Egy komp volt, ami hozta s vitte az értékeket

 

Kelet–Nyugat néven jelent meg Nagyváradon irodalmi-művészeti hetilap, több mint hét évtizeddel az előző hasonló, kérészéltű váradi lappróbálkozások után. Negyedszázad múltán a Várad szerkesztőségében ültük körül az asztalt, az alig több mint hat esztendőt megélt, ám hatásában jelentős lap indulására emlékezve. Az alábbiakban olvasható, szerkesztett, rövidített eszmecserét Kántor Lajos irodalomtörténész, volt szerző, Horváth Andor volt főszerkesztő, illetve Ujvárossy László, a Kelet–Nyugat és a Várad tervezője méltató, illetve visszaemlékező írásai egészítik ki.

 

 

Szűcs László: Hétfőn volt 25 éve, hogy megjelent a Kelet–Nyugat hetilap, mely később kéthetente, majd az utolsó időszakban havonta jelentkezett. Érdekes, szerintem még soha nem került egymás mellé a Kelet–Nyugat legelső és legutolsó száma, most itt vannak előttünk az asztalon. Úgy hiszem, a mai napig nincs elismerve a kellő jelentősége ennek a lapnak. Azt hiszem, nem túlzok, bátran hasonlíthatjuk A Holnap szándékaihoz, pontosabban a holnaposok szándéka valósult meg általa, hiszen ők lapot terveztek kilencszáznyolcban, de nem valósulhatott meg, ’90 februárjában viszont igen. Más kérdés, mennyire kár, hogy az eredeti formájában nem adatott meg hosszabb idő a lapnak. Az is, hogy ma nem elérhető az az érték, ami teremtődött. Ezen lehet változtatni. Nagyon szeretnénk még ebben az évben elkezdeni a Kelet–Nyugat számainak a digitalizálását.

 

Fábián Sándor: Az hatalmas munka. Nekem megvan az összes szám.

 

Szűcs László: Ha azt vesszük, hogy ’96-ban megszűnt, és a hat évből elég sok már havi volt, akkor nem is beszélhetünk nagyon sok lapszámról. Ezt a munkát nehezíti, hogy sajnos a kor viszonyai között különböző minőségű papíron különböző nyomdai minőségben jelent meg, ez elsősorban a képzőművészeti anyag élvezhetőségét rontja, az eredeti illusztrációk digitalizálása elég nehéz lenne, hiszen ki tudja, hol vannak ezek a munkák. Amikor A Holnappal vetem össze, arra is gondolok, hogy sok olyan irodalmi mű született, ami a Kelet–Nyugathoz köthető, s korszakos jelentőségű. Hogy csak egyet említsek, Zudor János poémája, a Romániából jöttem annak a korszaknak az egyik legnagyobb verse. Biztos, hogy ezenkívül sok próza, esszé, riport is újrafelfedezést érdemel.

 

Szilágyi Aladár: Kötet formájában, monográfiaként nem lehetne feldolgozni a lap történetét? Javasolni kéne Kolozsváron Cseke Péteréknek. Nem csupán irodalmi, hanem sajtótörténeti szempontból is fontos lenne ez.

 

Szűcs László: Nem is kell Kolozsvárra menni, van Váradon, a PKE-n magyar irodalmi tanszék. Ha lenne egy fiatal kutató, aki erre vállalkozna, biztosan tudnánk segíteni a munkáját.

 

Stanik István: Javaslom, idézzük meg röviden azokat a kelet–nyugatosokat, akik már nincsenek köztünk. Mindenekelőtt Tőke Csabára gondolok, Indig Ottóra, a nemrég elment Mihálka Zolira, Soltész Józsefre.

 

Szilágyi Aladár: Fábián Imrére. Megemlíthetjük Bokor Andrást is. Ragyogó Enescu-fordítása volt.

 

Stanik István: Azoknak a szelleme is benne van ebben a lapban, az akarása, drukkolása, támogatása mindenképpen, akik nem szerepeltek az első impresszumban.

