a megszűnés szédülete
I. (felejtés)
elcsatangolt belőlem az utam
a koordinátáim közt kifeszített kötél
mondataimból a tartalom
elfelejtettem az összes anyanyelvem
gondolataim mind halak akiket visszadobtam
mind kagylók akiket nem gyűjtöttem össze
minden pontom sziklaperem
magasról a tengerre néz
ott szédülettől dobogó erekkel állok
és ha lenézek a kékes tükörbe
döglött medúzát veszek észre
és hallom a hősök nevetését
II. (zuhanás)
megrekedni: besűrűsödni
pontról pontra mozdulni,
de toporgásról toporgásra
örvényben feküdni ernyedten,
álom vagy zaj-kódolta csendben,
megadóan forgolódni a gyűrődések
monoton egymásutánjában,
ezer tükörképpel, egyedül,
és elengedni a szemcséket,
a morzsákat,
a gyökereket, kérgeket,
a mázat, az aranykontúrt, a szegeket,
a havat és a hegyet,
a színtelen estéket, a meg nem történő halált,
a csikkeket, a csészéket, a napokat, a perceket,
mind az utcákat a csúszós kövekkel,
az egyszeri barátok hangját,
menjenek, ha nem akarnak zuhanni,
menjenek, mert
elszakadt a kötelem,
kiszakadt a zsák,
tele a liba nyaka –
tiszta folt az egész kurva lap
*
aztán
mintha mi se történt volna
ugyanúgy
állni ezután is a ragacsfehér koszban,
ebben a suttogva mérgelődő hullámzásban,
és fejet hajtani a viszonylagos világosságnak,
és térdre borulni a tehetetlenség előtt
III. (áldozat)
az öngyulladó erdők mellett a legjobb sétálni,
késő délután, kabócazajban, szárazon rezgő,
alacsony bokrok közt, tüskéikkel a sótól fehérlő
lábban, hosszan taposva a hőségtől fáradt földet,
amíg nem sercen egy fájóan hosszút a talp
és nem kezdik el megtisztító vergődésüket a lángok
Nagy Kalliopé Mária (1995, Budapest) az ELTE BTK magyar szakos hallgatója. A Műút szöveggyár és a Gömbhalmaz tagja.