Így szólt a fehérbe öltözött nő… (részletek egy ciklusból)

3. Csigalevesről

 

Ha úgy kanalaznám a szerelmet,

ahogy ez a kisgyermek a csigalevest

minden cifra esküvőn, –

megmenekülnék.

(Lopott kenyérhéj édesebb

koldus-gyomornak, mondják, mint

jóllakott lordnak jogos vesepecsenye.

Bár nem sokan próbálták mindkettőt…)

Csigalevesként laktat a szerelem,

ha korog a lélek és

kanálhoz kapva-kap, lefetyeli

egy cifra vendégségben,

hívatlanul vagy sem, az mellékes.

De én csak félek, és éhezem tovább.

Gyáva fukarság:

még kanalam sincsen!

 

(Nagyszeben, 2015. március 14.)

 

4. Holottról

 

a lélek törékeny féreg

csupaszcsiga réteg

belül kívül bélyeg

rányomja méreg

lila szirupját az élet

idő nehéz szekere

gond küllős kereke

nem tudni szép-e

sárga lesz vagy kék-e

külső mintája kérge

vagy esetleg

halál-fekete

holott

nemcsak ez a sötét

göcsörtös félelem

a szerelem mint a halál

a sztüxbe merít

fuldoklom

vasárnap mint a madár

nem is repít

feltámadom

magam azt hiszem

én már nem én

vagyok nem vagyok

szerelmes

élőhalott

holott

a szerelem mint a láz

egyre hevít

vállalom feszít a fájdalom

a szerelem mint a ház

befejezetlen épít ez

talán azért is mindig

foglalkozási ártalom

már ha

azt hiszem forró halom

a szívem elviszem

át a vízen odahaza

idehaza

holott

fuldoklik az álom

hullamerev ég az ágon

egybeér egy másvilágon

mert szeret a komor

emlékezés-feledés

keretbe zárom

mert ez

egybekelés

csak kicsit kevés

holott

eljönnek a fecskék

szárnyas csőrös kecskék

szájuk szarvas kasza

idehaza odahaza

tollasan lelegelik

az összes szöveget

de egy marad megmarad

ott ragad ott szalad

csupa betű

a haza

holott

szerelmes

vagyok nem vagyok

élőhalott

költemény a remény

hallgatott

otthagyott itthagyom

vagyonom

holott

a lélek törékeny kéreg

csupaszcsiga béle

benne a véreb

szerelem

holott

 

(Nagyszeben, 2015. március 14.)

 

6. Gyógyulásról

 

(Ez nevetséges: még egy rendes szerelmes

verset sem tudok írni.)

 

Szerelmed antihisztamin, antihisztamin.

Véres rohamban felhörög

az én, ki önmagára allergiás.

A kacaj is morcosan mennydörög,

ezt nem gyógyítja senki más!

Szerelmed antihisztamin, antihisztamin.

 

(Ez nevetséges: nem tudok se mosolyogni,

se szerelmesen sírni.)

 

Szerelmem multivitamin, multivitamin.

Gyengén lüktet a vére annak,

kit kínoz barátsághiány.

Roskatag lábaid vannak,

csontritkult és vérsilány.

Szerelmem multivitamin, multivitamin.

 

(Nincs bennem semmi méltóság,

nekifogok még egyszer…)

 

Szerelmünk nitroglicerin, nitroglicerin.

Mit nem gyógyíthat szelíd jóság,

csak úgy, nem teketóriázva, űrbe robbantja.

Elfeledve minden kórság!

Csínján! Egy rossz mozdulat is bosszantja…

Szerelmünk nitroglicerin, nitroglicerin.

 

(Ez nevetséges: még egy rendes szerelmes

verset sem tudok írni.)

 

(Zilah, 2015. március 12.)

 

7. Örömről

 

1.

Az öröm öltözet,

tetőtől talpig bársonybegy,

selyemfodor, topánhegy,

molyos lepke szárnya takarja,

az éjszaka férge rágja, szaggatja,

szétfoszlik, ha meg nem lelem.

Háta csupa csuda-stóla,

csincsogó csenge az eleje,

csengő csinege a zsinege,

csörgő csend-csavar az öve,

csúszós cser-avar a széle,

csüngő tücsök-csáp a rojtja,

csipet csók-csipke a foltja,

csíkos cseresznye a gombja.

Hopp, magamra öltöm:

csorgó gyöngycsöpp a tóga,

tiszta fehér köd az egész!

 

2.

Az öröm virágpor,

eleje-vége nincsen, körkörös,

meg nem fogható meggymag-szára,

egyre pörög törésre várva

egy öblös, fehér gömbbe zárva.

Forgatom az üveggolyóm, enyém!