 

Szilágyi Aladár: Gyakran bejött Horváth Imre bácsi, leült az előcsarnokban, azt mondja, nem akarlak benneteket zavarni, de egy kis szerkesztőségszagot akarok szívni.

 

Stanik István: Implon Irén is szerepel az első számban, állandó munkatársként is. Ebben a szellemi közösségben meghatározó volt Jakobovits Miklós hatása is. Egyre többen mennek el, egyre gyakrabban történik meg, hogy valakit kikísérünk a temetőbe. Nagy kár, hogy nem sikerült létrehozni egy nagyváradi magyar panteont a temetőben, hogy azok a művészek, akik ennek a városnak a kultúráját vagy szellemiségét meghatározták, vagy a várost befolyásolták, azok elérhető közelségben legyenek. A ’90-es évek elején mindent meg tudtunk csinálni, azt hittük, örökké élünk.

 

Molnár Judit: Örökké élnek a ’90-es évek, azt hittük.

 

Szűcs László: Vannak, akik méltatlanul eldugott helyre kerültek, egyszerűen nem tudod megtalálni a sírjukat a temetőben.

 

Jakobovits Márta: A panteonhoz akarok annyit mondani, hogy amikor Miklóst temettük három éve, akkor Földes Béla mondta, a képzőművészeti szövetség feltétlenül lépjen, hogy olyan, még fel nem parcellázott részt kérjen elég jó helyen, hogy ott a művészeknek legyen hely. Szerintem a képzőművészeti szövetség nem lépett, még mindig lehetne tenni valamit ebben az ügyben. Amikor Miklóst temettük, előbb olyan helyet ajánlottak fel, hogy megnéztem, s mondtam, ha ezt érdemeljük, ezt érdemeljük, másra nem is voltam képes. De a barátok összefogtak, és akkor kaptuk meg ezt a helyet. De tényleg, ahova temetik most az embereket, az valami nagyon szörnyű.

 

 

Szűcs László: Kicsit beszéljünk a kezdetekről, illetve idézzétek fel, hogyan született ez a lapmegnevezés, már csak azért is, mert Kántor Lajos is foglalkozik ezzel, szerinte zseniális volt ez a cím. Szóval hogyan emlékeztek, hogyan született ez a név?

 

Stanik István: A lap szinte magától létrejött, ugyanis volt mögötte egy akkora impulzus. Előzményként volt egy kulturális lap beindításának évtizedekkel korábbi szándéka, emléke, ám ez a kísérlet akkor kudarcba fulladt.

 

Szilágyi Aladár: Nemcsak kudarcba, securitatéba is fulladt.

 

Stanik István: Nagyon sokan, a romániai magyar kultúra színe-java aláírta, támogatta, lehetett is volna esély rá, hisz akkor nagyon sok lap indult. A lényeg, hogy fantasztikus hátszelet adott ez a sok évtizedes szándék, mindenki érezte, hogy ha akkor nem tudtuk megcsinálni, az az akarat létezett, csak elhalasztottuk addig a megvalósítást, míg jönnek a jobb idők. Úgy éreztük ’90 januárjában, hogy megérkeztek ezek a jobb idők. Egyértelmű volt az akarat, minden váradi magyar alkotó értelmiségi támogatta, és nagyon szerette volna, ha mielőbb megjelenik. Ehhez viszont kellett infrastruktúra, kellett pénz. Sokat segített a lap megjelenésében, hogy ’90 januárjában bátran megreformáltuk a Bihari Naplót, a helyi lapot. Növeltük a terjedelmét, adtunk hozzá egy színt, négyötöde kicserélődött a szerkesztőknek. Új, fiatal, nem kompromittált emberek kerültek a szerkesztőségbe, akik teljesen új hangot, új akaratot, új lendületet hoztak. Óriási sikere volt, negyvenezer példányban jelent meg. Azt mondtuk, megpróbáljuk minél drágábban eladni, hogy legyen pénzünk egyéb lapokat kiadni. Akkor még nem dúlt a kapitalizmus, szocialista kft.-ben gondolkodtunk, ahol a takarítónőnek is annyi része volt, mint nekem. A romániai magyar sajtóban elsőként jelentősen megemeltük a lap árát. Azt mondtuk, az előfizetőknek továbbra is az addigi áron visszük a lapot, de aki úgy gondolja, hogy megérdemli ez a lap, hogy a teljes értékén jusson hozzá, bejöhet a szerkesztőségbe és kifizetheti a különbözetet. Életem egyik legszebb pillanata volt, amikor egyszer kimegyek az irodából, és látom, hogy 50 ember áll sorba a pénztárnál. Hosszú folyosó volt a Romana utcai szerkesztőségben, kitettünk még egy íróasztalt, megkértük az egyik titkárnőt, hogy ő is vegye át a pénzt, ne álljanak sorba az emberek. Egy idő után már három-négy íróasztal volt kinn a folyosón, mert jöttek és jöttek, fizették a különbözetet. Eszméletlen érzés volt számomra, akkor éreztem, mennyire szeretnek bennünket.

