnan gyakran kapott fordítani való anyagot. Oda elmentem, a cég fejének dr. Faraggiananak megtetszettem - felvett. Faraggiana, ez a kitűnő mérnök és nagyszerű ember kinézte belőlem, hogy technikai tudásommal többre is képes vagyok, mint fordításokra. Szabadalmaknak Olaszországon kívüli felhasználásával kapcsolatos ügyeket bízott rám; ide tartozott Németország, Hollandia, Anglia, sőt az USA is (néhány "ellenséggel" bizonyos ellenszolgáltatások fejében - a háború alatt sem szakadt meg a kapcsolat, akár hiszik, akár nem). A feltalálok ötleteit kellett megvalósítanom, valamint meg kellett fogalmaznom a jogi feltételeket.

Ezt a szabadalmi munkát három éven keresztül - Olaszország 1943-as összeomlásáig - végeztem. Ezek az évek tudományos fejlődésem szempontjából rendkívül fontosak voltak. Azt tanultam meg, amire az egyetem nem taníthatott meg: hogyan lehet az információ szövevényéből a lényeget kihámozni. Mindenki tudja, hogy A. Einstein évekig a Svájci Szabadalmi Hivatalban dolgozott, mint "vizsgáló"; itt írta "hivatalos időben" három legfontosabb cikkét. Barátaim rám nézve hizelgő analógiát láttak ebben, de a következtetés természetesen nem helyes. Einstein a napi munkáját, egy a mai szóhasználattal "nem profitorientált" intézményben, néhány óra alatt elvégezhette. Milánói cégünk pénzkeresettel foglalkozott, nem önmagáért kívánta meg a jó technikai felkészültséget, hanem azért, hogy az ügyfeleket jól tudjuk kiszolgálni. Egy perc szabad időm sem volt a hivatalos órák alatt. Volt ennek azonban egy mellékes haszna: 21 éves koromban saját titkárral és jó fizetéssel rendelkeztem ...

2. Svájci tanulóéveim

Kihagyok néhány - mulatságos vagy éppen nem mulatságos - részletet az 1943-as észak-olaszországi német megszállás idejéből. Erről csak annyit, hogy anyámmal október 6-án léptem át a svájci határt illegálisan - profi, de becsületes embercsempészek segítségével. Megjártunk több internálótábort, míg végül (az 1940, augusztus óta Lausanneban élő) apám gyámsága alá helyeztek. Nem volt célszerű a svájci hatóságok számára, hogy ingyen tápláljanak olyan menekülteket, akiket rokonaik is eltarthattak.

A lausannei egyetem mellett működött egy kis műszaki főiskola is, ahova engem azonnal, 1944. januárban felvettek. Egyrészt az egyetemi hatóságoknak a menekültek iránt tanúsított jóindulatának, másrészt annak köszönhettem ezt, hogy nem ismerték előző brüsszeli iskolám színvonalát. Ösztöndíjat is kaptam, mint menekült egy genfi nemzetközi segélyszervezettől (FESE); ennek összege 40$ volt - mai vásárlóértéke kb. 160$-nak felel meg. A szabványügyi intézeti "bő esztendőkből" elegendő ruhám maradt, szüleim jól tápláltak, így az élet számomra könnyűnek tűnt.

Vegyészhallgatóként egyetlen előadást tartottam izgalmasnak, a fizikai-kémiát, melyet egy (kollégáinál sokkal képzettebb) helyettes tanár adott elő. Nagyrészt termodinamikáról beszélt, Lewis és Randall ma már kevéssé, de akkor nagyon ismert - amerikai könyve alapján. Évfolyamtársaim nem szerették, és egyszer maga a dékán ült be egy előadásra, hogy meggyőződjék, vajon a tanárunk tényleg differenciál- és integrálszámítással dolgozik? (Vegyészek számára tilos volt integrálni). Szerencsére a tanév vége felé volt ez, így befejezhette előadásait.

