Ady és A duk-duk affér

A Nagyváradon 1908-ban megjelent A Holnap antológia nagy vihart kavart, az országos lapok is az antológia körüli botránytól visszhangoztak. A Holnap Antal Sándor bevezetőjével mindenképpen meghökkenteni akart, ami az eladott szerény példányszám ellenére is sikerült.

Herczeg Ferenc lapjában, a konzervatív Új Időkben, a népszerű Horkayné rovatában még októberben elverik a port a holnaposokon, de igyekeznek tőlük elválasztani, „pajzsra emelni” Adyt, tehetséges embernek nevezik, aki rossz társaságba keveredett, „az adyendréskedők társaságába”, akik csak utánozzák őt. „Ezek túladyendrézik magát Ady Endrét, és abba a furcsa helyzetbe juttatják, hogy ő, aki hadat üzen a tekintélynek és iskoláknak, tekintéllyé lesz, és irodalmi zugiskolát alapít. Ady Endrének kegyetlen irtóháborút kellene indítania az iskolája ellen, mely abból él, hogy kilószámra kiméri az ő húsát.”1

Ady besétált a csapdába, november 15-én hívei megdöbbenésére megírja nevezetes válaszát, A duk-duk affér című cikkét az Új Időkbe. Ebből egy részlet: „Vaády Imre de genere Bajtsch és Kronstein A. Béla urak a napokban megszagolták, hogy én Budapesten vagyok, s beállítottak a hotelembe. Komor volt a két úr, elszánt, fölkészült gőgű, s nem tudom, kiknek a nevében beszélők. Azaz beszélni csak Vaády Imre beszélt, s Kronstein A. Béla úr e beszédhez csupán méltóságot és kísérő gesztusokat nyújtott.

– Ady úr – mondta Vaády –, ön verseket ír, s megsérti Magyarország literáris közönségét avval a balga gyanúval, hogy az ön verseit nem értik meg.

– Uram – válaszoltam én nem túlságosan bátor hangon –, valószínűleg egy kis tévedés is lesz ebben a dologban. Hadúrra, Jehovára és minden Istenre esküszöm, akik önöknél számítanak, hogy a legérthetetlenebb verseimet se hiszem csalhatatlanul érthetetleneknek.

– De ön fogta magát, és forradalmat, fölkelést, újítást, sőt újulást hirdet, ön lázít, ön henceg, és sereget gyűjt, mint Szerbia.

– Én? Nem uram, azaz urak, én nem vétkeztem, én nem vagyok olyan bűnös ember, mint önök hiszik: én csupán vagyok. Bűnnek elég bűn ez, de ez a bűn annyira hasonlít az eredendő bűnhöz, hogy nem volna szabad érte elkárhoztatni.

– Igen ám, de önnek a nyomában kétszáz apró Ady száguld, s csörgeti a fegyverét. Hogy így, hogy úgy, majd megmutatjuk a harcias öregeknek, az ifjú véneknek s a boldog sikerhezérteknek. Ezt mégicsak ön csinálta, ön rendezi a modernség vagy nem tudom micsoda nevében?

– Hallgassanak meg, urak, és ne ragadtassák magukat esetleges inzultusokra, mielőtt meg nem hallgattak légyen.

– Halljuk, Halljuk! – zúgtak Vaády Imre de genere Bajtsch és Kronstein A. Béla urak.

– Tehát, uraim, én nem vagyok semmiféle titkos társaságnak küldöttje, elnöke, sőt tagja sem. Nincs közöm az úgynevezett magyar modernekhez, s az én állítólagos irodalmi lázadásom nem is lázadás. Ravasz, kicsi emberek belém kapaszkodhatnak, mert türelmes vagyok és egy kicsit élhetetlen, de oka ennek se vagyok. Melanéziában van egy duk-duk nevű társaság, afféle ősformájú szabadkőmívesség, ahol a vezér ritkán tudja meg, hogy ő a vezér. Talán ilyen vezér lehetek én ugyanakkor, mikor a régi hasonszőrű magyarokkal való közösséget jobban érzem, mint ember valaha érezhette. Gondolják-e, uraim, hogy én helyrehozhatatlanul megsértettem önöket s azokat, akik önökkel együttéreznek?

– Az ön emberei azt hirdetik, hogy le kell számolni mindenkivel, aki csak ön és önök előtt élt és él vala. Tehát a magyar modernek nagy leszámolásra készülnek, és önnek ezt tudnia kell.

– Nem, én nem tudom ezt az ügyet, s nem tudok semmit arról a forradalomról, amely állítólag nevemben, az én nevemben dúl. Se Balassánál, se Csokonainál, se Petőfinél újfélébbnek, modernebbnek nem tartom magamat. Különben is régen tisztázott dolog, hogy a modernek roppant szolid emberek: a jövendő klasszikusai. Nem vállalok semmi közösséget és sorsot azokkal, akik elfelejtettek magyarul is megtanulni. Nincs dolgom azokkal, akik elolvastak néhány olcsó kiadású német könyvet, s most ennek az árán meg akarják váltani a magyar irodalmat. Nincs közöm a betegekhez, impotensekhez s mindazokhoz a fiatalokhoz, akik engem jobban gyűlölnek Gyulai Pálnál, aki végre – tudom – nem is olyan nagyon gyűlöl. Ki vagyok, mi vagyok, mit jelentek, sem én, sem kortársaim nem dönthetjük el. De azt már jogom van kijelenteni, hogy a nevemben, cégérem alatt ágáló senkiket jobban utálom, mint általában engem szokás utálni.