 

Közben felvettük a kapcsolatot Kőrössi P. József segítségével Göncz Árpád írószövetségi elnökkel. Tőke Csabával és Marian Antallal hármasban jártunk nála, később fogadott úgy is bennünket, mint köztársasági elnök. Nyitok egy zárójelet, ez egy nagy legendája a szerkesztőségnek, egyszer csöng a telefon, a titkárnő felveszi, azt mondja neki valaki, Göncz Árpád vagyok, Stanik Istvánt keresem. Majdnem elküldte a francba a titkárnő, mondván: ki szórakozik itt a Magyar Köztársaság elnöke nevében.

 

A hirtelen jött sajtószabadságnak az volt a fő akadálya, hogy nem kaptunk papírt a nyomtatáshoz. Hortobágyi Zoli, frissen megismert szolnoki barátom kérdezte, mi a probléma, és akkor hoztak Magyarországról papírt – ingyen. Jó drágán adtuk a lapot, és ingyen kaptuk a papírt egy ideig, eszméletlen sok pénzünk volt. Ezért tudtuk beindítani a Kelet–Nyugatot. És ezért tudtuk beindítani először a Szemfülest, ami ma is megjelenő gyereklap, azonnal huszonvalahány-ezer példánnyal. Lehet, számított az is, hogy én éppen a Nemzeti Megmentési Front Bihar megyei bizottságának tagja voltam, mert láttam, hogy az új hatalom hogy működik belülről. És el tudtam menni addig, ameddig lehet. Így lett a Kelet–Nyugat.

 

A Kelet–Nyugat címen sokat vitatkoztunk. Sok sör fogyott el ezeken a vitákon. Két hetilap volt az etalon számomra akkor. Az egyik A Hét, ahol dolgoztam, és az volt számomra a sajtó non plusz ultrája, azt mondtam, ha én egyszer ott fogok dolgozni, akkor ez az életem álma. Ez volt a modell számomra, a másik az Élet és Irodalom. ’81 és ’85 között végeztem az egyetemet Bukarestben, a magyar követségnek köszönhetően négy éven keresztül elolvashattam az ÉS minden számát, az első betűtől az utolsóig. Tehát ezt a két hetilapot tartottam modellnek. Nyilván ezt szerettem volna megvalósítani a Kelet–Nyugatban is, lehet, hogy én elég erőszakosan vittem ebbe az irányba a dolgokat. Éreztem, hogy egy igazi irodalmi lap számára nincs annyi szubsztancia bennünk, kellett egy kis élet is bele, publicisztika, útirajz, képzőművészet meg egyebek. A lap feladatát úgy fogalmaztam meg, hogy egy komp legyen, ami viszi az értékeket, nem egy híd. Mindenki azt mondta, hogy híd Románia és Magyarország között. Nem híd, hanem komp, mert nemcsak jönnek-mennek át rajtunk, hanem mi hozzuk-visszük az értékeket. Az erdélyi értékeket nyugatra, a nyugati, budapesti értékeket pedig keletre. Szokatlan volt ez a név, sokáig ízlelgette Tőke Csaba is, de aztán mindenki elfogadta, támogatta.

