Megfontolásra vagy vitára késztető álmok

 

Kíváncsi és tabukat nem ismerő könyv Czika Tihamér Álmodok egy Erdélyt (Riport Kiadó, 2014, Nagyvárad) című publicisztikagyűjteménye. A 2007 és 2011 között megjelent írásokat tartalmazó kötet, bár három évvel az utolsó legépelt szöveg után jelent meg, nem veszített aktualitásából, ahol pedig mégis, ott a kor szellemét tükrözi hűen.

 

A tartalom rövid ismertetése előtt fontos megjegyezni, hogy Czika Tihamér a tapasztalt civil, de a politikába is belekóstoló ember szemszögéből pásztázza végig az erdélyi magyar közélet égető kérdéseit. Egyetemista korában a Kolozsvári Magyar Diákszövetségben tevékenykedik, alapító tagja a Mikó Imre Szakkollégiumnak, majd az RMDSZ Szabadelvű Kör platformjának alelnöke, 2008-ban parlamenti képviselőjelölt, egy évvel később az Európai Parlamentet célozza meg. A szövetség jogi és politikai kommunikációs tanácsadójaként, a központi kampánystáb tagjaként is dolgozik, 2011-ben Brüsszelbe költözik családjával, ahol ma is az Európai Bizottság hivatalnoka.

 

A tervezett megannyi írás közül több szűrővel sikerült kiválogatni a kötet anyagát. Több ismerős, barát kapta kézhez a 127 cikket tartalmazó listát, hogy az írásokat átböngészve válogassa ki az ismétlődéseket, illetve azokat a cikkeket, amelyek egy 2014-ben megjelenő kötetben kevésbé relevánsak, így végül hét fejezetre osztva hetvenhét anyag került be. Ez évi tizenötöt jelent, havi több mint egyet. Nem holmi számmisztikai hókuszpókusz miatt érdemes ezt megjegyezni, hanem mert ez azt jelenti, hogy az említett öt évet sikerül lefödni már csak a számok tekintetében is, bár az eloszlás nem egyenletes.

 

Fontosabb persze az a hét témakör, amely meghatározza a könyv szerkezetét. Az első és egyben legtöbb anyagot tartalmazó fejezet, az Erdmagyar identitást keresünk transzszilvanizmusról, kivándorlásról, erdélyi televízióról, Trianonról beszél, közös ügyeinkről az országrészben. Talán az üres celebvilág és a hadvezéreknek állított szobrok négyzetkilométerenkénti sűrűségével dacolva írja meg Czika A nemzet hőse néha stoppal jár című cikkét, amelyben a vidéki tanárok nehéz helyzete és értékes munkája felé fordítja a tekinteteket: „A nemzet hőse az, aki összevont osztályokban, szociálisan vagy civilizációs szempontból hátrányos helyzetű gyerekeknek esélyt próbál adni az életben. Van, amikor nemcsak egyszerűen írni-olvasni kell tanítani a kis falu elemis gyerekét, hanem mosakodni, fogat mosni, evőeszközökkel enni.”

 

Ha az ízes írások soránál tartunk, bűn volna mellőzni a Corona, erdmagyar sors a síneken-t. Ráérezve a vonat szimbolikus erejére, a nem hétköznapi utazások, hanem egymástól elszakadások eszközére így ír: „A Corona maga az erdélyi magyar sors. A Corona örömök, szomorúságok, hazatérésék és fájdalmas búcsúzások színhelye. A Corona a székely update. A múlt, jelen és a jövő szimbóluma.”

 

A könyv címadó írása zárja a fejezetet. Az Álmodok egy Erdélyt utópia, azaz idealizált, pozitív jövőkép, mondhatni valóságtól elrugaszkodott, viszont teljesíti célját: olyan ösvényt mutat, amelyhez nehéz eljutni, de járható: „Álmodok egy Erdélyt, ahol a történelem egy és ugyanaz mindenkinek, nem két vagy több párhuzamos történelemben felnőtt emberek osztoznak ezen az országon. Olyan történelmet álmodom, amelyet közösen írtunk meg, kisebbség és többség, amelyben mind megtaláljuk a helyünket, amelyből kitöröltek minden olyan emléket, amikor egymás ellen fordultunk, és kiemeltek minden olyat, amelyben együttműködtünk”.

 

Az Erdmagyar politika és Magyar, s turista fejezetek maradnak az országrész problémáinál, kifejezetten a székelyföldi autonómia kérdéseire is koncentrálva. Az autonómiaküzdelem tíz legnagyobb hibája című írás azt sorolja, mi miatt bukik, illetve húzódik el az autonómia ügye: magyarul zajlik a vita, holott románul kellene; megosztottság uralja a színteret; a gazdasági kérdéseket mellőzik; túl nagy hangsúlyt kapnak a szimbólumok; a történelemre hivatkoznak, azt viszont mindenki másként értelmezi; a külpolitikai lobbi gyenge; az etnikai jelleg túlharsogott; hiányoznak az érdekelt szövetségesek; a szélsőjobboldallal kimutatható az összemosódás; a nem székely erdélyi magyarok kiesnek a figyelem központjából. Ki-ki maga döntse el, hogy az írás kordokumentum-e vagy a mai napig releváns.

