Bal�zs B�la: T�z �vvel Lumi�re ut�n

Edison a Lumiére találmányának ismertté válása után is pesszimista maradt. Kitartott a kinetoszkop mellett, mert e találmány igen jó üzletnek bizonyult �" és mert Black Maria filmjei �" mint az akkori egyetlen “filmgyár” termékei határtalanul nagy jövedelmet biztosított számára. Hiába akarták Edison munkatársai �" Dickson és a többiek �" arra bírni, hogy a kinetoszkópból általános, mindenki által megvásárolható vetítõkészüléket csináljon, Edison egy ideig még mereven arra az álláspontra helyezkedett:

Lumiére emberei azonban, akik az új világot filmszalagjaikkal és készülékeikkel meghódították, nem csináltak értelmetlen és céltalan munkát. Az elsõ nyilvános film-elõadáson �" az igazi 35 mm-es filmmel! �" Lumiére avantgardistáit visszatartották Amerikában: Mesguich és munkatársai maradéktalan sikerrel dolgoztak!

New Yorkban a Madison Squaren a Music Hallban megjelentek Mesguich és emberei az elsõ vetítõ-készülékekkel, megtartották az elsõ filmvetítéseket és elkészítették az elsõ filmfelvételeket Észak-Amerikában. Ezek, az Amerikában megrendezett elsõ európai filmelõadások egész New Yorkban, és csakhamar az egész USA-ban nem sejtett lelkesedést idéztek elõ. A közönség el volta ragadtatva attól, amit látott, és a lelkes tömeg nem akarta elengedni az elsõ európai film- és mozi pionírokat. Mesguich nem tudott Lyonból elegendõ felvevõ- és vetítõ készüléket beszerezni, és Lumiére-ék gyára nem tudott súrlódásmentesen eleget tenni Mesguich termelõ keresletének

Moziláz árasztotta el Amerikát. A franciáknak hat hónap elegendõ volt, hogy egész Amerikát legyõzzék. A film e Kolumbuszai New York után Philadelphiában, Csikágóban, Washingtonban, Szt. Louisban, Baltimore-ban stb. tûntek fel �" Mesguich gyakran éjjel utazott, hogy a következõ napon a mozi-készüléket Amerika valamelyik nagyobb városában felállítsa.

Végtelen mennyiségû európai filmszalag fogyott el, több tucat és több száz francia gyártmányú vetítõ készülék jött át az óceánon az USA-ba, hogy megnyissa ott egy új kultúra, egy új mûvészet �" és milyen mûvészet! �" ajtaját. Az amerikai kinematográfia pionírjai több mint húsz francia producer volt, és e tényt nem szabad a világnak soha elfelednie! A féltékeny jenkik csakhamar a franciák nyomába léptek. Edison és a többi amerikai “filmember” nem akarták túl sokáig az európai film és az európai filmtechnika gyors elõrehaladását tétlenül szemlélni, és ellentámadásra fegyverkeztek fel.

Rövidesen bejelentették a szent háborút az európai invázió ellen, és e harcot legközelebb a “saját”, amerikai, nyersfilm tekercsek elõállításával foglalkozó gyártóvállalatok és filmszínházak felépítése követte. Egyenlõre nem akarjuk még a “modern” filmgyár szót használni!

Vegyük figyelembe a fogalmakat, melyeket alkalmazunk. Mozgóképszínházak és gyártóhelyek! Ki beszélt akkor még moziról? Az egész világon csak a “mozgóképszínház” után rövidítették egy hazai megfelelõ szóvá �" a szó modern értelmében vett filmgyárakról egyáltalán szó sem volt. Hol volt akkoriban még a filmipar, filmmûvészet, filmtudomány, filmtechnika a szó nemesebb értelmében, és hol voltak mindazon jelenségek, melyek az új találmányt követték!

�" America for America! �" bömbölték mindenhol a konkurensek, és Lumiére ellen támadtak. Aki ismeri az amerikai pszichét, az tudja, hogy az amerikai sovinizmusnak gyõzni kellett, s így az amerikai gyártmányok csakhamar valóban visszavonulásra kényszerítették az idegen filmeseket, mozisokat.