 

Szilágyi Aladár: Nem is volt más javaslat aztán.

 

Stanik István: Február első hetében már mindenki a lapalapítás lázában égett, az első számot akkor nyomta ki a nyomda, miután a Bihari Napló elment, tehát 11 óra után, Csabával ültünk a kocsmában, szerencsére még teljesen tisztán, világosan emlékszem minden pillanatra, mikor lejött az első szám a rotációs gépről. Hát elérzékenyültem, bizony.

 

Szilágyi Aladár: Engedd meg, hogy folytassam. Kár, hogy nem vettük soha filmre azt a rituálét. Amikor kész lett az első szám, a nyomdaasztalra kiterítettük, körbeálltuk, és Csaba nagy áhítatosan, lassan kezdte el lapozni, mindenki oda volt hajolva, úgy nézegettük. Az előbb említetted az erdélyi szerzőket. Magamnak feljegyeztem néhány nevet, hogy Ausztráliától Párizson át Kanadáig ki mindenki írt a lapba. Méray Tibor, őt azért tettem az első helyre, mert a párizsi szerzők közül Méray volt a legszorgalmasabb, szerkesztőségi levelezést is folytatott velünk. Aztán ilyen nevek, hogy Fejtő Ferenc, Határ Győző, nagyon szerette a lapunkat. ’91-ben a Vörösmarty téren a Könyvhéten ült a nagy extra kalapjában, mint egy mexikói kényúr, vittem neki a lapot. Jaj, te vagy az, ti vagytok azok? Nagyon szeretem a lapotokat. A szerkesztő elég hiú állat, hízik a mája. A Kelet–Nyugatot terjesztettük Pesten, egy vállalkozó szellemű fiatal elvitt több ezer példányt. Megesett, hogy kiszálltam a metróból a Deák téren, és hallom: „Megjelent a Kelet–Nyugat!, Megjelent a Kelet–Nyugat!” Elbújtam egy oszlop mögött, lestem. De visszatérve a nyugati szerzőkre, Gömöri György, Faludy György, Gosztonyi Péter, Szépfalusi István Bécsből, Domahidy András Ausztráliából első szerzőink között volt, Monostori Dezső, az örök vándor, aki többször is megfordult nálunk, Duray Miklós. Már az első néhány hét után olyan jövés-menés volt a redakcióban, hogy szinte a munkánk rovására ment. Volt, hogy bejött egyszerre Katona Tamás meg Ráday Mihály.

 

Stanik István: Van fotó Nagy Bandó Andrásról, Sándor Györgyről.

 

Szilágyi Aladár: Döbbenetes, milyen jövés-menés volt. Ha valaki elindult Erdélybe, az út elején vagy a végén megállt nálunk. Említsük meg a váradi Radu Enescu nevét is, a román értelmiségiek közül elsőként vette észre lapunkat, lehet, ebben kicsit Moldovan Gheorgénak, Ghiţának is benne volt a keze. Enescu hamar adott esszét, Bokor Andris zseniálisan fordította le. Bokor nem sokat írt a lapba, de nagy érdeme, hogy az ilyen szövegeket egyenértékűen tudta tolmácsolni.

 

Felidéznék még egy érdekes epizódot, amikor Robu katolikus érsek először volt Váradon, mellesleg csángó ivadék, akkoriban robbant ki az első nagy csángó-vita, ’91 körül. Én is írtam többször is a csángókérdésről. Meghívtak a Robu tiszteletére adott díszebédre, ahol minden protokollt áthágva odasündörögtem Robu háta mögé, s elkezdtem mondani, hogy kérek egy tízperces interjút csángókérdésben. Akkor felhomályosított, hogy abszurdum az egész, mert a csángók nem magyarul, hanem csángóul beszélnek, ez aztán többször megjelent a magyar sajtóban, idézték, hogy a csángók csángóul beszélnek.

