Zárványok

 

Dél, egyetemes ebédidő. Az országút kihalt. Szaharai hőség terpeszkedik a tájon, mint jóllakott, porban fürdőző oroszlán, sáskák robotzsinatolása remegteti a levegőt, a környező fák lombjai közt előbújnak rejtekeikből a pohos, lomha keresztes pókok. Forróságtól ingerlékeny a természet. Csuri egy palack vízzel számolt, kezd úgy festeni, rosszul, a dinnyét pedig nem kéne őrizetlenül hagynia, míg elporoszkál valamelyik faluig. Kedvelt időtöltése azzal kínozni magát, hogy végigzongorázza, hányféle módon murdelhetett volna már meg saját gyökérsége miatt, de mindközül a kiszáradás a legrémületesebb, csak rágondol, és minden csapocska elapad a torkában.

Hármashatárhegy, beakadt délidő, szürreális, árnyéktalan mezők, mind bomlottabb szlalomozás szétgombolt goások, trapézgatyás, trapézfejű, oldszkúl susis déenbések és a kilencvenes évek illegálpartijain szocializálódott öregrókák osztagai között: tulajdonképpen fogalma sincs, mit keres itt. Persze, mit, nyilván, a rendőrpara csak grátiszba legyinti telibe. Hogy a rendőrök tényleg megjelentek-e, már sosem derül ki, Csuri azért jobb szeretne így emlékezni rá, mesélni mindenesetre úgy szokta, hogy izomból skerázta le a méterekkel mögötte kaffogó kékeket, esélyük nem volt. Annyi bizonyos csak, hogy tüskön-bokron száguld le a hegy meredek oldalában, a szavak rég kisodródtak a fejéből, csupán a teste tartja a frontot, de lassan benne is merül az aksi, portól eltömődött pórusokból párolog minden maradék nedvesség, az uvula száraz kakastaréjként fityeg Csuri lihegésre nyílt szájában, azt kongatja, üzemzavar, a nyáltermelés leállt, ismétlem, a nyáltermelés leállt. A motyósok hetedik érzéke süketen, vakon, a vegetatív minimumon is működik, ezt ugyancsak bele szokta szőni a sztoriba. Hidegkút elmosódott dezsavüzuhatag, mint álombéli helyek, melyekről az álomban azt hisszük, ismerősek, egyébként ismerős lehetne, némi túlzással élve, akár a tenyere, bár most azon is fonalvesztetten kanyarog az életvonal, kanyarról kanyarra halasztódik az oázis (bármi, egy pocsolya) felbukkanása. A perzselő nap Csuri torkába vonul, odakünn éjféli sötétség, döglődik a motor, néhány lépésre futja már csak a benzinből, visszaszámlálás, három, kettő, egy… egy… egy… 

Kút. Hideg. Víz.

Csuri aprót kortyol, torkot lögyböl. Hol is tartott. Ja igen. Művelődés. Az a terv, hogy míg ő dinnyét árul, észrevétlen a fejébe kúszik a világirodalom. Kezdésnek, úgy dönt, kicsiben utazik: hogy valaki féreggé változzon egyetlen éjszaka alatt, azt még emésztenie kell (folyton az ugrik be róla, hogy reggelre nem marad belőle más, mint magatehetetlen merevedése), de a szobában rekedés egészen felkorbácsolta érdeklődését, valahogy magát a szűk emberi szobát is olyasfélének képzeli, mint a sajátját, leszámítva, hogy ő sose merne csajos posztert rakni a falra.

Könyv felcsap, olvasóábrázat felölt. Már a sűrű szóbokrokba tömörülő betűk látványa elmélyült homlokráncolásra készti, mintha a szellemi munka terhe és felelőssége nehezedne szemöldöke bozontjára. Emiatt mondjuk egy idő után kényelmetlenné válik az olvasás, mármint Csuri nem észleli, hogy emiatt, csupán valami fokozódó viszketegséget, a ficergés vágyát, itt nyom, ott szúr, a háta ropog, elülte a seggét, megannyi zavaró körülmény birizgálja. Veszteg maradni és kizárólag gondolatban közlekedni kurva fárasztó.

– Unatkozol, mi? – Csuri összerezzen a hangra: ennyire alámerült volna? Sehol egy lélek. Vizet kortyol, biztos a forróság pörkölgeti a tudatát.

– Nem kell a színjáték, egyedül vagy! – hersen a szó egészen közelről, kissé olyasformán, akárha valaki mondat közben harapna lédús gyümölcsbe. – Mindjárt leragad a lesőd.

Hát, momentán ellenkezőleg, Csuri tágra meredt szemében tűhegynyire ugrik a blende.

– Előtted, vakegér.

Csuriból rikoltás szakad ki, ösztönösen kap a kés után: meredten, lihegve állja a vadat, reszkető kezében vajmi kevéssé fenyegető az előre irányzott fegyver.

