a megszűnés szédülete

I. (felejtés)

elcsatangolt belőlem az utam

a koordinátáim közt kifeszített kötél

mondataimból a tartalom

elfelejtettem az összes anyanyelvem

gondolataim mind halak akiket visszadobtam

mind kagylók akiket nem gyűjtöttem össze

minden pontom sziklaperem

magasról a tengerre néz

ott szédülettől dobogó erekkel állok

és ha lenézek a kékes tükörbe

döglött medúzát veszek észre

és hallom a hősök nevetését

II. (zuhanás)

megrekedni: besűrűsödni

pontról pontra mozdulni,

de toporgásról toporgásra

örvényben feküdni ernyedten,

álom vagy zaj-kódolta csendben,

megadóan forgolódni a gyűrődések

monoton egymásutánjában,

ezer tükörképpel, egyedül,

és elengedni a szemcséket,

a morzsákat,

a gyökereket, kérgeket,

a mázat, az aranykontúrt, a szegeket,

a havat és a hegyet,

a színtelen estéket, a meg nem történő halált,

a csikkeket, a csészéket, a napokat, a perceket,

mind az utcákat a csúszós kövekkel,

az egyszeri barátok hangját,

menjenek, ha nem akarnak zuhanni,

menjenek, mert

elszakadt a kötelem,

kiszakadt a zsák,

tele a liba nyaka –

tiszta folt az egész kurva lap

*

aztán

mintha mi se történt volna

ugyanúgy

állni ezután is a ragacsfehér koszban,

ebben a suttogva mérgelődő hullámzásban,

és fejet hajtani a viszonylagos világosságnak,

és térdre borulni a tehetetlenség előtt

III. (áldozat)

az öngyulladó erdők mellett a legjobb sétálni,

késő délután, kabócazajban, szárazon rezgő,

alacsony bokrok közt, tüskéikkel a sótól fehérlő

lábban, hosszan taposva a hőségtől fáradt földet,

amíg nem sercen egy fájóan hosszút a talp

és nem kezdik el megtisztító vergődésüket a lángok