 

Más dolog: nemegyszer kerültünk kényes helyzetbe. 1990 decemberében vagy novemberében voltak Debrecenben az irodalmi napok, akkor sok mindenkivel sikerült kapcsolatba lépnem. Viszont ahogy megérkeztem, a főszervező megkért, várjak egy pillanatra, betelefonált a szállodába, és mondta, hogy elnök asszony, itt van Szilágyi Aladár a Kelet–Nyugat részéről Nagyváradról. Jókai Anna, akkor ő volt az Írószövetség elnöke, lejött egy feketekávéval, kiderült, hogy nagy baj van. Az történt, hogy a lapszámfelelős a második oldalon mindig írt egy kis glosszát, valami aktuális kis problémáról, és Soltész József, isten nyugosztalja, arról írt glosszát, hogy akik átmentek magyar írók Magyarországra, azok menjenek a francba, mind árulók, s íróként mind silányak. Ráadásul nevesített is: Páskádi Gézával kezdte, de Csiki Lacit és Kocsis Pistát is említette. Páskándi ezt megtudta és joggal megbántódott. Én már csak kinyomtatva láttam a lapban, a maradék hajam is égnek állt, hogy Jóska, mi az izét csináltál. De hát ő ilyen volt sajnos világéletében. Hajigálta ki az írók küldeményeit, szegény Mihálka Zoli kotorászta elő a kéziratokat a szemetesből. Akit ő nem szeretett, azt hajigálta be a kukába. Szóval Páskándi fájlalta, Csiki Laci nem, Kocsis Pista még annyira se, de adott pillanatban az írószövetség etikai bizottsága kezdte beszélni, hogy intézkedni kell. Jókai Anna tudta, hogy megyek Debrecenbe, kérte, beszéljük át a dolgot. Átbeszéltük, elmagyaráztam őszintén, hogy ez egy ilyen malőr volt, vállaljuk a felelősséget. Estére már Géza is leült velem, mert addig nem volt hajlandó kezet fogni sem. Aztán Gittai Pistát bíztuk meg, hogy hozzon össze egy interjút Páskándival, Géza annyira megengesztelődött, hogy utána még írást is küldött nekünk.

 

Székely Jánossal is volt egy érdekes történet. Ő arról volt híres, hogy mint versrovat-szerkesztő, ha valaki írt, a leggyengébb kezdő is, postafordultával precízen válaszolt rögtön. János elküldte nekünk a verseit. Én nem válaszoltam abban a pillanatban, tudniillik be is terveztem a következő lapszámba, a köszönőlevelet meg a további felkérést egyszerre küldtük a lappal. Székely János viszont, látva, hogy semmi válasz, megsértődött. Nem is ő, hanem a kedves felesége hívott fel, és közölte velem, hogy micsoda dolog ez, semmibe vesszük Jánost, vegyük tudomásul, hogy velünk szóba nem áll többet, számára a Kelet–Nyugat nem létezik. Csakhogy másnap megkapták az én levelemet a friss lapszámmal, benne három-négy versével. Postafordultával küldtek egy levelet, hogy elnézést kérnek, gikszer történt. Utána, hogy kompenzálja úgymond ezt a bántást, még vagy háromszor küldött verseket.

 

 

Fábián Sándor: Úgy, hogy megkértek. Megkért Tőke Csaba. Engem nem kellett szerkesztőként alkalmazni, nekem volt az üzemorvosi állásom. Szóval én munkaidő alatt végeztem a „szerkesztői munkát”.

 

Amikor az első szám megjelent, az én nyolc asszisztensnőm mind kapott belőle, egyszer csak látom kitűzve az ajtóra ezt a remek grafikát, itt zöld, de néhányszor megjelent pirossal is. Egyszer mondtam Aladárnak, akkor már Tőke Csaba nem élt, hogy Aladár, lesz még idő, amikor azt mondjuk, hogy kellett nekünk nyugat.