Az előadott tárgyak közül azért tartottam legtöbbre a fizikai-kémiát, mivel jól definiált kiindulási feltételekből analitikusan világos eredményeket vezetett le. Rá kellett hamarosan jönnöm, hogy az a fizika (és matematika), amit addig kaptunk, túl kevés ahhoz, hogy jó fizikokémikussá váljak, ezért szorgalomból bejártam Perrier fizikagyakorlataira és von Stueckelberg elméleti óráira. Csak erről a nagyon jelentős emberről - a pontos neve E.C.G. Stueckelberg volt - órákon át tudnék mesélni. Annak ellenére, hogy Euler óta ő volt a legnagyobb svájci fizikus, nem kapta meg az őt megillető nemzetközi elismerést. Voltak világos periódusai, amikor zseniális gondolatokat fejtegetett és zavarosak, amikor nehezen lehetett rajta eligazodni. Annyira eredeti volt (sajnos), hogy különleges, nem hagyományos jelölésrendszert vezetett be; mi diákok azt mondtuk, hogy "ecg-rendszerben számol". Eredményei nem voltak közismertek, pedig volt köztük néhány olyan, mint amilyenek Feynmant tették híressé. Ez utóbbinak a Nobel-díj átadása alkalmával Gell-Mann a következő tréfás táviratot küldte: "Most már visszaküldheti a jegyzeteimet. Aláírás: Stueckelberg."

Lausanne-ból az ETH megmászhatatlan Olimposznak tűnt. Megpróbáltam bejutni, de hiányos előképzettségem miatt postafordultával elutasító választ kaptam Scherrertől. Stueckelberg ekkor személyesen közbenjárt érdekemben, mire Scherrer - ugyancsak postafordultával és anélkül, hogy előző levelét említette volna - meghívót küldött címemre.

Így kerültem 1946 őszén a Gloria-strassera, a Fizikai Intézetbe. Az volt a feladatom, hogy két másik vegyésszel, Jordannal és Jacobival radioaktív preparátumokat állítsunk elő. Nem nagyon lelkesedtem ezért a. munkáért, de "klienseim", a fizikusok még kevésbé voltak elragadtatva teljesítményeimtől. Boldoggá tett mégis az a tény, hogy - habár csak "idegen testként" is - ennek a tekintélyes intézetnek a levegőjét szívhattam. Bejártam az előadásokra, és privát szorgalomból minden héten megoldottam a Scherrer-előadásokhoz kapcsolódó feladatokat is. Ezzel kivívtam kollégáim (fizikus tanársegédek) csodálkozását, hiszen ezt egy vegyésztől nem. várták! Elő is léptettek rövidesen "féltanársegédnek", így teljesen a fizikának szentelhettem magamat. A "féltanársegédség" pontosabban azt jelentette, hogy a fizetés volt "fél", (havi 260 frank), a kötelesség egész: hetenként két gyakorlati órát kellett tartanom és 30-50 füzetet kijavítanom. Magyarázatként megemlítem, hogy bútorozott szobám (fürdési lehetőség nélkül) havi 40 frankba került, és 1947 végétől a hivatalosan megadott infláció 226 % volt.

Az ETH-n elitszellem uralkodott. Az emberek ide úgy néztek föl, mint az Olimposzra - az itteniek viszont másokat olimposzi magasságból lenéztek. A IX. Osztályon, ahol nem kenyérkereső szakmákra képeztek hallgatókat, az elitizmus még fokozottabban nyilvánult meg. Számukra az egyetem elvégzése után polgári foglalkozásként csak a tanítás jöhetett szóba, külföldiek azonban még erre sem számíthattak. A fizikus-hallgatók akkori mentalitása kb. olyan volt, mint ma a művészeti akadémiákon: pokolba a jövővel - bennünket csak a jelen lelkesít.

A kilátástalanságból származó szelekció, professzorainknak nagyszerű példája, de a háború utáni évek körülményei is arra ösztönöztek, hogy az intézet színvonalát, mind abszolút, mind relatív értelemben, állandóan emeljük. Ekkor még nem jött lendületbe az amerikai "brain drain", és a bennünket doktoranduszokat irányító - már doktorált - fizikusok többnyire Zürichben ragadtak. Svájc a lerombolt, vagy legalábbis lerongyolódott Európában álomszigetnek tűnt, ahol a tudomány területén is minden a régi kerékvágásban haladt. Ma már az akkori lehetőségek nagyon szűköseknek tűnnek; akkor egyedülállóak voltak!

A zürichi fizikusok közt a legmarkánsabb személyiségek voltak: Scherrer, Pauli, valamint az egyetemen Wentzel. Később Heitler és Staub járultak ezekhez.