S ha végül merném… Merem!

Ni, megroppan, megreped,

kirobban belőle a fergeteg,

vissza már senki sem zárja!

Csalán-csermely, csípős cserje

csörgedez lucskos levendula-párán.

Vagy hagyom, hadd boldogítsa

az egész világot, vagy tüdőmre

szippantom a fűszeres illatot…

Hopp, egy pillanat, s bennem kavarog,

tiszta fehér füst az egész!

 

(Zilah, 2015. március 12.)

 

9. Távolságról

 

Na mit szólsz? Épp zöldséglevest főzök sebtében,

itt egy kis paradicsomszósz, újítok az ebéden.

Ahogy a zellert és répát vagdosom,

ezt a hosszú utat végiggondolom.

Zubog a víz, fűszeres íz, kinyitom az ablakot.

Az udvaron törpefenyők, lihegő gyep,

a túloldalon minden fűszálat finom por lep,

útszegélyen fityegő táskával kisiskolások.

Legyezik magukat a kockás füzettel,

eldübörögnek mellettük a traktorosok.

Meleg van, a gőz is izzaszt.

A szobaablakot is kitárom hát,

legyen éppen annyi kereszthuzat,

ami még nem okoz homloküreg-gyulladást.

Az egész táj fénybe-fulladás,

csak kavarom a levest és nézem.

Az útkereszteződésben

a sósdombi gumigyűjtő szekere cammog ott,

ahol a hosszú Víz utca a Templom utcába kanyarog,

a másik fele elveszőben, a főúthoz ragasztva bőszen,

mintha dühösen, de frissen, olvadó aszfalttal,

a bűzét még a petrezselyem mellett is orromban érzem.

A lényeg az, hogy ahol látható, ott fejlődik a falu, nagyon cuki.

Ahol meg nem látható, senkit sem érdekel, lehet undi.

Nem is csodálkozik ezen senki,

ez a piaci élet rendje: az első hagyma sosem csíp,

meg lehet kóstolni, ahogy illik, így.

A nejlonzacskó-fedelű viskók elbújnak a faluvégen a rendezett,

cserépvirágos ablakú, takaros kerti házak megett,

ahogy kell, ahogy illik, úgy. Hogy ha esetleg valaki csak éppen

átutazóban kipillantana az autóbusz ablakából, délben,

Várad felé menet, ne lásson egyebet,

mint a vidáman fejlődő, cserépvirágos falut, takaros kerteket,

édi kóbor kutyát, szorgos embereket, meg főleg a hagymaszobrot.

Ahogy kell, ahogy illik, úgy. Milyen sima a főút!

Ám nem egész végig, Váradig az út nem valami leányálom!

Ha kifog az emberlánya egy bődült sofőrt, szánom-bánom,

de kijut neki a fejemen-egy-koppanásból ezen a nyáron - is!

Rugózik a minibusz rendesen, talán kiment a teleszkóp,

felordít egy vásárlószatyros néni, ugrál a kaleidoszkóp.

A tarajossül-fejű siheder meg csak kapja a kormányt, röhög,

bőg a hangosbemondóból valami sláger, döbög,

a motorzúgástól és a karosszéria remegésétől nem hallani.

Ez migrén, kész agyrém! Bár a hátfájásért tán

kárpótol egy kicsit a kellemes, ismerős táj.

Krumpli-, búza meg kukoricaföldek, itt-ott egy domb, zöldek,

pici hegy, kurta erdő… A főútról takaros, fejlődő falvak,

rendezett meg bohém házikók váltakoznak.

Déjà vu. Megint egy gumigyűjtő szekér, graffitis ABC, importáru.

(Nincs vegetám. Teszek még bele egy kis pirospaprikát, aztán annyi.

Nem szaladok most ezért sehova, nem kell annyit rohanni.)

Háromórás zakata után jön a város: Várad, végvári csábos.

Kis hagyma-falunk után egy amolyan metropolisz-hangulat elfog.

Ízig-vérig városi csontjaim nosztalgiára zendülnek, hiányzott a szmog.

A feldúlt hangyaboly lüktetése elektromos áram,

én is zúgok, megyek, ügetek, mint akit bekapcsoltak.

Ugyanakkor jó érzés tudni, hogy otthon vár a krumpli-ízű krumpli,

az eper-ízű eper, pince-egér, madárcirip, zugpók, öntözőslag.

Tegyük fel, hogy most nem városnézőben vagyok ott, hanem

valaki vár rám saját autóval, hogy tovább vigyen.

Mert ha nem, akkor aztán nézhetem… Egy feketéző gyanús

transzporttal vagy borsos vonattal… De ha várna valaki, akkor

nincs könyvesbolt, sétáló utca, templomok, csak a gubbasztó út,

át a csúcsforgalmon, át a határon, uccu neki, vesd el magad!