 

Tavaszi Hajnal: Én ennek a lapnak az utolsó korszakában voltam a szerkesztőségben. Az a szerencse ért, hogy Horváth Andornak lehettem a szerkesztőségi titkára. Horváth Andort kérésére készítettem egy elemzést a lapról. Én a következőképpen láttam a sajtótörténeti cezúrákat. Igazán nem A Holnapig mennék vissza, csak Tabéryig, fél évig vagy addig se tartott a Zsolt Bélával kiadott két lapjának az élete. A Kelet–Nyugat első periódusát úgy láttam, hogy nem igazán nagyváradi lap volt, hanem ahogy Aladár elmondta, a címhez igazodva, tulajdonképpen világkitekintés. Ha nagyon hideg fejjel nézed, akkor ennek a hőskornak hamaros végét meg lehetett volna jósolni, még akkor is, ha sok pénzzel tovább mehetett volna, mert változott a világ, és ugyanaz jött vissza, ami a húszas években, amikor Kolozsvár átvette a központ szerepét. Nem tudom, a szerkesztőség akkoriban mennyire értesült a Látó újraszületéséről, a Helikon mocorgásairól, A Hétnek a többszöri újraélesztéséről. Akkoriban azt mondta Tabéry Géza, hogy a kalmár Várad nem tartotta el a lapot, ezért buktak meg ezek a lapok, nem tudom, hogy 1996 után a kalmárosodó Várad mennyire tartotta volna el a Kelet–Nyugatot. Mindenesetre volt annyi kultúrpolitikai józanság és politikai akarat, hogy folyóiratként újraindították. A kultúra mindig pénzkérdés, ez is pénzkérdés volt. Még egy aspektusra szeretném felhívni a figyelmet, Horváth Andor szerepére.

 

Szilágyi Aladár: Neki az volt az érdeme, hogy súlypontossá tette a számokat.

 

Tavaszi Hajni: Igen ám, csak a váradi notabilitásoknak Horváth Andor jelenléte nem nagyon tetszett, még emlékszem azokra a kósza szövegekre, hogy ez nem váradi lap, mert nem váradi a főszerkesztő. Horváth Andor visszalépett, utána Indig Ottó vette át, tulajdonképpen az utolsó megjelenések Ottó nevéhez kapcsolódtak. Valahol azt is fájlalom, hogy az új lap, a Várad nem ezzel a címmel indult, mert jó lett volna, ha meghonosodik. Akkor a város intellektualitása ennyit tudott kiizzadni egy nagyon fontos momentumban, amiről jól mondtad, hogy ez megismételhetetlen. Én mindig azt keresem, és azt kérdezem, van-e annyi potenciál, mint amennyit a város álmodik.

 

Stanik István: Hajni felvetésére válaszolva, hogy van-e potenciál, hát itt volt potenciál. Eddig azt mondtam, egy olyan szellemi összefogás volt, ami generálta a teljesítményt. Attól kezdve, hogy az addigi kiadó szétvált, egymás potenciálját kioltó, semlegesítő tendenciák jelentek meg. Az, hogy, á, az a hülye, hagyjad már, az dilettáns, oda-vissza ez ment. Én ezt most 25 év után látom, nagyon nagy hiba volt a nagyváradi sajtó történetében, hogy ez bekövetkezett, mert a teljesítményünket rontottuk le.

 

 

Szűcs László: Sándor, érdekes sajtótörténeti kuriózum, hogy te vagy az egyetlen, aki az első és az utolsó lapszámban is szerkesztőként az impresszumban szerepelsz.

 

Fábián Sándor: Azért, mert én dolgoztam.

 

Szűcs László: Másik sajtótörténeti kuriózum, hogy az utolsó számban nincs főszerkesztő. Indig Ottó kivette a nevét. Már önmagában az is érdekes, hogy márciusiként jelenik meg májusban ez az utolsó szám, s emlékezetes a szerkesztők levélváltása, polémiája a tulajdonos Szőcs Gézával. Az utolsó időszakban már szerkesztősége sem volt a lapnak, a Bihari Naplónál – amelyhez akkor semmi hivatalos kapcsolat nem fűzte a Kelet–Nyugatot – volt egy asztal, azt asztalt ülték, ültük körül némelykor.

 

Szilágyi Aladár: Volt olyan, hogy Horváth Andorral néhány számot ketten szerkesztettünk. Stanik Pista rendelkezésünkre bocsátotta a révi víkendházat, Andorral találkoztunk, ott próbáltuk a dolgokat összerakni.