A film az egész világon elterjedt, és Lumiére helyébe, aki naiv, jóakaratú idealista, és “csak” feltaláló volt, lépett üzleti utóda: Charles Pathé, és vele egyazon idõben Léon Gaumont.

Louis Lumiére azt mondta: õ föltaláló, a film azonban most üzletté válik, s õ nem akar részt venni a film ilyen irányú fejlesztésében. Nem ért az üzlethez, õ mûkedvelõ (idealista), föltaláló; tõle az üzleti viszályoskodások idegenek, és a jövõben csak további filmtechnikai felfedezésekkel foglalkozik, anélkül, hogy a filmüzletekben személyesen részt venne.

1�"2 év. És a világ parlagon heverõ föld volt a mozi és film számára. Az új évszázad elsõ éveiben a filmek és kinotechnikai eszközök kistermelõi és elõállítói mellett megalakultak a nagy cégek és nagyvállalatok, és ezzel az egész film- és mozitechnika a helyes útra jutott:

Az elsõ filmek egész egyszerûen fotografált szalagok voltak. Utcai események vagy önkéntelen és éppen ezért naiv, együgyû történetecskék a rendõrrel, a kéményseprõvel, a kertésszel a kertben, a péksegéddel vagy inassal, oly témák tehát, melyeket nem kellett kitalálni, kikeresni �" hanem amelyek önmagukban ab ovo lejátszódtak. A szüzsék az utcán hevertek (a szó teljes értelmében!).

Ezekbõl az utcai gondolatokból adódtak a rövid 18�"25�"30 méter hosszú képszalagok, melyeket méterre árusítottak az egész világon. A városok akkori mozitulajdonosai �" különösen a nagyvárosok külterületén �" ezeket a fix áron vásárolt filmszalagokat oly hosszú idõn keresztül játszották mozibódéikban, míg csak egyrészt e filmtekercsek tönkre nem mentek, másrészt, amíg csak megfelelõ közönség akadt, melynek e képeket elõadhatták. Azután kölcsönösen kicserélték e mûsorokat, a filmengedély, a szerzõi jog, az elõadási jog ugyanis még teljesen ismeretlen fogalom volt.

A kezdeti filmtekercs 20�"30 méterrõl csakhamar 80�"100�"150 méterre hosszabbodott. 200�"250 méteres filmek már valamely szenzációs film csúcsai voltak, melyeket a sajtó is, mint még “soha nem volt” mûvészi és technikai teljesítményt dicsõített.

E filmek tulajdonképpen riportázsok voltak, kezdetleges beszámolók. Az akkori mozgóképszínház mûsorán 8�"12 rövidfilm szerepelt. A filmszalagok, melyek elõbb eseményeket adtak elõ, azután természetfelvételeket a világ minden fontosabb országból, exotikus vidékekrõl hozott állatfelvételeket, továbbá atelién kívüli, vagy teljesen a primitív üvegcsarnokokban forgatott burleszkeket, vígjátékokat, komédiákat, melyek az egyszerû nézõk nevetõ ingerét, nevetõ kedvét váltották ki.

Ezen egyórás vagy másfélórás mûsor okozta felvidulás elengedõnek mutatkozott az akkori ember számára �" nem állítottak fel nagy követelményeket a mozival szemben. A mozgóképszínházakat �" így hívták kezdetben ezeket a vállalatokat �" a filmkultúra elsõ éveiben ez még nem volt valójában filmkultúra, egyszerû raktárakban, boltokban helyezték el, oly boltokban, melyekben néhány nappal azelõtt még egy azóta tönkre ment áruház kínálta áruit eladásra, vagy kis kávéházakban s vendéglõkben, melyeknek háztulajdonosai a moziban több üzleti fantáziát láttak, mint eddig bérleti lehetõségeikben.

A mozi a perifériák szórakozó helyisége volt, különösen a mozikultúra egészen kezdeti idejében, vagyis tehát legföljebb 1904�"1905-ben. A lakosság egészen alsó rétegei hódoltak a mozinak, és e primitív moziüzemek plakátjai oly formában jelezték mûsoraikat, hogy gyermekeknek, katonáknak, és altiszteknek, õrmestertõl lefelé, a belépõ díj felét kell csupán fizetniök. A város belsõ negyedeiben az elsõ évek folyamán egyáltalán nem voltak mozik, és ha csináltak is, az csakhamar becsukhatta kapuját.

