Lombhullásban – II.

 

 

A napjainkban Várad központjáért zajló mitikus helyfoglalás groteszk háborújában – amikor mind a helybeli magyar civil közvélemény, mind az ügyben megszólaló honi politikusaink és egyházi elöljáróink kizárólag azzal voltak elfoglalva, hogy a város főterén zajló nagyszabású átépítés után felállítandó három köztéri román szobor (Roman Ciorogariu ortodox és Mihai Pavel görög katolikus püspök, továbbá a lóháton ülő Mihai Viteazul / Ferdinánd király) mellett kerüljön-e vissza valamilyen formában városalapító királyunk szobra is a valamikor róla elnevezett Szent László térre, egy rövid, alig néhány soros hír értesítette Nagyvárad polgárságát arról, hogy a városvezetés utasítására március elején a kivitelezők lebontották s megőrzés végett az észak-ősi strandra szállították Emanoil Gojdu (avagy Gozsdu Manó) ’90-es évek közepén felállított főtéri kőszobrát. És a nagyérdemű nagyváradi társadalom (mind a román, mind a magyar) pisszenés nélkül tudomásul is vette a tudósítást, s még csak egy hozzászólás erejéig sem méltóztatott, ilyen vagy olyan szempontból, kommentálni azt…

 

Pedig hát Emanoil Gojdu / Gozsdu Manó emléke igazán többet érdemelne ettől a várostól. Nemcsak azért, mert 1802. február 9-én itt született, a Holdas-templom melletti, mindmáig álló házban, egy gazdag, voskopojai gyökerű macedoromán marhakereskedő, Atanasie Gojdu és Ana Poynar, egy bihari román polgárleány gyermekeként. S nem is csupán azért, mert a szülői házból eleve négy nyelv (román, magyar, görög és szerb) ismeretét magával hozó fiatal a középiskolai tanulmányait is itt kezdte, a premontrei gimnáziumban, mi több, 1820–1821-ben a helyi jogakadémia hallgatója is volt – tehát ízig-vérig váradinak tekinthető az istenadta! –, hanem elsősorban az egész életművéért, mindazért, amit 68 éves földi pályafutása alatt megalkotott, s amelyet ebben a sokat próbált Duna-medencében mindmáig példaértékűnek lehet(ne) tekinteni…

 

Mivelhogy ebbe az életműbe bizony sok minden belefér. Többek között az is, hogy ez a románságára és ortodox vallására mindig is büszke fiatalember, az egyaránt szerb és magyar kötődésű Vitkovits Mihály pesti ügyvédi irodájának néhai patvaristája, első irodalmi próbálkozásait magyar nyelven közölte a Szép Literatúrai Ajándékban. Hogy a Grabovszky Atanász szalonja révén a pest-budai macedorománok, illetve az itt megforduló magyarországi és erdélyi románok közkedvelt fiatal jogásza volt ugyanakkor az, aki 1827-ben – nem sokkal saját ügyvédi irodájának a megnyitása után – a pesti ügyvédek között elsőként vezeti be, a német többségű városi tanács nem kis megrökönyödésére, az addig úzusban lévő latin helyett a magyar ügykezelési nyelvet. Hogy nagy sikerű büntetőjogi védőbeszédeit – amelyek révén csakhamar Pest-Buda egyik legnépszerűbb ügyvéde lett, s amelyek nem csekély vagyoni gyarapodást is hoztak számára – utólag mindig közzétette ékes magyar nyelven…

 

És akkor még nem is beszéltünk Gozsdu Manóról, a közéleti emberről! Arról a politikusról, akinek a javaslatára 1848. május 1-jén a házában összegyűlt pesti románok bizalmat szavaztak a Batthyányi-kormánynak – az erdélyi román vezetők nem csekély utólagos elképedésére… Aki kezdetektől fogva a nemzetiségi jogok politikai eszközökkel való kivívásának volt a szószólója. S bár az 1848. június 24-i képviselőházi választáson az oravicai körzetben Eftimie Murguval szembeni alulmaradása miatt ideiglenesen visszavonult a politikától, ezt a véleményét a véres erdélyi román–magyar szembenállás ideje alatt is fenntartotta. Hogy aztán, az abszolutizmus enyhülésével, az októberi diploma kibocsátása után, ismét visszatérjen a közélethez és 1861-ben a román többségű Krassó-Szörény vármegye főispánjává nevezzék ki, majd ezzel egyidejűleg, az Országgyűlés novemberi feloszlatásáig, a Főrendiház főjegyzője is legyen. Néhány év múlva, 1865–1868 között, Tenke kerület országgyűlési képviselőjeként, szoros kapcsolatot ápolva Deák Ferenccel, aktívan részt vett a kiegyezés megszavazásában – amiért is, a koronázás alkalmával, Arany Jánossal, Erkel Ferenccel és Liszt Ferenccel együtt, megkapta a lovagkeresztet. 1869-ben – alig néhány hónappal 1870. február 3-án bekövetkezett halála előtt – a legfelsőbb ítélőszék, a Kúria bírájává nevezték ki…