 

Szűcs László: Az előbb Hajni utalt a névválasztásra, mikor 2002-ben a Várad mellett döntöttünk. A névről szóló vitában valóban felvetődött a Kelet–Nyugat folytatása, hogy vigyük tovább ezt a nevet. Két oka volt, hogy nem: egyrészt nem mertük, mert nem tudtuk, ki gyakorolja a névhasználati jogokat, nem tudtuk, ki gyakorolja egyáltalán a Kelet–Nyugat kiadási jogát, nem akartunk belemenni egy fölösleges pereskedésbe. Másrészt rossz ómen volt a többszöri leállás, ami egy idő után ugye véglegessé vált.

 

Péter I. Zoltán: Itt én vagyok a kakukkfióka, azt hiszem. 1989 előtt én csak magamnak írtam, jobban féltem a múlt rendszerben, az Ady körbe se jártam. Az első írásom a Bihari Naplóban jelent meg 1991 januárjában, helytörténeti jellegű, akkor már a gyűjteményemben sok Ady-témájú anyagom is volt. Szűcs Laci akkor nem a Kelet–Nyugatnál volt, hanem a Bihari Naplónál, s egyszer csak meglepetésemre megjelent ott az első írásom. Ezért meg is maradtam a Napló Szó-Kép-Hang-Szín és Pillantás a múltba rovatánál, később munkahelyemmé is lett a napilap.

 

Szűcs László: Néhány napja éppen Zoli említette, hogy a múlt század elejének történései mennyivel pontosabban, aprólékosabban megmaradnak az utókornak. A korabeli napilapok mindent megírtak, minden apróságot, nagyon sok olyan dolgot, amit ma a sajtó nem is tart fontosnak. Valószínűleg a korabeli sajtóéletnek, kulturális életnek minden információja sokkal inkább megmarad, száztizenvalahány évvel korábban, mint a ’90-es évek történései a 22. század elejére. De azért érdemes lenne valakinek, mondjuk egy média szakos egyetemistára gondolok, az első évek Bihari Naplóját fellapozni, s a Kelet–Nyugattal kapcsolatos információkat, anyagokat kikeresni. Rácz Évát nem csupán a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) elnökeként, hanem kolozsvári egyetemi oktatóként is kérdezem, tudsz-e hasonló próbálkozásokról, a rendszerváltás utáni időszak lapjainak digitális megőrzéséről, feldolgozásáról?

 

Rácz Éva: Én csak a Szabadságról tudok, ott folyt a digitalizálás, tudtommal náluk megvan az archívum teljesen. Nem tudom, honnan kezdték el. Valószínűleg visszafelé mennek az időben. Egyébként ők az egyik olyan lap, amely fizetőssé szeretné tenni a digitális változatot. Azért mondom, hogy szeretné, mert tudomásom szerint eddig nem sokan fizettek érte. A digitalizálásra van egy berendezés, meg külön alkalmazott is, aki ezzel részmunkaidőben foglalkozik. Épp azon gondolkodtam, hogy valahonnan biztosan lehet erre is forrást találni, hogy más lapokat is digitalizáljunk. Nagyon szeretek a fiatalokkal dolgozni, de az az óriási problémám velük, hogy amikor kimondom azt, hogy Előre, nekik semmi nem jut eszükbe róla. Ugyanez van akármelyik megyei napilappal. A korabeli rádiók anyagai sincsenek meg. Az egyetemi kollégákkal beszélgettünk nemrég, hogy az oral history lenne a mentsvárunk, a sztorik azok, amiket vissza lehet kutatni, mert lapok vannak, de ki mondja meg nekem, milyen volt a ’90-es években egyik vagy másik városi rádió műsora.