– De legalább magyarázza meg nekünk, mit jelent a modernség, forradalom és a többi?

– Jelenti azt, hogy a talentumnak megvan a maga brutális fátuma minden időben, még az aranykorokban is. Pláne, ha egy kis interregnum van, mint nálunk volt az utolsó időkben. Ha aranykor helyett szűkös esztendők után mer jelentkezni valaki akármilyen értékkel, de értékesnek látszóan, az ilyen ember úgy jár, mint a mesebeli gazdag, akiről minden ruhaholmit leszednek, s közben azt mondogatják neki, hogy csodálatos köntöse és ruhái vannak.

– Szóval, ön kijelenti, hogy nem akart bennünket, sem a magyar közönséget nem akarta megsérteni?

– Igen, én ezt kijelentem, s nem azért jelentem ki, mert az urak olyan szigorúak hozzám. Nevemben és mellettem egy csomó senki mozog, dúl-fúl, harcol és ír, akikhez semmi közöm. Én inkább akarnék központi főszolgabíró vagy alispán lenni Szilágy vármegyében, a vármegyémben, mint hírhedt költő. Nyilván erre teremtődtem, de fájna, ha olyan ízetlennek, be se pácolt vadnak látszanék, mint amilyennek látszom. E kabaréországban talán jobban tudnék élni, ha ilyen volnék, de nem vagyok ilyen.

– Tehát ön nem akarta megsérteni a magyar publikumot, s kimagyarázással elintézhetjük ezt az ügyet?

Vaády Imrét, de genere Bajtschot és Kronstein A. Bélát, egy shakespeare-es mondással engedtem el magamtól.

– Vannak dolgok, uraim, az ég alatt, melyek esetleg csöppségek, de amelyek egyszer meg fognak nőni. S ha nem nőnek meg, akkor is nagy dolog az, hogy vannak az Ég alatt becsületes emberek is.”2

Herczeg Ferencéknek sikerült összeugrasztaniuk a barátaival Adyt azzal, hogy megírta A duk-duk affért, amelyben elhatárolódik az őt követőktől, akik szerinte learatják a neki járó babért, miközben az ő élete megy vele tönkre. A cikket, éppen mert a konzervatív Új Időkben jelent meg, nemcsak a Nyugat vezető emberei, de a holnaposok is magukra vették, annál inkább, mert Ady ellenségei az utánzókban meg is nevezték A Holnapot. Emőd Tamás egyenesen árulással vádolja és megátkozza szeretett mesterét a Jávorka nótájában.

„Mintha taglóval ütöttek volna fejbe, amikor a friss Új Időket kinyítva Ady cikkét elolvastam – emlékezett Antal Sándor. – Három hét előtt közölte az Új Idők A Holnap elé írott bevezetőmet. Hogy két hét előtt ugyane bevezetés miatt Herczeg Ferenc megtámadott, azt nem vettem zokon. De hogy Ady valaha ellenem fordul, és ilyen csinnadrattával borul Horkayné keblére, minden hívét lepiszkolva, átpártol a svábokból lett magyarokhoz: ez több mint árulás. Hiába olvastam el másodszor is meg harmadszor is a cikket, mégse bírtam elhinni, hogy Ady renegát lett. […] Pár nap múlva néhánysoros levelezőlapot kaptam Adytól. Szánja-bánja a dolgot, cikke nem rám vonatkozik. Ne haragudjak, értsem meg. Egy héttel később, legnagyobb meglepetésemre, azt írják Pestről, hogy Hatvany Lajos egészen odavan, mert szerinte Ady cikke őrá vonatkozik. Egyidejüleg kapom Váradról Dutka Ákos levelét, hogy Ady ővele és Juhász Gyulával bánt el cikkében, Juhász felelni is fog rá. El is küldték a Független Magyarországban megjelent Juhász-cikket, mely A Holnap nevében önérzetesen búcsúzik Adytól: »Ady Endre nagy poéta, de A Holnap meglesz nélküle is, sőt így az adyzmus vádja is szépen elcsitulhat. A Holnap költői eggyel kevesebben lettek, de egy nagy tanulsággal gazdagabbak. Ady Endrének még több dicsőséget kívánunk, nálunknál jobb barátokat nem. Mert az már csalás volna.«…”3

Még két napot sem késett Ady kegyetlenül keserves válasza: A duk-duk afférhoz – Válasz A Holnapnak – címmel ugyanennek a lapnak az 1908. november 26-i számában:

„Juhász Gyula úr Nagyváradról (a nyílttéri Hymen-rovatok nyelvén) eljegyezte Ady Dühike kisasszonyt egy nyomorult szilágysági faluból, Érmindszentről. Ha az »Új Idők«-be írott Duk-duk-cikkemet ezerszer megbántam volna, Juhász Gyula hallatlanul merész huszonöt sora után, ezeregyszer megint megírnám. Mindenekelőtt azonban kijelentem, hogy Juhász Gyula úr aligha az egész A Holnap irodalmi társaság nevében írhatott. Ha pedig valóban A Holnap nevében írt és írhatott, tudnék jobb Cyrano-idézetet, mint ő, ha Rostand-t annyira becsülném, mint ő. Mert Ábrányi Emil leborulhat Rostand előtt, s félálomban játszhatja is Cyranót, de mindezért tehetsége szerint élt, megdolgozott és megszenvedett. Hogy Juhász Gyula úr az én mellemnek Rostand-idézet lándzsáját szegzi, ez mutatja az én igazamat. A Duk-duk-cikket sokan félreértették, de olyan kompetensül, joggal senki, mint ő, Juhász Gyula, vagy ők, a Juhász Gyulák.

Uram, uram, Juhász Gyula uram, én kilenc évvel ezelőtt már az voltam, aki ma vagyok. Azóta mindennap beverték a fejemet, s végül elértem azt, hogy Juhász Gyula megtagad. Hát (héberes fordulattal) elérhette volna-e Juhász Gyula, hogy engem megtagadjon, s a »magyar ugar«-t a maga ekéjével szántsa, ha én nem jövök? Babits Mihály nagy ember és nagy költő, de kérdezze meg például Babits Mihályt.

Hát önök szenvedtek, Juhász uram, s én csak a hír gyümölcseit, a pénzt, sikert potyogtattam az ölembe? Azt értem el, amit megjósoltam: az öregek, tekintélyesek szeleburdi senkinek, s önök, úgynevezett ifjak, vén szamárnak tartanak. Például a nagyon intelligens Riedl Frigyes szerint egy modern Lisznyay Kálmán vagyok, s önök szerint, Juhász úr, egy renegát Vahot Imre. Pedig, kissé gyáván, mennyi igazat írtam meg az »Új Idők« kis cikkében. Igenis, egész sáskahad jön a nyomomba, akik fölfalják, amihez én verselve, álmodozva hozzá se nyúltam. Igenis, engem tudtomon és akaratomon kívül száz-kétszáz ember megtesz garabonciás diáknak. Nekem igenis tisztáznom kellett az ügyet: se az öregekkel, kiknél az öregség marhaságot jelent, se az ifjú, neveletlen csikókkal nem akarok együtt menni. Ezt Juhász Gyulának tudnia kellett, százszor elmondtam ezt neki és társainak. De mit csodálkozom Juhász Gyulán, amikor nála erősebb, logikusabb lények is magukra vették annak a bizonyos cikknek a sújtását. Nem Juhász úrról s »A Holnap«-ról van szó, de mit köszönhetek én a fiataloknak? Lélek nélkül utánoztak, parodizáltak nagykomolyan s egyenesen megkönnyítették azok helyzetét, akikkel én akaratlanul harcba kerültem.

Sokkal falusibb, makacsabb és – bocsánat – originálisabb lélek vagyok, mintsem pardont kérjek »A Holnap«-tól. A Holnap maga fog rájönni, hogy azt a nyolc-kilenc évet, míg Ady írt, nem lehet elfújni. Az Akadémiától kezdve a »Lángoló Ifjúság« revüig mindegy már nekem, mit gondolnak rólam. Sohase akartam más lenni, s ez se sikerült, mint egy új igaz ember, Ady Endre. Kívánom Juhász Gyula úrnak, hogy neki jobban, tisztábban sikerüljön ez az egész művészi szándék. Mert művészi volt, s ami benne nem volt művészi, nem lehetett, az a magyarságomon múlt, a kutyafáját.

Elpusztulni majd csak el tudok pusztulni hamarosan a magam erejéből is. Istenemre, nem siettetik e pusztulást azok, akik Budapesten, Nagyváradon vagy bárhol elérkezettnek látják az időt, hogy Ady Endrével leszámoljanak. Ady Endre akkor pusztul el, amikor önszemélye miatt muszáj – valószínűleg nemsokára –, s nem tart ankétet erről a fővárosi és vidéki revükkel. Programosan nem leszek ezután sem az oktalan tanulatlan, céltalan lázadók vezére. Azt pedig, ameddig, rövid ideig élek, bízzák reám a nem haszontalan fiatalok, hogy az öregekkel miként kell bánni.

De – nem tartja ezt különösnek Juhász Gyula úr – mégis különös, hogy irodalmi botrány, valóban irodalmi, lelki, intellektuális botrány is csak a hűtlen Ady Endre nevében és jegyében törhetett ki? Én egyetlen barátomtól se távolodtam el, s ha messzebb vagyunk egymástól, ők ugrottak néhány bolha-ugrást.

Ady Endre”4