 

Meglehetősen heterogén fejezetnek bizonyul a negyedik – Románia, én így (nem) szeretlek –, amelyben monarchia, korrupció, nacionalizmus, oktatás kérdése egyaránt felmerül. És a kisfalvaké. Az Aztán kilépsz az ajtón írja le – meglehetősen plasztikusan – az elnéptelenedő települések állapotát, az elöregedő és egyre fogyó közösségeket, amelyeknek nem tudunk mit mondani: „Mondd el neki, hogy ez a falu sosem lesz már olyan, amilyen volt? Vagy teljesen elnéptelenedik, és valóban eljön az idő, amikor lakatot kell tenni a templomra, vagy roma faluvá válik, amely már teljesen másként néz ki, mint amelynek az emlékeivel ő életben tartja magát. Mondd el neki azt, hogy a kis falvakat nem lehet megmenteni?”

 

Ahogy elhagytuk a falvak világát, a nagyvárosba költözünk át, mégpedig Erdély fővárosába, a román–magyar együttélés időnként példás, máskor viharos Kolozsvárjába. Az egyetemi lét egyik emblematikus helyszíne ez, Czika maga is élt ott, így első kézből kapunk tapasztalatokat tőle, a volt székelyföldi diáktól, akit annak idején a kultúrsokk pozitív és negatív oldala is megihletett. „A virtuális magyar Kolozsvárban a Rákóczi, Deák Ferenc, Mikó, Jókai utcák vannak, Széchenyi és Bocskai terek. A virtuális Kolozsvárban a szép nagy színház épülete az ma is a magyar színházé. A virtuális magyar Kolozsvárban nincsenek beton alapú hagymakupolás templomok, sem román szobrok” – írja a Párhuzamos magyar világainkban, és további cikkekben taglalja, mit jelent Kolozsváron magyarnak lenni, miért értelmetlen a „Lesz még a magyaroké Kolozsvár!” szövegű revizionista nóta.

 

Az eddig szövegbe öntött gondolatok is inkább a kivételt, mint a mainstreamet képezik az erdélyi közbeszédben, a mai napig. Az utolsó két fejezet pedig végképp a kisebbség körébe utalja a szerzőt – holott nincs másról szó, mint a szekularizmus és baloldaliság felvállalásáról, amolyan enyhe nyugati szellőkről, amelyeket sikerrel terelnek el az ország határai.

 

Az egyház, szekularizmus, kuruzslás témakörben írt egyik legfontosabb írás az Értékvesztés vagy értékváltás?, amelyben sorra veszi a konzervatív-egyházi vádakat: „értékvesztés, értékrelativizmus, materialista világ, individualizmus, globalizáció, nyugatmajmolás, erkölcstelenné váló világ”, és szerre lebontja őket. Liberális nézőpontból és történelmi áttekintést híva segítségül magyarázza el, hogy egy adott közösségnek minden korban joga van eldönteni, hogyan éljen, ezt pedig azok illetik kritikával, akik egy-egy kort kiválasztva etalonként mutogatnak a múltra.

 

Az általános kitekintő után a hazai magyar oktatás egyházi befolyásairól írt cikkek következnek, és ha már a kuruzslás témáját közelítettük meg, a könyvesboltok kínálatát is górcső alá vesszük: „A minap egy erdélyi magyar könyvesboltban jártam. Találtam két rövid polcnyi természettudományos könyvet, négy polcnyit keresztény dogmákról és hat polcnyi ezoterikus könyvet. Megijedtem.”

 

A kötet a Balra át című fejezettel ér véget. A szerző felvállalja – fehér hollóként – az erdélyi baloldali címkét, írásaiban a gazdasági válság globális vetületeit tárgyalja (síkra szállva az embereket eláruló állam mellett, amely utolsó mentsvárunk lehet a nyakunkra nőtt bankokkal-multikkal szemben), de Kuba jövőjét is tárgyalja. Végül hazatér: „Ez a kiábrándító, jobbos közösségen belüli vak pofozkodás csak még aktuálisabbá teszi a balos politizálást. Ez a válság és főleg az a szennyes, amit a gazdasági-pénzügyi-politikai elitek összejátszásáról kimos, az egész kontinenst és az egész világot érthető módon újra balra fogja tolni. Ebből mi sem maradhatunk ki” – írja Az RMDSZ-t jobbról nem lehet. És balról? utolsó mondataiban, amelyek a kötetet is zárják.

 

Czika Tihamér nem magányos farkas, és nem egyedül áll szemben az erdélyi magyar társadalommal, még ha gyakran így tűnik is. Mindenki döntse el, hogy potenciális társai közül sokan miért nem állnak ki az általa is felvállalt értékek mellett. Legyen szó szolidaritásról, magyar–román együttélésről, az autonómia hatékony népszerűsítéséről – közös ügyeinkről –, az öt év alatt leírt javaslatait érdemes megfontolni, illetve vitázni vele arról, amiben nem tudunk egyetérteni.