 

Történik pedig mindez úgy, hogy Emanoil Gojdu közben mindvégig büszkén vállalta és hangoztatta a maga románságát. Túl azon, hogy mind a két felesége (Anastasia Pometa [1832], Melania Dumcia [1863]) a pest-budai románság köréből származott, otthona mindig nyitva állt a Pestre látogató románok előtt, rendszeres találkozóhelyet szolgáltatva a korabeli román politikusoknak. Ugyanakkor már a ’30-as évektől kezdve tetemes összegekkel támogatta az Egyetemi Nyomda román nyelvű kiadványait, a Biblioteca românească folyóiratot és a Calendarul românesc évkönyvet; később kötetnyi román népdalt gyűjtött össze és adott ki, utólag Koszorú a román népköltészet virágaiból címmel magyarra is lefordíttatva őket; íróknak és papoknak nyújtott ösztöndíjat… 1848-ban egyik szorgalmazója az erdélyi és magyarországi ortodox egyház egyesülésének. 1861-es krassó-szörényi főispánkodásának egyik legfőbb hozadéka a román nyelv számára is lehetőséget adó hivatali nyelvhasználat részletes szabályozása volt. Bihari országgyűlési képviselőként pedig, Deák felkérésére, aktívan részt vett a nemzetiségek egyenjogúsítását megfogalmazó törvény megalkotásában… Hogy aztán, utódok híján, élete végéhez közeledve, az 1869. november 4-én kelt végrendeletében, „hálát adván az Istennek, amiért románnak teremtette”, „nemzete iránt érzett szerelme síron túl is ható cselekvésre ösztönözvén” minden vagyonát kizárólag „a román nemzetnek Magyarországon és Erdélyben élő és a görögkeleti ortodox hitet gyakorló” részére hagyja, s e hagyaték legfőbb végrehajtójaként Andrei Şaguna erdélyi ortodox püspököt nevesítse. (Ebből a vagyonból jött létre aztán az a bizonyos, mindmáig államközi vita tárgyát képező Gozsdu Alapítvány, amely többek között Aurel Vlaicu, Octavian Goga, Victor Babeş, Petru Groza és Constantin Daicoviciu számára nyújtott tisztes ösztöndíjat egyetemi tanulmányaik folytatásához.)

 

Egyszerre tartotta magát „jó román és jó magyar hazafi”-nak – ami miatt, minden mecénási tevékenysége ellenére, az erdélyi románság vezetőinek egy része „rossz román”-nak, a magyarokat kiszolgáló árulónak, a magyar szupremáciát hirdetők pedig alattomos szándékú román nacionalistának tekintették. Tanulságként ezért – Nyári Krisztián Igazi hősök című kötetét felhasználva – idézzünk fel néhány gondolatot 1861-es országgyűlési hozzászólásából, amellyel épp Vincenţiu Babeş vádaskodásaira válaszolt: „Vesse akárki a mappára szemét, és meg fogja látni, hogy azon román, ki a román nemzetet folytonos ellenségeskedésre ingerli a magyarok ellen, legnagyobb ellensége a román nemzetnek; meggyőződhetik, ha egy kis élet- és világ-tapasztalata van, hogy az egymás közti súrlódások csak mind a kettőnek életét rövidítik: mert ha ma elvész a magyar, holnap a román fog elveszni.” (Főrendházi napló, 1861. április 6.)