Az elsőről szeretnék - kissé karikaturisztikusan - néhány jellemvonást felvázolni; persze a teljes portréhoz kevés a hely. A maga területén mindegyik nagy pedagógus volt. Scherrer, aki kiváló kísérleti fizikus volt, az én hallgatói éveim alatt az intézet kutatómunkájában csak periférikusan vett részt. Adminisztratív tevékenysége mellett fékezhetetlen energiáit előadásaiban élte ki: a fizikusok számára speciális, a nemszakosoknak nagy előadást tartott. Késő éjszakába nyúlóan készítette elő, két tanársegéddel és egy laboránssal a másnapi előadások kísérleteit. Az intézetben divat volt a nagy előadást lekicsinyelni, és "Scherrer-cirkuszként" emlegetni. Ezt a kritikát hibásnak tartottam (ma is annak tartom): ez az előadás nem jövendő fizikusoknak, hanem olyan hallgatóknak volt szánva, akik számára a fizika "kötelező tárgy" volt. Ezeknek akarta Scherrer felkelteni az érdeklődését, sőt lelkesedését - és ezt a célját teljes mértékben el is érte. Jellemző volt rá, hogy mindig a legegyszerűbb levezetésekre törekedett; gyakran mondogatta, hogy a fizika valójában "szórakoztató", vagy azt, hogy "pofonegyszerű". Emellett inkább a világosságot, mint a szigorú logikát örökölte mesterétől, Debye-tól. Pauli ennek éles ellentéte volt: az ő előadásain azt tanultuk meg, hogy a logikát ne áldozzuk fel az egyszerűség kedvéért!

Egy beszélgetésünk alkalmával a nagy Felix Bloch kritizálta Scherrert, és én ellentmondtam neki: "Mégis nagyon tehetséges fizikus volt". "Éppen erről van szó, - válaszolta Bloch - mert, ha eljön az utolsó ítélet napja, és az Úristen megkérdezi Scherrertől: «Mit csináltál azzal a nagy tálentummal, amit adtam néked?»- akkor Scherrer hallgatni fog" . Ezt az ótestamentumi álláspontot ma sem tudom elfogadni, mert a nagy karmesterektől nem várjuk el, hogy kiemelkedő zeneszerzők vagy virtuóz muzsikusok legyenek. Scherrer dirigens volt, aki értette minden hangszer szerepét: ösztönözte a tehetséges zenészeket, és nyitott volt az új kompozíciók számára.

Ha már zenéről beszélünk, álljunk meg Wolfgang Paulinál, akit én a "fizika Mozartjának" neveznék. Közös volt a keresztnevükön, osztrák származásukon, és korán beérett tehetségükön kívül (Pauli már 28 éves korában világhírű volt; meghívták az ETH-ra) virtuozitásuk is - Paulinál ez természetesen matematikai természetű virtuozitást jelentett. Pauli - Mozarttal ellentétben - "zenetudós" is volt: sok enciklopedikus, összefoglaló cikket írt, amelyek 60-70 év után is élvezhetők. Csipkelődő, kritizáló viselkedése gyermeki lelket takart; maga jegyezte meg egyszer: "No persze a csodagyerekek! A csoda elmúlik és megmarad a gyermek."

Paulival elsősorban előadásain találkoztam, ezen kívül doktori disszertációm korreferense is volt (magam dugtam fejemet az oroszlán torkába, amikor megsértettem a "suszter maradjon a kaptafánál" elvet). Pauli előadásai tartalmilag kiemelkedőek voltak, de hiányos volt az előadókészsége, valamint a tábla-kréta-kezelése. Sok olyan rejtett drágakövet tartalmaztak, melyeket magunknak kellett megtalálnunk és kicsiszolnunk. A legnagyobb gátlásokkal küszködött még a kezdők számára tartott előadáson is, ha valami olyant állított, ami nem állhatta ki a legélesebb kritikát. Olykor negyedórát is eltöltött azzal, hogy kétségeit legyőzze. A legelemibb kijelentései alapul szolgáltak mélyértelmű magyarázatok kifejtésére. Például az elektromos teret definiálva ezt mondta: "Itt feltételeztük, hogy tetszőlegesen kicsiny próbatestünk van. Ez nem létezik. Ebben a tér- és részecskefogalom komplemetaritását kell meglátnunk." A gyakorlati feladatokat maga javította és hozzáfűzte: "Nekem van rá időm: a tanársegédemnek még világhírt kell szereznie."