 

Szilágyi Aladár: Ha már Éva oral historyt említett, elmondok egy történetet. Alig két vagy három napja, hogy beindult a Kelet–Nyugat, kaptunk egy külön szobát, és ott volt a bűbájos titkárnőnk és gépírónőnk, Gizike. Ő szegény nem tudta még, hogy ki mi, merre, meddig a lapnál. Zudor Jancsi látta, hogy a titkárnő órák óta dolgozik, ezért egyszer megkérdezte: „Mióta gépel, Gizike, nem éhes?” „Hát, igen.” „Akkor menjen nyugodtan haza ebédelni, és majd visszajön.” Jövök be a szerkesztőségbe, gyorsan kellett leadni egy anyagot. Kérdezem: Gizike hol van? Hazament ebédelni – mondják. Hogyhogy hazament? Hát Zudor hazaküldte. Közben persze már ő is lelépett valahova.

 

A másik még bűbájosabb. Rá jó néhány hónapra, amikor nagyon futott a lap, Zudor azt mondta, ő megy egy körútra, Kolozsvártól Vásárhelyen át Szentgyörgyig, s amerre jár, az útjába kerülő költők anyagait majd idesöpri. Oké, áldást is adunk rá. Elindul Zudor, és egy hónap múlva visszajön. Valami hihetetlen nagy számlákkal. Az akkori aktuális barátnőjével, bájos kis leányzóval elindult Erdélyt látni, és amerre jártak, szállodákban szálltak meg, azt mondta a leányzónak, egyél-igyál nyugodtan, mert fizeti a Kelet–Nyugat. És igaz, hogy hozott is verseket, neve volt, ismerték, de hozta a cechet. Mint amikor Krúdy első nap megjelent a Lloydban, telefonált a főpincér a főszerkesztőnek, itt van egy fiatalember, aki egész szálának pezsgőt rendelt. Fizeti a főszerkesztő úr? Fizette ő is.

 

Stanik István: Zudor Jánosnak tényleg reveláció volt az említett verse, a Romániából jöttem poéma. Néha ideadott nekem egy füzetlapon egy-két verset, vagy durva barna csomagolópapíron, ezeket beraktam, legépeltem, eltettem, és ’89 végén előszedtük, ebből lett egy oratórium. Évekig gyűjtöttem ezeket, amiket összefirkált, volt, ami használhatatlan volt, mert éppen rossz passzban volt, de volt, amikor zseniális sorok szerepeltek benne.

 

Fábián Sándor: A Zudor-versektől Tőke Csaba idegenkedett kicsit, de nem mindig hagytam magamat lebeszélni, azt mondtam, hogy de igen, most leközöljük, mert Zudor számunkra kabala. Én nagyon szeretem Jancsit, jóban is voltunk, s legalább néhány hónapig be is jött a szerkesztőségbe.

 

Molnár Judit: Engedjétek meg, hogy folytassam azt a gondolatot, hogy a fiatalok nem ismerik a ’90 előtti sajtót. Tehát azt mondják, hogy kommunizmus volt. Először is kommunizmus nem volt, ugye. Szép vágyálom. Az úgy halt meg. A kommunizmusban sokkal nehezebb. Goethe mondta azt, hogy a diktatúra a stílusnak a gyémántköszörülése. Súly alatt a pálma. Nem az, hogy odadobjuk, hogy ez hülye, az marha, ezt csinált, azt csinált, mert mindent meg lehetett írni, csak kellett egy kicsit kínlódni. Lehetett azt is, hogy a semmit megfejelni Ceauşescu-idézettel, senki nem dobta vissza. Lehet, hogy azt nem is mondta Ceauşescu, de annyi hülyeséget mondott, odaírták: Nicolae Ceauşescu elvtárs. Ment a hülyeség. Rossz mondatok viszont nem jelentek meg.

 

Szilágyi Aladár: Bajor Andor is első pillanattól kezdve felfigyelt a lapunkra, emlékszem, tárgyaltunk is vele konkrétan, hogy majd így meg úgy, és ő is ott volt azon az ominózus, ’90 novemberi, kellemetlenül induló irodalmi találkozón, ahol a Kelet–Nyugat volt az egyik fő téma. Ám onnan ő már nem jött haza, akkor szállították a debreceni kórházba. A nagy közös tervek elmaradtak.

 

(A szöveget gondozta Szűcs László)