Egy budapesti mozitulajdonos �" Magyarországon és egyben egész Közép-Európában az elsõ �" egyáltalán nem számolt a mozi lélektanával �" hol volt akkoriban még a filmpszichológia? �" és nagy anyagi áldozattal mozit épített a magyar fõváros legelegánsabb útvonalán: az elõkelõ és gazdag lakosok által lakott Andrássy-úton.

A jóember, aki akkoriban mintegy 30.000 arany koronát vesztett e kísérleten, egyáltalán nem gondolt arra, hogy a mozgóképmûvészet ezen elsõ éveiben nem fogja tudni megnyerni a belváros közönségét a mozi számára. Nem, a belvárosi, úgynevezett elõkelõ közönség pillantást sem vetve ment el a mozi kapuja elõtt, és akkoriban legfeljebb csak úgy gondolt a mozira, mint a háziasszony, aki a gyerekeket, a cselédeket, vagy a komornát küldte oda. Ezért mentek tönkre a mozik a nagyvárosok szívében az elsõ öt-hat évben, és fejlõdtek csak a külvárosokban vagy a perifériákon. További példa: a mozikultúra kezdeti éveiben sok vándormozi tanyázott Európa országaiban. Sokan Hamburgból vagy Calais-bõl indultak, és valahol Jassiban vagy Csernovitzban fejezték be útjukat. A közbeesõ idõben a nagy és középvárosok évi vásárain vagy vásárterein állomásoztak, és csak egészen ritka esetekben keresték fel a kisvárásokat vagy a nagyobb falvakat, melyek esetleg egy bizonyos vidék középpontjai voltak. E �" többnyire �" magát Bioszkopnak nevezõ ponyvamozik magukkal cipelték elektromos berendezésüket, teljes, több ezer méterbõl álló filmraktárukat, és 1�"20 hétig azon a helyen játszottak, ahol közönség akadt, azután pedig odébbálltak, és mindezt elölrõl kezdték. A vándormozik azonban mindenképpen elültették minden meglátogatott helyen a filmkultúra növényeit. A film igazi pionírjai voltak, és csak 1900 után létesítettek állandó helyeken mozikat. Ez esetekben az ember megemlítheti a régi mondást: egy mozi már tavaszt csinált, mert sok városban csakhamar az egyes utcákat vagy szélesebb utakat mozikkal töltötték meg.

Az úgynevezett “jó és nagy” közönség azonban még mindig nem kereste fel a mozit, s ez még mindig nem lett volna a “jobb” társaság találkozó helye. Ezzel szemben a rádió felvirágzásával kapcsolatban az ellenkezõ jelenséget figyelhetjük meg. Az elsõ rádiókészülékek �" a telepes rádiók �" igen drága készülékek voltak. A kisember és a középosztály alsóbb rétegei nem tudtak vásárolni maguknak semmiféle rádiókészüléket, még kevésbé a munkások vagy parasztok. A rádiózás kultúrája felülrõl terjedt lefelé, a 100�"500�"1.000 dolláros készülékek árai lassankint morzsolódtak le, úgy hogy sok-sok év telt el, amíg az elektromos árammal ellátott készülékek idõszakában a rádió olcsóbb lett.

A modern kultúra két fontos tényezõje így küzdött az ember kegyéért: a mozit alulról felfelé, a rádiót felülrõl lefelé kell terjeszteni! A harmincas években aztán találkozott a kettõ: a mozi bevonult a belvárosba, és fényképezett színháznak vagy filmpalotának nevezték el, a rádió kivonult a perifériára �" ahol hatalmas kulturális eseményt jelentett �" és elõkelõ nevet kapott: a földkerekség csillogása (Rundfunk) lett. Természetesen minden megfontolt ember örvendett a fellendülésnek, és a világ két kulturális tényezõvel gazdagabb lett.