Itt aztán valahogy olyan magyar lesz minden,

hogy egy darabig csak a magyar feliratokat issza a szem,

más egyebet észre se vesz. Csak ring a ringben.

Aztán lassan nyugtázza, hogy kicsit tisztább az utca,

picit laposabb a takaros ház, az utak megfekszik a földtekét,

s mintha jobban fejlődnének a falvak. De egyébként minden ugyanaz.

A hagyma itt is hátul csíp. Csak valami nyugtalanít.

Mintha jégesőt, forgószelet várna minduntalan az ember.

A sok hepehupa után mellbe vág a nagy, sík szabadság, az alföldi tér.

Aztán jön a várva-várt autópálya, s minden elmosódik, a látnivaló gyér.

Nem érdekes, nem ugrik eléd pincsikutya, tarka tehén,

de haladni lehet, megy a menet. Én meg valószínű, hogy most is

magammal hoztam volna egy-két könyvet, tán Moby Dick-et vagy Ulyssest.

Évek óta olvasom őket, de valahogy sosem fejezem be.

Nem bírná a gyomrom egy óránál többet, ha a szememet nem is féltem.

Utána mit tehetnék egyebet, mint gondolkoznék. Gondolkozok.

Elképzelném, el is képzelem, milyen a zebraagyú makákó,

szárnyas vaddisznó, süketnéma politikus, visító fűzfa, műkörmös fogorvos.

Ilyenek. Csak semmi aggódás vagy konstruktív problémamegoldás!

Végiggondolnám az egész történelmet, a múltat, a jelent, az alternatív jövőt.

Bekapcsolnám a rádiót. (Be is kapcsolom, de nem hallom a gőzelszívótól.)

Végighallgatnám a híreket, az időjárás jelentést, kigondolnám az álhíreket.

És persze, azt is, hogy vágylak már látni. Így morfondíroznék. (Ahogy most

is morfondírozok egymagamban, a zöldségleves fölött, miközben

szigorúan elhatározom, hogy ahogy befejeztem a főzést, mindezt leírom.)

Hosszú lenne bár az út, mondjuk, hamar eltelne, mert gyorsan gondolkoznék.

Észre se venném, hogy beérkeztünk Budapestre.

Csak a reptéren eszmélnék fel hirtelen,

hogy micsoda nagy, nagy utat kell nekem megtennem.

Csak ott jönnék rá, a kis esztelen, hogy milyen messze vagy.

Végigmocorognám az egész napot a repülőn, Amszterdamban,

az átszálláskor is, a csudába! És gondolkoznék tovább, tegyük fel,

arról, hogy milyen volt az iskolád, a tanuló szobád, milyen voltál,

mint álmodó gyerek. Mi tagadás, jó gyakorlatom van

a gondolkodásban, ez egy hasznos tevékenység, átvisz az életen.

Huszonhét éven át ezt csináltam, bárhová mentem:

oviban, iskolában, otthon, várótermekben, még a templomban is.

Jól jön az embernek, ha már semmi egyebet nem csinálhat,

s nincs mit mondjon vagy kihez beszéljen. Ajánlanám mindenkinek.

Aztán, ha végre megérkeznék, s átölelnélek, beindulna a közös élet,

megfordulna az egész. Megszoknám az ottani arcokat, s végül

mindig csak oda lyukadnék ki, akárhogy kerülném,

hogy felülnék a repülőre, s uccu neki, vesd el magad, visszarepülnék

Budapestre, ott már várna valaki, beülnék a hátsó ülésre, s

hazagurulnék az eper-ízű eperhez, a hagymaszoborhoz,

a gumigyűjtő szekerekhez, és az én édes, kedves Anyámhoz.

Sírnék is, Skype-olnék is, nyugtalanul mocorognék is,

s csak akkor jönnék rá, mennyire messze van tőlem,

amit érted hátrahagytam: a vásárhelyi virágóra, a kolozsvári Horea,

a zilahi Tulipán, a gödrös váradi út, és nyúlánk húgom.

Az vigasztalna csak, hogy sem távolság, sem emberi galádság

nem választhat el azoktól, akiket szeretünk. Csak két dolog:

a feledés és a közöny. Így gondolkoznék tovább, egész életemben.

Itt oda vágyok, hozzád, ott meg majd ide vágynék, haza.

Mindig lesz távolság. Csak ne legyen bezártság, nem?

Így gondolkoznék, így álmodoznék egész életemben.

(Kapjak bár huzatot, mégis kinyitok még egy ablakot!

Alattam hullámzik a konyhacsempe, megterítek.)

 

(Várad, 2015. június 11.)