Legmélyebb benyomást az tette rám Pauli előadásain, hogy nem hangsúlyozta a matematikát. Mást vártunk tőle - ismerve virtuóz matematikai képességeit. A legtöbb időt a kiindulási feltételek vizsgálatával töltötte. A matematikai utat, mely a végeredményhez vezetett, mellékesnek tekintette nem másnak, mint tisztán iparos bűvészkedésnek. Egy matematikai kifejezésnek az alakjából több következtetést tudott levonni, mint más a pontos számolásból.

Mindenütt féltek Pauli csípős kritikai megjegyzéseitől. Nem kímélt senkit, akár doktorandusz, akár Nobel-díjas tudós volt, csak mesterét, Sommerfeldet kezelte, mindig nagy tisztelettel. Én nem féltem tőle soha; éppen azért, mert nem ismert rangkülönbséget, és csak az igazság érdekelte. Doktori vizsgámon, 1950-ben, kíméletes volt hozzám - utána meghívott egy pohár borra, és saját doktori vizsgájáról mesélt. (Csodáltam az emlékezőtehetségét, hiszen 30 évvel azelőtt doktorált - az én doktorátusom most majdnem 40 éves!)

Ha valaki Pauli előadását túl zavarosnak találta elment az egyetemre Wentzelt hallgatni. Ő is Sommerfeld-tanítvány volt; de mestere volt a világos stílusnak. Mondatai és egyenletei mind nyomdakészek voltak, éppen ezért hiányzott nála a beavatás misztikuma; a fizika egyszerűen kvadraturafeladatként jelent meg számunkra. Planck memoárjaiban összehasonlítja két tanárát: (a nagyon világos) Kirchhoffot és (a zavaros) Helmholtzot, és megjegyzi, hogy mindent összevetve Helmholtztól tanult többet. Én is így voltam; többet tanultam Paulitól. Az, hogy viszonylag kíméletes volt hozzám, növelte önbizalmamat, és diáktársaim előtt is tekintély adott számomra.

Gregor Wentzelt 1949-ben meghívták Chicagóba. Nemcsak nagyon hatékonyan támogatta ottani alkalmaztatásomat, de atyai jóbarátommá is lett. A német úriembernek, egy olyan emberfajtának a prototípusa volt ő, amilyen ma már csak a filmeken látható.

ETH-s éveim alatt igazán döntő szerepet életemben nem játszott sem Scherrer, sem Pauli, sem Wentzel. Olimposzi istenek voltak ők, akik csak ritkán szálltak le a földre (például a műegyetemi bálokon földi leányzókkal táncoltak).

A fiatal kísérleti fizikusok inspirációt egymástól, és a (gyakran egészen kitűnő) idősebb tanársegédektől kaphattak. Pályámon a legnagyobb szerencse az volt, hogy nem sokkal az intézetbe kerülésem után találkoztam egy fiatal olasz elméleti fizikussal, Mario Verdével. Barátom, mentorom, példaképem, és nem utolsó sorban, esküvői tanum lett. Kiváló képzettsége (Scuola Normale, Heisenbergnél töltött idő, disszertáció G. C. Wicknél) ellenére, hozzám hasonlóan, ő is csak "féltanársegéd" volt, és gyakorlatokat vezetett. Figyelembe kell venni, hogy az ETH-n fiatal elméleti fizikus számára csak egyetlen állás volt: a tanársegédi Pauli mellett (az én időmben ezt Jost töltötte be). A többieket Scherrer alkalmazta. Verdével gyakran étkeztünk együtt az akkor még épülőfélben lévő Kantoni Kórház területén az építőmunkások számára létesített kis kantinban (sokkal kedvezőbb volt számunkra, mint a diákmenza). Mario mondta meg nekem, hogy mit és hogyan olvassak fizikából. Ő oszlatta el tévhitemet, hogy minden amit kinyomtattak, igaz is. Ő ajánlotta elolvasásra Bethe hosszú cikkét a Handbuchban, Heisenberg kvantummechanikáját és van der Waerden "Kvantummechanika és csoportelmélet"-ét. Disszertációm elméleti irányítója is ő volt; szigorú volt és igényes. Egyszer azt mondtam neki: "Egy ember tudott engem a fizikába beavatni: Te voltál: És csak egy valaki tudott Téged elviselni: az én voltam!" Mario segítsége azért volt különösen értékes, mert abban az időben Zürichben kvantummechanikai ismereteit mindenki autodidakta módon szerezte meg. És éppen ott, ahol Schrödinger megalkotta a hullámmechanikát, és ahol ennek legfőbb bírája, Pauli adott elő - a modern fizikának a gerince csupán az ún. ínyencelőadásokon került terítékre. Az, hogy a posztgraduális képzés hiányzott - és hiányzik ma is, annak következménye, hogy továbbképzési módszerük alapja a darwinizmus!