A kezdeti film tehát kulturálisan primitív jelenség volt, mely az ember mindennapi kulturális szükségletét a 20. század elsõ éveiben kielégítõen betöltötte. A századforduló egyszerû emberének milyen igényei voltak? Egész napon át dolgozott, majd belátogatott valamely egyszerû kávéházba, ott igénytelen zenét hallgatott, és ünnepnap volt számára, ha moziba mehetett. Még 1910 elõtt sok európai kávéházban filmeket adtak elõ, és a kísérõ zenét a nem túl magas színvonalon álló sramli vagy helyi cigányzene szolgáltatta. Az emberek egy “fekete kávé” mellett üldögéltek, és órákon keresztül elszórakoztak az akkori francia burleszkek, komédiák stb. egyszerû szalagjain. E filmekhez a muzsika akkor divatos modern dalokat vagy slágereket játszott, esetleg részleteket valamely operettbõl pl. a “Víg özvegy”-bõl vagy az “Álomkeringõ”-bõl, és az emberek örültek az életnek. Muzsika, fekete kávé és mozi, s róla az emberek heteken át beszéltek.

És a vándormozik! Ezek mellett még magukkal vitték saját elektromos muzsikájukat, mint pl. a nagy Práter vagy Luna-park vállalatok, és gondoskodtak, hogy a filmek saját muzsikát kapjanak. Hogy Stuart Mária kivégzésénél keringõt vagy akár csárdást játszottak, esetleg a Carmen c. operából a Torreádor-indulót, az az üzemvezetõnek vagy a mozitulajdonosnak nem okozott gondot: a film film, a muzsika muzsika, a közönség örüljön, hogy gondtalan alkalma van arra, hogy a “jelen legújabb szenzációit” láthatja! Így teltek az évek körülbelül 1905�"1908-ig.

Az újságok cikkeiben az ember a moziiparról olvasott, moziszínészekrõl hallott, s mozimuzsikáról �" melyet egyes karmesterek már gondosan összeállítottak �", azonban az olyan fogalmak, melyek a lényeget, a mozi és a film valóságos lélektani vagy mûvészeti oldalát érintették, vagy ismertetni kívánták �", akkoriban még ismeretlenek voltak.

Hogyan írok mozidarabot? �" olvastuk abban az idõben az egyik könyv elsõ oldalán, és sok dilettáns mozidarab írásához kezdett. Sem a színpad mûvészei, sem hivatásos és elismert írók, a színházrendezés mesterei vagy a jövõ filmrendezõi nem nyúltak szívesen a mozihoz (és a filmhez sem). A mozi még nem volt szobatiszta foglalkozás, és a nagyvárosok külsõ fõ útvonalainak kávéházaiban várakoztak a divatból kiment vagy állástalan színészek a felvételvezetõre, hogy valamilyen kis filmszerephez jussanak, és így néhány koronát, márkát vagy frankot keressenek. 1904�"1905 elõtt alig mert komoly színész vagy ismert színésznõ a filmhez menni. Ki lett kezdetben cameraman? Csak olyan emberek, akik hallottak valamit az elektromos “tudományról”, és a legkevesebbet értve meg belõle, odamerészkedtek a felvevõgép mögé. Oh, mily sok kávéház konyhája mögötti munkás, vagy a lakatosmûhelyek dolgozója, tanulatlan elektromossági segédmunkás közeledett félelemmel eltelve és óvatosan a felvevõgéphez, azonban fokozatosan mégis megtanulta a primitív felvételi technika alapfogalmait.

Az elektrotechnikai középiskolák tanítványai már valósággal “elõkelõ” diákok voltak, és igen gyorsan megtanulták 1900�"1905 felvételi technikáját. Az elsõ cameramanok hamarosan kitermelték a második generációt, és a cuttaway-k és a cilinder helyébe léptek az immár sportruhás és sportsapkás kamera-emberek, akik kilométer hosszú sálat viselve a felvevõ készülékek mögé álltak.

Sok év telt el, mikorra már a technikai fõiskolák végzett hallgatói a cameraman pályára szánták magukat. Nemcsak a technika volt primitív, hanem a kinematográfia üzleti része is. A filmeket az úgynevezett filmtõzsdén bemutatták, és eladták a legtöbbet ígérõnek.