– Be lehet fejezni a cirkuszt – veti oda a dinnye, illetve az a cikkelynyi hasadék, amely a dinnyén emberi szavakat artikulál, ilyenformán pedig inkább nevezhető szájnak. – Rakd csak le, és viselkedj férfi módjára, láttál már ilyet.

Most ellene vethetné, hogy az legalább nem beszélt, ám ez pillanatnyilag neki sem menne. Görcsösen szorongatja tovább a kést – az egyetlen kapaszkodót, amely visszatartja a hegymászót a semmibe zuhanástól –, delejes tekintete a kaján gyümölcsszájra tapad.– Na, mi lesz? – nógatja a dinnye. – Azért egy fokkal kellemesebb megismerkedésre számítottam!

Ha most válaszol vagy engedelmeskedik, visszavonhatatlanul beismeri (önmaga, de az őt gyötrő démon előtt is), hogy komolyan veszi ezt a képtelenséget. 

– A szórakoztatásodra küldtek, azt hittem, méltányolni fogod – fűzi hozzá sértődötten a dinnye.

Ugyanakkor persze már azzal beismerte, hogy itt áll, mint saját rettegése élő szobra, fárad a keze, végképp kiszáradt a szája, legszívesebben hanyatt-homlok menekülne, mondjuk a háta mögött húzódó bokrokig, de leginkább Pestig.

– Ez a teátrális beállás is, tényleg – ciccegi a dinnye, mintha fejét csóválná, ha volna mivel csóválnia. – Te még álmodban is pózolsz?

Másfelé kell nézni, míg el nem múlik. Most lassan elfordul, a kést egy pillanatra sem ereszti, aztán elsétál az útig. Víz. Miért nem hozott több vizet.

– Tessék, nekiáll duzzogni! Mások a két kezüket összetennék egy ilyen jópofa kalandért, ő pedig válogat.

Csuri lapockái közt rohamosan terjeszkedik a szív alakú izzadságfolt, felkúszik a tarkóján, beszivárog a tudatába, és lassan minden agytekervényt elborít: a pördülés számára is váratlan. A dinnyéhez ront, hagymáztól félvakon is pontosan céloz, a száj közepébe, aztán belevág még egyszer és még egyszer, röpködnek a zöld-rózsaszín forgácsok, őrjöngő gyűlölettel aprít, lábbal tiporja a földre zuttyanó gyümölcs romjait, míg csak ripityára nem zúzza az egészet.

Csend. Csuri fújtat, a miszlikeket bámulja. Ajkán édes íz keveredik sós verejtékcseppjeivel: a képére csapódott dinnyehúscafatokból szivárgó nedvesség. Az arctörlés mozdulata hirtelen félbemarad, a kéz lehanyatlik, Csuri üres tekintete riadalommal telik meg, és ideglelősen kapkodva, mint aki attól tart, hogy mindjárt markába köt a pillanatragasztó, pultra hajítja a gyilkot.

Ez most mi volt. Csuri két tenyérbe fogott arccal pásztáz körbe. Ha bárki emberfia látta ezt a jelenetet, neki vége. Három napja dolgozik ennél az átokverte standnál, a létező legcsillesebb munka, erre megmagyarázhatatlan dührohamot kap, és szétkaszabolja az árut. Szerencséje van, hacsak a háta mögött nem rejtőznek kaján vevők, akik mindjárt visszatapsolják, ugyan, folytassa még a show-t, de az a bizonyos bárki emberfia bármelyik percben felbukkanhat, ő pedig arcán cukros lével és egzaltált kifejezéssel, egy összebarmolt dinnye maradványai fölött még eléggé távol áll a szalonképesnek nevezhetőtől.

Sebtében kapkodja fel és szórja szét a cserjésben a nagyobb dinnyehéjakat, a maradékra lábbal rugdos némi port. Mire a takarítás végére ér, tetőtől talpig ragacsos. Ha legalább fölös vize volna, lecsutakolhatná magát.

Víz. 

És az idő még mindig délnél vesztegel.

 

– Hol is hagytuk abba? Ja, igen, a kis szeszélyeidnél.

Csuri kezéből juszt is kiugrik a könyv, pedig már szinte várta, thrillerhős, mint annyiszor, aki szorongva pislog a sötét sarkok felé, a háttérben vészjósló zene, míg a lapokat bámulja, minden idegszálával a külvilágra tapad, fogalma sincs, mit olvas, kétszer-háromszor vergődik végig ugyanazon a bekezdésen, erre tessék. Megszokhatatlan, hátborzongató hersenés.

– Nekem azt mondták, bőbeszédű gyerek vagy. Megkukultál? Pedig végre volna kinek lökni a rizsát. Nem ártana lejjebb adni a válogatósságodból.