Tanulmányi éveim csúcspontját jelentették Victor Weisskopfnak a magfizikáról tartott vendégelőadásai. A (Blattal írt) könyve még nem jelent meg erről a centrális témáról. Most tudtuk végre megérteni azt az elméletet, amely kísérleteink alapjául szolgált. Weisskopf mindennek a lényegét fejtette ki, de a matematikában - amennyire ez lehetséges volt - megmaradt az elemi módszereknél. Gyakran elszámolta magát, de az ehhez kapcsolódó helyesbítések még inkább növelték a pedagógiai hatást. Modora szívélyes volt, és sohasem viselkedett "professzorosan", inkább egy amerikai előadóhoz hasonlított (akkor ezt még nem tudtam). Mint Pauli hajdani tanársegédje az egész intézettel jó viszonyban volt - különösen Scherrerrel. Chicagói alkalmazásomat ő is elősegítette; erre még vissza fogok térni.

Hallgató koromban az intézet központi témáihoz tartozott a (két egymást követő sugárzásra vonatkozó) szögkorreláció tanulmányozása. Görcsösen próbáltuk az elméletet megérteni, és csak amikor Markus Fierz cikke a H.P.A.-ban megjelent, akkor vált minden világossá számomra. Elhatároztam, hogy magával dr. Fierz professzorral konzultálok a témáról. Baselban igen szívélyesen fogadott, és minden kérdésemre türelmesen válaszolt.

Diáktársaim látogatásomat tolakodásnak tartották, ő viszont teljesen természetesnek vette. Fierz bátorítása önbizalmamat jócskán megnövelte. Ha valamire igazán büszke vagyok, akkor az az, hogy Fierz egyik munkáját "régi barátomnak, Telegdinek" ajánlással látta el. Fierznél képzettebb fizikust egész életemben nem láttam. Ezt írtam róla egyszer: "Fierz mindaz, ami Oppenheimer szeretett volna lenni".

Kísérleti munkámról csak annyit előljáróban, hogy az szerencse volt szerencsétlenségemben. 1946-47-ben hirtelen újra időszerű lett egy majdnem elfelejtett módszer: töltött részecskék direkt kimutatása fotoemulzióban. Ekkor fedezték fel Bristolban Occhialini, Powell és munkatársai a pi-mezont és a pi-mű-bomlást ezzel a módszerrel. Az intézetben ez nem nagyon keltett visszhangot, mivel a kozmikus sugárzás - az akkori nagyenergia-fizika - nem érdekelte őket; "nagyon pontatlan" (ez svájciak számára döntő érv) magfizikai mérésekhez. Annyira, hogy egy kevéssé kedvelt diplomanduszt (Hermann Hännit) és engem bíztak meg azzal, hogy fényképezőlemezeket gamma-sugárzásnak tegyünk ki, és állapítsuk meg, milyen magok bomlása következett be. Hamarosan találtunk "háromágú csillagokat"; egyértelmű volt, hogy gerjesztett szénatomok bomlottak három hélium-atommagra (alfarészre). A további analizis folyamán, - ahol nagyon jól jött irodalmi tájékozottságom-kiderítettük, hogy az alfa-részek közül kettő az O8Be bomlásából származik. Közvetlen irányítónk Werner Zünti volt; ma is őt tekintem tulajdonképpeni tanáromnak. Mindig hálás maradok azért, mert elismerte tudományos igyekezetemet anélkül, hogy szubjektív ítéletekbe bonyolódott volna. Felügyelete alatt vizsgáltam tovább a reakciót. A Kantoni Kórházban ekkor elkészült 32 MeV-es betatront használtam fel elsősorban az energiafüggés tanulmányozására; közben a zseniális feltalálóval, Rolf Wideröe-vel is megismerkedtem. Rejtély ma is számomra, hogy a svédek miért nem méltányolják a tudománynak ezt az úttörőjét!