Nagy vívmány volt, mikor 1905-ben a gyártó és a filmfogyasztó �" vagyis a mozitulajdonos �" közé beiktatódott a filmkölcsönzõ, olyan újdonságként, melyet nolens-volens be kellett vezetni. A filmgyártónak arra volt szüksége, hogy invesztált tõkéjét minél hamarabb visszakapja �" a mozitulajdonos nem tudott minden filmet megvásárolni, ehhez nem volt elegendõ tõkéje �" így tehát fokozatosan kifejlõdött a kölcsönzõ-foglalkozás. Tõkeerõs mozitulajdonosok és vállalatok rögzített árakon tudtak filmeket gyártani, ezzel szemben a szegényebb és kisebb mozik arra kényszerültek, hogy a filmeket csökkenõ kölcsönösszegekkel vegyék át.

Az 1908�"1910-es évek idején azután az üzlet teljesen a régebbi, úgynevezett “örök” árakhoz tért vissza �" így nevezték a mozitulajdonosok humorosan a filmszalagok magas vételárát �" és az egész világon meghonosodott a ma ismert normál kölcsönzõ vállalkozás. Csak a vándormozik és a vidéken, valamint a Közel- és Távol-Kelet primitív államaiban lévõ mozik vásárolták még mindig a filmszalagokat, ezek aztán, az addigi európai mintára, egymás között kicserélték õket. Ha ma az akkori sajtó cikkeit, tudósításait, apróhirdetéseit olvassuk, és Gaumont, Pathé, Edison, Messter stb. prospektusait olvasmány gyanánt áttanulmányozzuk, úgy szemünk elõtt bomlik ki egy olyan idõszak, mely a film- és moziipar kedzeti jelenségeit tárja elénk. A mai szem számára különösen érdekes, az új generáció filmtörténésze számára szerfelett tanulságos és gyakran humoros, azonban mindenesetre egy olyan idõszak kontúrjait láthatjuk, mely az 1908�"1910-es évekkel kezdte meg fejlõdését. A filmtörténet “ókora” �" pregnánsan kifejezve a mai fogalmakat �" 1908-al végzõdik, és mi már a film kezdeti fejlõdését látjuk.

Relatív gyors fejlõdési periódus ez, melyet a háború elõtti idõk kapitalista gazdasági ütemének tulajdoníthatunk. Az elsõ világháború elõtti, viszonylag csendes békeidõ a magántõkésnek, a nagybankoknak, és az egyes embereknek bõséges lehetõséget kínált arra, hogy a filmprodukcióban, vagy mozgóképszínházak �" immár még nem mozi �" létesítésében direkt, vagy indirekt közremûködjenek. A röviddel az elsõ világháború elõtti években megfigyelhetjük már az elsõ mozi-konszernek keletkezését, a filmelõállítás elsõ nagyüzemeit Európa sok városában, az USA-ban (New York és Hollywood, Chicago stb.). Itt észlelhetjük az elsõ nagytõke kölcsönzõkbe való beáramlását. Látjuk a finánctõkének a filmtechnikai iparhoz való kapcsolódását, azaz a finánc világnak a film- és mozitechnika eszközei számára létesített nagy és közepes technikai helyeibe való bekapcsolódását. (Debrie, Pathé, Gaumont, Kalee Angliában, Bell és Howell az USA-ban, Skandináviában stb.). Majd kifejlõdik a nemzeti film- és mozitechnika az egyes országokban is, ahol sok hazai filmtechnikus akad, akik a már meglévõ és a piacon fellelhetõ iparcikkek utánzásával vagy a nélkül saját maguk új film- és mozieszközöket állítanak elõ.

A mozik filmpalotákká alakultak át, a mozidarabokból filmek lette, a mozi-iparból �" melyet tulajdonképpen senki sem szeretett �" kifejlõdött a mûvészi és tudományosan fölépített filmgyártás, a mindenféle és fajta filmkönyvek bõ választékú irodalma (mûvészet, technika, jog, gazdaság stb.) és e fejlõdéstörténet az új filmtudományhoz vezet bennünket, vagyis az új filmológiához, a jó és független filmkritikához és filmelemzéshez, tehát az újkori filmmûvészet és filmtudomány alapvetõ kérdéseihez.