Lehet, hogy a szervezete végérvényesen átkapcsolt motyóüzemmódra, motyó nélkül már működni sem képes, mostanra ürültek ki az utolsó méregraktárak, és ez valamiféle delirium spurrens? Hány napig tart egy ilyen?

– Őszintén, említhetnél valakit, aki nemhogy végighallgatott, de egyenesen kuncsorgott azért, hogy szövegelj.

Csuri esengő pillantást vet kínzójára.

– Bármi jöhet – vigyorog a hasíték dinnyeszéltében –, arról a hamvas-hétpróbás pofádról látom, hogy remekül fogok szórakozni.

– Tegnap még úgy volt, hogy én fogok szórakozni – motyogja maga elé Csuri.

– Hallga! Megszólalt a néma levente! – kacag fel a dinnye ropogósan, mintha mindjárt kettérepedne. – Jól van, apró léptekkel, de haladunk. Ha más szórakozik helyetted, mindjárt kedved támad protestálni, mi?

Csuri megsemmisülten sóhajt. Az imént szavakat intézett egy dinnyéhez. Innen már nincs visszaút.

– Egyet se aggódj, nemcsak én fogok szórakozni, hanem te is. Szépen elmeséled nekem töviről hegyire mulattató pályafutásod, amint állandóan tennéd, ha hagynák, én pedig nagyokat derülök. Mindenki jól jár.

– És azt nem lehet, hogy mégse beszélgessünk? – szepegi reményvesztetten Csuri.

– Most is épp hozzám beszélsz, no, de semmiség. Ennyi ellentmondáson már meg sem lepődöm.

De kibaszott jólesne egy szál cigi.

– Tudod, mi a te bajod? Ez a kényszeres könyvbújás. Nem kéne ilyesmikkel stimulálnod az agyad.

Csuri szeme összeszűkül.

– Tessék, ott a kés, lehet megint vaddisznólkodni észérvek felmutatása helyett.

Fékcsikorgás, kissé ügyetlenül beszlalomozó, sárga kocsi. Vásárlók. Csuri megkísérli rendbe szedni magát.

– Szolgáld csak ki a vevőket, nem zavarlak – biztosítja ártatlanul a dinnye. – Majd később folytatjuk, a munka az szent.

Négy altersüldő közeledik, két fiú, két lány, képükön karszalag mellé járó fesztiválvigyorral. Hány évesek ezek? Ki a fasz ad egy ilyen csemegebajszos raszta kezébe jogsit?

– Ez megfelel? – mutat Csuri rábeszélőnek szánt, de inkább könyörgő pillantással a tátott pofájú krokodilként pihenő dinnyére.

Mit lehet ezen ennyit tanakodni. Ziher, hogy be vannak tépve a kis gecik.

– Túl nagy – bazsalyog Csurira barátságosan a szóvivőjük, egy fogszabályzós, hajában virágot viselő, manószerű tünemény –, inkább azt a felet kérnénk.

– Szívesen félbevágom ezt – kap a kés után eltúlzott szolgálatkészséggel Csuri, aztán, úgy érezve, tartozik még valami magyarázattal, hozzáhadarja, hogy azt a felet félretette egy nagyon kedves vásárlónak, meg egyébként is, ez olyan nekik való. Egy pillanattal később, amikor a visszafojtott hahotáktól duzzadozó léggömb elpukkan, már egészen szürreálisnak tetszik, hogy mondhatott ekkora sületlenséget, amit rajta kívül legföljebb a dinnye ért, plusz kezdhet azon is majrézni, miért annyira magától értetődő, hogy az orra előtt heverő, teljesen átlagos külsejű és magatartású gyümölcs, amelyből maga vágott ki egy cikket úgy egy órával ezelőtt, nemhogy érti, egyáltalán hallja a szavait.

– Nem mi választjuk a dinnyét, hanem a dinnye választ minket! – licitálják felül egymás benyögéseit a hippifiókák. Csuri leforrázva várja, hogy elapadjanak a nyivogáshullámok.

– Meggyőztél, tesó – törölgeti csíkszemét egy Hendrix-hárés nyikhaj. – Visszük az egészet.

Még pár kör dülöngélés meg térdcsapkodás, mire összehalásszák a lóvét. Megspórolták neki, hogy huzamosabb kontaktusba kelljen kerülnie a dinnyével, de míg celofánnal fedi be a gúnyosan vigyorgó szájat, másra sem bír gondolni, mint hogy mindjárt a kezébe mar, és az is csak utólag jut eszébe, hogy legalább egy cigivel lehúzhatta volna őket.

Tesó. Majd ő megmondja, kinek tesó, kinek nem. Elkényeztetett budai köcsögök, most mennek egy hétig fetrengeni a sárban, aztán összecsomagolják a hipermodern kecsuasátrat, és zúznak haza a rózsadombi kecóba.

– Valld be – sercen bizalmaskodón a háta mögött –, azért megpöckölted volna azt a pipit!