Az volt a szerencsétlenségem, hogy munkámhoz elektronikára, sőt semmilyen készülékre nem volt szükség - csak egy rutin-mikroszkóp kellett és egy sötétszoba. Mialatt diáktársaim szüntelenül forrasztottak, barkácsoltak, én a szememet meresztettem kitartóan a mikroszkópba. A kvantummechanika tanulásával kompenzáltam kisebbségi érzésemet. Annyiban viszont szerencsém volt, hogy sokkal később, Chicagóban fel tudtam használni az emulziós technikát a pi-mű-bomlás paritássértésének tanulmányozásához.

Scherrernek - éppen egyszerűsége miatt - nagyon tetszett a szénatom-csillagokra vonatkozó munkánk. 1948 őszén jutalmul megengedte, hogy ösztöndíjjal Bristolba menjek. Az ösztöndíj a következőt jelentette: féltanársegédi állásomat megtarthattam, és az utiköltséget Scherrer egy takarékperselyből vette elő, ahol a hallgatók büntetéspénzét gyűjtötték (1 frank járt minden rendetlenségért); ez elég volt egy harmadosztályú vonatjegyre. Számomra Bristol csalódást okozott. Már nem volt ott Lattes és Occhialini, Powell viszont jó laborvezető volt, de nem olyan kiemelkedő kutató (olykor a "fizika Harry Trumanjának" neveztem). Az osztályt vezető N. F. Mott kíváló volt ugyan, de akkor már csak a szilárdtest fizika érdekelte. Fordítva viszont Bristolban rólam jó kép alakult ki: egy fiatalember, aki nemcsak lemezeket hív elő, de a Schrödinger-egyenletet is meg tudja oldani. Ez valahogy nem illett a képbe, és Powell felajánlotta, hogy doktorálásom után foglaljam el Occhialini megüresedett állását. Engem ez nem vonzott. A kómikus-színész, Goucho Marx jelmondatát követtem (öntudatlanul): "Nem kívánok tagja lenni olyan klubnak, amely hajlandó befogadni."

3. Chicagói éveim

Jelmondatomhoz híven a világon olyan egyetemet kerestem, ahol minimálisak voltak az esélyeim; egyértelmű volt, hogy ez a chicagói, a fizikusok Mekkája. Honfitársamnak, Tellernek írtam levelet, aki azonnal elutasított. És most jött a csoda.

Weisskopf megkérdezte: "A doktorálás után mit akar csinálni?" Válaszom: "Kivándorolni, Professzor úr, hiszen Svájc még a svájci fizikusok számára is túl kicsi, hogy ne lenne az számomra?" "Jó - felelte Weisskopf - megpróbálom az MIT-ben elhelyezni." Hazatérése után a következő levelet küldte az MIT-ből: "Sajnos nem tudom szavamat betartani, mert idén őszre egyetlen junior-állásunk sincs. A legjobbnak láttam Önt Fermihez beajánlani." Rövidesen levél jött a chicagói egyetemről, melyben kérték, hogy töltsem ki a mellékelt kérdőívet, - ha az állás még érdekel! Scherrer, Powell és Weisskopf referenciái alapján - és hála az ott dolgozó Wentzelnek - a bizottság egy évre instrukturként alkalmazott. Miután megnősültem, 1951. júniusban elfoglaltam az állást.

A Chicagóban eltöltött 25 évről órákon át tudnék beszélni. A legviharosabb negyedszázad volt ez az egész világon, de különösen Amerikában, a fizika fejlődésében. Viszonylag egyszerű eszközökkel, rövid idő alatt lehetett nagy felfedezéseket tenni. Ez az idő véglegesen a múlté, és ma - mind Európában, mind Amerikában - óriásiak az anyagi befektetések. Lehet, hogy Amerika a fizikusképzésben még előbb jár, de csak rajtunk múlik, hogy ezen változtassunk.