 

Ennek a nagy formátumú, a román–magyar sorsközösséget tudatosan vállaló 19. századi közéleti embernek a szobrát tüntette el a nagyérdemű városvezetés most egyik napról a másikra Nagyvárad főteréről.

 

Mi pedig, szófogadó alattvalóként, pisszenés nélkül asszisztáltunk e „jeles cselekedethez”…

 

Megérdemeljük a sorsunkat!…

 

(Nagyvárad, 2015. március 16.)

 

 

 

A történelem kezdete óta az idő visszafordíthatatlan sodrában vergődő halandó ember egyik fontos (ha nem is a legfontosabb!) célkitűzése volt az általa megélt események jelentősebb mozzanatainak, a múló pillanat emlékezetes élményeinek a megörökítése. Valószínűleg e törekvéssel is magyarázhatjuk a képzőművészet és az irodalom kezdetét: az őskori állatrajzoknak a dél-franciaországi és észak-afrikai barlangok falán való megjelenését, az ókori képrajzoknak és hieroglifáknak az egyiptomi és mezopotámiai agyagtáblákra és papirusztekercsekre való rögzítését, a trójai faló hadicselének egy ógörög eposz révén való közismertté tételét, a kultikus vagy kevésbé kultikus freskóknak a megmaradását az ókori és középkori egyházi és világi épületek külső vagy belső vakolatain. Mint ahogy e célkitűzéssel is indokolható a kezdetben csupán fatáblára, később kifeszített vászonra való festésnek, illetve a nyomtatás megjelenésével a fa- és rézmetszésnek a tömeges elterjedése is. Ez a célkitűzés is az okok közé sorolható…

 

Az már egészen bizonyos, hogy a múló pillanat minél tökéletesebb megörökítésének az igénye volt a legfontosabb serkentője az idestova 170 éves hatodik művészeti ág, a fényképészet kifejlesztésének, azaz a fény által közvetített képi információk műszaki úton való rögzítésének.

 

A fényképezés ugyanis egyszerre szakma, tudomány és művészet: a múló események özönéből egy fényképezőgép lencséjén keresztül megkeresni és megörökíteni azt az egyedi pillanatot, amely a legjobban jellemzi az akkori és ottani történéseket, az akkori és ottani világot. Ezeknek az egyedi pillanatoknak a kiválasztása teszi egyértelműen művészetté ezt a műszaki tevékenységet.

 

Most is egy ilyen művészi tárlat megnyitóján vagyunk: Marian Antal – a Fáklya és a Bihari Napló, majd az Erdélyi Napló mindig mindenütt hívatlanul is (saját szavai szerint „piaci légyként”) jelen lévő egykori fényképésze, a ’80-as, ’90-es évek váradi közéletének jellegzetes személyisége – elevenít fel száz ilyen egyedi pillanatot számunkra.

 

E kiállított fényképek egyrészt felidézik bennünk a félelem és suttogás világának az emlékeit, azt a dermedtséget, amelyben a leeresztett ablakredőnyök mögött azért mégiscsak működött az élni akarás és az emberi szolidaritás… Másrészt bemutatják azokat a perceket, amikor ebbe a végletekig megaláztatott és kiéheztetett, hidegben és sötétben tartott városba egyik napról a másikra megérkezett a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha is életünkben kaphattunk: újjászületett a lelkünkben a Remény…

 

Száz ilyen negyedszázaddal ezelőtti pillanat (újra)átélésére hívogat most ez a tárlat. Feleleveníteni azt a világot, amelyet a múló idő lassan-lassan kezd velünk elfelejtetni („népünk hőn szeretett vezetőjének” a személyi kultuszával együtt) – és előhívnia tudatalattinkból mindazokat a képsorokat is, amelyek elfelejthetetlenek: ’89 decemberének városháza előtti mámoros pillanatait, a feltápászkodás és magunkra találás csodás perceit, s végül a kisebbségi önösszeszedésünk beteljesítését jelentő Romániai Magyar Demokrata Szövetség I. Kongresszusának lélekerősítő hangulatát. Ezek a képek beégették magukat a gondolatvilágunkba. Csak elő kellett valakinek bányásznia őket.

 

Végső soron ez a múló pillanat megörökítésének a legfőbb hozadéka. Feketén-fehéren…

 

(Elhangzott a nagyváradi Euro Foto Art Galériában, 2015. március 25-én)