Talán az lesz a legérdekesebb, ha Fermi rendkívüli személyiségének ismertetésére szorítkozom. Amikor 1954-ben, 53 évesen a rák elragadta, három éve voltunk közeli ismerősök. Fermiben éppen az a rendkívüli, hogy minden szempontból átlagemberként, "man of the street"-ként viselkedett. Maga is igyekezett ezt hangsúlyozni. Amikor az értelmiségiek idegenkedtek a televiziótól, akkor azonnal vásárolt egy készüléket; esténként rendszeresen mellette aludt el. Az olyan embereket, mint Pauli vagy Wigner a "térelmélet felkent papjainak" nevezte (Pauli viszont azt mondta róla: "Fermi úgy számol, mint egy mérnök"). Korán kelt, és mikor 8 órára beért az intézetbe, már több fizikai problémát oldott meg, mint más egy egész nap alatt. Bármilyen fizikai témából ragyogó előadást tudott rögtönözni, mégis nagyon gondosan készült óráira. A legnehezebb végeredményt is a legegyszerűbb matematikai apparátus felhasználásával varázsolta elő. Mágikus módon minden numerikus tényező "nagyságrendje egy" lett. Az időnként logikailag gyanusnak tűnő következtetéseket át tudta hidalni hipnotikus tekintélyével. Előadásain az volt az ember illúziója, hogy mindent megértett, később viszont ott állt üres kezekkel. Micsoda különbség Paulihoz viszonyítva!

Előadói stílusa szöges ellentétje volt a munkamódszerének. Hatalmas, A1 méretű lapokon számolt, minden tényezőt gondosan kürt, és a végeredményhez vezető úton viszonylag kevés közelítést alkalmazott. Legalábbis mások jelenlétében egyforma kényelmes tempóban oldotta meg a könnyű és nehéz problémákat. Tellerrel vagy Neumannal ellentétben szinte sohasem folyamodott villámgyors következtetésekhez. Nem stílusában volt a zsenialitása, hanem abban a képességében, hogy majdnem mindent meg tudott oldani: Meg kell még azt is jegyeznem, hogy mivel a nyilvánosság előtt kerülte a magasabb matematikát, alig lehetett sejteni, milyen óriási matematikai tudással rendelkezett.

Minden csütörtök délután 1/2 3 és 4 között voltak az intézeti szemináriumok, ahol az intézeti tagoknak - mindegy, hogy öreg volt vagy fiatal - Fermi felszólítására (vagy pedig spontán) be kellett számolniuk érdeklődési körükről, majdnem előzetes felkészülés nélkül. Kérdéseket is fel lehetett tenni Ferminek, ezeket a táblánál szinte azonnal megoldotta. Az egyik esetre világosan emlékszem: Willard Libby, a 14C-nyomjelzős módszer feltalálója megkérdezte: "Tételezzük fel, hogy mély tengerbe egy üveg tintát öntök. Mennyi idő kell ahhoz, hogy a tinta a vízzel - mondjuk két mérföld mélységig - egyenletesen elkeveredjen?" Fermi azonnal kigondolt egy elméletet, melyben egyetlen paraméter, a felületi hullámok a hosszúsága szerepelt. Ezt ő 200 m-re becsülte. Valaki a hallgatóságból megkérdezte: "Nem inkább 600 méter?". Fermi így válaszolt: "Lehetséges, de amikor utoljára átkeltem az óceánon, a 200 méter volt."

Fermi mindent fizikusként, kvantitatíve szemlélt; ez olykor embertelenségnek tűnt. Egy példa erre: Meglátogatta szívroham miatt kórházban fekvő kollégáját, aki arra panaszkodott, hogy csak napi 1500 kalóriát kap. Fermi megkérdezte: "Ugye te szereted a detektív regényeket? Mennyi időre van szüksége egy hullának, ahhoz, hogy teljesen kihűljön?" A lábadozó válasza: "2-3 órára." Mire Fermi: "Akkor hogyan tudnál Te 1500 kalóriával még életben maradni?"

Fermi 1950-54 között elsősorban kísérleti fizikus volt; a 450 MeV-es szinkrociklotronnál a pion-nukleon-szórást vizsgálta. Nem volt manuális munka, amelyet jelentéktelennek vagy piszkosnak tartott volna. A laborban gyakran dolgozott esztergapadon. "Miért maga esztergál?" Kérdeztem tőle egyszer. "Mert én csak kétszer annyit keresek, mint egy műszerész, de kétszer gyorsabban dolgozom nála."

Fermi munkastílusának szép példája az a kis eszköz, melyet a 450 MeV-es ciklotron belsejében elhelyezett céltárgy beállításához konstruált. Ez lényegében egy motor, melynek állórésze a ciklotronmező. A kis berendezést Fermi jórészt maga készítette. Erre emlékeztette őt egy réztömb, melyet asztalán levélnehezéknek használt, és később nekem ajándékozott.

Akadémiai vonatkozásban Fermi legnagyobb érdeme az amerikai fizikaoktatáshoz való hozzájárulása, részben közvetlenül, részben számos tanítványán keresztül. Itt elméleti és a kísérleti fizikus között csak akkor kezdenek különbséget tenni, amikor hozzáfog a disszertációs munkájához. A kísérleti fizikustól megkövetelik, hogy a kvantummechanikát alkalmazásra készen, jól ismerje, az elméleti embertől pedig, hogy értsen a kísérleti technikához. A legtöbb matematikát a fizikus hallgatók az elméleti fizika előadóktól kapják. Magamnak is fel kellett vennem Chicagóban a "Bevezetés a fizika matematikai módszereibe" című előadást. A tanárok, az instruktoroktól a professzorokig, a doktoranduszokkal közvetlenül, idősebb tanársegédek közbeiktatása nélkül foglalkoznak. Jelenidőben mondom, mert az USA-ban most is így van.

Léteznek-e ma olyan kíváló fizikusok, mint Pauli, Heisenberg vagy Landau? Azt válaszolom, fenntartás nélkül; hogy igen. Sőt, ma talán több, mivel sokkal több a fizikus. Egy azonban biztosan hiányzik a mai nagyokból: a régiek univerzalitása. Tavaly meghalt Feynman; az utolsó, aki a fizika nagyon különböző területein tudott nagyot alkotni. Éppen azért azonban, mivel nincsenek már olimposzi isteneink, magunknak kell megpróbálnunk a hallgatóknak a fizikáról átfogó képet adni. Az a tapasztalat, hogy akkor is adódnak jó ötletek, ha valaki egy bizonyos területen nem vett részt intenzíven a kutatómunkában, de némi ismerettel rendelkezik ezen a téren. A hetenként tartott fizikai kollokvium legyen az ifjú fizikusok számára kellemes erkölcsi kötelesség, és ne váljék az idősebbek teadélutánjává.

4. Zárszó

Sokat beszéltem nagy fizikusokról - azokról, akikkel személyesen találkoztam. Nem tisztán nosztalgiából tettem. Mit nyer a főiskola, ha ezek a nagyok oktatnak benne - a nyílvánvaló publicitáson felül? Valódi mércét jelentenek ők mindannyiunk számára. Nem feltétlenül tőlük közvetlenül tanulunk, hanem azáltal válunk műveltebbé, hogy jelenlétük ösztönöz arra, hogy magasabbra állítsuk a követelményeket. Mi a szerepünk nekünk, nem-olimposziaknak? Az oktatás mindennapjainak közös küzdőterén az igazságért kell harcolnunk. A hallgató által kapott ismeret arányos az oktató tudásával, szorozva azzal a szándékkal, hogy ezt továbbadja. A legjobb példa számomra Verde.

Befejezésül egy példabeszéd a színház világából. A nézőtéren sokféle nézővel találkozunk. Egyesek azért mennek oda, mert szabadjegyet kaptak, mások magukat akarják mutogatni, míg a legtöbben egyszerűen szórakozni akarnak. Van azonban egy egész kis csoport, amelyik más szemmel nézi azt, ami a színpadon történik: ők azok, akik maguk is színészek szeretnének lenni. A fizikaoktatásban erre törekedjünk: azért beszéljünk a nagy fizikusokról, hogy a hallgatóság azonosuljon velük, és kedvet kapjon arra, hogy maga is színre lépjen.

_________________________________

A szerző búcsúelőadása az ETH-n, 1989. február 15-én, ahol 1976-tól dolgozott. Előtte 1976-ig a chicagói egyetem, jelenleg a CALTECH professzora.

_______________________________

1 lásd Kuncz Aladár "Fekete Kolostor".